Harry két napja lógott meg a főhadiszállásról. Úgy gondolta, ennyi szabadság neki is kijár. Most már megértette Siriust, hogy miért szenved olyan nagyon a bezártságtól. Ő is kezdte úgy érezni, hogy összenyomják a falak abban a fullasztó, sötét házban. És különben is, holnap reggel visszamegy. Aztán majd megnyugtat mindenkit, hogy minden óvintézkedést megtett, hogy ne legyen baj. Arról nem kell tudniuk, hogy ez kimerült abban, hogy az összezsugorított láthatatlanná tévő köpenyét hurcolja a zsebében, ami egy komolyabb támadás esetében édes kevés lenne.

Most viszont azon volt, hogy megvacsorázik a Foltozott Üstben, majd kivesz egy szobát, és ott alszik. Mikor belépett a fogadóba, az zsúfolásig telve volt. Rendelt magának vacsorát, majd elindult, hogy keressen egy szabad helyet valamelyik asztalnál. Messziről látott egy asztalt, ahol csak egy ember ült, viszont az a szőke fej túlságosan is ismerős volt neki. Amikor közelebb lépett, látta, hogy nem tévedett, az illető valóban Draco Malfoy.

Nem volt mit tenni, máshol egy szabad hely sem volt, így Harry kelletlenül bár, de odalépett a mardekáros fiúhoz.

- Leülhetek ide, Draco? – kérdezte, de közben felmérte, hogy a másik már eléggé felöntött a garatra.

- Mi a fenét akarsz, Potter? – nézett rá zavaros szemekkel.

- Mondjuk megvacsorázni – válaszolt a kérdezett.

- Felőlem – vont vállat Draco, és tekintete visszatért a poharához.

Mikor Harry megkapta a vacsoráját, hozzálátott. Próbálta nem zavartatni magát a másik miatt, de Dracoról annyira sütött, hogy szándékosan akarja az asztal alá inni magát, hogy nem tudott nem törődni vele. Vajon mi a fene lehet a baja őarisztokráciájának? Draco közben felállt, a pulthoz tántorgott, szerzett magának még egy dupla whiskyt, és visszatért az asztalához.

- Nem lesz sok, Draco? – kérdezte Harry most már tényleg aggódva, mert tudta, hogy ha a fiú ezt megissza, az már elég lesz neki az eszméletlenséghez.

- És miért fáj neked, Potter, ha sok lesz? – kérdezett vissza a szőke, miközben belekortyolt az italába. Nagyon látszott rajta, hogy már nincs tudatában a környezetének, csak Harry hangja jut el néha a tudatáig. Harry megcsóválta a fejét. Lassan befejezte a vacsoráját, de nem igazán akarózott neki magára hagyni Malfoyt ilyen állapotban.

Végül aztán mégis úgy döntött, hogy elmegy, fizetni akart, de Malfoy megelőzte. Egy köteg pénzt vett elő a zsebéből, néhány bankjegyet hanyagul az asztalra hajított.

- A vendégem voltál Potter! – szólt a fiúnak. Harry úgy döntött, hogy ennek a srácnak a mellényzsebében több pénz van, mint neki a Gringotts beli széfjében, így ez egyszer nem csinál lelkiismereti kérdést a dologból. Vállat vont, és már majdnem elindult, mikor Malfoy felállt, és abban a pillanatban el is hasalt a földön.

Harry megint megcsóválta a fejét. Tudta, hogy hülyeséget csinál, de odalépett, és felsegítette az alig magánál lévő fiút. Feltűnés nélkül végigtapogatta a zsebeit, hátha talál nála egy kulcsot, és fel tudja vinni a szobájába úgy, hogy ez senkinek ne tűnjön fel, de nem talált. Odatámogatta a fiút a pulthoz.

- Tom! – szólította meg a csapost. – Van Malfoynak szobája?

- Van, Mr. Potter, a 17-es – felelte a tagbaszakadt kocsmáros a pult mögül.

