Fülledt, napos idő volt azon a késő nyári délutánon, mikor Edward nem valami jó kedvvel haladt az Államiak Főhadiszállása felé. Nem elég, hogy nyáron, délután kirángatják a lakásáról, még küldetést is akarnak neki adni. De miért pont neki, és miért pont most?! Nincs más katona, aki el tudna végezni egy ilyen feladatot? Csak Őt bírják ezzel zaklatni?
- Mit várok Mustangtól? – fortyogott magában, fogait csikorgatva. – Csak ilyen fene meleg ne lenne...
Hisz' hiába volt nyár, Ő akkor sem mutatkozhatott egy szál rövid ujjúban! Nem szereti, ha a karja miatt megbámulják, bár ha ezt el akarja kerülni, akkor meg melege kell, hogy legyen a hosszú pólóban... így is, úgy is szenved – bár ebbe már jó ideje beletörődött. Most leginkább azért volt ideges, amiért képesek voltak nyáron elrángatni otthonról, holmi küldetés miatt...
A sereg csahosa vagyok, mindig ugrásra készen kell állnom, bármikor megránthatják a pórázt – jutott ismét erre a következtetésre. Bár keserű volt a szája íze emiatt, de muszáj volt. Igaz, az öccse teste már meg volt, Ő még mindig az államiakhoz tartozott. Mindenesetre annak örült, hogy Alt nem keverik bele, had élvezze legalább Ő a nyarat, bár már így is lassan vége lesz.
Észre sem vette, mikor ért az épület elé, már szinte ösztönösen lépett be a kapun, s indult a felettese irodája felé. Az ajtaja már eleve nyitva volt – bizonyára szellőztették –, Roy pedig az asztalnál ült, félig kigombolt egyenruhában, kimerülten lapozgatva egy-két aktát. A szőke beléptére érdektelenül felpillantott, majd biccentett köszönésképpen, és visszatért az irataihoz.
Ed szó nélkül ledobta magát a kanapéra, és várt. Türelmetlenül dobolt a karfán az ujjaival, szeme sarkából az Ezredest leste, de nem úgy tűnt, hogy egyhamar el akarja kezdeni a beszédet.
- Látom, túlórázik rendesen – szólalt meg végül Ő először, idegesen.
- Nem mintha sok választásom lenne – morogta válaszként a férfi, és sóhajtva becsukta az egyik aktát, majd felállt. Felemelt az asztaláról egy rongyot, s azzal törölgetve homlokát pillantott a Fullmetalra. – De azért te se örülj, nem úszod meg munka nélkül...
- De miért pont én...? – kérdezte gúnyosan, szinte magától.

