1. fejezet
A szekrény
Korán volt még, de arra ébredtem, ahogy két madár csiripel a szobám ablaka előtt álló fán. Ez a szép a tavaszban, a madarak. Ásítottam egy hatalmasat majd a másik oldalamra fordultam. Kezemmel kitapogattam az éjszaka folyamán földre került kispárnám, és teljes erőmből kivágtam a nyitott ablakon, hogy elzavarjam a hangoskodó madarakat. Boldogan nyugtáztam a puffanást és az azt követő szárnycsapásokat, majd egy halk „au"-t és az ezek után beálló csendet.
Néhány percnyi ébredezés után végül kimásztam az ágyamból és a tükör elé léptem. A szokásos arc nézett szembe velem. Hosszú barna haj, pisze nozi, karikás kék szemek.
- Üdvözöllek Asami Risa! – integettünk egymásnak a tükörképemmel
Kopogtattak.
- Tessék? – fordultam az ajtó felé
- Jó reggelt, Ojo-sama. Ez a párna az pár perce a fejemen landolt és nem mellékesen az édesanyja virágain. – mutatta fel a párnát, amit az imént hajítottam ki az ablakon
- Ó elnézést Alastor! Kiraktam az ablakba szellőzni és nem vettem észre, hogy kiesett. Tényleg sajnálom! – vágtam angyalian bűnbánó arcot
Alastor a tökéletes lakáj. Mindenről tud, de semmit sem mond ki. Emellett pedig az egyik legjobb barátom. Az ötvenes évei végén járhat, őszes haja és komoly arcvonásai bölcsességet sugároznak. Mindig is felnéztem rá. Minden értelemben. Igazából ő nevelt fel, mivel a szüleim túl elfoglaltak voltak hozzá.
- Semmi probléma Ojo-sama. Ez, a héten még csak amúgy is a harmadik alkalom volt.
- Mindig elfelejtem milyen vékony a párkányom. – mosolyodtam el szégyenlősen
- Majd felhívom erre a kedves édesapja figyelmét. – mondta miközben már ágyazott utánam
- Alastor!
- Igen Ojo-sama?
- Apám még itthon van?
- Nem, már korán elment dolgozni.
- Értem… Alastor?
- Igen Ojo-sama?
- Mi történne, ha ma nem mennék be az iskolába?
- Az édesapja, minden bizonnyal valahogy értesülne róla.
- Akkor kérem, készítse elő az egyenruhám!
- Igenis Ojo-sama!
Míg Alastor összeválogatta a ruháimat én elmentem lezuhanyozni. Általában nem volt semmi bajom az iskolával, sőt szerettem bejárni, de az első nap mindig dög unalom. Új szemeszter, új osztály, új megpróbáltatások, és ezt úgy érzi a Sensei, hogy szavakba kell öntenie. Nekünk meg persze végig kell hallgatni.
Mire végeztem a fürdőben Alastor már nem volt a szobámba, de a ruhám ki volt készítve az ágyra. Felöltöztem és lementem reggelizni. Mire ezzel végeztem a kocsi már készen állt, hogy elvigyen az iskolába. Alastor lehozta az iskolatáskámat és útra bocsátott.
Ahogy beléptem az iskola kapuján egyből észrevettem azt a kisebb csoportosulást, ami az udvar egyik szegletében volt. Úgy kétszáz lány tolongott és sikítozott egymást túlharsogva. Az első gondolatom az volt, hogy valamilyen hatalmas leárazás van, de mivel végigfutott az agyamon, hogy egy iskolában erre nem sok esély van, rájöttem, hogy csak a másik ok lehet.
