Perselus Piton és a Szombati Boszorkány

1. Fejezet

A nap sugarai alig tudtak előtörni az egyre sűrűsödő felhőréteg alól, bár derekasan próbálták a nyár utolsó napjain felmelegíteni a levegőt, a borongós ég erősebbnek bizonyult. Az ősz kérlelhetetlenül beköszönni látszott.
Az új évszak valami új kezdete volt, a diákok iskolába mentek, az emberek visszatértek a szabadságaikról, hogy folytassák a munkájukat.
De Hermione számára semmi sem változott, minden a régi maradt, és éppen ezért egyre nehezebben tudta rávenni magát, hogy belépjen a Minisztérium kapuján, lemenjen az alagsorba a lifttel, az unalom szigetére, a munkahelyére.

Mint a legtöbb napon az alagsor csendes magánya, ma is körülvette a lányt ezen a kora reggeli órán. Hermione bágyadtan ült a hatalmas diófából készült asztalnál a levéltár zsúfolt szobájában.
Minden nap elsőként érkezett meg a munkahelyére, és igyekezett kiélvezni azokat a hosszú perceket, amikor senki sem zavarta.
A minisztériumi levéltár korántsem volt olyan misztikus és hívogató, mint azt Hermione annak idején gondolta. Még emlékezett rá, hogy az egyetem elvégzése után milyen nagy tervekkel és ambíciókkal jelentkezett az állásra.
Viszont az évek múlásával rengeteg napot töltött ugyanabban a helyiségben, és lassan rájött, hogy már nem szeret ott dolgozni.

A falak mentén megszámlálhatatlan szekrény állt, olyan benyomást keltve, mintha egy raktárban járnánk, holott a levéltár hatalmas volt. A zsúfoltsága miatt azonban mégis úgy tűnt, mintha az embert összenyomnák a falak. A polcok roskadoztak a dossziék és pergamenek súlyától. Tikkasztó meleg volt, és fullasztó por szállt a levegőben.
A lány asztalán két csinosan rendbe szedett írathatom állt, egy régi csorba bögre, amiben a pennáit tartotta, és egy névtábla: Hermione Granger Levéltári Tisztviselő.
Bár a boszorkánynak volt bőven tennivalója, mindent rettentően unalmasnak talált, és minduntalan nyomasztó érzés uralkodott el rajta, ahogy a régi pergamentekercseket iktatta a megfelelő aktákba. A levéltár legtöbb irata varázslócsaládok fontos dokumentumai voltak. Tömegével érkeztek hozzájuk az iktatásra váró születési bizonyítványok, halotti anyakönyvi-kivonatok, végrendeletek, házassági szerződések. Számtalan történelmi jelentőségű irat is akadt, de Hermionét már nem sok minden tudta felvillanyozni.

Már három éve dolgozott a Mágiaügyi Minisztériumnak, és annak reményében, hogy gyorsan előléptetik, elfogadta az első ajánlatot, amit kapott. Nem is gondolt bele, hogy esetleg ott ragadhat egy olyan osztályon, amit csak ugródeszkának használt volna egy magasabb pozíció felé vezető úton. De ennyi év távlatában sajnos be kellett látnia, hogy a levéltárban nincs előrejutási lehetőség. Ugyan szorgalmas tisztviselő volt, még egy új rendszerezési eljárást is kidolgozott, amivel hatékonyabbá tette a munkát, és a főnöke maximálisan meg volt vele elégedve, de az, hogy előléptessék lehetetlenségnek bizonyult.
Tömérdek alkalommal adott be áthelyezési kérelmet egy másik osztályra, de rendre elutasították, mondván, hogy nélkülözhetetlen a jelenlegi helyén. Ő természetesen szívesen vitába szállt volna ezzel az igencsak megkérdőjelezhető feltevéssel, de senki nem hallgatta meg.

Bárcsak hitt volna Perselusnak… A bájitalmester mindig is úgy vélte, hogy Hermione túlságosan elhamarkodottan választott magának hivatást, és elpazarolta a tehetségét. A lány jó ideig az ellenkezőjét bizonygatta, és még saját magát is sikerült meggyőznie róla, hogy helyesen döntött. De most, hogy még három év után is minden áldott nap ugyanannál az asztalnál ült, és a munkájában szemernyi kihívást sem talált, tudta, hogy túlságosan is naiv volt.

