A történet írója: 1st endeavor

Címe: Out of Time

Link az eredeti történethez: s/3778189/1/Out-of-Time

Megjegyzés: Engedélyezett fordítás.

1. fejezet

Reggel, 6:00

Charlie Eppes körülnézett a hálószobájában, miközben magában számba vette a napi teendőit. Először is az öltözéke. Már felöltözött a kedvenc póló és ing összeállításába, és kiválasztotta a hozzá megfelelő farmer és cipő együttest. Begombolta a kék ingét, és a karjára terítette a barna zakóját. Egész délelőtt előadásai lesznek. Megragadta a táskáját és elindult kifelé a szobájából, de megtorpant az ajtóban. Letette a táskáját, és megfordult, miközben megpróbált visszaemlékezni, hogy mit is felejtett el. Gyorsan ellenőrizte a zakója zsebeit, és megállapította, hogy csak kréták vannak benne. Ledobta az ágyára, és a szekrényéhez sietett. Kinyitotta az ajtót, és végignézett a különböző kabátok során, míg megtalálta azt, amelyiket kereste. Végigkutatta a zsebeit, míg meg nem találta a kis fekete dobozt. Kinyitotta és megnézte a tartalmát, miközben már vagy századjára azon töprengett, hogy valóban ezt akarja-e tenni. Végül egy bólintással becsukta, megragadta a kabátját az ágyról, és az ajtóhoz lépett. Lehajolt a táskájáért, az értékes kis dobozkát beletette, majd elindult lefelé a lépcsőn.

Még csak hat óra volt, de máris úgy érezte, hogy késésben van. Két osztálya, és egy szemináriuma volt aznap „a véletlen mátrixokról", és aggódott, hogy nem lesz rá elég ideje, hogy mindennel elkészüljön. Ahogy lent összeszedte a papírjait, és magához vette a laptopját, észrevette, hogy az apja a golfütőit tisztogatja.

– Szia, apa… ma nem dolgozol?

– Ma nem, Charlie. Stan és én úgy döntöttünk, hogy tartunk egy kis szünetet, és elmegyünk golfozni néhány ügyfelünkkel. Van kávé a konyhában.

– Majd iszok, mikor beérek az iskolába, már indulnom kell.

– Korán keltél – hagyta félbe a golfütői tisztogatását Alan, és a fiára nézett. – Mi az oka?

– Csak egy fárasztó nap… és ha szerencsém lesz, akkor Amita és én tudunk egy kis időt szakítani arra, hogy délután kirándulni menjünk. Ja, és apa… – tétovázott, miközben magában azon tanakodott, hogy elmondja-e neki, hogy mit tervez. Az összes számítás, amit elvégzett 95%-os valószínűséggel azt mondta, hogy az este úgy fog alakulni, ahogy azt remélte, de ott volt az a fennmaradó 5%, ami megakadályozta benne, hogy ebben tökéletesen biztos legyen, és amíg az eredmény nem 100 %-ig biztos, addig, úgy határozott, hogy nem fogja elmondani senkinek.

– Igen, Charlie? – kérdezte Alan, a fiát méregetve. Látta rajta, hogy valamiről beszélni akar vele. – Charlie? – kérdezte meg újra.

Megdöbbent, mikor fiatalabb fia riadtan elpirult. – Ó… ah… sajnálom, apa. Valószínűleg nem érek haza vacsorára, így ne készíts nekem, oké? – Meg sem várva a válaszát, Charlie összegyűjtötte a dolgait, és az ajtó felé indult, majd az apjára nézett, és a keze megdermedt a kilincsen. Alan egy furcsa mosollyal az arcán nézett rá.

– Mi az? – kérdezte, miközben ellenőrizte a ruházatát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem felejtett-e el valahol begombolni egy gombot, vagy felhúzni a zippzárját, ami indokolná apja arckifejezését.