- Mi ez a nagy tömeg? – lépett mellém balról Yui
- Valami leárazás? – jelent meg a jobbomon Reika
Yui és Reika a legjobb barátaim voltak. Két éve ismertem őket többé-kevésbé. Reikát többé, Yuit kevésbé. Ő nem kifejezetten az a nyílt típus. Az a fajta, aki mindent tud és lát, de semmit sem mond. Csak mint Alastor. Reika pont az ellentéte. Semmit sem vesz észre, de mindet elmond. A semmit mondjuk kicsit túlzás, mert a szerelmi ügyekben és a szaftos pletykákban olyan tájékozott, mint talán senki más. Külsejüket tekintve Yuit angyali arccal és hozzá rövid aranyszőke hajjal áldotta meg az ég. Mondanom se kell, hogy az iskola férfi tanulóinak egynegyede róla álmodozott. A másik negyed pedig Reikáról, akinek hosszú, göndör barna haja, tengerkék szeme és bájos pofija volt. Egyszóval benne voltak az iskolai top 10-ben. A tavalyi és tavalyelőtti szavazás szerint a második és harmadik helyeken, felváltva.
- Vagy csak a teniszcsapat parádézik.
- Hát ez logikusabb. – húzta el a száját Reika
- Nézzük meg melyik osztályba kerültünk, amíg nincs nagy tömeg! – vetette fel Yui
- Menjünk! – egyeztünk bele
Odasétáltunk a hirdetőtáblához, ahol természetellenesen kevés ember lézengett. Ez a néhány egyed is mind hímnemű volt. Elkezdtük tanulmányozni az osztályokat.
- Itt vagyunk! – kiáltott fel néhány másodperc után Reika – Mind a hárman egy osztályba kerültünk.
- Igen így van. – erősítette meg Yui is az osztálynévsort nézve
- És itt van a barátod neve is.
- A barátomé? – léptem én is melléjük
- Aha. Oshitari Yushi. – bökött a nevére
- Yushi nem a barátom. – ráztam a fejem
- Mióta?
- Még karácsony előtt szakítottunk.
- Ezt nem is mondtad. – nézett rám Reika döbbenten
- Azt hittem tudjátok. Sajnálom.
- Így végiggondolva, tényleg egyértelmű. – töprengett el, majd visszatért az osztálynévsorhoz – A cuki tenisz Boucho is nálunk van! – kiáltott fel hirtelen
- Végre egy osztályba kerültél a szív szerelmeddel. Ezért megérte ennyit tanulni, mi?
- Még szép, hogy meg. – válaszolta vigyorogva
- Csak azt nem értem, ha annyira odavagy érte, most mért nem ujjongasz ott a többi lánnyal együtt?
- Azért kérlek szépen, mert én nem vagyok annyira sekélyes, mint azok.
- Hűha, Reika tényleg szerelmes.
- Csak kíváncsiságból. Mely nemesi vonása Atobénak az, amely ennyire elcsavarta a fejed?
- Ezt így nem lehet lebontani. Nem egy tulajdonság teszi. Úgy az egész egyben.
- Ez olyan gyönyörű Reika!
- Mondj csak amit akarsz, de majd akkor fogok én nevetni, ha majd te is szerelmes leszel. – bökött felém az ujjával
- Igen? – mosolyogtam kedvesen
- Lassan tova kéne állnunk, mert vége a felvonulásnak és elindult erre a csőcselék. – hívta fel a figyelmünk Yui a közeledő tömegre
- Egyetértek!
Gyorsan megindultunk, hogy elkerülhessük a tömeget, akinek az élén a teniszcsapat regulárjai közeledtek. Sikerül is volna kijutnom, ha valaki nem szólít a nevemen, és reflexből nem állok meg hátra nézni.
Yushi integetett már messziről.
- Ez meg mit akar? – morogtam magamnak
Yushi magas volt és amúgy észbontóan nézett ki. Bár az engem nem nyűgözött le annyira, mint a lány iskolatársaim nagy részét. Valószínűleg, mert ismertem kiskora óta.
Kedves mosollyal az arcomon bevártam még odaér.
- Szia! – köszöntem neki
- Szia Risa-chan!
Hű de rühellem, ha valaki így hív.
- Miben segíthetek Yushi?
- Csak gondoltam köszönök. – mosolygott ő is vissza, bár szerintem cseppet sem kedvesen
- Akkor örültem. – mondtam és fordultam volna meg, hogy csatlakozzak Reikáékhoz, de addigra már akkora tömeg gyűlt a hirdetőtábla köré, hogy egyszerűen lehetetlen volt átjutni rajtuk
Visszanéztem Yushi felé, aki kaján vigyorral az arcán fordult az osztálynévsorok irányába.
