A magas, barna öltönyös férfi lezseren álldogált a kobaltkék ajtó előtt, melyre aranyszínű betűkkel és számokkal volt felütve a házszám. 221B. Baker Street. Igen. Határozottan ezt a helyet kereste. Nagy levegőt vett, és miközben homlokát a novemberi hidegtől átfagyott ajtónak nyomta, elgondolkodott. Elgondolkodott, hogy mit fog mondani rég nem látott ismerősének, aki tulajdonképpen nem is ismerte őt. Már nem. Elfelejtette őt. Tett róla, hogy elfelejtse. Csak meg akarta őt óvni a sok szenvedéstől. Igen, a szenvedéstől és … a haláltól.
A lány halálának gondolatától megborzongott, és érezte, hogy jeges érzés fut végig gerincén. Nem, nem hagyhatja, hogy meghaljon! Ezért törölte az összes emlékét az együtt töltött hónapjaikról, és hozta vissza Őt világába, a lány saját világába. Azt hitte, biztonságban lesz, hogy visszatér jól megszokott életéhez, amely előtte, a világon kívüli idegen előtt volt. Eleinte így is volt, de a lány véletlenül megismert egy férfit és ez mindent megváltoztatott.
A férfi. Ökölbe szorult a keze, ha csak rágondolt. Az a rátarti, pökhendi, angol bohóc azt hiszi, hogy csak játszhat Vele. De nem. Ő ezt nem engedheti meg. Ezért jött most ide, hogy ezt az egészet megakadályozza. Nem engedi, hogy A férfi bajba, akár halálba sodorja a lányt. A lányt, akit ő, a Doktor mindennél jobban szeret, és emiatt, a lány épsége miatt hajlandó volt őt kiszakítani életéből. Mert ez történt. A védelmezőösztöne erősebb volt mindennél, még a szerelemnél is. Talán, épp a szerelem erősítette fel benne az érzést, hogy a lányt bármi áron meg kell védeni. Még ha pont a szerelmüket kell is feláldozni ezért.
Csak ekkor tűnt fel neki, hogy könnyek patakzanak arcán. A sokat megélt arc vegyesen fogadta a bánattól, keserűségtől, az elvesztett szerelem emlékétől égető könnyeket. Jobb kézfejével finoman megtörölte arcát, majd megigazította öltönyét, és puhán megnyomta a csengő fehér gombját. Lágy trillázás hangzott bentről, majd pár pillanat múlva sürgős léptek zaja hangzott az ajtón túlról. Egy középkorú, kedves tekintetű hölgy nyitott ajtót. Végigmérte az idegent, és mosolyogva hátrébb lépett.
- Sherlockhoz jött? – kérdezte várakozva.
A név a csontjáig hatolt, és nehezére esett megállni, hogy arca gúnyos grimaszra ne húzódjon.
- Nem, Miss Washingtont keresem. – válaszolta a Doktor, és teste finom bizsergésbe kezdett a gondolattól, hogy újra látja Őt.
- Jöjjön velem! – biccentett a hölgy, és hátat fordított, hogy elinduljon a lépcsőn felfelé. – Régóta ismeri Nicole-t? – kérdezte, beszélgetést kezdeményezve.
- Elég régóta… - húzódott huncut mosolyra az ajka. – Együtt utaztunk jó darabig. – még nagyobb mosoly, szinte vigyor terült szét a férfi arcán. – És maga? Honnan ismeri?
- Ó, az én megboldogult Alfredom volt a pártfogója a bentlakásos iskolában. Elég jó kapcsolatot ápoltak, és így én is megismerkedtem vele. Nagyon kedves lány, sokat segít a házimunkában. Igazi főnyeremény, ha engem kérdez. – kuncogott a nő.
Beléptek a lépcső tetején egy nyitott ajtón, és a szemük elé tárult egy tágas, lomos, rendetlen nappali. A falon fura, régi mintájú, kopott tapéta volt, a függönyök, amelyek jótékonyan el voltak húzva, méregzöld színűek. A könyvespolcok roskadoztak a különböző tudományos, szépirodalmi és egyéb regények alatt, amelyekből még a földön és az asztalon is kupacok voltak. A könyvespolcok között egy kővel kirakott kandalló állt, párkányán ismét csak könyvekkel, illetve egy koponyával, plusz néhány kacattal. A kandalló feletti tükörben tisztán látszott a szemben levő falra felfirkált és szétlyuggatott (valószínűleg golyókkal) mosolygós arc. Az ablakok között egy íróasztal állt, melynek a lapját nem lehetett látni a rádobált újságoktól, iratoktól és (ismét csak) könyvektől. A lyuggatott falnál álló kanapén egy férfi, a férfi, feküdt, pizsamában és köntösben, és egy sárgafedeles könyvet olvasott. A szoba közepén álló egyik karosszékben pedig a lány üldögélt, keresztben, egy kinyúlt ujjatlanban és pizsamanadrágban, kócosan, ölében egy kerámia tálkát tartva müzlivel és tejjel megtöltve. Éppen a TV-t nézte, elgondolkodva.
