Alig két nappal ezelőtt ébredtem.
Ahogy az első tudatos pillanatomban körülnéztem, annyira fehér volt körülöttem minden, hogy egy pillanatra megkísértett a gondolat, hogy a mugli mennyországba kerültem. De a következő pillanatban meg már az jutott eszembe, hogy egy ilyen embernek, mint én, egy volt halálfalónak, az én múltammal, az én sötét lelkemmel semmi keresnivalója nincs a mennyországban. Akkor viszont csak az a verzió lehetséges, hogy valahogy túléltem a kígyó mérgét, a vérveszteséget, Voldemort gyilkos dühét, az egész nyomorúságos háborút, és most kórházban vagyok. Nincs elképzelésem, hogy kerülhettem ide, de még arról sincs, hogy maradhattam életben mindezek ellenére.
Nem sokkal később bejön egy nővér. Szeretném megtudakolni tőle, hogy végül is mi történt a világban, hogy van-e egyáltalán értelme annak, hogy életben maradtam, de nincs erőm megszólalni. Amikor az ápoló látja, hogy ezen erőlködöm, még jól le is teremt, hogy inkább pihenjek, és ne akarjak még ugrándozni egy jó darabig.
Nos ugrándozni még egyáltalán nem áll szándékomban, de azt nagyon szeretném tudni, hogy mi lett a csata kimenetele. Bár az igaz, hogy ha Voldemort győzött volna, és a világ elbukik, akkor én ott haltam volna meg a Szellemszállás koszos padlóján, ahonnan az utolsó emlékeim vannak. De egyszerűen képtelen vagyok hinni abban, hogy megnyerhettük a háborút. Voldemort ereje teljében volt, még akkor is, ha az a nyomorult pálca még akkor sem lehetett volna az övé, ha esetleg sikerült volna végeznie velem.
Most, több mint két nappal később, még mindig teljes bizonytalanságban vagyok. Bár, ha a sötét erő győzött volna, engem már megtaláltak volna itt is, és mint árulót, kegyetlenül kivégeztek volna. De ez nem történt meg, csak időnként bejön egy-egy gyógyító, vagy ápoló, belém traktál néhány förtelmes bájitalt, majd magamra hagynak, anélkül, hogy a fájdalomnál sokkal jobban gyötrő kétségeimen enyhítenének valamelyest.
Hirtelen kopogást hallok az ajtómon. El nem tudom képzelni, hogy ki lehet az, hiszen az orvosok nem kopognak, más meg ugyan ki lenne kíváncsi rám? A háború előtt is került mindenki, mint valami leprást, hát még most? Legnagyobb meglepetésemre Potter feje jelenik meg az ajtóban.
- Bejöhetek? – kérdezi kicsit félénken, kicsit reménykedve.
Magamban elgondolkodom, hogy az állapotom, ami az elmúlt két nap alatt igen csak minimális javulást mutatott, a következő néhány percben rohamos romlásnak fog indulni, de azért valami tudatalatti szándéktól vezérelve aprót bólintok.
- Köszönöm – mondja a kölyök furcsán komolyan, majd belép, és beteszi maga mögött az ajtót. – Nézze… tudom, hogy még gyenge… hogy nem lenne szabad zavarnom… a gyógyítók a lelkemre kötötték, hogy ne bosszantsam fel túlságosan… bár tekintve a személyemet, azt hiszem, ez máris megtörtént… de szeretnék választ kapni néhány kérdésre.
- Először én kérdezek! – villan a szemem a fiúra, de mivel a hangom még tényleg eléggé gyenge, ahelyett, hogy megijedne, halványan elmosolyodik.
- Legyen. Kérdezzen! – mondja, és letelepedik az ágyam mellett álló székre.
- Mi történt Voldemorttal? – teszem fel a kérdést, ami leginkább foglalkoztat, de az elmúlt két napban senki nem volt hajlandó válaszolni rá.
- Voldemort halott – jelenti ki komoly magabiztossággal, de én nem tudok teljes mértékben hinni neki. Elvégre hittük már azt arról a kígyóról, hogy halott, mégis visszatért.
- Biztos?
- Igen. A saját szememmel láttam őt odaát.