– Semmi – nevetett fel halkan Alan –, csak arra gondoltam… Lehet, hogy végül csak megkapom azokat az unokákat – mondta, és elmosolyodott.

Charlie megforgatta a szemeit, de aztán visszamosolygott rá.

– Később találkozunk – kiáltotta, miközben becsukta az ajtót, és a kocsijához sietett.

Reggel, 8:00

Don biccentett az őrnek, ahogy átment az FBI iroda előcsarnokán. A mai reggel határozottan könnyebbnek érezte a szívét, mint már hosszú idő óta. Az ülései dr. Bradforddal jól haladtak, és a felfedezések, amiket közben saját magáról tett, a legkevésbé optimista megközelítéssel is, tanulságosak voltak. Az utolsó ülés, amire rávette a testvérét is, hogy jöjjön el: egy igazi élmény volt. Új betekintést kapott arról, hogy hogyan viszonyul saját magához, és hogy kivé vált.

Kiszállt a liftből, és látta, hogy a csapata a legújabb befejezett ügyükről írja a jelentését.

– Szia, Don. Jó hangulatban vagy ma reggel, ezek szerint tudtál egy jót aludni az este? – kérdezte Megan.

Don nevetett, ahogy leült az íróasztalához. – Természetesen, és most készen állok a következő ügyre. Mindenki befejezte már a jelentését a Thompson ügyről?

Megan megemelte felé a kávéscsészéjét. – Az enyém az asztalodon, még az éjjel megírtam.

Vállának egy kis rándulásával David Sinclair a társára pillantott. – Hogy csinálja… Ember, még azelőtt végez a jelentéseivel, hogy hazaindulnánk.

Colby Granger felnevetett. – Várd csak meg, amíg Fleinhardt visszaér a Földre, és majd meglátod, hogy milyen gyorsan meg tudja írni őket.

Megan rávigyorgott.

– Nagyon vicces, Granger. Lássuk, hogy neked meddig tart. Hm, kíváncsi vagyok, hogy Charlie mit mondana annak az esélyéről, hogy még ebéd előtt kész leszel vele. Mit gondoltok fiúk… nem neki kéne fizetni azt, mindannyiunk számára?

David hátradőlt a székében, és a barátjára vigyorgott. – Azt hiszem, hogy erre Charlie azt mondaná, hogy ez egy olyan véletlenszerű esemény lenne, ami valamiféle rendellenességre utal.

– Ha-ha, nagyon viccesek vagytok.

Don nem tudott rajta segíteni, de ezen neki is mosolyognia kellett. Colby mindig panaszkodott, hogy junior ügynökként az ő túlóráit nem fizetik ki, és ezért mindig ő volt az utolsó, aki önként vállalta, hogy fizeti a közös ebédet. A saját jelentésére összpontosítva, éppen csak kinyitotta a dossziét, mikor megszólat a telefon az íróasztalán. Szórakozottan nyúlt érte, miközben az adatokat nézte.

– Eppes.

– Különleges ügynök, Don Eppes?

A kérdés elég volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmét. A jó hangulata azonnal eltűnt, ahogy meghallotta az elektronikusan eltorzított hangot a vonal másik végén. Mikor valaki szándékosan el akarta rejteni a személyazonosságát, az sosem volt jó jel. A viselkedésében beállt változás riasztotta a csapata tagjait is, tudták, hogy valami történik. Don kihangosította a telefont, és intett Davidnek, hogy nyomoztassa le a hívást.

– Igen, és maga ki?

– Az nem számít, hogy én kivagyok, ügynök, ennél fontosabb kérdések várnak megvitatásra. Például, hogy a csapatod sok pénzbe került nekem. Tönkretettétek a tervemet, pedig elég sok időt töltöttem a kidolgozásával. Remélem érdekel, hogy kidolgoztam egy új tervet, és ennek érdekében különleges lépéseket is tettem, hogy még egyszer ne tudjatok megállítani.