Harry bólintott, és elindult Dracóval az emeletre, de nehezebb volt, mint gondolta volna. Bár Draco karcsú volt és törékeny, Harry nem volt hozzászokva, hogy ekkora súlyt próbáljon felcipelni egy lépcsőn, és a szőke nem tűnt túl segítőkésznek a dologban. Amikor végül odaértek az ajtó elé, Harry egy bűbájjal kinyitotta, majd miután Dracóra nézett, az ágy helyett inkább a fürdőszobába támogatta. Ugyanis a kölyök sápadt képére volt írva, hogy hamarosan kiadja magából a még fel nem szívódott alkoholmennyiséget. Levette Dracoról a talárját, majd magára hagyta a fürdőszobában. Bízott benne, hogy ott azért boldogul.

Egy kis idő után visszament. Látta, hogy a fiú a földön ül, hátát a hideg csempének döntve. A hidegtől, és attól, hogy kihányta magát, egy kicsit jobban nézett ki.

- Gyere, jobb lesz, ha inkább ágyba kerülsz, mielőtt még meg is fázol – mondta neki Harry, és még egyszer felrángatta a földről. Leültette az ágy szélére, majd miután lehúzta a cipőjét, befektette az ágyba. Azzal nem bajlódott, hogy levetkőztesse, gondolta magában, hogy úgyis olyan sík részeg, tök mindegy neki, és betakarta.

Aztán mielőtt a józan eszére hallgatott volna, leült a fotelba. Józan esze ugyanis azt mondta neki, hogy most, hogy már biztonságban tudja a másikat, húzzon el a francba, és felejtse el Malfoyt, vagy béreljen magának egy másik szobát, ahol nyugodtan alhat. Ehelyett azonban itt ült, nézte a szőke fiút, aki most jóval nyugodtabbnak látszott, ahogy aludt. Kis idő múlva őt is elnyomta az álom.

~~ o ~~

Már jócskán fenn volt a nap, mikor Harry felébredt. Malfoyra nézett, aki még mindig mélyen aludt. Hát, nem lesz egy fényes ébredésed, gondolta Harry, és egy bögre kamillateát varázsolt a szőkének, amiről tudta, hogy jót fog tenni neki, ha felébred. Jobb lett volna ugyan valami speciális bájital erre a célra, de hát honnan a fenéből akasztott volna most le olyat? Még egy jó órát kellett várnia addig, míg szőke kinyitotta a szemét. Megpróbálta ugyan felemelni a fejét, de inkább egy nyögéssel visszaejtette a párnára.

Harry egy melegítőbűbájt szórt a teára, majd odanyújtotta Draconak.

- Idd ezt meg! A fejeden nem tud segíteni, de a gyomrodnak talán jót tesz.

Malfoy elvette, lassan felült, belekortyolt, majd fintorogva megitta az egészet, és visszaadta a bögrét Harrynek. A fiú elvette, letette az asztalra, és visszaült a fotelba.

- Miért maradtál itt? – kérdezte végül.

- Mert nem akartam, hogy itt fulladj meg, ha esetleg még eszedbe jut hányni – vont vállat Harry.

- Akkor most már elmehetsz. Megmaradok.

- Én ráérek, Malfoy. Miért ittál annyit az este? – kérdezte most Harry.

Most Draco vont vállat. – Mert meghoztam életem legnehezebb döntését, és ezt csak így bírtam elviselni.

- Kidobtad Pansyt?

- Ökör vagy Potter. Bár, ha belegondolok, igazad van, ez is vele jár. Pansy a régi életemhez tartozik. Azért őt egy kicsit sajnálom. Klassz csaj. Csak ő is az apja őrültségének az áldozata, ahogy én is az voltam. Tegnapig.

- Mi van?

- Ez neked bonyolult, Potter.

- Azért megpróbálhatnád elmagyarázni. Hátha nem haladja meg a kapacitásomat – mondta Harry, és most már komolyan érdekelte, hogy mi történt Dracoval.

- Nem hinném, hogy az én nyomorom érdekel – nézett rá egy pillanatra Draco, majd egy kis hallgatás után folytatta. – Tudod, hogy sokszor irigyeltelek, Potter?

- Mert aztán marhára irigylésre méltó sorsom van, igaz, Malfoy?

- Számomra néha nagyon is annak tűnt.