Egy pillanatra döbbenten nézek rá, de ő továbbra is azzal a furcsa komolysággal viszonozza a pillantásomat, amivel eddig is méregetett. Azzal a komolysággal, ami csak a poklot oda-vissza megjárt emberek sajátja. Az övé… az enyém… Feszegetném még ezt a dolgot, de látom a szemében, hogy az már túl személyes lenne neki, így inkább hagyom. Talán majd máskor. Ha egyáltalán lesz lehetőségünk máskor is beszélgetni.
- A veszteségeink?
- Sokan meghaltak… olyanok, akik közel álltak hozzám… és mások is, akik végül megpróbálták felvenni a harcot ellene, és a halálfalói ellen. Aurorok, rendtagok, még diákok is – mondja végtelen szomorúsággal a hangjában. Sóhajtok.
- Mindannyian tudták, hogy…
- Igen, tudták – szakít félbe. – De ettől még nekünk, ittmaradottaknak nem könnyebb. Nem könnyű elfogadni ezt az áldozatot úgy, hogy mi életben maradtunk. Bármikor meghaltam volna, ha ezzel csak egyet is megmenthetek közülük.
Belemehetnénk ebbe a témába is, de minek? Igazából mindannyian vállaltuk a kockázatot… ki nagyobbat, ki kisebbet. Megtettük, hisz ez volt az egyetlen lehetséges út, amit választhattunk. Én sem lepődtem volna meg, ha nem itt térek magamhoz, hanem a pokol fortyogó, kénköves üstjeinek valamelyikében, amit éppen megkavar valamelyik főördög. De itt tértem magamhoz, így lassan rá kéne térnünk Potter látogatásának céljára, ha gyorsan meg akarok szabadulni tőle.
- Mire kíváncsi? – kérdezem megadva magam a sorsnak.
- Én csak… szeretnék végre tisztán látni. Legalább utólag megérteni, hogy mi miért történt. Sok mindenre rájöttem már magamtól, de vannak dolgok, amiket nem értek. És maga a legnagyobb rejtély ebben az egészben.
- Nem mondja komolyan – venném fel a megszokott gúnyos mosolyomat, de érzem, hogy még nem az igazi. – Végigcsinálta az egész nyomorult háborút, megölte a Sötét Nagyurat, és az én személyem izgatja legjobban a fantáziáját?
- Tulajdonképpen… nem értem, hogy miért… osztotta meg velem… az emlékeit. Nem… nem értem, hogy azok után, ahogy gyűlölt engem… tudom, hogy fel kellett tárnia az igazságot… de az, hogy nekem… csak azért, mert az utolsó pillanataiban nem volt ott más? Azt hitte, hogy már nem lesz több lehetősége rá, és már a szamár is jó volt a ló helyett?
Miközben tovább dadog, elgondolkodom, hogy valójában miért tettem. A halál kapujában az ember sok mindenről másképp gondolkodik, mint egyébként. Én pedig a legminimálisabb esélyt sem láttam arra, hogy valahogy megússzam. Mondhatjuk, biztos voltam benne, hogy perceken belül halott leszek. De hogy miért is adtam át neki az emlékeimet? Abban a helyzetben sok minden fontosnak tűnt, de ezt neki nem kell tudnia. Tudnia kellett, hogy nem az voltam, akinek hét évig gondolt. Tudnia kellett az igazságot… rólam, az édesanyjáról, erről az egész tébolyról. Az igazságot, amit soha senki nem osztott meg vele, még Dumbledore sem. Akkor fontosnak tűnt, hogy tudja.
- Azt akartam, hogy tudja az igazat. És hogy ha jónak látja, ossza meg a világgal, ha nem… egyszerűen őrizze meg a titkaim.
- Hogy tarthattam volna meg magamnak? Hisz akkor továbbra is ártatlanul elítélték volna. Én már azt sem értem, hogy húsz évig hogy volt képes ebben a megalázó helyzetben élni. Hogy mindenki azt gondolta magáról…
- Sosem érdekelt, ki mit gondol rólam – szakítom félbe, holott mindketten tudjuk, hogy ez nem lehet teljesen igaz. Húsz évig nem lehet úgy élni, hogy az embernek ne okozzanak álmatlan éjszakákat az igaztalan vádak, a gyanúsítgatás, még akkor sem, ha van némi alapja, hisz a múltam nem mondható éppen tisztának. – Odaát pedig már átkozottul nem érdekelt volna, hogy mit gondolnak rólam azok, akik itt maradtak. Megtettem mindent, amit meg kellett tennem.