- A feleség volt az, mert szeretője van, és kellett neki a pénz. Ha jól sejtem, háromszor mellkason lőtte, majd a yachtról ledobta a tengerbe. Jetski-vel menekült el, ami nem volt alapértelmezett tartozék a hajón, ezért senkinek sem tűnt fel semminek sem a hiánya. – mondta unottan a férfi, és lapozott egyet a könyvében.
- Fogd be, Sherlock! – szisszent fel a lány, és a földön heverő mamuszát beszélgetőpartnerének hajította.
- Nicole, drágám, vendéged van! – szólalt meg hirtelen a házinéni, és az idegent előreengedve rámosolygott a lányra.
A Doktor csak sóvárogva mérte végig a lányt, és hirtelen meg se tudott szólalni. Nicole csak lerakta a karosszék melletti könyvkupacra a tálat és feltolta magát állásba. Érdeklődve nézte az idegent, és látszott arcán, hogy nem tudja őt hova elhelyezni. A néma csendre a fekete hajú férfi is felfigyelt, és érdeklődve ült fel, a váratlan vendéget vizslatva. A Doktornak ekkor esett le, hogy valamit mondania kell.
- Nicole! – kiáltott fel, és öles léptekkel a lány előtt termett.
Kezei közé fogta Nicole arcát, és mélyen a szemébe nézett. Erősen koncentrált, és végül sikerült is elérnie, hogy a lány szemében megcsillanjon az emlékezés szikrája. Látszott, minden berobbant a tudatába – minden, amit a Doktor akarta, hogy berobbanjon. Gondoskodott róla, hogy csak cenzúrázott emlékek legyenek, semmi szerelmi szál, semmi fájdalom. Csak a boldog és izgalmas pillanatok. Ahogy figyelte a lány arcát, szeme zöld ragyogását, ajkai lágy, szinte bőrével megegyező színű vonalait, nehezére esett nem megcsókolni őt. Így csak szorosan magához ölelte, és elkezdte a levegőben forgatni.
- Doktor! – visította a szőke, törékenycsontozatúnak tűnő tündér, és élvezettel kacagott, ahogy a férfi a levegőben pörgette.
- Khm. – törte meg az idilli jelenetet egy mély hang és mind a Doktor, mind Nicole felé fordult.
Ekkor jöttek rá, hogy nincsenek egyedül.
- Sherlock…! – vörösödött el a lány zavartan. – Ő itt a Doktor. Doktor, ő itt Sherlock Holmes.
A két férfi kezet rázott – tartózkodóan- és a Doktor visszafordult ex-utazótársához. Szóra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány megelőzte.
- Hogy vagy? Mit csinálsz most? Merre jártál? Hoztál ajándékot? Innen hova tovább? Mesélj el mindent! Milyen nélkülem a T… - itt még idejében megállította magát, mielőtt még valami nem oda illőt mondott volna, és néven nevezte volna a Doktor időgépét, a TARDIS-t, és javított. – a turista élet?
A Doktor csak hatalmas nevetésben tört ki, és újra megölelte a lányt. Remélte, hogy két szíve heves dobogása nem árulja el, hogy soha életében nem volt még ilyen boldog.
- Nicole te semmit se változtál! Minden körülötted forog, és erről tudnod is kell részletesen! – nevetett a férfi, és látta, hogy beszélgető partnere elpirul.
- Azt tudjuk, hogy doktor… - kezdte Sherlock a hátuk mögött morfondírozva. – de milyen doktor?
- Csak Doktor. Semmi egyéb. – vágta rá a lány és a férfi egyszerre. Cinkosan összenéztek, és újra hahotázásban törtek ki.
- Gyere! Mesélj el mindent! Főzök teát! Sherlock… te kérsz? – nézett vissza a lány a fekete hajú férfira, kérdőn.
- Nem. És hagylak is titeket kettesben… - vágta rá a fent említett, és hangos puffanással landolt a kanapén. Orrát sértetten felhúzta, és újra elmélyedt a könyvében.
- Nem is elemzed a Doktort? – cukkolta a lány, majd hátat fordított neki, és besietett a konyhába az idegennel a nyomában.
Behúzták az ajtót, és miközben a lány tevékenykedett a Doktor csak ült az egyik széken, és figyelte, ahogyan ide-oda röpköd a szőkeség, szinte természetfeletti könnyedséggel.