PP*HG

Granger lassan kortyolgatta a majdnem teljesen kihűlt teáját, és szinte másodpercenként pillantott a falon lógó órára.
A főnöke érkezéséig még hátra volt pár perc; mindenki lazsált, ám ahogy Mr. Grinwood megjelent, a munka nyomban elkezdődött. Hermione csak erre a percre várt. Szerette volna, ha a többiek az asztalokon tornyosuló irathalmaz böngészésébe temetkeznek, és nem figyelnek arra, hogy ő mit csinál. Mikor megbizonyosodott róla, hogy a munkatársai mással foglalatoskodtak, lehajolt a táskájához, és előhalászta belőle a magazint, amit akkor dugott el, amikor az első kollégája megérkezett. Senkinek nem ismerte volna be, de újabban a Szombati Boszorkány olvasgatásával töltötte az idejét. Ez a bűnös szenvedély annyira hatalmába kerítette, hogy szinte nem is ismert magára. Gyors mozdulattal elrejtette a magazint egy üres, barna dossziéba, majd maga elé emelte, és úgy tett, mintha csak egy iktatásra váró levelet olvasna.

Azonnal felvillanyozódott, ahogy ujjai újra a fényes papírlaphoz értek. Szétnyitotta a magazint, és folytatta a cikkek böngészését. Volt pár dolog, ami nem igazán kötötte le, hamar átsiklott felettük. Így nem kapott szívrohamot ijedtében, mikor meglátta, hogy az idei tavasz színének a pipacspirost szavazták meg, és neki minden bizonnyal egyetlen ilyen színű ruhadarabja sem volt. A fénylő haj tíz titkának ecsetelése sem töltötte el túlzott érdeklődéssel. Azonban a keresztrejtvény és a pletykarovat nagy kedvence volt. Korábban ostoba időtöltésnek vélte, ha valakit meglátott, amint a magazint olvasgatta, de az idők bizony változnak.
Gyakran olvasott a pletykarovatban Harryről, és mindig nevethetnékje támadt, amikor azt a sok elferdített bugyutaságot hordák össze róla. Egyszer valaki azt találta ki a fiúról, hogy mindig zokniban alszik, de az egyik lábán egy aranyszínű van a másikon pedig egy piros. Honnan szedték az efféle téves értesüléseiket, azt Hermione nem tudta megmondani, de roppant mód szórakoztatta a dolog.
Úgy húsz perc elteltével, mikor már átrágta magát a legtöbb cikken, elérkezett arra az oldalra, ami a kedvenc időtöltését, a keresztrejtvény kitöltését jelentette. Azonban hiába meredt az újságra, hiába lapozgatta oda-vissza, a keresztrejtvénynek nyoma sem volt.
Mi a fene, hova tűnt? – morgolódott magában.
A magazin utolsó oldalán megtalálta a választ a kérdésére, és szinte villámcsapásként érte a felismerés, itt a lehetőség, amire várt…

Tisztelt Olvasóink!

A Szombati Boszorkány keresztrejtvény rovata átmenetileg szünetel, mivel a rovatot szerkesztő Miss Flindale nyugdíjba vonult. Még keressük az őt helyettesíteni tudó személyt.
Amennyiben úgy érzi, ön birtokában van azon képességeknek, amik lehetővé teszik, hogy megalkosson egy szórakoztató rejtvényt, jelentkezzen a szerkesztőségünkben!
A munkaidőről és a bérezésről bővebb információt a helyszínen tudunk szolgáltatni.

Hermione arcára széles mosoly ült ki. Ő már tudta, hogy az ebédidejét nem a minisztériumi büfében kapható szottyadt szendvics majszolásával fogja tölteni, hanem felkeresi a Szombati Boszorkány szerkesztőségét.