Egy kis ideig fürkészőn néz rám, majd megszólal. – Már nem kell játszania a kemény katonát. Tisztában vagyok vele, hogy nem volt könnyű dolga…
- Nézze, Potter! Nincs szükségem sem a megértésére, sem a sajnálatára. Eddig is remekül megvoltam nélküle! – fortyanok fel, de nem törődik vele.
- Kérdezhetek tovább?
- Öt kérdése lehet, Potter, se több, se kevesebb, úgyhogy jól ossza be! – mondom neki ellentmondást nem tűrően, de úgy tűnik, nem veszi a lelkére. - Utána pedig elhúz a fenébe, és elfelejti, hogy a világon vagyok, megértette?
Sóhajt, megcsóválja a fejét. – Megértettem, tanár úr!
- Az első kérdés?
- Az első kérdés, amit szeretnék átlátni, meglehetősen személyes jellegű, de lehetőleg ne tépje le a fejem. Szóval arra lennék kíváncsi, hogy ha tényleg annyira szerette édesanyámat… ahogy azt láttam… és azt hiszem, most már tudom, hogy tényleg szerette őt… akkor miért gyűlölt engem annyira? Tényleg csak apám miatt? Azért amit ő, és a többiek tettek magával? Miért apámmal azonosított inkább, mint anyámmal?
- Ugye tudja, hogy ezzel túllépi a limitet? – kérdezem szigorúan, csak hogy még ne kelljen azon gondolkodnom, amit kérdezett.
- Válaszol nekem, tanár úr? – kérdezi ügyet sem vetve a közbeszólásomra.
- Ez nem egy olyan kérdés, amit három mondatban meg lehet válaszolni.
- Tudom. De ha nem akar válaszolni, akkor mondja azt, és nem nyaggatom vele.
Na persze, mert olyan típus, aki nem nyaggat, gondolom magamban, de nem mondok semmit. A gondolataim elkalandoznak… húsz éve nem beszéltem ezekről a dolgokról senkinek, és azt hiszem, nem is akartam soha. Mindig is úgy gondoltam, hogy a múltam, az érzéseim, a Lilyhez fűződő, talán soha nem is létező kapcsolatom nem tartozik senki másra, csak rám. És most itt van ez a kölyök, aki Lily smaragdzöld szemeivel néz rám, és őszinte kíváncsiság tükröződik a szemében… Most nem szól, türelmesen várja, hogy a gondolataim visszataláljanak a jelenbe, hogy eldöntsem, megosztom-e vele a gondolataimat. Mi mást tehetnék? A múlt, az az ezer titok mázsás súllyal nyomja a lelkem hosszú-hosszú évek óta… nem tudom, ha valakinek beszélek róla… könnyebb lenne-e? És egyáltalán… miért pont neki? De aztán meg az jut eszembe, hogy ugyan ki másnak? Hisz senki nincs, akit csak egy hajszálnyit is érdekelne, hogy mi nyomja az én lelkem, és nincs is más, akinek valaha is beszélhetnék róla. Hisz ki értené meg rajta kívül? Ő az egyetlen, aki ugyanúgy megjárta a poklot, ahogy én… és visszajött, ahogy talán még nekem is van esélyem visszajönni… ez talán feljogosítja arra, hogy tényleg tisztán lássa a helyzetet.
- Tulajdonképpen minden benne volt az emlékeimben, mi az, ami nem volt világos, Potter?
- Talán csak szeretném öntől hallani.
- Mégis mit? Azt, hogy az az ember, akit maga egy utolsó, aljas, érzéketlen, gátlástalan, szemét dögnek tartott, valaha képes volt szeretni? Hogy gyerekként még talán nem ölték ki belőle az érzéseket?
- Ha ez az igazság, akkor ezt.
- És ettől mi lenne jobb magának?
- Nem tudom, tanár úr… lehet, hogy csak könnyebb lenne a lelkem.
- A fene a gusztusát, Potter!
