Heló! Tudom, tudom, nem egy új történettel kellene jönnöm, hanem folytatnom kéne a másikat. ^^" De sajnos - higgyétek el -, ez a történet már egy jó ideje - tényleg nem is tudom, vagy fél éve? -, őrlődött bennem, és kénytelen voltam engedni a vágynak, hogy magától megszülessen.
Ne nézzetek diliházba valónak, de sokkal jobban élveztem ennek az akárhány szavas kis fejezetnek a megírását, mint az összes többiért. Nem tudom azért, mert imádom a sötét, gonosz jellemeket, de lehet, hogy ez az oka. Fantasztikus volt, ahogy előbújhatott a bennem lévő ördög, és megalkottam ezt. Mindig is szerettem figyelni a reakciókat, az érzelmeket az emberek arcán, és bevallom, a legtöbbször azt gondoltam, hogy: "Mennyire szánalmas."
Engem nem nagyon tud meghatni semmi - lehet, hogy gáz meg ciki, de ez van -, így sokkal jobban ki tudtam magam élni ebben a kis ficben. Amint láthatjátok a címet, igen ez a történet a Skizofréniával fog - hogy is mondjam -, "egybefolyni", lényegéből egy hatalmas személyiségváltozásnak lehettek majd tanúi. / OOC vagy nem OOC eldöntitek :) /
Viszont MINDENKIT figyelmeztetek, ez a történet is fikció - ahogy az összes más történetem is, ha akármelyik megegyezik a valósággal, akkor az a véletlen műve -, szóval ne vegyétek alap dologban az itt leírtakat majd. Van némi sejtésem, fogalmam a Skizofréniával kapcsolatban - ugyanis sokat olvastam róla, és a téma is érdekel -, de aki többet akar tudni, az mennyen a Wiki-re. ( Szóval ne vegyétek készpénznek, ugyanis, - mint már mondtam -, ez egy fikció, az általam kitalált "tünetekkel."
Párosítás bizonytalan, szerintem nem is lesz, de ha mégis, akkor biztos, hogy Yaoi. Kitettem a T, ugyanis a személyisége elég gyakran változik - poén xD -.-" :D -, szóval senki se lepődjön meg.
Figyelmeztetés: Trágár szavak, esetleges erőszak (pl. verekedés.) - fogalmam sincs, hogy mikor/hol, vagy hogy egyáltalán lesz-e benne. Ebbe a fejezetbe nincs. ^^
Nos, véleményekre igazán kíváncsi lennék, hogy folytassam-e - hogy érdemes-e egyáltalán -, így igazán megköszönném ha kritikát dobnátok. Nagyon érdekel, hogy tetszik-e nektek ez az ötlet, miszerint Kuroko nem is annyira Kuroko. Sőt!
És igen, Kuroko a főszereplő, ki más lehetne? :DD
Nos, jó olvasást, hibákat nézzétek el! ;) ( pl. vesszőket - tudjátok miről beszélek! :D xD *nevet* ...Az a francos nyelvtan! -.-"
By: Lora98
*-Epilógus-*
Soha életében nem alázták még meg ennyire. Az érzelmek annyira elárasztották, hogy képtelen volt akár egyetlen egyet is felismerni közülük. A szíve eszeveszettül dobogott a mellkasában, szédült is egy kicsit, és a füle is csengett. Olyan érzése volt, mintha egy feneketlen tó mélyére süllyedne egyre lejjebb és lejjebb. Már levegőt is elfelejtett venni, a kezei is remegtek. Érezte a tömérdek tekintetet magán, de csak tovább bámulta a padlót. Most túlságosan is érdekes volt a parkettán végigfutó repedések. Hirtelenjében olyan érzése volt, mintha egy fűtött helyiségben lenne, annyira melege volt. Ha nem tudta volna, hogy épp egy kosárlabda meccs közepénél tartanak, akkor azt hitte volna, hogy valami szaunában van.
