Rodney, mégis mi a fenét csinálsz? Mondtam én, hogy ez lesz, ha tovább növeled az energiát! – fakadt ki Radek Zelenka, ahogy MacKay laborjában éppen előmászott a fedezékéből, ahova a robbanás elől próbált elbújni. Még csehül morgott valamit, de azt már úgy gondolta, nem köti Rodney orrára.
Nem értem – csóválta a fejét értetlenül MacKay. – Nem lett volna szabad felrobbannia.
Persze, sosem lenne szabad – húzta el a száját Zelenka. – Csak azzal nem számoltál, hogy ha visszafele töltöd a reaktorba az energiát, akkor a naquadah berobban, még mielőtt a körforgás, amire vársz, elindulhatna. Mégis mit akarsz, perpetuum mobilét tervezni?
Nem rossz ötlet, Radek. Ha a tollanok megcsinálták, nekem is sikerülhet – nézett rá morcosan Rodney -, de ez most… jó ég, hogy nézel ki? - vette alaposan szemügyre a másikat, de Radek is abban a pillanatban nyúlt az arcához, megérezve, hogy valami nem stimmel, és a keze csupa véres volt.
Menj el a gyengélkedőre – mondta neki Rodney. – Carson beköti, aztán visszajössz.
Nem, nem olyan vészes, csak letörlöm…
Mész a gyengélkedőre, és nem vitatkozol! – szólt rá határozottan Rodney, mire Zelenka a jól megszokott türelmével csak megcsóválta a fejét, és elvonult.
Útközben jó néhányan megütközve néztek rá, és csak akkor döbbent rá arra, hogy nem csak az arcán lévő seb maradt az egyetlen látható jele a robbanásnak, amin keresztülmentek. A ruhája is itt-ott elszakadt, és tetőtől talpig poros és kormos volt.
Carson, aki épp üresjáratban tett-vett a gyengélkedőn, azonnal odaugrott hozzá.
Radek, mi történt?
Mégis mi történhetett? – kérdezett vissza némi csendes cinizmussal Zelenka. - A szokásos. Belefutottam Dr. MacKay kísérletező kedvébe.
Jaj, istenem, Rodney – csóválta meg a fejét Carson. – Gyere, lemosom rólad a kormot, aztán meglátjuk milyen mély a sebed – ültette le Zelenkát az egyik ágy szélére, aztán munkához látott. – Más panaszod? Nem szédülsz?
Nem – rázta meg a fejét Radek. – Jól vagyok, leszámítva a sebet.
Akkor jó. MacKay jól van?
Persze – mondta fintorogva Radek. – Tudod, hogy rá vigyáznak odafentről. Kutya baja. Legalábbis ahhoz elég jól van, hogy még ezt is megpróbálja rám kenni. Pedig hozzá sem engedett nyúlni egész nap. De azt se engedte, hogy ott hagyjam. Élvezte, hogy kioktathat. Érdekes módon, mindenben, amiben megcáfolni vélt a nap folyamán, végül igazam lett. Ezért nézek most így ki.
Nem kellene hagynod…
Ugyan – rázta meg a fejét Radek. – Megszoktam már… Ő ilyen, nem gondolja komolyan, csak jár a szája.
Akkor sem kellene így bánnia veled.
Nem számít – fintorgott Radek, miközben Carson lefertőtlenítette a sebét.
Talán nem kell összevarrni. Beragasztom, és kész is vagy. De hálás lennék, ha ma nem kísértenéd tovább a sorsot.
Megígértem Rodneynak, hogy visszamegyek. Még valamit ki akar próbálni.
Majd holnap kipróbálja.
Azt fogja hinni…
Várj! Azt hiszem, ezt meg tudom oldani – tűnt fel egy komisz mosoly Carson arcán, és a rádiójáért nyúlt.
Becket MacKaynek…
Itt MacKay. Mi a helyzet, doki?
Dr. Zelenkát ma nem engedem vissza dolgozni.
Mi? De hát csak egy karcolása van – háborgott Rodney.
Rodney… ezt az én dolgom megítélni.
Láttam! Ugyan már, mondd meg neki, hogy ne kényeskedjen! Várom vissza a laborba.