- Tanár úr… nem tenné félre a cinizmusát… csak egy órácskára – néz rám, és a szemében megjelenő fáradtság azt jelzi, hogy valóban nincs kedve a kötekedéseimmel bajlódni. Csak válaszokat szeretne… csak megérteni dolgokat.
- Rendben – sóhajtok. – De ne higgye, hogy könnyű erről beszélni – mondom, de nem reagál, csak rezzenéstelen tekintettel néz a szemembe. Elfordítom a pillantásom, hisz könnyebb a fehér falnak beszélni, mint neki. – Szerettem Lilyt, mióta csak egészen kisgyerekként megismertem. Még akkor is, ha ezt azóta már senki nem képes elhinni rólam. Igaz, utána már nem voltam képes szeretni senkit… nem voltam képes bízni senki másban. És saját magamnak sem voltam képes megbocsátani azt, hogy őt elüldöztem magamtól. Bár… azóta sokat gondolkodtam azon, hogy akkor is elveszítem őt, ha nem taposok akkor a lelkébe… akkor, amikor Potter… - tudatosodik bennem, hogy ki van mellettem, mielőtt még kimondanám az apja nevét, de nincs is szükség rá. Pontosan tudja, kiről, és miről beszélek. De nem szól közbe, nem akar kizökkenteni. – Akkor egy csapásra elvesztettem őt, de most már azt hiszem, ez így is, úgy is megtörtént volna. Én mindenképpen Voldemorthoz sodródtam volna… és bár szeretném ezt az apádra fogni – váltok át észrevétlenül tegezésre -, csak részben ő az oka… jó részben, de akkor is csak részben.
Elgondolkodom azon, hogy vajon a többi ok is rá tartozik-e, de hát a nagy részét ennek is tudja, hála a jó pár évvel ezelőtti merengős incidensünknek. – Engem már gyerekkorom óta vonzott a feketemágia. Kiutat láttam benne abból a nyomorúságos sorsból, amiben már egészen kisgyerekként is részem volt.
- Nem ez lett volna a megoldás – mondja csendesen, de bennem féktelen haragot gerjeszt.
- Mit tudja maga, hogy mi lett volna a megoldás! Mióta csak ismerem, arról panaszkodik, hogy milyen rossz volt magának a rokonainál! Hogy nem szerették, hogy nem törődtek magával… arany ifjúsága volt az enyémhez képest, ezt jobb, ha tudomásul veszi! Sosem bántották, sosem verték félholtra… és azt sem kellett végignéznie, hogy az anyját verik! – amilyen hirtelen jött a haragom, olyan hirtelen el is múlik. Mi lesz jobb nekem attól, ha a kölyök nyakába zúdítom minden gondom? – De ez már nem tartozik a kérdéséhez – mondom lecsillapodva. – Nagyon jól nyomon tudta követni, hogy sodródtam Voldemorthoz, nem kívánom tovább ragozni ezt a dolgot.
- Pedig ez egy másik kérdésem lett volna. De ha úgy ítéli meg, hogy ez túl személyes…
- Úgy ítélem meg – mondom keményen, és valóban nem erőlködik tovább.
- Rendben. Szóval… akkor miért engem gyűlölt? Apám helyett?
- Mindig tudtam, Potter, hogy nehéz a felfogásod… de ennyire? Ha valaki miatt elveszítenéd a Weasley lányt, és az valaki másnak szülne gyereket…
- Elveszítettem – mondja csendesen, amiből valószínűsítem, hogy a lány is a háború áldozatai között volt. Különös kegyetlensége a sorsnak. Hisz most, a háború befejeztével ez a kölyök megérdemelné, hogy végre egy normális és boldog élete legyen. Néhány másodperc után azonban összeszedi magát, és újra rám néz. – De ez sem tartozik a tárgyhoz.
- Nézd, Potter… Apád ezen kívül is tett ellenem annyit, hogy egy életre gyűlöljem érte.
- Tudom. Ezt még meg is értem… gyűlölje, ha akarja, bár ettől semmi nem lesz könnyebb… de én mit vétettem maga ellen? Ide jöttem tizenegy évesen… azt sem tudtam, ki vagyok, hol vagyok… és olyan tömény gyűlölettel fogadott…
- Számít ez már ennyi év távlatából?
