A fiatal nő kezes bárányként simult karjaiba, ajkain csöndes mosoly, szemeiben összetört szerelem fénye játszott. Lilás kék fürtjei arca körül lengedeztek, mintha a víz alatt táncolnának.
-Kaneki...- suttogta az oly sokszor hallott nevet, mire a férfi gyöngéden magához vonta őt.- Mikor térsz vissza közénk?
A férfi zavart vörhenyes-szürke szemeit az ő fekete tekintetébe fúrta, s elhátrálva beletúrt kétszínű loboncába. Kinyitotta, majd összezárta ajkait, megismételte párszor.
-Touka, én- —megakadt, rekedtes hangja végig remegett a teremben, melynek vörös falai és sakk -kockás padlója szakadozni tűnt.– Még nem lehet! Még veszélyes nekem vissza térnem, te is tudod! Bármikor az Anteikura hozhatnám a gerléket!— mentegetőzött, szemeiben kétségbe esés vibrált. A nő acélos akarata azonban nem látszott megtörni, szorosan rámarkolt a férfi csuklójára, magához rántotta őt.
–Ne légy kishitű, Kaneki!— morran fel, arca halovány pírba borult a hirtelen dühtől. A mesterséges ghoul viszonozta pillantását, keményen fúrta szürke szemeit Toukáéba.
–Én nem Kaneki vagyok.— jelentette ki hidegen, tartózkodóan. Touka döbbenetében hátrált pár lépést, kezeit védekezően tartotta maga elé, ahogy a Kaneki-hasonmás felemelte aktatáskáját, melyből egy ismerős kagune nyílt ki. Összeszorult a szíve, ahogy a látvány és az illat elérte őt, s a saját része készült lesúlytani rá.– Tökéletes leszel, Kirishima, ne aggódj! Nem fog nagyon fájni!
Sikítva ébredt, teste belegabalyodott a vékony nyári takaróba, izzadtan tapadt rá pizsamája. Kezei közé temette vékony, lesoványodott arcát, szemeiből patagzottak a könnyek.
Már megint ez az álom!— zokogott fel, ajkai keserves grimaszba rándultak. Vagy fél éve ebből a szörnyű rém álomból riad fel éjszakánként, s agya egyik hátsó zugából újabb és újabb variációk bukkantak fel, csupán egy-egy apró részletben másítva az előzőt.
Kopogás hangzott fel, s a mély, komor, ámde mégis aggódó hang esdekelve kérdezte:
–Touka, jól vagy?—Yomo állt a túloldalon, s ahogy odatopogva, takaróba burkolva kitárta szobája ajtaját, a fiatal nő megpillanthatta egész fáradt, ideges valóját a fehérített hajú férfinek.
–Yomo, sajnálom, hogy felébresztettelek!— mondta rekedt hangon Touka, s bocsánat kérően rámosolygott.– Minden rendben van.
–Semmi sincsen.— vetett ellen, hosszú ujjai beleszántottak az idegességtől megfakult , kócos sötét fürtökbe.
Touka rámosolygott, s átölelve őt belefúrta könny áztatta arcát a meleg, meztelen mellkasba. Csendesen hallgatta a lassú, egyenletes szívdobogást, miközben élvezte, ahogy Yomo ujjai absztrakt mintákat simogatnak hátára.
–Valamikor megjavulnak majd a dolgok?
–Talán egyszer.—paskolta meg a nő hátát, finom csókot lehelt a fejbúbjára, majd kibontakozott a karok kétségbe esett ölelésből.
–Kérlek!— ragadta meg Touka a karját, hangja morózus félelemtől recsegett, ami végig zongorázott Yomo csigolyáin.– Csak ma éjszakára! Maradj még!
Yomo keservesen ránézett, majd nagy lassan bólintott egyet.
–Csak ma éjszakára.
Az éjszaka további részében Yomo elgondolkozva bámulta a plafont miközben gépiesen simogatta a hozzá bújva összegömbölyödött Toukát. Gondolatai egymást kergették, ahogy néha lopva a szépséges nőre tekintett. Végül inkább megrázta a fejét, s egy jó éjt-puszi után felszínes, ámde pihentető álomba merült.