Rodney! Radek nem megy sehova. Lefogadom, hogy egész nap nem is engedted ki a laborból.
Nem hát, pedig csak feltartott egész nap. De most komolyan, Carson, kutya baja, a saját szememmel láttam!
Ezért vagy te a fizikus, és én az orvos – mondta határozottan Carson. – Radek holnap reggel jelentkezik munkára, addig eltiltom még a laborok környékéről is. Beckett kiszáll – mondta, majd gyorsan kikapcsolta a rádióját.
Kösz, doki – nézett rá hálásan Radek. – Ha visszamentem volna, félek, ránk robbantja az egész szintet.
Hát, akkor ezt sikerrel megelőztük. De… a nagy ijedtségre… nem iszunk egy kortyocskát? Van még egy kevés eredeti hazai skót whiskym. Hogy hangzik?
De… te nem ügyeletes leszel?
Nem, majd holnap… most húsz perc múlva lejár a szolgálatom. És amúgy is terápiás célzattal gondoltam. Megelőzendő a poszttraumás stressz kialakulását a betegnél. Tényleg csak egy kortyot, hm? Utána esetleg megvacsorázhatnánk, és egy óra múlva már nyoma sem lesz – győzködte tovább Carson Radeket.
Hát jó – adta meg magát Radek, így Carson a személyes szekrényéhez lépett, amihez csak neki volt kulcsa, elővette az italt, és két műanyag pohárba töltött tényleg csak egy apró kortyot.
A gyors gyógyulásodra – emelte a poharát Radek fele. – Egészségedre!
Kösz, doki! Egészségedre! – viszonozta a gesztust Radek, majd mindketten felhajtották a whiskyt.
Uh – rázkódott meg Radek. – Azt hiszem, ez most a fejembe fog szállni.
Dehogy – nyugtatta meg Carson.
De-de – biztosította Radek. – Ha én most innen felállok, stoppolhatsz össze újra.
Akkor vársz egy kicsit – nevette el magát Carson. – Még fél óráig én is itt vagyok, akkor jön a váltás. Addig mesélj, mivel akartátok megváltani a világot?
Rodney megőrült – csóválta meg a fejét Radek.
A helyzet az, hogy úgy átlag naponta tízszer gondoljuk ezt róla, de… valahogy mindig jól sülnek el az ötletei.
A nagy része – helyesbített Radek.
Igen, a nagy része – ismerte be Carson is.
Azt vette a fejébe, hogy ha a naquadah generátor által termelt energia egy kis részét visszatáplálja a folyamatba, azzal javíthatja a generátor hatásfokát. Hiába mondtam neki, hogy a naquadah stabilitása felborul, ha reakcióba lép a visszatáplált energiával. Ez olyan katalizátor, mintha benzint öntenél a tűzre. Lehet, hogy jobban ég, de nem tudod kontrollálni. Nem hallgatott rám.
Soha senkire nem hallgat. De ezt beszéljük meg vacsora mellett! Fogadjuk enni sem hagyott egész nap.
Nem – rázta meg a fejét Radek. – De ha így belépek az étkezőbe… – nézett végig magán.
Akkor fél óra múlva találkozzunk ott. Ha lejár a szolgálatom, mindig egyenesen vacsorázni megyek. Te pedig addig rendbe tudod szedni magad.
Rendben – állt fel Radek, mire Carson huncutul rámosolygott.
Minden rendben?
Igen – bólintott rá mosolyogva Radek, majd felszisszent. – Azt hiszem, a mosolygást mára szüneteltetem.
Kár lenne – nevette el magát Carson, de aztán elkomolyodott. – A sebedet ne érje víz! – mondta még, majd útjára engedte Radeket. Egy fél percig még tűnődve nézett utána, aztán visszatért a munkájához.
Vacsora közben Carson és Radek a város hétköznapjairól és a közelgő szabadnapról beszélgetett, így jó hangulatban telt az idejük. Mikor befejezték, Radek a dokira nézett.
Pár napja Lorne őrnagytől elnyertem egy üveg vörösbort. Ha lenne kedved, esetleg megkóstolhatnánk. Csak viszonzásul a whiskyre.
Miért ne? – mosolyodott el Carson.