- Talán… talán nem… tudom, hogy mindig segített, csak jól titkolta. Sosem leszek képes meghálálni, amit éveken keresztül tett értem… meg ezért az egészért.
- Nincs szükségem a háládra!
- Tisztában vagyok vele. Senkire és semmire nincs szüksége, igaz?
- Ne pimaszkodj, Potter, ha válaszokat akarsz! – szólok rá, mire egy kicsit visszafogja magát.
- Még mindig nem válaszolt arra, hogy miért inkább apámmal azonosított? Mindig is James Potter fia voltam a maga szemében, és nem Lilyé.
- Könnyebb gyűlölni, mint szembenézni a hibáiddal – mondom kitérő válaszként, de ahogy a pillantásunk találkozik, tudja, hogy komolyan gondoltam, és meg is érti, pedig nem vártam igazán, hogy eljut az agyáig. De mégis úgy tűnik, pontosan tudja, könnyebb volt minden dühömet rá kivetíteni, mint elfogadni, hogy a legtöbb dolognak, ami velem történt, csak én vagyok az oka. Kivéve az apja baromságát. De az összes többinek igen. Húsz éve próbálok ezzel, és sok egyéb mással is szembenézni, de úgy tűnik, egy emberi élet ehhez meglehetősen kevés.
- Addig nem fog békére lelni, amíg nem lesz képes megtenni.
- Te képes vagy szembenézni azokkal a dolgokkal, amik történtek?
Lehajtja a fejét, és sóhajt. – Nem tudom. Próbálok…
- Én hosszú ideje próbálok… és ezek csak a kisebb dolgok, amikkel szembe kell néznem.
- A nehezebb az, amit Voldemort mellett tett, igaz?
- Ez már a következő kérdésed? – pontosan tudja, hogy megint csak húzom az időt, hogy összeszedhessem a gondolataimat. Olyan kérdéseket feszeget, amik számomra is kitöltötték az elmúlt húsz év álmatlan éjszakáit, de úgy válaszolni rájuk, hogy azt valaki más is megértse, nem könnyű.
- Veheti annak.
- Mire vagy kíváncsi? Hogy hány embert öltem meg, hogy mennyi kegyetlenséget követtem el annak idején Voldemort parancsára?
- Ezt önmagában kell helyretennie. Ha el akarja mondani, meghallgatom, de nem hinném, hogy rám tartozik. Inkább az érdekelne, hogy mi volt az, ami ott tartotta? Elég hosszú ideig volt Voldemort katonája. Élvezte?
- Tagadhatatlanul – mondom, és várom a hatást, amit ez az egy szó kivált belőle. Nem is marad el. Elsápad, és rám néz.
- Ezt nem mondja komolyan...
- Miért ne tenném? Képzelj el egy embert, aki világéletében egy utolsó, elnyomott, megkínzott, megfélemlített senki volt, akinek csak mélyen belül, magában volt lehetősége lázadni a sorsa ellen, és adj hatalmat a kezébe. Hatalmat, amitől ő lehet valaki, amitől átveheti az eddig őt kínzók szerepét. Igen, élveztem ezt a helyzetet… bármit megtehettem… szó szerint bármit.
Elszörnyedve néz rám, ahogy vártam. De hát, ha az igazságot akarja hallani, ez is hozzá tartozik.
- Ez… ez…
- Mondd ki nyugodtan… undorító? Kegyetlen? Embertelen? Őrült? Az. Nem tagadom. De része az életemnek, ha akarom, ha nem. Tagadjam le? Az lenne csak igazán szánalmas. Megtettem ezeket a dolgokat, bármennyire is szeretném most meg nem történtté tenni. Sok ember vére tapad a kezemhez… rengeteg halál és fájdalom… sosem leszek képes lemosni… A mai napig ébredek üvöltve éjszakánként, mikor visszaálmodom magam abba az időbe.
- De akkor miért hagyta ott? Hisz magasan állt a ranglétrán… mondhatni Malfoyjal holtversenyben az első helyen. Sokra vihette volna…
- Erre a kérdésre is választ kaphattál az emlékeimből.