- Mert olyan jó volt nekem árván felnőni, ugye, egy olyan helyen, ahol csak megvetettek? Úgy hogy azt sem tudtam ki vagyok? Jó volt nekem bekerülni a Roxfortba úgy, hogy közben olyan terheket raktak a vállamra, amitől egy felnőtt ember összeroppanna? Ugye jó volt nekem minden éjjel a szüleim haláláról álmodni, és üvöltve arra ébredni, hogy már nincsenek mellettem? – Harry a végén szinte már kiabált.

- Ha annyira szülőkre vágysz, Potter, én neked adom az enyémeket – mondta Draco, de ő ugyanolyan halkan szólalt meg, mint Harry kitörése előtt.

- Te nem vagy normális, Malfoy.

- Nem, eddig valóban nem voltam. És ezt apámnak köszönhetem. Majdnem tönkretette az életem.

Harryt ledöbbentették a fiú szavai. – Mi történt veled, Malfoy?

- Történt néhány dolog, ami felnyitotta a szemem.

- Mivel kapcsolatban?

- Leginkább a szüleimmel. De úgy a világgal kapcsolatban is.

- Nem akarod elmondani?

- Úgysem értenéd meg. Ahhoz egy csomó mindent tudnod kéne, amit nem tudsz a szentséges Malfoy famíliáról.

- Akkor kezd az elején.

Draco keresztben eldőlt az ágyon, hogy ne kelljen a másik fiú szemébe néznie, miközben beszél. – Az egész akkor kezdődött, mikor anyámat hozzá kényszerítették apámhoz. Hosszú történet, Potter, tényleg érdekel? – mivel Harry nem szólt semmit, a fiú folytatta. – Ám legyen, te akartad. Feltárom előtted a Malfoy család mocskos kis titkait.

Kicsit elmélázott, hogy összeszedje a gondolatait, majd belekezdett. – Apámat azt hiszem, nem kell neked bemutatnom. Hisz ismered, talán jobban is mint szeretnéd. Érzéketlen, fanatikus, mindenkin átgázoló üzletember, Voldemort leghűségesebb talpnyalója. Nos, anyám semmivel sem különb. Elszállt, nagyképű, egoista, hisztérikus aranyvérű boszorkány. Csak akkor hunyászkodik meg, ha apám megjelenik. Tőle fél. És undorodik is. Sosem szerették egymást, egy pillanatra sem. Az, hogy arra vannak kényszerítve, hogy egy fedél alatt éljenek, csak még jobban elmérgesíti köztük a helyzetet. Amikor kitör köztük a vihar, általában kimenekülök a birtokra. Gyűlölöm, mikor veszekednek. Olyankor olyanok, mint két állat, ha egymásnak esik. A külvilág fele persze megjátszák, hogy ők az álompáros, a tökéletes világukban. És mindenki irigyli őket, mert senki nem lát a színfalak mögé. Mert ha ez egyszer megtörténne, összeomlana a Malfoy image, és azt apám nem bírná ki. De aki belülről nézi ezt az egészet, az tudja, hogy belülről rohad minden. Két ember, akik a végletekig megvetik egymást. De apám a rosszabb… ő valami perverz örömet talál ebben a nyomorban.

Miközben Draco mesélt, Harry felállt, és odaült mellé az ágyra. Draco egy pillanatra ránézett, majd továbbra is a plafont bámulva mesélt tovább.

- Külön szobában alszanak, mióta az eszemet tudom, talán soha nem is aludtak egymás mellett. Anyám szobája majdnem szemben van az enyémmel. Így pontosan hallom, mikor apám néha megjelenik, és bekopog hozzá. Időnként szereti felváltani a cselédlányokat, és az üzletfelei feleségeit anyámmal. Anyám persze nem akarja beengedni, de amikor már dörömböl, és fenyegetőzik, kénytelen. Tisztában vagyok vele, hogy apám ilyenkor gyakorlatilag megerőszakolja. Amikor egy óra múlva újra csapódik az ajtó, már az undor könnyei folynak az arcomon. Főleg, amikor eszembe jut, hogy én is egy ilyen undorító éjszakának vagyok a következménye. Megértem, hogy anyám miért nem szeret. Régen talán még egy kicsit szeretett. Egészen kicsi koromból még van néhány villanásnyi emlékem arról, hogy rám mosolyog, vagy játszik velem. De az idők folyamán ez teljesen eltűnt. Ahogy nőttem, apám gondosan próbált „Malfoy"-t nevelni belőlem, és úgy tűnt, hogy fogékony is vagyok a dologra. Így egyre jobban elhidegültünk anyámmal is.