Don zavartan nézett a csapata tagjaira, majd válaszolt. – Ha korábban már megállítottuk, akkor most miért vagy benne olyan biztos, hogy nem tudjuk újra megtenni?

Nevetés hangzott fel a hangszóróból. – Mert én felfedeztem a titkod. Szeretnéd tudni, hogy mit tudtam meg a csapatodról? Persze, hogy igen, de előtte azért tartsunk egy névsorolvasást, mert biztos akarok lenni abban, hogy mindenki ott van.

Don kezdte elveszíteni a türelmét. – Nem fogunk veled játszani, csak közöld, hogy mit akarsz.

David felemelte két ujját, jelezve, hogy még két percre van a technikusoknak szüksége, ahhoz, hogy a hívó nyomára bukkanjanak.

– Hidd el nekem, Eppes ügynök, hogy ezt hallani akarod… Nos, akkor lássunk is hozzá, különleges ügynök, Reeves, jelen?

Megan Don szemébe nézett, és amikor ő bólintott, felelt: – Itt vagyok.

– Nagyon jó – mondta a telefonáló. – Különleges ügynök, David Sinclair, jelen?

– Igen, itt vagyok – válaszolta David halkan.

– És különleges ügynök, Colby Granger, ő ott van?

Hangjában ingerültséggel, Colby válaszolt: – Igen, én is itt vagyok.

– Kiváló, most meg fogjátok tudni, hogy valójában mennyire is vagytok különlegesek. Várjunk csak egy percet, hiányzik valaki, talán a csapat egy másik tagja?

Don egy kényelmetlen érzést érzett a gyomrában, és amikor a telefonáló feltette a következő kérdését, tudta, hogy a legrosszabb félelme valósult meg.

– Professzor, Charles Eppes, jelen?

Mielőtt Don válaszolhatott volna a kérdésre, egy ismerős hang válaszolt: – Én is itt vagyok.

Don egy pillanat alatt talpon volt. – Charlie? Jól vagy? Merre vagy? Válaszolj! – ügynökei arckifejezése a sajátját tükrözte, a helyzet komolysága láthatóvá vált az arcukon.

– Dr. Eppes ebben a pillanatban nem beszélhet, mert lejárt az időnk. De, hamarosan újra jelentkezem.

Don kétségbeesetten kiáltotta: – Várj, ne… – de a vonal megszakadt, mielőtt még befejezhette volna a mondatot.

Visszapillantás, reggel 7:15

Egy régi elhagyott szállodában, L.A. déli oldalán, Charlie megállt a szoba közepén, és gondolkodni próbált, hogy hogyan juthatna ki a jelenlegi helyzetéből. A reggele a megszokott módon indult, de miután elindult otthonról az egyetemre, az élete egy lefelé tartó spirált vett. Még csak néhány blokkra jutott el otthonról, mikor egy fehér furgon vágott be a kocsija elé, és kiugrott belőle két símaszkot viselő férfi. Próbálta felvenni a harcot velük, de sokkal nagyobbak és gyorsabbak voltak, mint ő, így hamar alul maradt. Karját a háta mögé csavarták, és megkötözték. A szemét bekötötték, a száját betömték, majd belökték a furgonba. Próbált úrrá lenni az őt eluraló pánikon, és megpróbált arra koncentrálni, hogy hová viszik. Számolta, hogy hányszor áll meg a jármű, és figyelte a környező hangokat. Talán ki tudja találni, hogy merre tartanak, ha elegendő adatot gyűjt össze. A matematika minden helyzetben tud segíteni, elvégre, minden számokból áll.

Amikor aztán a furgon végleg megállt, eluralkodott rajta a pánik, és kétségbeesetten kezdett el küzdeni, mikor kihúzták a kocsiból. Fogva tartói nevettek az erőfeszítésén, és oda-vissza taszigálták egymás között.