- Tényleg annyira szerette anyámat, hogy a halála felnyitotta a szemét? Hogy ráébresztette, hogy rossz helyen van? Még azok után is, hogy ő az apámat választotta?
- Számolod a kérdéseidet, Potter?
- Inkább azt számolom, hányra hajlandó válaszolni. Az még messze nem volt öt.
- Anyádat én sodortam halálos veszélybe. És most nyugodtan elkezdhetsz üvölteni, vagy bosszút forralni, jogod lenne hozzá. Én mondtam el Voldemortnak a jóslatot… tőlem tudta meg, kit kell keresnie. Lily miattam halt meg.
- De utána megpróbálta megmenteni. Mindent megtett…
- Akkor már késő volt. Nem tehettem semmit. Még Dumbledore sem tehetett. Ha egyáltalán próbált valamit, azon kívül, hogy elbújtatja.
- Sikerült volna megmenteni, ha Pettegrew nem árulja el őket.
- Volna, volna, volna… - mondom bosszúsan. - Annyi minden másképp történt volna, Potter, ha egyik vagy másik helyzetben nem úgy döntünk, ahogy döntöttünk. De ezen már nem rágódhatunk. Meghoztuk a döntésünket, és aszerint cselekedtünk. Utólag, a történtek ismeretében már könnyű látni, mit hogy kellett volna. Akkor nem láttuk tisztán, hogy a tetteinknek mi lesz a következménye. Most, ennyi év távlatából hiába van bűntudatunk akármiért…
- De ez egy kicsit felmentené magát…
- Engem semmi nem ment már fel… - megint elgondolkodom. Lily halála akkor padlóra küldött, és azóta még rengetegszer, amikor csak eszembe jutott, amikor csak róla álmodtam. Sosem bocsátottam meg magamnak, és talán nem is leszek rá képes soha.
- Kérdezhetek tovább? – térít vissza a jelenbe Potter hangja.
- Már rég túllépted a limitet.
- Kit érdekel a maga hülye limitje? – kapja fel a vizet a beszélgetésünk folyamán először, ami igazából eléggé meglepő, hisz máskor két mondatot nem tudtunk váltani anélkül, hogy valamelyikünk el ne veszítse a fejét.
- Kérdezzen!
- Hogy volt képes megölni Dumbledore-t?
- Erről aztán végképp mindent tud – mondom fásultan sóhajtva. Különleges érzékkel tenyerel a számomra leginkább fájó dolgokba. - Ezt kellett tennem… ő maga akarta így.
- Nem… nem így gondoltam… ezt így értem… hogy úgyis meghalt volna, meg minden… hogy a halála így szolgálta a legjobb célt… de hogy tudta megtenni?
- Azt hiszed, hogy nekem hatalmas öröm volt? – kapom fel a vizet, jobban, mint eddig bármikor, úgy felemelve a hangom, hogy ettől még a kölyök is megriad.
- Felejtse el! – visszakozik. – Az orvosok leszedik a fejem, ha megtudják, hogy ennyire felbosszantottam magát. Árt az állapotának, ha…
- Érdekel is bárkit, ha feldobom a talpam a haragtól! Óriási szívességet tennék a világnak.
- Engem érdekelne.
- Képzelem… - morgok tovább, de megint csak azt az újfajta komolyságot látom a tekintetében.
- Lehet, hogy ezt tényleg nem kellett volna megkérdeznem.
- Ugyan már, miért ne? Eddig sem volt szívbajos.
- Elmondja?
- Nem sokat tudok mondani. Parancsot kaptam, és végrehajtottam.
- Igen, de…
- Abban a helyzetben mellékes volt, hogy mi érzek.
- De most már nem az.
- Maga szerint milyen érzés egy barátot megölni? – a dühtől újra magázom, de úgy tűnik egyiket sem veszi magára. Sem a tehetetlen dühömet, ami igazából magamra irányul, de most könnyebb ellene fordítani, sem azt, hogy képtelen vagyok eldönteni, most tegezzem, vagy magázzam.
- Én nem hiszem, hogy meg tudnám tenni.
- Ha belátnád, hogy az egész varázsvilág léte függ rajta, meg tudnád. Hogy utána hogy nézel szembe vele, az már egy másik kérdés. Talán beleőrülsz, talán összeroppansz… De ezt ott, akkor senki nem kérdezi. Nem is számít.