- Rohadék! – motyogtam szívből, majd nekiestem a tömegnek
Jó negyedórás küzdelem árán eljutottam a két barátnőmig. Miután kellően kicikiztek, hogy Yushi első szavára, hogy pattanok, elindultunk a termünkbe. Majdnem elsőként értünk oda – hálás köszönet érte a teniszcsapatnak – így szinte szabadon választhattunk magunknak helyet. Én beültem az utolsó előtti sor középső padjába, Reika és Yui pedig a két oldalamra. A mögöttem lévő padba már sajnos beült egy srác, aki amikor meglátta hogy ránézek, vadul vigyorogni kezdett. Taro-kun immáron második éve próbált levenni a lábamról. Nem sok sikerrel. Bár ez még nem tűnt fel neki. Megkockáztathattam volna, hogy szép szavakkal és egy mosollyal rávegyem a helycserére, de az sajnos további gondokkal is járt volna. Úgyhogy inkább nem tettem.
Ahogy telt-múlt az idő egyre több diák jelent meg a teremben. Mire Yushi és Atobe is feltűnt már csak a legelső sorban maradt két hely. Felmérték a számukra nem túl kedvező helyzetet, majd egymásra néztek és elindultak hátrafelé. Yushi célirányosan jött felém majd megállt a padom előtt.
- Risa-chan. – mosolygott rám
- Yushi. – mosolyogtam vissza
- Nincs kedved helyet cserélni velem?
- És mégis melyik pontosan a te helyed? – kérdeztem kedvesen, mire Reika és Yui is mindent tudó arcot vágtak
- Ott elől! – bökött hátrafelé a hüvelykujjával
Kihajoltam oldalra és megnéztem a padot. Nem tetszett.
- Sajnálom Yushi, de tudod te is jól, hogy nem látok közelre jól és onnan, túl közel lenne a tábla.
- Ah! – fagyott le némiképp a mosoly az arcáról
Atobe eddig csak állt és várta, hogy mi lesz a vége a beszélgetésünknek, de most már úgy döntött tesz valamit a helyéért.
- Ore-sama helyén ülsz! – förmedt rá a mögöttem ülő Taro-kunre
Hát igen. Ez az a lebonthatatlan modor, ami elcsavarta Reika fejét. Teljes mértékig meg tudom érteni. Erre ki ne bukna? Nevetséges kérdés, mert az iskola lány tanulóinak, több mint kilencven százaléka oda van érte. Nagyon sokat tesz hozzá az esztétikai megjelenése. El kell ismerjem tényleg nagyon jól néz ki, de sokakkal ellentétben nekem ennyi még nem elég. Nem mintha ez érdekelné őt. Ahogy én sem érdeklem. Ellenben másokat sajnos igen. Például Taro-kunt.
- De én… – nézett rám
- Hogy mondod? – húzta fel az egyik szemöldökét és ő is rám pillantott
- Innen nem hallom a Senseit, inkább előre ülök. – horgasztotta le a fejét, majd előre battyogott
Atobe leült, majd a tőle, jobbra ülő srácra nézett.
- Te nem tévedtél el?
Látszott a srác arcán, hogy válaszolni akart, de végül meggondolta magát és összeszedve cuccait, Taro-kun mellé telepedett az első sorba. Yushi nem várt Atobe helykínálására, inkább leült az imént megüresedett helyre.
Reika arca sugárzott a boldogságtól, Yuié pedig semmilyen érzelmet sem tükrözött, mint általában. Én az utóbbival értettem egyet. Kit érdekel, mit csinálnak ezek ketten? Csak engem hagyjanak békén.
Időközben becsöngettek és Kagawa-sensei is megjelent. Tipikus tanárkinézete volt. Középkorú, középmagas és barna hajú volt. Kék szemeit egy szarukeretes szemüveg takarta. Diákéveiben biztos egy pedáns kölyök volt. Nem ápoltam vele túl jó kapcsolatot. Eddig igazából még nem tanított, de ahányszor összefutottam vele a folyosón vagy a tanáriban mindig úgy nézett rám, hogy éreztesse az ellenszenvét.