Megbotlott, ahogy beléptek egy épületbe. Még néhány percig mentek, aztán megálltak, és őt is megállították. Bár, nem hangzottak el szavak, érezte egy újabb ember jelenlétét. Érezte, hogy valaki átkutatja a zsebeit. Elvették a mobiltelefonját, és a pénztárcáját, majd eltávolították a szájából a pecket, és ő keményen nyelt, hogy visszafojtsa a torkában feltörő epét.

Kik ezek a fickók, és mit akarnak tőle? Gondolatai félbeszakadtak, mikor az egyik fogvatartója beszélni kezdett hozzá, és annak ellenére, hogy hangját egy elektromos szerkezet torzította el, az furcsán ismerős volt. A tény, hogy ennyire igyekeztek megőrizni a kilétüket, megkönnyebbüléssel töltötte el, ha meg akarnák ölni, akkor nem zavarná őket, ha felismerné valamelyiküket. Vajon mit akarhatnak tőle? Egy pillanattal később megkapta a választ.

– Professzor, bár még személyesen nem találkoztunk, de miattad jelentős összeget veszítettem, egészen pontosan 3.2 millió dollárt. Két évembe telt, hogy kidolgozzam a tervet, és te alig egy óra alatt elpusztítottad azt. Minden lehetséges forgatókönyvet megvizsgáltam, amit a rendőrség, vagy az FBI használhat a megállításomra… de… veled nem számoltam. Ugyan honnan is tudhattam volna, hogy az FBI egy zsenivel konzultál, hogy segítsen nekik megoldani az ügyet? – Még a készülék sem tudta úgy eltorzítani a férfi hangját, hogy Charlie ne érezhesse ki belőle a gyűlöletet és keserűséget, amikor a zseni szót kiejtette, és elöntötte a hideg veríték, mikor megérezte a kezének a szorítását a karján. – De, van egy új tervem, aminek nagyon fontos részét képezed… Először is, megejtünk egy hívást a testvérednek, és… Professzor, azt fogod neki mondani, amit én mondok neked, vagy hallani fogja, amint a „kistestvére" haldoklik. Elég világosan fejeztem ki magam?

Charlie bólintott, és némán állt a két férfi között, akik a karjainál fogva tartották őt. Tudta, amint a férfi megemlítette az összeget, hogy elrablója bármire képes, és imádkozott, hogy Don gyorsan megtalálja őt.

Reggel, 8:20

Húsz perc, csak húsz percet töltött a munkában, és az egész világa a feje tetejére állt. Öccse egy őrült kezében volt, aki neheztelt rá és a csapatára, és neki fogalma sem volt róla, hogy ki lehet. Don fel-alá járkált, majd a hajába túrt és a csapatára nézett.

– David, mondd, hogy le tudták nyomozni, hogy honnan jött a hívás.

A fiatalabb ügynök felemelt kézzel kért csendet, miközben a technikust hallgatta a vonal másik végén.

– Biztos vagy benne? Oké, egy helyet kérek, gyorsan! – lassan felemelte a fejét, és a barátja szemébe nézett.

– Don, Charlie mobiljáról jött a hívás. A technikusok most próbálják meghatározni a GPS koordinátákat. Pár perc, és tudni fogjuk.

– Még csak nem is közölte az igényeit – töprengett Colby hangosan, hitetlenkedve. – Milyen ember hívja fel az FBI-t, csak azért, hogy gúnyolódhasson?

– Egy nagyon veszélyes ember, Granger. – Három szempár fordult felé, így Megan tovább magyarázta. – Ez az ember okos, és nekünk is be akarja ezt bizonyítani. Kérkedik vele, hogy okosabb, mint mi, és azzal akarja ezt bebizonyítani, hogy Charlie-t távol tartja tőlünk.

– Igen, igazad van – tette le David a telefont, majd komoran odafordult hozzájuk. – Nem volt elég idő ahhoz, hogy a technikusok le tudják követni, hogy honnan jött a hívás.