Végigpörgette az eseményeket újra és újra a fejében, és minél jobban jártatta ezen az agyát, annál jobban érezte ahogyan a könnyek a szemében gyűlnek. Vége volt a második negyednek, és most éppen a padon ült, törölközővel a fején. Ez sokat segített abban, hogy eltakarja az arcát a kíváncsiskodók elől. Hogy elrejtse az érzelmeit a csapattársai elől. Nem sírt. Jobban mondva, nem akart sírni. Nem akart ennyire gyengének és sebezhetőnek tűnni.
Ebben a világban a legerősebb marad életben, és már tizenhat éve képes túlélni. Igen, képes volt túlélni és mellette még barátokat is szerzett. Legalábbis ő így gondolta. Így tudta. Most mégis kitágult pupillákkal, remegő ajkakkal bámulta a combján az összeszorított ökleit. A cseppek nem a szeméből folytak a kezeire, hanem a homlokáról, izzadtság jeleként. Ez mind a koncentrációja miatt volt, ugyanis nem csak mindenkinek, hanem saját magának is meg akarta mutatni, hogy mire képes. Mégis amikor újra hallotta a fejében a szánakozó, lenéző hangnemet, miszerint gyenge és haszontalan az új típushoz képest... A szíve összefacsarodott, és az állkapcsa is megfeszült.
Sok mindent kapott már az élettől, kezdve a tönkrement barátságukat Ogiwara-kunnal, a bántó szavakat Aomine-kuntól, de ezek nem is hatották meg úgy igazán. Habár nem fogja őket egyhamar elfelejteni, de soha nem gondolta volna, hogy a legjobban Akashi-kun szavai fognak fájni neki.
Mindig is azt hitte, hogy közöttük megmaradt az a "mentor-mentorált" kapcsolat, habár már nem voltak a Teikou alsó középiskola tanulói. De semmiképpen nem várta volna el azt, pont Akashi Seijuurótól.
A kezei újra megremegtek, habár próbálta palástolni a helyzetét. A csapat mellette a padon hallgatag volt, és Kuroko biztos volt benne, hogy az előbbi szavakat emésztik, mint ő maga. Feszült volt a légkör, és Kuroko próbálta elképzelni, hogy ezek után mégis mihez kezdjen.
A technikáját fújhatja a megmaradt 10-10 percre. Nem csak ezt, hanem az önbecsülését és megmaradt büszkeségét is sutba dobhatja. Nem is tudja igazán, hogy a mélységes csalódást maga vagy Akashi-kun iránt érezte. Maga miatt azért, hogy miért nem jobb, mint az a helyettessítő ott a pálya másik oldalán. Akashi-kun miatt pedig azért, hiszen azt hitte, hogy a négy éves barátság számított neki annyira, hogy ez az egész ne történjen meg.
Vajon amikor azt mondta, hogy mindenki menjen külön iskolába, az azért volt, hogy egy újabb fantomot tudjon alkotni? És miért nem mondta ezt el neki? Miért volt ez az egész? Miért nem mondott Akashi-kun annyit, hogy menjen vele a Rakuzanba? Talán az elejétől fogva tudta, hogy ennél többre már úgy sem képes? Ezért választotta inkább Mayuzumi Chihirót?
És mégis, miért nem kap válaszokat ezekre a kérdésekre?
A kezei újfent elkezdtek remegni, és tényleg nem volt már egy csöppnyi akarása sem. Most, hogy jobban belegondolt, a meccs már le volt játszva. Kék szemei szinte teljesen üressé váltak, ahogy rémületében rájött, hogy legbelül már fel is adta.
Egyetlen dolgot keresett az emlékeiben és az érzéseiben. A barátaiban. Saját magában.
De nem találta sehol sem.
Ahogy a szavak kijöttek Akashi-kun szájából, Kuroko már elvesztette. Elvesztette a reményt. A reményt arra, hogy a volt csapattársai, és leginkább Akashi-kun előtt lehessen valaki. Hogy megmutassa ország-világnak, hogy ő igenis erős, képes egyedül is megküzdeni az akadályokkal. Hogy nem kell mindig Kagami-kunra és a senpaiokra támaszkodnia.