- Azt mondod, Potter, hogy magányos voltál a nagynénédéknél? Igen, elhiszem, hogy magányos voltál. De én úgy voltam magányos, hogy közben a szüleim ott voltak pár szobával arrébb, úgy, hogy anyám reggelente megölelt, de tudtam, semmit nem jelent neki. Senki nem volt, akire számíthattam. Senki, kivéve… Perselust.

- Piton? – kapta fel a fejét Harry.

- Nekem Perselus a keresztapám, Potter! És az egyetlen ember, akire mindig számíthattam. Ő mindig mellettem volt, ha szükségem volt valakire. Mindent tőle tanultam. Amit apámtól tanultam, mindössze az emberek lenézése, a nagyképűség és a gyűlölet. Perselustól tanultam meg értékelni a barátságot, és még sok minden mást. De gyerekkoromban is ő volt mellettem mindig. Akkor még sok időt töltött nálunk, hisz akkor még… minden más volt. Amikor beteg voltam ő virrasztott mellettem apám helyett, és mindig hozott nekem valami bájitalt, amitől reggelre kutya bajom sem volt. Ő tartotta bennem a lelket mindig, ő segített a legnehezebb időszakokat átvészelni

Draco megrázta a fejét, és egy pillanatra megint Harryre nézett, mielőtt folytatta. – Tudom, hogy ő nem egy hibátlan ember. Sok rossz dolgot elkövetett, tisztában vagyok vele, hogy kicsoda, de… mindig mellettem állt. A családi életünkbe nem szólt bele soha, tudta ugyan, hogy apám hogy bánik anyámmal, de úgy gondolta, anyám felnőtt embert, ki tud szállni a taposómalomból, ha igazán akar. Még azt is eltűrte, hogy néha én is kapok néhány istentelen atyai pofont. De amikor egyszer apám részegen kékre-zöldre vert, csak mert nem néztem elég megalázóan az egyik szolgálóra, azt már nem tűrte. Pálcát fogott apámra, és azt mondta neki, hogy ha még egyszer csak egyetlen ujjal hozzám ér, megöli. És tudom, hogy komolyan gondolta. Megtette volna értem. Azóta apám egyszer sem érintett meg. És én nem is bántam. Egymás mellett éltünk, mert a törvény szerint ő az apám és én engedelmességgel tartozom neki. De már hosszú évek óta nincs köztünk ennél több kötelék.

Draco hirtelen elhallgatott. Nem tudta, hogy mivel is folytassa. Sok mindent elmondott arról, ami a lelkét nyomta, és még lett is volna sok minden, de nem tudta, mi legyen a következő.

- És mi a helyzet Voldemorttal? – kérdezte Harry, és szinte várta, ahogy a szőke megborzong majd a név hallatán, de semmi ilyesmi nem történt, csupán a tekintete sötétült el egy kissé.

- Apám elvitt hozzá, nem olyan rég…

- Te találkoztál Voldemorttal? – döbbent le Harry.

- Volt szerencsém – mondta Malfoy végtelen undorral a hangjában. –Már ahogy a táborba hopponáltunk, éreztem a rettegést, a gyűlöletet, a gonoszságot, ami az egész területet betöltötte. Mielőtt beléptünk volna, apám még gondosan a lelkemre kötötte, hogy tisztelettel viselkedjek vele. Merlin… azt a rettegést, amit akkor láttam a szemében! Szánalmas volt. És tudom, csak magára gondolt. Ha engem ért volna bármi, csak annyit jelentett volna a számára, hogy elveszíti a szépen csomagolt ajándékot, amit át akart nyújtani a Nagyúrnak. Csupán a saját életéért, a pozíciójáért rettegett. Már akkor undorodtam tőle, akkor pedig még jobban, mikor térdre borult Voldemort előtt. Nem tehettem semmit, követtem a példáját.