Mustang elengedte a füle mellett a kérdést, legalább is nem válaszolt. Az egyik fiókban kezdett matatni, s kis idő multán egy elég vaskos mappát dobott az asztalára.
- A Dolphin Hotel – kezdte a küldetése ismertetését az Ezredes, miközben kiemelt az iratok közül néhány fotót. – Öreg, de elég módos egy szálloda, éjjel-nappal, télen-nyáron majdnem minden szobáját kiadja, kivéve egyet. A feladatod az, hogy megszállj benne.
- El kell mennem egy nyavalyás hotelbe, csak azért, mert nem adnak ki benne egy szobát?! – hitetlenkedett a szőke indulatosan, felpattanva ültéből, s a felettese asztalára csapott.
- Még nem mondtam el mindent – mosolygott keserűen az Ezredes, s visszarakva a képeket a mappába Edward elé tolta. – Ezt majd olvasgasd át alaposabban.
Ed valamivel nyugodtabban, kissé flegmán pillantott a mappára, majd felemelte, s a hóna alá csapva visszaült a kanapéra. Kérdőn fürkészte Royt, aki hátradőlt a székében, s látszólag a megfelelő szavakat kereste.
- Abban a szobában – kezdte lassan – jó páran meghaltak, köztük az egyik katonánk is. Nemrég küldtük oda, s alig töltött el ott egy órát, kivetette magát az ablakon – vagy kilökték.
- Meghaltak? – kérdezte gyanakodva a szőke. – Mármint, megölték Őket?
- Lehetséges – felelte Mustang. – Legalább is, ezt akarjuk kideríteni.
- Aha. És azért engem küld oda, mert azt szeretné, hogy elpatkoljak?
- Egész jó ötlet – mosolyodott el a férfi. – De semmi ilyenről nincs szó. Az egyik legkiválóbb alkimistánk vagy, Edward, és alkimistát még nem küldtünk oda.
- Szóval kísérleti alany vagyok, „egy alkimista megmenekül-e a rejtélyes gyilkostól, aki a szobában tanyázik" – forgatta a szemeit gúnyosan Ed, és a papírokat kezdte nézegetni, amelyeket a mappából szedett elő. – Nagyszerű!
- Nem is biztos ez a gyilkosos dolog – húzódott gúnyos oldalmosollyá Roy szája. – Egyesek szentül meggyőződnek arról, a szoba veszi rá az embereket, hogy öljék meg magukat.
- Ó, egy szellemjárta szoba! Hú – ingatta a fejét hitetlenkedve a szőke, s kényelmesen hanyatt dőlt, az egyik képet nézegetve. Magas, régimódi épületet ábrázolt, éjszaka, kivilágítva, alulról fotózva.
- Ez is előfordulhat, de...
- Nem hiszek a szellemekben – vágta rá Edward színtelenül.
- A homunculusokban sem hittünk, még is léteztek – mondta az Ezredes.
- Jó, de ez más, a szellemek hihetetlenebbek.
- A homunculusok is ugyanilyen hihetetlennek tűntek annakidején.
- Hagyjon már békén a homunculusokkal! – csattant fel gúnyosan a szőke. – Ez különben is nagyon más, a homunculusoknak tudományos alapja van! Szellemek, kísértetek nem léteznek!
- Ki mondta, hogy feltétlenül szellemnek kell lennie annak a valaminek, ami ott van? – kérdezte elgondolkodóan Roy.
- Jó, akkor megtenné, kérem, hogy értelmesebben fogalmaz?! – indulatoskodott Edward.
- Nehéz, ha magam is csak találgatok – felelte Mustang. – Halkabban is beszélhetnél, nyitva van az ajtó, minden kihallatszik, különben is meleg van, ne pattogj.
Ed csak gyilkos pillantást küldött a felettese felé, de nem szólt, csak hümmögött.
- Azt ajánlom, tanulmányozd azt az aktát, talán több van benne, mint amit én tudok most mondani – mondta még Roy, a mappára bökve Ed ölében.

- Jó – felelte érdektelenül az Acél, s az iratköteg vastagságát kezdte figyelni. – Pontosabban, mikor is kell odamennem?
- Holnap, legkésőbb este.
- Már holnap?! – akadt ki megint. – Legalább a szoba le van foglalva a számomra...?
- Nincs – kezdte Roy, s látva, hogy Ed már kezdene kiborulni, leintette. – De ne aggódj, szabad a szoba, senki sincs benne, bármikor megkaphatod – már ha kiadják...
- Ezt meg hogy érti?!
- Nem nagyon akarják kiadni senkinek. Ám a törvény szerint kötelesek rá, ha szabad a szoba, szóval ne aggódj – pillantott az Ezredes nyugodtan az időközben már az ajtónál álló Elricre. Amaz bólintott, s már éppen indult volna kifelé, ha Roy nem szól még utána.
- Ja, és ne felejtsd el a jelentést!
- Diktafon – felelte kurtán a szőke. Mustang bólintott, s intett, mire Edward köszönés nélkül távozott.

A hazafelé vezető úton végig bosszankodott, és átkozta Royt a hülyeségei miatt. Még egy ilyen elmebeteg feladatot! Még hogy elátkozott szoba... ostobaság. De arra csak nem válaszolt az Ezredes, miért pont Őt választotta.