De Kuroko tudta. Tudta, hogy képtelen felmenni a pályára, és szembenézni a volt kapitánnyal, és a prototípust - saját magát - teljesen lehagyó új, tökéletes és kivételes fantom tagra.
Lehetetlennek tartotta, hogy képes legyen szemtől szembe megütközni Mayuzumi Chihiróval.
Kuroko már nem érezte, hogy beletartozna a Csodák Generációjába.
Számomra már... minden elveszett. - Gondolta, majd reszketegen kifújta a benn tartott levegőjét. A kezei sem rázkódtak már, a szíve sem zakatolt a bensőjében, egyszerűen csak feladta. Úgy érezte magát mint egy baba, egy igazi porcelánbaba. Aki csak bámul a világra az ablaküveg mögül, és közben nem tehet semmit sem.
De halvány fogalma sem volt arról, hogy az e fajta érzés miért volt olyan ismerős számára.
"Engedj ki."
Hirtelen sokkal rosszabbul érezte magát, mintha belülről valami egye csak felenné. Mintha egy több ezeréves ajtót próbálna valaki feszegetni. Az érzés leírhatatlanul rémisztő, döbbenetes és vérfagyasztó volt. Az idő mintha lelassult volna, a világ egyszerűen megállt számára. Fogalma sem volt róla, hogy mi lehet ez, ez a maró érzés mélyen benne, akár egy vulkán, mely épp kitörni készül. Az ereit rémisztő gyorsasággal öntötte el a harag és a düh, bár sejtelme sem volt róla, hogy mégis honnan jönnek ezek az érzelmek.
A fogait csikorgatta, szinte már félt, hogy az állkapcsa kettétörik, ha kiad egy hangot is. Pedig ki akart.
Üvölteni.
"Engedj ki."
Sikítani.
"Engedj ki."
Kiabálni, segítségért.
De Kuroko ismerte magát, és tudta mennyire makacs. Így csak ült, ökölbe szorított kezekkel, megfeszült állkapoccsal. Érezte ahogyan a körme fájdalmasan a húsába mar, felsértve vele a tenyerét. A vére lassú cseppekben folyt le ujjai közül, és tűntek el a ruhájában alaktalan foltokként.
"Engedj ki."
A hang, mely a fejéből jött, bűnre csábító volt. Biztos volt benne, hogy a fejéből jött, ugyanis rémisztő bizsergés futott végig a testén ahányszor csak meghallotta. Olyan volt, mintha egy másik, számára teljesen ismeretlen személy lett volna benne. Ezt az érzést nem lehet leírni, át kell élni, meg kell tapasztalni.
De Kuroko biztos volt benne, hogy soha nem akarta ezt megtapasztalni.
Rémisztő a tudat, hogy érzel magadban egy másik jelenlétet. Mintha viszketne egy testrészed, de hiába vakarod, az érzés soha nem múlik el. Ott motoszkál, és várja a kellő pillanatot amikor kitörhet és szabad lehet.
A horror szinte lefagyasztotta egy ültő helyében. Csak meredt maga elé újra, mint egy porcelánbaba.
Félve magától. Félve az ismeretlentől. Félve a még nem tudott dolgoktól.
Félve a benne lévő sötétségtől.
Az érzést hasonlíthatnánk egy sötét, szürke, koszos, dohos és üres kúthoz. Mely olyan mély, hogy nem látsz le még zseblámpával sem. Ha ledobnál egy pénzérmét, nem hallanál még egy apró koppanást sem, mert a helyet annyira benőtte a gaz. Érzed ahogy belülről felemészt, és szinte sorvadsz. A külvilágot érzékeled, hallod, látod a dolgokat, de képtelen vagy bármire is reagálni.
Nem vagy képes megszólalni. A csend szinte fülsüketítő.
Mintha egy dobozból bámulnád a világot, és amíg te odabenn vagy, addig kint minden megváltozik.