- Üdvözlök mindenkit! – tette le a jegyzeteit az asztalra, majd egy rövidebb szónoklatba kezdett az idei tanévvel kapcsolatban
Már majdnem sikerült nyitott szemmel elaludnom, amikor valaki elkezdte suttogni a nevem hátulról.
- Risa-chan!
Égnek emeltem a tekintetem és úgy tettem, mintha nem hallanám.
- Risa-chan! – ismételte valamivel hangosabban
Ráerőltettem az arcomra egy kedves mosolyszerűt és hátrafordultam.
- Tessék?
- Akarsz osztályelnök lenni?
- Tessék?
- Azt kérdeztem akarsz-e osztályelnök lenni?
- Gondolom, Asami-san arról társalog épp, hogy mennyire szeretne osztályelnök lenni! – emelte fel a hangját a Sensei
- Én… – fordultam felé megszeppenve
- Köszönjük, hogy elvállaltad. – kezdett jegyzetelni az egyik lapjára
Hátrafordultam Yushi felé, aki kedvesen rám mosolygott. Hogy szakadna rá egy felhőkarcoló. Egész évben velem fog szórakozni?
- Már csak egy helyettest kell találnunk mellé. Van, aki elvállalja?
Senki sem jelentkezett.
- Legyen Atobe-kun! – szólalt meg egy lány
Atobe felkapta a fejét és körbepislogott. Olyan arcot vágott, mint aki épp akkor ébredt.
- Igen! Legyen Atobe-sama! – helyeseltek többen is
- Rendben. – egyezett bele igencsak könnyen a Sensei – Akkor Asami-san helyettese Atobe-kun lesz.
Jó, hogy idén ennyire önkéntes alapon választottuk ki az osztályelnököt és helyettesét.
Óra után a Sensei odahívott magához mind a kettőnket és tartott egy rövidebb eligazítást a jövőbeni teendőinkről.
- Risa! – intett magához Reika, amikor végeztünk
A terem ajtajában állt Yuival és igencsak gondterhelt arcot vágott.
- Mi a baj? – tudakoltam odaérve
- Van egy olyan érzésem, hogy Oshitari-kun rád szállt.
- És erre mégis miből jöttél rá? – kérdezte Yui gúnyosan
- Lehetőleg most ne kezdjetek el veszekedni. – fojtottam bele a kitörni készülő szót Reikába
- Akarod, hogy megszívassuk neked?
- Kedves vagy, de nem kell. Majd megoldom valahogy.
- Az a baj veled Risa, hogy mindenkivel túl kedves vagy. Egyszer se emelnéd fel a hangod, hogy megvédd magad. Erre kellünk mi neked. Igaz Yui?
- Nem igazán. – válaszolta a megkérdezett
- Tényleg meg tudom…
- Kell neked egy kis lélektréning. – vágta csípőre a kezét Reika
- Hogy mondod? – pislogtam rá
- Gyere velem!
Megragadta a kezem és vonszolni kezdett maga után a folyosókon. Végül a férfi teniszcsapat öltözője előtt állt meg.
- Mit akarsz csinálni? – kérdeztem gyanakodva
- Meg akarom szerezni Atobe számát. – felelte magabiztosan
- De hogyan?
Kezdtem félni.
- Szerinted mégis hogyan? – körülnézett, majd a kilincsre tette a kezét
- Én ide nem megyek be! – ráztam a fejem
- Jaj Risa! Ne csináld már! Kell egy kis izgalom az életedbe. – tárta ki az ajtót
- Óh, már így is épp elég izgalom van benne. Egy teniszcsapat Bouchoja vagyok. – kezdtem el hátrálni
- Hidd el, hálás leszel. – lökött be az ajtón
Hálás? Hálás, ha kijutok innen! De akkor se neki, hanem egy magasabb erőnek. Mégha csak pár centivel is vagyok nagyobb nála.
Körülnéztem a szobában. Ez még nem az igazi öltöző volt, hanem egy kisebb előcsarnok kényelmes fotelekkel és egy tévével.
- Bajba fogunk kerülni.