PP*HG

Perselus nem is lehetett volna elégedettebb az életével. Az elmúlt hat év alatt annyi minden változott meg, hogy felsorolni is nehéz lett volna. Mégis a legjelentősebb momentumok minden reggel ott voltak a tudatában ébredéskor. Nős volt, és tagadhatatlanul boldog. A mellette még félálomban fekvő feleségének látványa, az ujján lévő karikagyűrű, a kandallópárkányon elhelyezett esküvői képek, mind olyan valószerűtlennek tűntek évekkel ezelőtt, de ma már saját maga számára is döbbenetes természetességgel vette tudomásul, hogy Hermione Granger fenekestül felforgatta az életét. Hogy elkerülhetetlen volt-e a találkozás, vagy csak egyszerű véletlen? Erre a kérdésre Perselus már régen nem kereste a választ, mert tudta, hogy ez csakis a végzet műve volt.
Merlin a megmondhatója, hogy mennyire nem hitt soha az ilyen sorsszerű dolgokban, hogy minden előre el van rendelve, és csak követni kell a jeleket, a nekünk szánt utat. Úgy vélte, az ember a saját szerencséjének kovácsa, és a döntéseiért mindenki maga felel.
De ez az elmélete megdőlni látszott, hiszen soha nem képzelte úgy az életét, hogy azt a lányt fogja majd feleségül venni, akivel az első találkozásuk óta hadilábon állt. Mikor Hermione kislányként a tanórán majd kezét-lábát törte, hogy bebizonyíthassa, ő az összes kérdésre tudja a választ, a férfi elkönyvelte tudálékos csitrinek. Később az idő múlásával tenyérbe mászóan kotnyelesnek, és bizonyítási vágytól túlfűtött bakfisnak gondolta. Az iskola utolsó évében már tudta, hogy alábecsülte a boszorkány képességeit, és bár nem hangoztatta nézeteit, miszerint minden idők egyik legtehetségesebb tanítványához volt szerencséje ennyi éven keresztül, magában elismerte a dolgot.

Hermione a létező minden formában megmentette az életét, és a bájitalmester ezért volt benne biztos, hogy az ő végzete a lány volt.

Néha eltöprengett rajta, mi történt volna velük, ha elszalasztja a lehetőséget, ha éppen akkor nem pillantja meg Hermionét Madam Puddifoot kávézójának üvegén keresztül, ahol a lány az egyetemi tanulmányai mellett dolgozott, jövedelem kiegészítésért.
A sors igenis közbeszólt az életnek, mert annyi véletlen történt egyszerre, hogy másra nem lehetett fogni azt a napot, amikor útjaik újra keresztezték egymást.

Ha aznap a Három Seprű nincsen rogyásig tele, és a Szárnyas Vadkan betegség miatt nincsen zárva, talán a bájitalmester sosem tért volna be a kávézóba, ahova azelőtt egyszer sem tette be a lábát. Piton először tétovázott, egy ideig csak figyelte a kirakati üvegen át a teát töltögető lány alakját, ahogy kedvesen rámosolyog a vendégekre, és gyors mozdulatokkal leírja a rendelésüket. Az egyenruhája régimódi volt, mégis bájosan festett benne.
Perselus hamar megállapította magában, hogy a boszorkány sokat változott, mióta utoljára látta.

Ugyan a háború után időnként összefutottak egy-egy rendezvényen, de a férfi minden alkalommal, mikor meg szerette volna szólítani a lányt, hogy megköszönje neki, amit érte tett, néma maradt, mély bariton hangja cserbenhagyta. A szavak egyszerűen nem akarták elhagyni vékony ajkait, és ő megszégyenülve, dühösen, a kudarc keserű ízével a szájában távozott az estélyekről.
Pedig illett volna köszönetet mondania annak a személynek – talán az egyetlennek–, aki hitt mindvégig benne.