Olyan mintha az üveg túloldaláról látnád a világot. És mielőtt elérhetnél akárkit is, megszólalnál vagy kinyitnád a szád, már azelőtt visszahúz a sötétség. Sőt! Már maga a gondolat előtt kinyúl érted, és a kezeit köréd fonja.
Úgy érzed magad mintha fojtogatna. Képtelen vagy bármit is tenni ellene, és a legőrültebb az egészben, hogy lélegzel.
Képtelen vagy ülni és nézni, amíg mindenki más boldogan éldegél ott kint, míg te szinte elrohadsz egymagadban.
"Kuroko... engedj ki és megmutatom mindenkinek... Megmutatom nekik, hogy ki vagy... Hogy kik vagyunk. Hogy ki vagyok."
A fejét rángatózva fordította jobbra, majd újfent kifújta a bent tartott levegőt. Mióta tartotta bent? Egyáltalán mennyi idő telt el? És a legfontosabb...
Ki vagy Mi beszél hozzá? A fejében?
"Megmutatom a te valódi oldalad. A mi valódi oldalunkat. Az ÉN valódi oldalamat. Csak engedj ki Kuroko... Engedj ki és megkönnyebbülsz... Megszabadulsz a téged láncokként fogva tartó gondoktól... A felesleges érzésektől..."
Már arra is gondolt, hogy a sok stressztől dilizett be, és már orvosi esetként is be lehetne jegyezve... Nagyot nyelt, melynek következtében az Ádám csutkája fel s alá járt. Az izzadtság cseppek elindultak lefelé a nyakán, némelyik egymás vonalában folyva, és az ujjpercei is elhidegültek. A lábát sem érezte már. De nem is ezek zavarták a leginkább.
Hanem a hang. A horrorisztikus érzés amit az előbb érzett, nem is volt ehhez fogható. Tudta jól, hogy nem ő mondja ezeket a dolgokat magában és hangosan. Még csak nem is a barátai beszéltek hozzá - amit máskor meg is hálált volna -, hanem valami más.
Más. Ez a szó annyit mindent jelenthet. Tudjuk, hogy az a mondat már régen rossz, melyben szerepel a más szó.
"Megszabadulsz a béklyóktól..."
Valami olyan dolog melynek létezéséről fogalma sem volt, és mégis, a mély, búgó hang mintha hívta volna. Egyre közelebb és közelebb csalogatta, mint a vadász a prédát, és olyan érzés kerítette hatalmába, mintha csapdába esett volna a saját testében.
Röhejes már maga a gondolat, mégis fullasztó, hogy a saját teste a börtöne. Ismeretlen mégis ismerős. Kimondani könnyű, de rájönni időbe telik...
Nem tudom mi lehet ez... - Gondolta Kuroko.
"Persze, hogy nem tudod. Hiszen soha nem jelentem meg egyszer sem, mióta cseréltünk... De ne ezzel foglalkozz most Kuroko... - váltott mélyebb tónusba a hang -, engedj ki, és én megmutatom az egész kibaszott világnak, hogy mire vagyok képes. Megmutatom nekik, hogy velem ne merjenek szórakozni... Megmutatom majd, és hidd el nekem Kuroko... Az összes megbánja majd amit veled tett... velem... Hidd el. Higgy nekem... Most csak bennem bízhatsz... Azok a seggfejek ott kint majd meglátják, hogy ki is vagyok valójában. Oh, Kuroko... amikor rájönnek akkor kezdődik ám csak az igazi móka..." - suttogta hátborzongató hangon.
Miért? Kérdés, melyre gyakran soha nem kapunk választ, akármennyiszer tesszük is fel.
A hang egy ideig hallgatott, de Kuroko meghallotta, bármennyire is tűnt bizarrnak a helyzet. Meghallotta a sötét kuncogást, és szinte látott maga előtt egy sötét alakot, ki ült, és vigyorgott. A testét homály fedte, csak a száját látta, a fogait, melyek hófehéren ragyogták be a cellához hasonló helyiséget.