Don ismét járkálni kezdett a szobában, miközben megpróbálta összeszedni magát. Nem tud segíteni Charlie-n, ha nem ura az érzelmeinek… uralkodnia kell magán. Vett egy mély lélegzetet, visszament az íróasztalához, majd szembefordult a csapatával.

– Jól van, nézzük át, hogy mit tudunk. Azt mondta, hogy még hallani fogunk felőle. David gondoskodj arról, hogy a technikusok készen álljanak rá, mikor ismét jelentkezik.

– Rajta vagyok, Don. – David gyorsan előkapta a telefonját, és néhány gombnyomás után, értesítette a megfelelő osztályokat.

– A fickó sok időt áldozott arra, hogy tanulmányozzon minket. Át kell néznünk az összes esetet, melyben Charlie segített nekünk, különösen azokat, ahol egy csomó pénz is szerepet játszott. Ha ki tudjuk találni, hogy ki lehet, talán azt is megtudjuk, hogy hol tartja fogva.

– Honnan tudhatott Charlie-ról? Ő egy tanácsadó, csak olyan ember tudhat róla, aki tisztában van a munkánkkal, és azzal, hogy ő mit csinál nekünk.

– Ha tudnánk válaszolni erre a kérdésre, Colby, akkor arra is lenne esélyünk, hogy elkapjuk – válaszolta neki David csendesen.

Megan elgondolkodva ült az asztalánál, öklét az álla alá támasztotta, majd hírtelen az asztalra csapott. – Hé, srácok! Emlékeztek még a pár hónappal ezelőtti áramszünetre a szövetségi bíróságon? Amikor kiderült, hogy betörtek, és néhány ügy aktáját letöltötték?

Don izgatottan tette hozzá: – Igen… igen… igazad van, és a hackert, azóta sem találták meg. Látom, hogy hová akarsz kilyukadni Megan. Ez egy jó kiindulási pont.

08:30

Alan Eppes megragadta a golftáskáját és betette a kocsija csomagtartójába. Micsoda tökéletes nap ez a mai, egy kis golfjátékra. A tanácsadói munka elég elfoglalttá tette az utóbbi napokban… vagy az, hogy esetenként kisegítette a fiait egy-egy FBI ügyben. Igazán szeretett velük dolgozni, és L.A. területi felépítésében való tapasztalata, számos esetben segített Donnak és csapatának a rács mögé juttatni a bűnözőket. Megértette, hogy Charlie miért is szeret annyira segíteni a testvérének. Jó érzés, hogy segíthet abban, hogy kevesebb bűnöző mászkáljon az utcákon. Bár Charlie ragaszkodott hozzá, hogy csak azért segít, hogy a matematikai ismeretit alkalmazhassa a mindennapi életben, Alan tudta, hogy ez csak egy része. Egyszer bevallotta neki, hogy örül az esélynek, hogy a bátyja körül lehet, de ezt soha nem mondaná el Donnak. Ha a fiai tudnák, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, meglepődnének.

Bekapcsolta a rádiót, és dúdolni kezdte a hangszórókból felhangzó dallamot, ahogy kikanyarodott a kocsifelhajtóról. Remélte, hogy elég korán indult ahhoz, hogy elkerülje a reggeli csúcsforgalmat.

Közeledett egy stoptáblához, és éppen kitette az indexet, mikor az út szélén észrevett egy kocsit parkolni, mely hasonlított Charlie autójára. Pont, olyan, mint Charlie kocsija, töprengett magában, és szinte hallotta, hogy fia mit mondana ennek az esélyéről, aztán észrevette a Calsci parkolási matricát a szélvédőn. Az úton nem volt nagy forgalom, így le tudott parkolni a másik jármű mögött.

Kiszállt a kocsijából, és az autó felé sétált. Ez butaság, ha Charlie-nak gondja lett volna a kocsijával, akkor hívta volna, vagy visszasétált volna a házba, hisz csak pár tömbnyire van… ez nem lehet az ő kocsija… ez nevetséges… De tévedett… Tudta, még mielőtt a vezetőoldali ajtóhoz ért, hogy mit fog látni az anyósülésen.