- És hogy tud szembenézni vele?
- Ezt bízd rám!
- Vagyis leginkább sehogy?
- Miből gondolod, hogy közöd van hozzá?
- Segíteni szeretnék.
- Először segíts saját magadon! Ha magadnak sikerült feldolgoznod a történteket, a saját rémálmaidat, akkor segíthetsz… csak lehetőleg ne engem szúrj ki a jótékonykodásod célpontjának.
- Ez nem… mindegy, úgyis mondhatnék bármit.
- Akarsz valamit még tudni?
- Mit csinált a következő időszakban?
- Igyekeztem nem felfedni magam.
- És hogy került a Roxfortba?
- Mi ez Potter, kihallgatás? Gyere el a tárgyalásomra, ha minden részletet tudni szeretnél.
- Azt szeretném elkerülni, hogy erre sor kerüljön.
- Na mert aztán sokat tehetsz…
- Ha hiszi, ha nem, tehetek ezt-azt.
- Merlin felvitte a dolgodat, mi? Eddig is elég nagyképű voltál, gondolom most is alaposan visszaélsz a helyzeteddel.
- Ha nem tart igényt a segítségemre, csupán egy szavába kerül.
- Hogy besétáljak Azkabanba? Szívesen végignéznéd, igaz? Elégtételt kapnál mindenért, ami veled történt, ugye?
- Elhinné, ha azt mondanám, hogy nem?
- Hát hogyne – válaszolom gúnyosan. Hisz miért is hinnék neki? Hét éven keresztül ott aláztam meg, ahol csak lehetőségem volt, és most vegyem komolyan, hogy segíteni akar, és nem bosszút állni mindenért, ami történt?
- Nem számít. Azért én megpróbálok valamit elérni. Miért lépett le a kastélyból?
- Neki kellett volna állnom neked magyarázkodni, vagy esetleg szó nélkül hagyni, hogy megölj? Szerinted ez szóba jöhető lehetőség volt? És különben is… nem vagyok egy könnyű ellenfél, de az egész tanári kar megkoronázva veled még nekem is sok lett volna. És mondhattam volna bármit, úgysem hallgatott volna meg senki. Főleg te nem. Vagy nincs igazam? Volt ott olyan ember, akit nem vakított el a gyűlölet?
- Nem, tanár úr, ebben igaza van. Nem lett volna túl sok esélye.
- Látod. Igyekeztem minden helyzetben azt tenni, amit helyesnek láttam.
- Van még valami kérdésed? – kérdezem kissé kimerülten.
- Nagyon kifárasztottam? – néz rám fürkészőn.
- Még nem vagyok kirobbanó formában.
- Tudja… igazából a tényekből rengeteget feltártak az emlékei… inkább csak… a gondolataira voltam kíváncsi… az egészről.
- Arra, hogy tanúsítok-e némi megbánást a múltam miatt? Miért kellene épp előtted?
- Nem tudom. Nem kellene… vagy nem előttem. Enélkül is megtett mindent, ami módjában állt. Sőt, még többet is. Csak kíváncsi voltam, hogy…
- Hogy mit érzek, ha visszagondolok erre a tébolyra?
- Igen, valami ilyesmire.
- Jobb lett volna, ha belehalok – mondom nemes egyszerűséggel, mire újra felkapja a fejét.
- De… miért?
- Mert akkor most nem kellene senkinek magyarázkodnom, hogy mit miért tettem – mondom félig-meddig bosszúsan, de inkább fáradtan. – Egyszerűen mindenki tudomásul venné a tényeket, és kész.
Megforgatja a szemeit, de inkább nem szól, így folytatom. – Nézd… azt hiszem, végrehajtottam az összes parancsot, amit Dumbledore-tól kaptam. Hol több, hol kevesebb sikerrel, de megtettem, amit meg kellett tennem. Már nincs semmi dolgom itt. És nem is igazán tudom, mit kezdhetnék magammal.
- Mondjuk, visszatérhetne a kastélyba.
- Hát persze, mert mindenki tárt karokkal fogadna. Ezt maga sem gondolja komolyan!
- Eddig sem foglalkozott vele, hogy mit gondolnak magáról. És McGalagony szerintem visszavenné.