Kuroko ekkor döbbent rá, hogy nem képzeleg, hanem szó szerint a fejében van.
A lelkében - ő legalábbis így gondolta.
A száját kissé szétnyitotta, a szemeivel ijedten itta be a látványt, melyet akár a pöcegödör szinonimával is illethettünk volna. A sötéttől olyan volt a hely, mintha koszos lenne, és Kuroko tudatában feltűnt egy kút, de azonnal eltűnt az őt körülvevő sötétségben az a pillanatnyi gondolatfoszlány...
Fogalma sem volt róla, hogy mi lehet ez a hely, hogy kerülhetett ide. S arról sem, hogy mit keresett itt egy vele egykorúnak tűnő fiú, aki törökülésben ült egy matracon, és rá vigyorgott.
Ahogy jobban megnézte, nem csak a vigyorát látta, hanem észrevett egy apró hasonlóságot benne. A szemeit. Vagyis az egyikben, mely olyan kék volt mint az övé - szinte a tökéletes mása -, bár azokban a gömbökben teljesen más, Kuroko számára felfoghatatlan érzelmek örvénylettek. Míg a másik szén fekete volt, akár a legsötétebb éjszaka, vagy az óceán feneke.
A kis szobában, mely mintha fojtogatta volna, nem volt se ablak, se ajtó, se lámpa. Egyetlen gyertya égett, de az se segített sokat. Még sem volt állott szag benne, és Kuroko innen tudta, hogy amit lát, az nem valóság. Hogy még csak nem is a fejében van. És nem is a lelkében.
Hanem az elméjében. És mégis, a hely túlságosan ismerősnek tűnt számára.
És ez a dolog újfent sokkolta őt. Elképzelése sincs, hogy mégis mi a jó fene történhetett vele, de egy sötét árny mögötte, mintha azt suttogta volna, hogy nem is kell tudnia semmit. Újra érdekes pozícióba fordította a nyakát, és vett egy mély lélegzetet.
Hirtelen akkora erővel tört rá az álmosság, hogy a feje kissé előre-hátra dülöngélt. A szemei be-becsukódtak, és úgy érezte mintha a szempillái ólomnehezek lettek volna. Nyelt egyet, majd éles fájdalmat érzett a tarkóján, és mint egy rongybaba egy nyögés kíséretében, rádőlt a matracra. Hiába tudta, hogy az egész csak a képzelete, az elméje műve, mégis olyan valóságosnak tűnt a helyzet. A matrac puhasága, illata... Kuroko legalábbis azt hitte, hogy a képzelete... Nem gondolt az ezek után tornádóként bekövetkező szörnyűségekre. Hiszen nem is tudott róluk... A szemei még pár pillanatig nyitva voltak, majd végül végleg lecsukódtak.
Kuroko utolsó gondolata az volt, hogy hogyan feküdhet békésen a matracon, ha néhány másodperccel ezelőtt még az ismeretlen, mégis ismerős alakot figyelte.
Békésen aludt, nem vette észre a felette guggoló alakot, ki végig simított a haján, és eldőlt fejjel, elgondolkozva figyelte őt.
A hang tulajdonosa végül felállt, leporolta magát, és onnan figyelte a szuszogó fiút. Ő már első ízben felismerte a hasonlóságokat, majd horkantott egyet.
"Szánalmas."
"Ha tudnád mennyire gyűlöllek téged. Azért létezel mert szükségem volt rád, de te mégis többet akartál..."
"De majd én megmutatom neked... Mindenkinek, hogy kurvára megbánhatják ha velem szórakoznak." - Kuncogott, majd megrázta a fejét.
Az arca újra sátáni vigyort öltött, majd megfordult, és az egyik falhoz sétált.
Kuroko tudta, hogy egy nem volt se ablak, se ajtó, se lámpa. Csak egy gyertya világította be a helyiséget.