A golfozással kapcsolatos minden gondolata kiröppent a fejéből, előkapta a mobiltelefonját és tárcsázni kezdett.

8:45

A tárgyalóban gőzerővel folyt a munka… az ügynökök előtt különböző esetek ügyiratai voltak, melyekben Charlie segédkezett, igyekezve kapcsolatot találni az elrablásával. Don a szoba elejébe sétált, és átnézte a már kigyűjtött aktákat.

Megan szólalt meg először: – Az ügyeinkből három szerepel azok között, melyeket letöltöttek a lopás alatt – ujjain számolta az eseteket. – Egy: az orosz maffia ügy, kettő: a Santiago emberrablás, és három: a Linda Shay gyilkosság… Mindhárom esetben nagy mennyiségű pénz is szerepet játszott.

– Rendben, tehát meg kell tudnunk, hogy kikkel érintkezhettek ezekben az esetekben. – Don az órájára nézett. – Már negyvenöt perc telt el a hívás óta, de még mindig nem tudjuk, hogy milyen igényei lehetnek.

Don a táblához lépett, és egy pillanatig habozott, mielőtt feltűzte volna rá testvére képét. A kép akkor készült, amikor Charlie az egyik egyenletét magyarázta… Az egyik egyenletet a sok közül, mellyel segítettél nekünk… Bradfordnak igaza volt, tényleg a csapat tagja lettél, és én még csak észre sem vettem ezt, ezelőttig… mindig csak a kistestvért láttam benned… és most hogy elraboltak… most már tudom… Emlékezett rá, hogy mikor készítette a képet. Arról magyaráztál, hogy mindenki hullámokat gerjeszt maga körül, és nyomot hagy maga után. Vajon ezeket a hullámokat fel tudnám használni arra, hogy megtaláljalak? Több figyelmet kellett volna fordítanom arra az egyenletre… ugye? Beletúrt a hajába, és visszament az asztalához, leült és megpróbált ismét az ügyre figyelni, most ügynökként, és nem testvérként kell gondolkodnia.

Már régen be kellett volna számolnia az esetről Wright igazgatóhelyettesnek, és tudta, hogy amint ezt megteszi, át fogja adni az ügyet másnak, mert ők túl érintettek ahhoz, hogy tárgyilagosak legyenek. De még nem tudta megtenni… szüksége volt arra, hogy… még egy kicsit az ügy közelében lehessen, hisz Charlie az ő testvére, a csapatának a tagja, egy közülük.

– Don, kiadtam egy körözést Charlie kocsijára, és beszéltem a Calsci biztonsági szolgálatával is. Nem járt ma az iskolában, így a háztól kell kiindulnunk. Tudod, hogy melyik útvonalon szokott menni az egyetemre? – érdeklődött Megan, és mikor Don nem válaszolt a kérdésére, profilozó énje riasztott. Fel akart állni a székéből, hogy Donhoz lépjen, de a mozdulatát félbeszakította a telefonjának csengése. – Reeves – szólt bele. – Amint átnézték, küldjék fel azonnal – letette a telefont, majd felállt a székéből. – Don, a biztonságiak most szóltak, hogy valaki egy borítékot adott le náluk, ami neked jött. Most vizsgálják át.

David és Colby csatlakozott Meganhoz, Don íróasztala előtt.

– Lehet, hogy ez lesz az – motyogta Colby az orra alatt. – Talán most végre megtudjuk, hogy mi ez az egész.

David bólintott. – Remélem, hogy több adatunk lesz – majd hozzátette egy kis mosollyal. – Már kezdek úgy beszélni, mint Charlie.