Akkor menjünk! – bólintott rá Radek, és elindultak a szobája fele.
Te vagy a legjobb sakkban, igaz? – kérdezte Carson. – Nem is értem, miért próbálkozik még mindig mindenki, hogy megverjen.
Sokan szeretik a kihívásokat – vont vállat Radek. – Nekem ez csak jó. Mindig nyerek pár jó dolgot – mondta, majd kinyitotta az ajtaját, és beléptek. – Elnézést a rumliért, nem nagyon szokott vendégem lenni.
Azt hiszem, ezzel mindannyian így vagyunk – tűnődött el Carson. – Érdekes lenne elgondolkodni rajta, hogy miért van ez így.
Lehet, de ez inkább Dr. Heightmayer hatásköre, nem?
Igen, igazad van – látta be Carson.
Foglalj helyet – mondta Radek, és Carson, mivel a könyvek és mindenféle számítások miatt csak a kanapén talált annyi helyet, hogy leüljön, oda telepedett, míg Radek visszatért a borral és két pohárral. – Nincs behűtve, de talán így is jó lesz – szabadkozott, majd töltött mindkettejüknek, miközben arrébb pakolt egy kupac könyvet, és letelepedett Carson mellé a kanapéra.
Persze – bólintott rá Carson. – Itt Atlantiszon az ember átértékel néhány dolgot. Ami otthon… fontosnak tűnt… itt már csak felesleges luxusnak tűnik. Hm… egész jó – bólintott elismerően, mikor belekortyolt a borába.
Valóban – kóstolta meg Radek is a borát, majd megcsóválta a fejét.
Mi az?
Csak az jutott eszembe, hogy MacKay vajon magára robbantotta-e már a laborját.
Arról tudnék – nevette el magát a doki.
Igaz.
Most komolyan, Radek…
Igen?
Miért hagyod, hogy úgy bánjon veled?
Rodney… csak… olyan, mint a bolhás a kutya… folyton csak morog, de… tulajdonképpen ő egy zseni, egy lángelme…
Akárcsak te – vetette ellen Carson.
Én nem versenyzek, ez az ő vesszőparipája – vont vállat a tudós. - Hogy mindig jobb akar lenni mindenkinél. Én tudom, hol a helyem, nagyjából tisztában vagyok vele, hogy mit tudok, és mit érek, de neki folyton megerősítés kell. Tudom, hogy kiállhatatlan a stílusa… sokszor nekem is feszegeti a türelmem határait, pedig végtelenül békés ember vagyok, de… akkor is… barátok vagyunk.
Közeli barátok? – fürkészte Carson.
Nála ezt sosem lehet tudni - vont vállat Radek.
És részedről?
Igen, azt hiszem.
Mennyire?
Mi mennyire?
Mennyire közeli a barátságotok?
Nem is tudom – tűnődött el Radek, de aztán felnézett a másikra. – Nem – rázta meg a fejét határozottan. – Carson, tudom, mi jár a fejedben, de nem. Rodney a barátom, már amikor éppen olyan hangulatban van, hogy hagyja, de semmi több.
Oké, Radek, nyugalom, semmi baj, csak… azért akartam megkérdezni, mert úgy érzem, hogy… amit lenyelsz tőle nap mint nap, az túl van azon, amit egy átlagos barátság kibír.
Te is a barátja vagy – vetette ellen Radek.
Igen – ismerte be Carson. – És velem is arrogáns tud lenni, de közel sem annyira, mint veled. És engem nem oktat ki mások előtt. Főleg nem a beosztottjaim előtt.
Mert benned nem lát szakmai riválist – vont vállat Radek. – Amúgy, az embereim jól ismerik, és engem is. Nem az alapján fognak megítélni, amit Rodney mond rólam. De… te is tudod, miért ilyen. Ugyanúgy nem… veszed magadra a kifakadásait, ahogy én – mondta, majd kortyolt a borából.
Igen, ez igaz. De… még ha tudjuk is, miért ilyen… néha azért a lelkébe tud taposni az embernek.
Nem szándékosan csinálja.