Olyan öt óra körül lehetett, mikor belépett a házba, melyet Alphonse-zal közösen laktak. Kulcsot kellett használnia, az ajtó zárva volt, az öccse vásárolni ment – legalább is a nappali asztalon hagyott üzenetben ez állt. Sóhajtva dobta a kanapéra a számára érdektelen mappát, s Ő is levetette magát mellé.
Valahonnan az ágy alól előhalászta könyvét, melyet már háromszor kiolvasott, de negyedszer is neki akart állni, holott már fújta kívülről az egészet. Ám most fel sem fogta a szavaknak az értelmét. Gondolatai folyamatosan a különös szoba körül jártak. Kezdett egyre érdekesebbé válni számára ez az egész, végül is, ki hallott már egy... gyilkos szobáról? Nem mintha hitt volna ebben az egész ügyben, de azért érdekelni... érdekelte. Igen, érdekelte az a szoba.
Becsapta a könyvét, visszatolta a kanapé alá, és a mappa után kapott. Fényképek, iratok, feljegyzések egyvelege, s mindegyik a Dolphin Hotelről, vagy arról a bizonyos szobáról.
- Tizennégy nulla nyolc... – motyogta magának az egyik jegyzetet nézegetve. – Furcsa egy szobaszám...
Az egyik iratköteg a Dolphin keletkezéséről, múltjáról szólt, az elért sikereiről, reklámjairól, meg az effajta dolgokról. Megtudta például, hány méter magas, hány szobája van, az eddigi igazgatóit, és a többi. Nem mintha ez annyira érdekelte volna, de hát ismernie kell a megfigyelt épület tulajdonságait...
Még egy jó pár unalmasabb papírt átnézett, amiből kibogarászta, merre is van ez a Dolphin Hotel – valahol a Central külvárosában, egy forgalmasabb utcában. Nem volt annyira messze, de gyalog nem indulhatott útnak, hacsak nem akart egész nap gyalogolni.
Még fél óra érdektelen böngészés után már azon volt, hogy föladja, mert lassacskán már az alvás határán volt, elért a legvastagabb, legérdekesebb részhez – a halálesetekhez.
Semmit sem sejtve nyúlt a legtetején lévő dokumentumért. Két fénykép volt benne; az egyik egy régies, hatvan körüli öregurat ábrázolt, a másik fotón, amihez egy feljegyzés is tartozott, ugyanez a férfi, csak holtan; vértócsában feküdt a sarokban, őszes haja ragacsosan meredt minden irányba, szemüvege eltörten, nyakán pedig mély vágás, körülötte furcsa, roncsolódott sebekkel.
... elvágta a nyakát, majd egy régi varrógéppel akarta újra összevarrni magát, de idő előtt elvérzett.
Edward lélegzete is elállt, ahogyan a képre, majd a feliratra meredt, majd száját húzva olyan messzire tolta el magától, amennyire csak tudta, s többet rá sem pillantott.

- Ez azért már durva – jegyezte meg magának suttogva. Számított az ilyenre, de azért ez már tényleg túlzás volt. Sóhajtott, s mindenre felkészülve nyúlt a következő jegyzetért. Fiatal nő...
... betörte az ablakot, majd annak egyik szilánkjával felvágta az ereit.
Ed elfintorodott, s ezt is félrerakta. – Sok idióta...
A harmadik és negyedik áldozat hasonló volt – mindketten családos férjek voltak, s mindkettő kivetette magát az ablakon.
A következő kép egy idős nőt ábrázolt.
... agyonütötte magát az asztali lámpával.
A szőke megint csak fintorgott. Teljesen biztos volt benne, hogy ezekkel a mesékkel csak a gyilkosságokat palástolják, és a „gonosz szoba" legendát próbálják élethűvé tenni, de akkor is rémisztő volt.
Mindenre készen fordult hátra, mikor a bejárati ajtón kattant a zár, de csak az öccse lépett be. A haja víztől csöpögött, karjaiban barna, tömött zacskót tartott, s zavartan vigyorgott. – Szia, Bátyó...
- Merre voltál ennyi ideig? – kérdezte a szőke, s visszatért a csöppet abnormális esetek olvasgatásához.

- Egyrészt vásároltam – mosolygott Al. – Másrészt sétáltam egyet. Jól esett az eső.
Edward az ablakra pillantott; tényleg esett. Furcsa volt látni a kánikula után, de tényleg eső potyogott. Egyetértően hümmögött, s újra a papírokat kezdte nézegetni.
Középkorú nő, felakasztotta magát.
- Honnan szerzett kötelet...? – motyogta magának. – Nem hiszem, hogy rendszeresen magánál tart egyet...
Alphonse érdeklődve pillantott a bátyjára, lepakolt, majd szerzett egy törölközőt, s a vizet kezdte felitatni vele a hajából.
Fiatal férfi, a kádba fojtotta magát.
- Mit csinálsz? – kérdezte az öccse, és a kanapé mögé lépett.
- Dolgozom – felelte Ed kurtán.
- Nyáron?
- Egy kutyának mindig ugrásra készen kell állnia, legyen akármilyen évszak is – morogta válaszként, fel sem nézve egy papírból, ami épp egy öreg nő öngyilkosságát írta le részletesebben.
Al pislogott, egy ideig hallgatott, de azután sóhajtott, s ismét megszólalt.
- Mi a baj, Bátyó?
Edward lehunyta a szemeit, s egy kis időre félrerakta a papírokat. – Majd mesélek, miután ezeket sikeresen elolvastam, jó?
Alphonse bólintott, a bátyja pedig ismét olvasásba kezdett. Próbálta meglesni a válla fölött, min fintorog ennyire, de túl kicsi és túl kacifántos betűkkel volt teleírva a lap, hogy innen el tudja olvasni.
- Majd megnézhetem? – kérdezte végül.
- Nem ajánlom – vágta rá rögtön Ed, miközben egy véres fényképet tanulmányozott. – Nyugi, Al, mondom, majd elmagyarázom, mi van...
- Jó – bólintott az öcs megszeppenten. – Enni azért kérsz?
- Nincs étvágyam.
Alphonse megint csak bólintott, s kicsit meglepetten ment vissza a konyhába. Nem tudta, mit csinál a bátyja, de azt sejtette, hogy nincs jó kedvében.
Edward megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a nagy részén már túl van, de már elege volt. Végül is, mi a jó abban, ha bemagolja az összes halálesetet? Az csak arra jó, hogy lesokkolja, és hogy elfelejtse őket. Mustang úgy se fogja kikérdezni, kötve hiszi, hogy az Ezredes is végiglapozgatta ezeket.
Sóhajtva hátravetette a fejét, és félredobta a papírokat. Jó rég evett, de most tényleg úgy érezte, hogy egy falat se menne le a torkán. Az iratok után nyúlt, kicsit rendezgette őket, s képestül, jegyzetestül visszarakta a mappába. Csak a címet, és az elérhetőséget tartalmazó feljegyzést hagyta elől.
Feltápászkodott a kanapéról, és a konyha felé csoszogott, ahol az öccse már érdeklődve várta, szendvicset majszolva.
- Holnap egy hotelben kell töltenem az éjszakát – tért rögtön a lényegre színtelenül.
- Hogy-hogy? – érdeklődött az öccse.