Don felnevetett. – Ne mondd ezt el Charlie-nak, vagy mindig vissza fogjuk hallani tőle – mondta, majd gyorsan kijózanodott. – Ellenben, mikor megtaláljuk, nyugodtan elmondhatod neki, hogy mennyire nagyra is értékelünk mindent, amit értünk tesz.

– Meg fogjuk őt találni, Don. A fickónak egy dologban igaza volt, Charlie is a csapatunk tagja, és mi mindent meg fogunk tenni érte, hogy visszakapjuk – tette hozzá Megan.

David megköszörülte a torkát. – Don, mondtál már valamit Alannak?

– Nem, amíg nem tudok többet mondani neki… – sóhajtott fel. – Majd később hívom. – Az ügynökök értőn bólintottak. Közel álltak a családhoz, és tudták, hogy ez a hír milyen keményen fogja érinteni Don apját.

– Eppes ügynök – minden szem a biztonsági őr felé fordult, aki átvágott az irodán, és átadott Donnak egy borítékot. – Tíz perce hozták. A röntgenfelvételek azt mutatják, hogy egy DVD és egy flash meghajtó van a belsejében… Nincs benne kimutatható biztonsági kockázat.

– Azonosították, aki behozta?

– Egy gyerek volt a küldönc. Azt mondta, hogy egy férfi fizetett neki ötven dollárt azért, hogy kézbesítse. A férfi arcát nem látta, mert végig árnyékban volt. Felvettük a nevét és a címét, de nem hiszem, hogy vezet valahová.

– Köszönöm – válaszolt Don, miközben kinyitotta a borítékot és kivette belőle a lemezt meg a flash meghajtót, majd a lemezt átnyújtotta Davidnek. – Lássuk, hogy mivel van dolgunk.

David betette a lemezt a lejátszóba, és minden szem a nagy plazmaképernyő felé fordult, ami a falra volt rögzítve. A látványtól a szívük gyorsabban kezdett verni, de nem tehettek semmit, csak figyelhették, ami előttük bontakozott ki.

Charlie egy kis asztalnál ült, két oldalán egy-egy maszkos, felfegyverzett férfival. Nem tűnt sérültnek, csak nagyon idegesnek, ahogy a kezében lévő papírt olvasta. Összeráncolta a szemöldökét, és az arckifejezése megváltozott, ahogy a szöveget tovább olvasta, az idegesség átváltozott hitetlenségbe, majd… dühvé. Fejét dacosan felemelte, és villogó tekintettel meredt a számukra láthatatlan fogvatartójára.

– Ez nem lehet komoly… úgy értem, hogy… ez… ez… Ezt nem teheti velem. Nekem van egy életem… családom… nem vehetik el ezt tőlem… Nem fogom ezt felolvasni! – dobta a papírt az asztalra.

– Dr. Eppes, a testvéred fog tőlem kapni egy videót, és én megengedem neked, hogy eldöntsd, hogy ennek milyen tartalma legyen. Ez lehet egy video, melyben felolvasod ezt az üzenetet, vagy lehet egy video arról, ahogy meghalsz… Mit gondolsz, ő melyiket szeretné inkább látni? Adok egy percet, hogy eldönthesd.

Charlie elsápadt, ahogy a fogvatartója beszélni kezdett, és a haragja múlni kezdett, ahogy az elhangzottak tudatosultak benne. Nem akart meghalni, és egyáltalán nem akarta, hogy ennek a testvére a szemtanúja legyen. Remegő kézzel törölte le az izzadtságot a homlokáról, és a papír után nyúlt.

Az elektronikus hang újra megszólalt: – Örülök, hogy választottál… Csak olvasd fel az üzenetet, és ne feledd, nincs semmi trükk, professzor.

Charlie egy pillanatig egyenesen előre nézett, majd az oldalán lévő férfiakra. Megdörzsölte az arcát, mintha gondolkodna valamin, aztán megszólalt.

– Ez egy nagyon alapos… módszeres terv… kivalló matematikus lehetne.