Igen, tudom. De amikor ilyeneket csinál – vette szemügyre a Radek arcán lévő tapaszt. – Átvérzett a kötésed. Lehet, hogy mégis össze kellett volna varrnom. Ha reggelig nem heged be, gyere vissza hozzám, és két öltéssel összehúzom.
Jó lesz ez így.
Radek… el nem vérzel egy ekkora sebből, de talán szebb lenne, ha össze lenne varrva. Így lehet, hogy egy csúnya heg marad utána – mondta Carson, mire Radek elhúzta a száját, és csehül morgott valamit. – Igen? – nevette el magát Carson.
Akkor megfojtom MacKayt – nézett morcosan Radek a másikra.
Nem ér annyit. Reggel gyere át, és megnézem.
Rendben.
Lassan megyek, hagylak pihenni – itta ki a maradék borát a doki. – Radek… tudom, hogy már egyszer hívtalak horgászni, de… a következő szabadnapunkon nem lenne kedved eljönni velem?
Öhm… Carson… - jött zavarba Radek.
Semmi baj, felejtsd el! Úgy tűnik, rajtam kívül senki nem szeret itt horgászni. Nem tudjátok, mi a jó – nevette el magát. - Talán majd egyszer.
Talán – hagyta rá Radek.
Akkor jó éjt!
Neked is – köszönt el Radek is, és egy darabig tűnődve nézett Carson után. Tulajdonképpen nem tudta volna megmondani, hogy sokakkal együtt miért nem érez ő sem kedvet ahhoz, hogy a dokival menjen horgászni. Kedveli Carsont, és bár életében nem volt horgászni, és nem is nagyon vágyott rá, úgy gondolta, annyira szörnyű mégsem lehet, mégis, habozott igent mondani a meghívásra. Kis ideig még tűnődött ezen, aztán végül ágyba tette magát.
Hajnali háromkor Radek arra ébredt, hogy valami nedvességet érez a párnáján. Mikor felkattintotta az éjjeli lámpát, látta, hogy egy féltenyérnyi vérfolt vöröslik a fehér huzaton.
Fenébe – morogta álmosan, majd gyorsan magára kapott valami ruhát, és elindult a gyengélkedőre. Egy pillanatig sajnálta, hogy nem Carson az ügyeletes, de végül vállat vont, mondván, hogy két öltést Dr. Keller is meg tud csinálni.
Mikor azonban Radek odaért a gyengélkedőre, Carsont találta ott, amint az irodájában az asztalára borulva szunyókált. Megkopogtatta az ajtó mellett álló kisszekrény tetejét, mire a doki felriadt.
Áh, Radek – nézett rá álmosan. – Gyere! – állt fel a székéből.
Nem úgy volt, hogy holnap ügyelsz?
De, csak Jennifernek migrénje van, és megkért, hogy cseréljük el a holnap estét. Szerencsére csendes az éjszaka. Gyere, feküdj fel az ágyra! – mondta Carson már teljesen éberen. Hozzá volt szokva, hogy a legszebb álmából riasztva is azonnal készen álljon a munkára.
Ne haragudj, hogy hajnali háromkor… de csurom vér a párnám – mentegetőzött Radek.
Ne hülyéskedj! – állította le a doki, miközben kesztyűt húzott, majd óvatosan lefejtette az átázott kötést Radek arcáról. – Sejtettem, hogy nem forr össze. Kapsz három öltést…
Muszáj? – fintorgott Radek.
Igen, muszáj.
Rendben – adta meg magát Radek.
Adok egy kis lidocaint. Csípni fog.
Tudom – bólintott rá Radek, de azért összeszorított foggal tűrte, hogy Carson beadja neki az érzéstelenítést.
Öt perc az egész, ne aggódj! – próbált a doki megnyugtatni. – És legalább szép lesz. Zsibbadsz már? Akkor elkezdem – figyelmeztette a beteget, mikor az rábólintott a kérdésre. - Pár hétig meglátszik, de aztán teljesen el fog tűnni.
Nem vagyok olyan hiú… ha meglátszik sem megyek az óceánnak – morogta Radek, már amennyire az érzéstelenítő, és Carson hűvös keze engedte.
És különben is – tűnődött el Carson, miközben dolgozott -, a nők szeretik a szexis sebhelyeket. Legalábbis azt mondják.