- Van egy nyavalyás szálló, abban egy nyavalyás szoba, amiben már egy jó páran meghaltak – mondta. – És természetesen nekem kell kiderítenem, mi folyik odabent.
- Melyik ez a szálló? – kérdezte Al.
- Dolphin Hotel.
Alphonse egy pillanatra megdermedt. – És... melyik szoba?
- 1408 – felelte Ed színtelenül, ám ahogy kimondta, az öccse mintha megijedt volna.
- Be ne tedd oda a lábad! Az a szoba meg van átkozva!
- Ne gyere már Te is ezzel, Al... Ilyesmi dolgok nem léteznek!
- De Bátyó! Senki sem bírja ott egy óránál tovább!
- Honnan veszel Te ilyeneket?! Tudom jól, hányan haltak már meg ott, és ismerem ezeket a hülye meséket is, amiket kitalálnak róla. Tuti gyilkosság, csak ezekkel a baromságokkal akarják fedezni magukat... Honnan hallottál Te erről? – morogta Ed.
- Egyszer összefutottam valakivel, aki ott dolgozik... – felelte halkan Alphonse. – Bátyó, ezek igaz, megtörtént dolgok! Nem engedem, hogy odamenj!
- Maradjál már, Alphonse! – fakadt ki Ed, türelmét veszítve. – Te komolyan hiszel ezekben?! Nekem ezt a feladatot adták, ez a munkám, most csak azért, mert jössz itt nekem a hülyeségeiddel, nem fogok itthon maradni!
Al nem válaszolt rögtön, csak lesütötte a tekintetét. Egy ideig figyelte a cipőjét, s csak azután szólalt meg halkan. – Én csak nem akarom, hogy bajod essen.
Edward sóhajtott, s miután sikeresen lecsillapodott, megsimogatta öccse fejét. – Ha akarjuk, ha nem, nekem oda kell mennem.
Al leszegte a fejét, s aprót bólintott.

Ed ismét sóhajtott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve eltűnt a szobájukba felvezető lépcső mögötti raktárhelységben. Egy pár percig pakolgatott, majd sikerélménytől fűtötten, kezében poros diktafonnal tért vissza.
- Már csak azt kéne kideríteni, működik-e, mert ha nem, majd jegyzetelhetek... – morogta, az öccse pedig haloványan elmosolyodott.
Felemelte a kezében tartott tárgyat, a szájához emelte, s mikor eszébe jutott, hogy is kell elindítani, nekilátott.
- Halló, halló, diktafon próba egy, kettő, három, itt Edward Elric – mondta bele a szerkezetbe, gúnyosan vigyorogva, és leállította.

- Halló, halló, diktafon próba egy, kettő, három, itt Edward Elric – hallotta vissza a saját hangját, miután lejátszotta a kis gépet. Megkönnyebbülten elmosolyodott, a diktafont pedig a zsebébe süllyesztette.
- Ne aggódj, Al, túlélem, nincs ott semmi. Csak riogatnak, vagy gyilkolásznak, most mi bajom lehet belőle? – mosolyodott el, az öccse pedig viszonozta.