- Azok után, hogy bitoroltam a helyét? Azok után, hogy a kezem alatta a Carrow testvérek kis híján hazavágták az iskoláját?
- Már tudja, hogy mit miért tett. És neki a legjobb tanárok kellenek. És maga a legjobb bájitaltan tanár.
Egy pillanatra ránézek, hogy ezt most mennyire mondta komolyan. Világ életében gyűlölt engem is, meg a bájitaltant is. De a tekintetéből úgy érzem, egészen komolyan gondolta. De egy pillanatra valami más jut eszembe.
- Szóval elhappolta előlem a sötét varázslatok kivédését…
Egy pillanatra elsápad, majd egy sóhajjal előveszi a griffendéles bátorságát.
- Mondtam, hogy McGalagonynak mindenből a legjobb kell.
- Na most kotródjon a szemem elől, Potter, mielőtt még végképp kihoz a sodromból! – mondom neki, de nem vagyok mérges, csak egy kicsit bosszús, és valahogy ő ezt megérzi. Nem veszi a lelkére, ugyanakkor rádöbben, hogy tényleg ideje mennie, hisz odakint lassan szürkületbe hajlik a kora nyári délután.
- Elmegyek, tanár úr, ha visszajöhetek máskor is.
- Tényleg a fejébe vette, hogy akadályozza a gyógyulásom? Ha maga idejárkál, az ártani fog az egészségi állapotomnak.
- Ez igennek veszem.
- Tűnjön a szemem elől! És hagyjon nekem időt regenerálódni…
- Akkor csak holnapután jövök – mondja egy halvány mosollyal, és végül elköszön, és magamra hagy.
Elgondolkodva nézek utána, és nem teljesen értem, hogy mi történt vele. Megkomolyodott, felnőtt… alig néhány nap alatt. De igazából nincs ezen mit csodálkozni. A történtek… a csata, hogy szembenézett Voldemorttal és a halállal… természetes, hogy megváltoztatták. Mostantól már nem az a kölyök, aki volt.
És az az utalás… hogy látta, mi lett Voldemortból odaát… ha valóban meghalt… vagy legalább fél lábbal odaát volt már, és visszajött… nem is lehet ugyanaz az ember, aki előtte volt. Ugyanaz, de mégsem… sok mindent megérthetett az életről.
Valahogy észrevétlenül kezdem emberszámba venni. Amit tett, és ahogy emelt fővel viseli… persze mélyen belül tombolhat… de ezt még nem mutatja. Talán még saját maga sem tudja. Inkább beleveti magát az újjáépítésbe, mások megsegítésébe, hogy ne kelljen szembenézni a saját érzéseivel. Ezért törődik velem is… vagy ezért is. De vajon még mi másért? Annyi más szerencsétlen van most rajtam kívül is a világon. Vigasztalhatná példának okáért a Weasley famíliát, akik legalább egy, de sejtésem szerint több gyereküket is elvesztették. Nagyobb szükségük lenne rá, mint nekem, aki világ életemben egyedül boldogultam. Vagy ott vannak a barátai... a drágalátos trió többi tagja... és ő mégis itt lopja a napot körülöttem. Hát ő tudja, ha ennyire ráér... de azért a kérdés nem hagy nyugodni. Hisz alig néhány nappal ezelőtt szemrebbenés nélkül megölt volna, ha szembetalálkozunk valahol. Most pedig meg akar menteni a bíróságtól…
Hát igen, ennyit számít, ha valaki ismeri az igazságot. De eddig nem ismerhette… nem kockáztathattunk azzal, hogy beavatjuk a terveinkbe. Ő meg engem nem avatott be soha semmibe. Igaz, Dumbledore halála után már esküdt ellenség voltam neki, de előtte sem tudtuk soha, hogy mire készül. Még Dumbledore sem. És talán így volt ez jó. Mindannyian jártuk a saját utunkat, tettük a dolgunkat legjobb képességeink szerint.
Lassan azonban elnyom az álom, mielőtt bármilyen logikus következtetésre juthatnék a történtekkel kapcsolatban, és én hagyom, hisz szükségem van még a pihenésre, főleg egy ilyen kimerítő beszélgetés után, amiben délután részem volt.