– Azt mondtam, hogy nincs semmiféle trükk, most pedig olvasd fel az üzenetet! – mintha a férfi szavait akarná hangsúlyozni az egyik fegyveres megbökte Charlie vállát a puskájával.

Charlie idegesen nyelt egyet, az előtte lévő emberre nézett, majd olvasni kezdett.

– Az FBI a felelős azért, mert a tervem tönkretette, és elvette tőlem a pénzem. A bűnösöket, emiatt felelősségre kell vonni. Ti nem vagytok okosabbak, mint én, és ezt be fogom bizonyítani. Az egyetlen dolog, ami miatt felfedeztétek a tervem, mert egy zseni segített titeket, és részben ezért, az ő felelőssége lesz, hogy ezt visszaszolgáltassa nekem. Ő nem fog tudni nektek segíteni, így most látni fogjuk, hogy mennyire vagytok okosak nélküle.

Charlie hangja kissé megakadt, ahogy tovább olvasott: – A professzort el fogom árverezni, és a legmagasabb ajánlatott tévő fogja őt megkapni. Az árverését már egy hónapja hirdetem, és elég sok rá az érdeklődő, aki nagyon megnyerőnek találja az elméjét, és a kinézetét. Még olyan is akadt, aki azonnal megvásárolta volna…– hangja egy pillanatra elhalkult. – Ez az aukció azt ígéri nekem, hogy sokkal több pénzhez jutok általa, mint amennyit eredetileg veszítettem.

A flash meghajtón a hozzáférés található egy titkosított weboldalhoz, ahol az árverésre sor kerül. Tulajdonképpen ez már el is kezdődött. Van huszonnégy órátok, hogy megtaláljátok, ezt követőn ő és én végleg el fogunk tűnni. Kapni fogtok óránként egy kétperces jelet, véletlenszerű időközönként. Ez három célt fog szolgálni:

1. Képesek lesztek látni a professzort, viszonylag sértetlenül.

2. A videó bal alsó sarkában látható lesz az árverés állása.

3. Ugyanazt az órajelet fogjátok látni az árverés végéig, amit én is. Az óra reggel 6:15-kor indult, és holnap reggel 6:15-kor leáll. Néhány óra késésben vagytok, így javaslom, hogy ne húzzátok tovább az időt.

Charlie megállt, és megdörzsölte a szemét, majd remegő kézzel újra felvette a papírt és bizonytalan hangon tovább olvasott.

– Még egy dolog, ha bármilyen másik csapat veszi át a vizsgálatot, az az árverés befejezését jelenti, és minden esélyetek elvész arra, hogy megtaláljátok a professzort. Van forrásom, amely azonnal értesít, ha nem Eppes ügynök, és a csapata a felelős.

Charlie letette a papírt az asztalra, és a kamera mögé nézett.

– És most mit akarsz, mit tegyek? – kérdezte dühösen, de a szemeiben látszódott a félelem is, melyet megpróbált elrejteni.

– Most várunk, és meglátjuk, hogy milyen okosak is igazából a barátaid. A te dolgod csak annyi, hogy ne add fel a reményt, professzor. Te vagy a zseni, majd kitalálod, hogy mennyi ennek esélye – nevetés hangzott fel, majd: – Vigyétek a szobájába… a közönsége már várja… – Még több nevetés, és a video véget ért.

Don kifújta az eddig benntartott levegőt, és remegő kézzel húzta ki a legközelebbi széket. Szüksége volt arra, hogy leüljön, miután megtekintette ezt a videót… Egy pillanatra attól félt, hogy Charlie meg fogja öletni magát… Tudta, hogy a testvére, milyen makacs tud lenni néha. Egy kezet érett a vállán. Felnézett Meganra, akinek a szemében látszódó könnyek a sajátjának a visszatükröződései voltak, és ő gyorsan elfordította a tekintetét, nehogy a könnyei elkezdjenek folyni.