Igen, én is hallottam.
Tényleg… Radek, te randiztál, mióta itt vagy Atlantiszon? – próbálta elterelni a férfi figyelmét az öltésekről
Nincs nekem arra időm – válaszolt majdnem csukott szájjal a beteg, mert rájött, hogy úgy kevésbé kellemetlen az eljárás.
Igen, tudom, az milyen – bólintott rá Carson. – Hasonló cipőben járok magam is. Első a munka. És otthon? Van valakid? – kérdezte miközben már el is kötötte a varrás végét.
Volt – válaszolt Radek kissé megkönnyebbülten, hogy túl van rajta. – De mikor elfogadtam a megbízást, hogy idejövök, vége lett. Pár dolgot a fejemhez vágott, és rám vágta az ajtót.
Valahol érthető. Nem akarja a legszebb éveit azzal tölteni, hogy várakozik – bólintott mindent értőn a doki, miközben leragasztotta a sebet.
Igen, én is megértettem. Egy idő után. És veled mi a helyzet?
Én odahaza is hasonlóan éltem, mint itt – sóhajtott Carson. - Ha néha össze is jöttem valakivel, nem tartott sokáig. Senki nem… arra vágyik, hogy… második legyen a munkám mögött.
Tudom. Én is ilyen vagyok – bólintott rá Radek. - Sokszor… este… éjjel jutottak eszembe világmegváltó ötletek, amikre nap közben hiába vártam… és… hát abból sosem sült ki jó.
Radek, ezt most nem mondod komolyan – tűnt fel egy kis komisz mosoly Carson arcán.
Mit?
Hát hogy… szex közben jön az isteni sugallat – súgta Carson.
Volt rá példa – hajtotta le a fejét Radek.
Hát, akkor abból elhiszem, hogy nem sült ki semmi jó. Főleg ha úgy elrohantál, ahogy most gondolom.
Igen – ismerte be egy fintorral a tudós.
És a barátnőd?
Eléggé zokon vette.
Megbocsáss Radek, de én ezen nem csodálkozom.
Tudom. De ilyenkor egy tudós nem gondolkodik józanul. Ilyenkor csőlátásunk van, és csak a problémát és a megoldását vagyunk képesek látni. És az, hogy mit okoztam a másik oldalon… az csak két nap múlva tudatosodott bennem, mikor legközelebb találkoztunk. Mert ugye a kísérletet be kellett fejezni.
Tudod, Radek… talán csak annyi a titok, hogy… egy olyan társat kellene keresned, akinek szintén a munkája az első. Itt Atlantiszon mind ilyenek vagyunk. Ezért vagyunk itt.
Ebben lehet valami, de… tudod, hogy nincs semmi időm… annyi dolgot kell felfedezni, megérteni… ez az egész város egy hatalmas rejtély, és én szeretném megfejteni.
Mindannyian ezt szeretnénk, Radek – mosolygott a tudósra Carson. – De most, menj, és aludj még egy kicsit!
Teljesen kiment a szememből az álom – rázta meg a fejét Radek.
Ugyan, hajnali fél négy. Aludj helyettem is!
Rendben, megyek – kelt fel Radek az ágyról, mire Carson néhány pirulát nyújtott felé.
Ha elmúlik az érzéstelenítő hatása, lehet, szükséged lesz rá.
Kösz, Carson – mosolygott rá a tudós.
Szívesen.
Radek végül visszasétált a szobájába, megfordította a párnáját, és bár még egy kicsit töprengett azokon a dolgokon, amikről beszélgettek, végül mégis elaludt.
Közben Carson visszaült az asztalához, és Radeken gondolkodott, ahogy az este korábbi részében is, míg el nem nyomta a fáradtság. Tudatában volt, hogy egyre jobban vonzódik a férfihoz, csak azt nem tudta, mennyi értelme van ennek az egésznek. Hisz Radek csak úgy néz rá, mint kollégára, mint orvosra, legjobb esetben is, mint barátra. Végül csak vett egy nagy levegőt, és belátta, hogy ezen a dilemmán nem most fog változtatni, így inkább kerített némi papírmunkát, hogy reggelig utolérje magát.