Kis időre elhallgatott, és Harry az arcát figyelte. Látta rajta, ahogy elborítják az emlékek, és látta a szemében az undort, és talán a félelmet is. Végül Draco folytatta.

- Tudod, mielőtt valakit halálfalóvá avatnak, végre kell hajtania egy feladatott. Hogy a Nagyúr tudja, hogy számíthat rá, hogy az illető mindent megtesz érte. Amikor megtudtam, hogy… nekem milyen feladatot szán… az volt az utolsó csepp. Tudtam, hogy én ezt képtelen vagyok megtenni. Persze ott beleegyeztem, hisz nem volt más választásom. Apám pedig büszke volt rám. Pfff… talán életemben először. Hazamentünk és én igyekeztem nem mutatni, mennyire kiborított ez a dolog. Két napig bírtam. Aztán a következő éjjel elszöktem Perselushoz, mert tudtam, hogy mint mindig, most is csak tőle remélhetek segítséget. Mivel nyári szünet van, nem a kastélyban volt, hanem a Londoni házában. Mikor kinyitotta az ajtót, azonnal tudtam, hogy tudja mi történt. Persze, hogy tudja, hisz apám mellett ő Voldemort másik bizalmasa. Beengedett, leültetett a fotelba, ő pedig velem szemben ráült a kis dohányzóasztalra. Hosszú ideig nézett a szemembe, majd csak annyit kérdezett 'Meg akarod tenni, Draco?' De én csak arra voltam képes, hogy nemet intsek a fejemmel. Hosszú ideig nem szólt, majd megint egy egyszerű, de mégis nagyon nehéz kérdést tett fel. 'Akarod szolgálni a Sötét Nagyurat?' Ekkor már könnyek folytak az arcomon, de azt suttogtam neki, nem, nem akarom. Ő még gondolkodott egy kis ideig, és végül mindent elmondott. Az igazat magáról, az életéről, hogy miért küzd, miért harcol. És én megértettem, hogy igaza van, hogy ő jár jó úton, és apám… apám… mindegy, róla már elmondtam a véleményem. Hajnalig ott voltam Perselusnál, és sokat beszélgettünk. Azt mondta, meneküljek el, hogy mentsem az életem. Hogy ő majd… megteszi helyettem, amit nekem kellene, úgyis ő lesz a következő, aki megkapja a parancsot. Nem akartam engedni neki, és nem is jöttem el tőle, míg meg nem ígérte, hogy csak akkor… csak akkor, ha nem lesz más választása. Aztán hazamentem, mert mindketten tudtuk, hogy mire apám felébred, otthon kell lennem. Még két napig rágódtam ezen az egészen, és végül tegnap délután eljöttem otthonról, és ide jöttem.

- De ez lesz az első hely, ahol keresni fognak, ha feltűnik, hogy nem vagy otthon! Nem maradhatsz itt sokáig.

- Nem, az első hely Perselus lesz. De tőle nem tudnak meg semmit. Sőt, talán egy időre félre tudja vezetni őket. Ez csak a második hely lesz, ahol keresnek. De akkor sem maradhatok itt sokáig. Viszont halvány fogalmam sincs, hogy hova mehetnék.

- De a barátaid…

- Barátok? Elment az eszed, Potter? Egy pillanatig sem figyeltél arra, amit hadováltam neked? Nincs senki, akire számíthatok! A… az a talpnyaló csürhe… még ha saját maguk nem is árulnának el, bár ebben sem hiszek, akármelyikük apucikája rohanna apámhoz, csak hogy egy jó pontot szerezzen nála. Hogy egy lépcsővel feljebb mászhasson a nyomorult ranglétrán.

Rövid időre mindkét fiú a gondolataiba merült. Draco újra és újra végiggondolta az elmúlt két hetet az életéből, de már nagyon jól tudta, hogy nincs mit gondolkodni rajta. Meghozta a döntést, és ezen már semmi nem változtat. Harry pedig azon töprengett, hogy vajon mennyire őszinte vele a szőke. Végül ránézett.