- Most itt laksz? – kérdezte a Doktor megvizsgálva a konyhát. Mintha ez bármit is elárult volna arról, hogy most hogyan is áll a lány a kint duzzogó férfival.
- Nem, még mindig Camdenben lakom, csak néha itt alszom. – vonta meg a lány a vállát, miközben forró vizet öntött a teáskannába.
- Néha? Mikor néha? – próbált semleges hangnemet megütni a Doktor, de nem teljesen sikerült neki.
- Csak nem féltékenységet hallok, Doktor? – nevetett fel a lány.
- Nem, csak kíváncsi vagyok. – mondta a férfi, és tejet öntött teájába.
- Általában akkor, amikor késő éjszakáig dolgozunk Sherlockkal és Johnnal, akkor szoktam itt aludni. – forgatta a szemét a lány, és belekortyolt teájába.
- Mit dolgoztok?
- Mi vagy te? Az anyám? – szisszent fel Nicole, majd sóhajtott egy hatalmasat. – Ezt… azt… nyomozgatunk, futunk, ilyesmi. Csak mint veled, viszont a Földön… vagyis Londonban.
- És jobb velük, mint velem?
- Más… - és újra belekortyolt teájába.
- Miben más? Hogyan érted azt, hogy más? – tudakolta a Doktor.
Nicole csak kényelmetlenül fészkelődni kezdett a székén.
- Tudod… az, hogy hárman vagyunk… az… az valahogy megnyugtat. – mondta eltűnődve a lány. – Jajj… ez esetlenül hangzott… Az, hogy hárman vagyunk, garantálja, hogy ha valaki esetleg eltűnik, abbahagyja, vagy… - elhallgatott, és összeszorított szemekkel folytatta. – vagy ne adj Isten, meghal, a többiek még mindig ott vannak egymásnak.
- Szóval szerinted ez veszélyes, és meg is halhattok? – ütötte tovább a vasat a Doktor.
- Igen, veszélyes. De meghalni nem igen fog senki se… Tudod, ez csak játék. – csapta le a csészéjét a lány az asztalra, és kilöttyent belőle egy kis tea.
- Nem akartalak így… - kezdett bele a Doktor, de Nicole közbe vágott.
- Menj el! – motyogta a lány az orra alatt.
- Tessék? – kérdezte a férfi megilletődve.
- Menj el innen, kérlek! – ismételte meg hangosabban a szőkeség.
- De…
- Tudod mi a szitu? Eddig egyszer se jutottál eszembe! Soha! Semelyik nap se! Pedig már itthon vagyok egy ideje! Valószínűleg ez okkal történt… valószínűleg nem akartam emlékezni. Nem akartam Rád emlékezni. – vicsorogta a lány, és felállt a helyéről.
- Ez nem igaz. Nem akarhatod, hogy elmenjek! – állt fel a Doktor a helyéről. Beletúrt idegesen hajába, így az még kuszábban állt, mint általában.
- De igen! Kérlek, menj innen! – vágta ki az ajtót a lány, és egy meglepett Sherlockkal nézett szembe, aki éppen eliszkolóban volt az ajtótól. – Veled még később számolok! – sziszegett rá a lány.
- De Nicole! – sietett a nyomában az idegen.
- Kifelé! – vágta ki a nappali lépcsőre nyíló ajtaját Nicole, és lefelé mutatott ujjaival. – És soha többé ne gyere vissza!
- Nicole, kérlek, én… én csak azt szerettem volna, hogy ne fájjon… - mondta a Doktor, és mélyen a szemébe nézett a lánynak. És itt megtörtént a megvilágosodás.
- Te! – esett le a lány álla. – Te tetted ezt velem! Kitörölted az emlékeimet! Elvetted a ROHADT emlékeimet! – kezdett el kiabálni vele. – TŰNJ INNEN! TŰNJ INNEN AZONNAL!
- Oké, hagyom, hogy lenyugodj, és elfogadd, hogy ez a Te érdekedben történt. – bólintott a Doktor.
- Te ROHADÉK! – lépett oda hozzá a lány, és lekevert neki egy hatalmas pofont. – És most tűnj innen! – szemeiben forró könnyek égtek.
- Beszélni akarok veled. – mondta a Doktor higgadtan.
- Beszélni akarsz? Beszélni akarsz? – Nicole csak odasietett az íróasztalhoz, kihúzta a felső fiókot, és kikapott belőle egy pisztolyt. Ráfogta a férfira.
- Most le fogsz lőni? – kérdezte szórakozottan. – Nem fogsz. Ismerlek.
- Igen? Tényeg? – a pisztolyt a férfira fogta, majd elsütötte, és éppen hogy a válla felett ment el, belefúródva a régi állóórába az ajtó mellett. – Menj!
És ezzel a férfi ki is sétált az ajtón.