A fekete hajú férfi ujjai még erősebben rákulcsolódtak Griffendél Godrick kardjára, ahogy Hermione szenvedélyes védőbeszédét hallgatta a havas erdőben, miként leteremtette a barátait, amiért még mindig árulóként tekintettek Pitonra. A bájitalmester nem hibáztathatta Pottert és Weasleyt, hiszen minden jel arra mutatott, hogy ő igenis elárulta Dumbledore professzort. Néha még ő maga is elhitte ezt, pedig az igazság ennél jóval bonyolultabb volt. De senkinek, nem mondhatta el a saját igazát. A Csillagvizsgáló Toronyban történtek emléke minden nap tépte, szaggatta a férfi lelkét, de akkor, mikor Granger a védelmébe vette, egy kis megnyugvás járta át. A szívét elöntötte a régóta nem érzett melegség. A lány akkor, ott egyszer és mindenkorra elnyerte a bizalmát.

A Szellemszálláson történetek csak még jobban megerősítették ezt az érezést. Sosem felejtette el azt a napot.
Nem Nagini támadása volt „emlékezetes", nem is a Sötét Nagyúr ostoba hatalomvágya, és hibás logikája, hanem az a pillanat, amikor Granger fölé hajolt. A bájitalmester a szemét már lehunyta, az emlékeit átadta Potternek, és a három fiatal indulni készült, ám a lány hirtelen megtorpant, visszafordult a fekete taláros férfihoz, letérdelt mellé, és egy lágy csókot lehelt a halántékára.
– Sosem felejtem el, amit értünk tett – suttogta halkan. – Maga az én Hősöm!
Piton készen volt a halálra, hogy találkozzon az édesanyjával, Lilyvel és Dumbledore-ral. De Hermione egyszerű, kedves szavai, elemi erővel rántották őt vissza a halál torkából, és kényszerítették a testét, hogy küzdjön!
A bájitalmester csak évekkel később tudta meg a lány elmondásából, hogy Hermione egész végig a férfira gondolt a harc közben. Mikor a csata végén, Minerva és Madam Pomfrey társaságában – akik addigra már tudták az igazságot a férfiról – visszatért a Szellemszállásra, hogy a többiekhez vigyék Piton testét, és méltó módon temessék el, a javasasszony hirtelen felkiáltott, mikor a bájitalmester fölé hajolt.
– Még él!
Gyorsan kellett cselekedniük. Piton pulzusa addigra már rettentően gyenge volt, szinte alig tapintható, és a vérvesztesége is súlyosnak látszott, még meg tudták menteni a férfi életét.

Perselus tehát az életét köszönhette a lánynak, viszont akármikor köszönetet akart ezért mondani, szinte megbénult, és nem tudott megszólalni.
Ám aznap, mikor Madam Puddifoot kávézója előtt állt, úgy érezte, itt egy újabb lehetőség, és élni akart vele.

PP*HG

A háború után visszatért Roxfortba, de úgy vélte ez nem előrelépés volt, hanem sokkal inkább hátraarc, mintha benne ragadt volna a múltjában. Az iskola számára egyet jelentett Dumbeldore emlékével.
Korábbi tetteinek következményeként nem örvendett túl nagy népszerűségnek, dacára annak, hogy a neve már régen tisztázódott. De ami még ennél is szörnyűbb volt, hogy nem tudott megbocsátani magának. A bűntudata súlya eddig ismeretlen mocsárba rántotta lelkét, pedig azt hitte, Lily elvesztésekor már megjárta a maga poklát.

Minerva ugyan bízott benne, hogy a bájitalmester idővel majd magára talál, de Piton már nem élvezte a kastélyban töltött időt, már nem tartotta az otthonának. Továbbra sem szeretett tanítani, ugyanúgy semmirekellőnek vélte a legtöbb diákját, mint mindig is, és egy kicsivel sem lett szívélyesebb vagy jobb modorú kolléga.
Ezen a viselkedésen akkor sem változtatott, mikor Madam Puddifoot teázójában leült az asztalához, és leadta a rendelését. Granger rettenetesen meglepődött, mikor megpillantotta a férfit. Piton, bár a lelke mélyén tudta, hogy nem kéne mogorván viselkednie, nem bírta megállni, hogy ne tegyen egy-két epés megjegyzést a kiszolgálásra. Élcelődő beszédstílusa biztonságot jelentett számára, mindig is a gúny álarca mögé bújt, ha kellemetlen helyzetben volt.
Hermione a férfi modortalansága ellenére nem éreztette vele egy percig sem, hogy a személye nemkívánatos.
Pitonban erősen élt a gyanú, hogy mindez a jutányos borravaló miatt van, ám később be kellett látnia, hogy ennél többről volt szó.