- Dehogy fogunk. Te menj be oda, és ott keress! – mutatott egy ajtóra
- Honnan tudod, hogy nem fog senki idejönni? – aggodalmaskodtam tovább
- Nem tudom! Pont ezért siess!
- Remek! – nyitottam be zsörtölődve az igazi öltöző részbe
Egy csomó pad és szekrény volt a helyiségbe. Nem volt nehéz megtalálni, hogy ezek közül melyiknek a tulajdonosa Atobe. Az volt a legnagyobb és legcsicsásabb. Az egész lila volt és arany mintával volt díszítve. Egy aránylag egyszerű zár volt rajta, amit körülbelül két perc alatt sikerült kinyitnom. A zárak feltörésére még Alastor tanított meg, amikor hat éves voltam. Az akkori nevelőnőm egy zsarnok volt és mindig bezárta egy szekrénybe a kedvenc babámat, ha nem viselkedtem épp illően. Kisgyerekként elég gyakran nem viselkedtem túl illően.
Kinyitottam a szekrényajtót és elkezdtem kutatni a polcokon. Nagyrészt könyvek és ruhák voltak benne, de hátul találtam egy kisebb dobozt is.
Amikor kinyitottam először egy fényképet pillantottam meg benne. Két kisgyerek volt rajta, feltehetőleg az egyik Atobe, a másik pedig egy szemüveges srác. Mögöttük állt két idősebb ember és a gyerekek vállára rakták a kezüket. Szép családi idill. Bár igazából nem tudom, hogy egy család-e, de nagyon kételkedek.
- Risa! – szólt be halkan Reika, mire én ijedtemben bevágtam a fejem az egyik polcba
- Mi az? – kérdeztem miközben csillagokat láttam a fájdalomtól
- Valaki jön. Bújj el!
Kétségbeesetten körülnéztem az öltözőben, de nem találtam se menekülési útvonalat, se egy rendesebb helyet, ahol elbújhattam volna. Más választásom nem lévén bevettetem magam Atobe szekrényébe. Ahogy magamra húztam az ajtaját, hallottam, ahogy valaki lenyomja a kilincset és belép az előtérbe. Ezzel egy időben becsapódott egy ablak is, a keletkezett huzattól. Bárhogy törtem a fejem nem emlékeztem arra, hogy bármelyik ablak is nyitva lett volna, amikor bejöttünk. Komoly eszmefuttatás után, rájöttem az egyetlen logikus magyarázatra. Valószínűleg Reika azon az ablakon keresztül távozott.
- Megmondtam reggel Takinak, hogyha végez, csukja be az ablakot. – hallottam Atobe zsörtölődését
- Biztos elfelejtette. – felelte Yushi
- Hol is tartottunk az előbb?
- Épp témát akartunk váltani.
- Már emlékszem. Épp azt akartad elmondani, hogy mi bajod van azzal a lánnyal?
- Nincs vele semmi bajom.
- Akkor mégis mi volt ma az a két jelenet?
- Csak beképzeled.
- Engem akarsz átverni?
Yushi sóhajtott egyet. Remélem, nem most kezdenek el lelkizni.
- Nincs semmi bajom Risával, csak…
Leesett az állam. Ezek most rólam beszélnek?
- Csak?
- Csak tökéletes alany. Kedves és halk szavú. Soha nem áll ki magáért.
- Bocsáss meg barátom, de szerintem elég gyáva dolog egy ilyen emberrel így viselkedni.
- Már csak egy liba, mint az összes többi. Rámosolyog az ember és minden rendben.
- Hülye barom! – jött ki belőlem véletlenül hangosan
- Ezt hallottad? – kérdezte Yushi
- Igen. És az a véleményem, hogy vagy Isten ítélkezett feletted, vagy van valaki a szekrényemben.
Hallottam, ahogy lépések közelednek és egyszer csak kinyílt a szekrény ajtaja. A két srác nézett le rám. Ledobtam a szokásos álarcom és felvettem egy fapofát. Most úgyse lesz szükségem arra, hogy megjátsszam magam. Jelenleg nem is biztos, hogy meg tudnám tenni az imént hallottak után.