Mégis, a sötét árny előtt megjelent, majd kinyílt egy ajtó, és egy nagy lélegzetvétel után, őrülten csillogó szemekkel kisétált, rajta. Mikor átlépte a küszöböt - mely vasból, de akár acélból is lehetett -, a válla felett még hátra pillantott Kurokóra.
Vagyis... Tetsuyára.
Egy pillanatig büszkeséget érzett, ahogy eszébe jutott létrejöttének pillanata, és már-már gyengéden mosolygott az alvó fiúra.
Aztán élvezettel nézte, ahogy a sötét zárka ajtaja lassú mozdulattal, nyikorgó hanggal becsukódik. Hiába, az évek alatt berozsdásodhatott... - Gondolta Ő.
Mély torokhangján felnevetett, és kilépett a való világba, ahová Ő tartozott igazából. Ő és nem a hitvány, gyenge kis Tetsuya. Ő, a logika mestere, az erőé, a mindené.
Egoista önelemzésében, saját magát Istennek hívja. A tökéletes személynek.
Míg azok a szánalmas, tőle jóval lentebb állók - mind IQ-val, szellemileg, testileg -, önnön magukat Királynak hívják, addig Ő... Addigra Ő már Istennek hívatta magát.
"Idióták. Egy halomnyi szemét."
"Nincs szükségem rájuk."
"Nincs szükségem senkire."
"Még... Tetsuyára sem." - Vigyorgott újra, és elindult. Pár lépés után becsukta a szemét, és egyből érezni kezdte a változást. A bizsergető és feszítő érzést. Fájdalmas, mégis kellemes volt.
"Már nem."
A hangok, illatok, zajok, érzések már mind elértek hozzá. Érezte a fején lévő törölközőt, az összeszorított állkapcsát, a fájdalmat az ökölbe szorított kezeiben, az izzadtságot ahogy lefolyt a testén...
"Annyi év után végül... végül minden visszatért a rendes kerékvágásba." - Szusszantott.
A lábujjait lassan megmozdította, és arrébb csúsztatta a parkettán.
A harmadik negyed kezdetét jelző hangot már teljes valójában hallotta, és érezte ahogy a többiek megmozdulnak mellette.
Lassú mozdulatokkal nyitotta ki az előbb még szorosan összezárt szemeit, és ha a nézők akármelyike is felfigyelt volna rá, akkor meglátta volna.
Ugyanis a törölköző takarásában egy fekete és kék szempár figyelte az eseményeket, a két kék helyett. Akár rémisztőnek is tűnhetett volna a különböző színű szempár, de a kép akkor lett teljes, mikor a szemek tulajdonosa újra elvigyorodott.
Akkor volt őszintén, igazán Sátáni a tekintete.
"Oh, igen Tetsuya... A móka még csak most kezdődik..." - Gondolta, majd szinte unott mozdulatokkal felállt, lustán nyújtózkodott, majd elindult a pályára.
A törölközővel lassú mozdulatokkal megtörölte az arcát, majd a mellette pampogó deszka csaj képébe vágta. Periférikus látásának köszönhetően látta még ahogy Tetsuya kutyája a pad alatt morog rá, minta ő már sejtené, tudná az igazat. Megrázta a fejét, hogy a haja ne legyen útban, és nem foglalkozott az utána kiabáló - még mindig deszka -, edzővel.
"Ribanc."
Ráérősen sétált a pályára, és a még Akashi Seijuurónál is jobb császár szemeivel körbelátta az egész stadiont. Képes lett volna még egy zümmögő legyet is megtalálni, majd megölni.
A szemét eltakarta a kék haja, ahogy beállt a kellő pozícióba, így a sátáni vigyorát sem láthatták. Érezte magán a különböző érzelmekkel teli tekinteteket, de egy cseppet sem izgatta őt.
Minden érzékszervével a bíró szájában lévő sárga sípra koncentrált, és ahogy meghallotta a síp hangját, euforikus öröm járta át a testét.
"Akkor hát... Játszunk!"
Köszönöm, hogy elolvastátok! :)
Remélem még épelméjűnek tűnök. xD
Helló~