- Draco, komolyan gondoltad, amit most mondtál? Mármint… hogy ki akarsz szállni… ebből az egészből.

- Nézd, két választásom van. Vagy apám mellett maradok, és akkor néhány héten belül megőrülök a … feladatom súlyától, és felkötöm magam, vagy hátat fordítok az egész eddigi életemnek, és megpróbálok valamit kezdeni magammal. És én az utóbbi mellett döntöttem. És a döntésem végleges. Még akkor is, ha egyszer a saját apámmal kell szembeszállnom miatta, valahol, valamikor.

Harry még egy kis ideig fürkészőn nézett a szőkére, majd felvetette az ötletét.

- Akkor lenne egy ötletem, hova mehetnél – a másik kíváncsian húzta fel a szemöldökét. – A Főnix Rendje. Piton beszélt neked róla?

- Csak néhány szót. Hogy Dumbledore szervezi az ellenállást. De mit akarsz velük?

- Ha… ha megígéred, hogy bízhatok benned, elviszlek magammal a főhadiszállásra.

Draco szemében egy pillanatra remény csillant, de ugyanolyan gyorsan szerte is foszlott. – És azt gondolod, hogy tárt karokkal fogadnának? Engem? Egy Malfoyt? Lucius Malfoy fiát? Elment a maradék eszed is Potter? Apám Voldemort legbelső körének egyik legfontosabb embere, és én állítsak be a Főnix Rendjéhez? Számíthatok egy halálos átokra, de legalább tíz év Azkabanra, csak a nevem miatt.

- Nem kell túlzásokba esni, senki nem fog…

- Álomvilágban élsz, Potter. A Rendben csak olyan emberek vannak, akik utálnak engem… a családom miatt, a nevem miatt, vagy azok miatt a dolgok miatt, amiket én magam tettem. És bár ezek eltörpülnek apám bűnei mellett, azért én sem vagyok már ártatlan. Ezt neked kéne a legjobban tudnod. Pokollá tettem az életed az elmúlt néhány évben.

- Ugyan… két gyerek rivalizálása volt, semmi több. És különben is a neveltetésünk tehet róla.

- Mármint az enyém. Mondd csak ki nyugodtan.

Harry megcsóválta a fejét. – Még egyszer felajánlom, hogy elviszlek magammal.

- Én pedig még egyszer megkérdezem, szerinted tárt karokkal fognak fogadni?

- Nem, valószínűleg nem – ismerte be Harry. - De ha elmondod nekik, amit nekem, hinni fognak neked. Egy idő után… legalábbis.

- Én nem akarok azért harcolni, hogy ők higgyenek nekem. Nincs erőm őket győzködni valamiről, amit úgysem érthetnek meg. Ezt nem értheti meg senki, hisz nem élt benne senki, csak én.

- Segítek.

- Ugyan miért tennéd?

- Mert mindenkinek jár egy második esély. Dumbledore adott a keresztapádnak, én pedig most adok neked. Ha elfogadod.

Draco egy kétségekkel teli pillantást vetett Harryre, és a fiú látta, hogy a fejében egymást kergetik a gondolatok, de végül bólintott. – Elfogadom.

- Ez a beszéd. Jó döntés volt.

- Remélem, nem fogom megbánni – sóhajtott Draco.

- Figyelj – nézett rá komolyan Harry -, lehet, hogy küzdenünk kell, hogy szembe kell szállnunk néhány emberrel, de ha komolyan gondolod, megéri harcolni… egy majdnem kisiklott életet nehéz helyrehozni, de nem lehetetlen. Persze meg kell dolgoznod érte, mert nem fogják ingyen adni. Mit szólsz?

- Legyen – adta meg magát a másik. .

Harry bólintott. – Akkor szedjük össze magunkat egy kicsit, és utána akár indulhatunk is. Már így is későre jár. Végigaludtad a délelőttöt, Malfoy. Tudom, hogy sznobéknál ez a divat, de jobb, ha leszoksz róla.

- Szakadj meg, Potter – vágott vissza a szőke, és eltűnt a fürdőben.