A férfi az első alkalommal olyan otrombán viselkedett, hogy úton visszafelé a Roxfortba, – mikor végiggondolta a rövid beszélgetését a barna hajú boszorkánnyal –, elszégyellte magát. Panaszkodott a tea hőmérsékletére, és a hozzá felszolgált kekszet is túl keménynek találta. Egy morgós vénember benyomását keltette, pedig nem ez volt a célja, de levetkőzni a rossz szokásainkat nehezebb, mint gondolnánk. A bájitalmester hosszasan töprengett rajta, van-e értelme újra visszamenni, találkozni a lánnyal.
Nem volt benne biztos, hogy jó ötlet megint bolondot csinálnia magából, de végül jobb belátásra tért, és mire észbe kapott, már a talpa alatt érezte a Roxmortsba vezető út kavicsos talaját.

Így történt, hogy az első alkalmat a teaházban kisvártatva követte a második, és a harmadik, és hirtelen azon kapta magát, hogy szinte minden szabadidejét a giccses rózsaszínre mázolt falak között tölti, és alig bírja kivárni, hogy a lány megjelenjen az asztala mellett a takaros fehér kötényében, és fekete egyenruhájában, hogy felvegye a rendelését.

Granger mindig megpróbált vele rövid beszélgetésekbe bocsátkozni annak ellenére, hogy a férfi a kezdetekkor még igen morózusan bánt vele. Először még csak a teaválasztékról diskuráltak, aztán mikor a bájitalmester időnként elvitt magával pár pergamentekercset, a roxforti munkája is szóba került, vagy éppen a lány egyetemi tanulmányai. Végül már érdekes kutatásokról, bájitalcikkekről társalogtak, vagy éppen művészetről, zenéről, és bár tagadhatatlan volt, hogy Granger a tökéletes beszélgetőpartner volt, Perselus hosszú hónapok múltával hagyta csak, hogy a lány megismerhesse valódi személyiségét. Mert Ő igenis több volt, mint egy mogorva, tüskés, magának való férfi. Granger a számára egyszerre volt ismerős, és egyben idegen. Maga sem értette miért nyílik meg a boszorkány előtt bátrabban, mint bárki más előtt.

Hermione az egyszerű kedvességével, figyelmességével, bájával, éles meglátásaival, sziporkázó humorával napról-napra vonzóbbá vált a professzor szemében.
Végül Perselus annyira biztonságban érezte magát a boszorkány társaságában, hogy az egyik este, amikor záráskor már csak ők ketten voltak a teaházban, kibökte végre azt a Köszönöm-öt, ami annyi éven át váratott magára.
Hermione őszintén meghatódott a férfi szavaitól. Akkor azon az estén megváltozott valami kettőjük között, mintha egy fal omlott volna le, ami eddig körülvette a férfi lelkét.

A bájitalmester viselkedésén végbement pozitív változásokra Minerva is figyelmes lett. A falubéli ismerőseitől megtudta, hogy Perselus rendszeres látogatója lett Madam Puddifoot kávézójának, és mikor egy alkalommal az igazgatónő is betért oda, meglátta Hermione Grangert, és rájött a titok nyitjára. Áldotta a fiatal boszorkány nevét, amiért úgy tűnt neki végre sikerül meglágyítania Perselus szívét.

Piton mikor már jó ideje járt a kávéházba, összeszedve minden bátorságát – és elcsitítva a fejében folyamatosan ágáló hangot, ami nem szűnt meg ismételgetni, hogy csak bolondot csinál magából –, randevúra hívta a lányt. Ez első találkát követte egy második, és egy harmadik…

Már harmadszorra vacsoráztak együtt, mikor Hermione végre hagyta a bájitalmesternek, hogy hazáig kísérje. Az első két alkalommal az étterem előtt vettek búcsút egymástól, és a lány nagyon örült neki, hogy kínos ölelkezés, vagy zavart motyogás helyett a férfi régimódian enyhén meghajolt előtte, és kezet csókolt neki.
Hermionénak tetszett, hogy Perselus hagyott neki időt, hogy hozzászokjon a helyzethez, kivárta, hogy a boszorkány kényelmesen érezze magát a társaságában. Bár a férfi lehengerlően udvarolt, nem erőltetett semmit sem a lányra.

A harmadik este mikor elértek az ajtóig, mindketten tudták, hogy meg fog történni… Itt és most, megesik az a bizonyos első csók. Granger szívélyesen a férfire mosolygott, a pillantása egyszerre volt szelíden bájos, és hívogató. Piton tudta, hogy ezt a percet örökre a szívében fogja őrizni.
A lány lélegzetvisszafojtva várta, hogy Perselus közelebb hajoljon. Az ajkaik először éppen csak súrolták egymást, csókjuk finom, puhatolózó volt. Hermione pillái meg-megrebbentek, izgatottan várta a folytatást, a varázsló halványan elmosolyodott, és az előbbinél jóval szenvedélyesebben csókolta meg a lányt. Karját a boszorkány dereka köré fonta, és szorosan magához ölelte. Granger sosem gondolta volna, hogy létezhet olyan csók, amibe beleremeg az ember térde egészen eddig a pillanatig.
Az egész olyan tökéletes volt, hogy szinte fájt egymásnak búcsút mondaniuk. De mindketten tudták ez még csak a kezdet…

A románcuk egy év alatt kiteljesedett, olyan bizalmat, megértést és szeretetet éreztek egymás iránt, amit sokan megirigyeltek volna. Piton még mindig meglepődött rajta, hogy ez a fiatal boszorkány ilyen könnyedén rabul ejtette a szívét. Hermione kirángatta a letargiából, mellette újra megtanult élni.
A lánykérést Madam Puddifoot kávézójában ejtette meg. Záróráig várakozott az asztalnál, és mikor már csak ők ketten voltak a kávézóban, feltette azt a bizonyos nagy kérdést, amire Hermione mindennemű tétovázás nélkül igent felelt. Piton tudta már sosem kell többé attól tartania, hogy egyedül lesz, Grangerben igazi társra lelt, és ő mindent el akart követni, hogy boldoggá tegye a lányt.

Azóta minden egyes évfordulójukon, miután megvacsoráztak egy pompás étteremben, ellátogatnak Madam Puddifoot kissé ízléstelen, túlcicomázott kávézójába, ahol az asztalokon még mindig fehér csipketerítő van, és az ember nem találna két egyforma bögrét, a tányérokat akkor sem dobják ki, ha kicsit lepattogott a szélük, és a falakon nincs egyetlen kép, amin ne egy hatalmas virágcsokor vagy egy kiscica lenne. A kávézó sarkában lévő díványokon annyi párna van, hogy szinte le se lehet oda ülni, és az ember mindig számíthat rá, hogy legalább egy, a kötögetést ideiglenesen felfüggesztő öregasszony fog odabattyogni a szomszédos asztalhoz, hogy az eddig megélt nyolcvan évének történetével traktálja. Mégis mindkettőjük számára fontos az a hely, mert ott kezdődött minden, és ott történhetett meg, hogy a szerelem észrevétlenül is rabul ejtette szívüket.

Az esküvőjük után a férfi minden erejével azon volt, hogy megvalósíthassa régi álmát, és saját üzletet nyithasson. Az Abszolúton lévő bolt bérleti díja a csillagos egekben volt, de végül az elmúlt öt év alatt sikerült elegendő tőkét szereznie ahhoz, hogy megvásárolja az üzlethelyiséget, és termékeit Anglián kívül is ismertté tegye.
Manapság Franciaország nagyobb részén, és Dél-Olaszországban nem volt olyan varázsló negyedbeli patika, ahol ne lett volna a polcokon a bájitalmester által készített termék.
A sikerében Hermionénak is nagy része volt, aki a kezdeti időszakban sok szabadidejéttöltötte vele együtt a boltban kialakított laborban főzeteket készítve. Kettőjük erőfeszítéseinek hála ma már teljesen független vállalkozónak mondhatta magát.