Millió és millió érzés kavarog most bennem, ahogy Dumbledore oldalán a Főnix Rendjének új főhadiszállása fele tartok. Menet közben csak azzal tudok foglalkozni, hogy ezeket az érzéseket valahogy elfojtsam, elrejtsem olyan mélyre, hogy ne láthasd meg őket.

Még nem készültem fel arra, hogy szembenézzek veled, vagy a saját bűntudatommal. Próbáltam lebeszélni Dumbledore-t arról, hogy a nyakadba sózzon engem, de úgy tűnt, fogalma sincs arról, milyen bonyodalmakat okoz ezzel a húzásával. Tisztában vagyok vele, hogy jót akar, mint mindig. Azt szeretné, hogy egy kicsit összeszedjem magam, mielőtt elindulok a következő utamra a fajtársaim közé, akik újra fokozottan mozgolódnak Londontól északra.

De arról fogalma sincs, hogy milyen nehéz lesz nekünk újra találkoznunk. Azt hiszi, csupán elősegíti két régi barát újbóli egymásra találását.

Bár nem ez az első találkozásunk, mióta megszöktél Azkabanból. A Szellemszálláson találkoztunk, de akkor még nem jutottam tovább annál, hogy örültem, hogy élsz, hogy kiszabadultál, és ártatlan vagy. Ez eléggé eufórikus élmény volt, de nem tudtam vele foglalkozni, mert ott voltak a többiek, Harryék, és ott volt Peter… Peter, aki miatt ez az egész történt… veled… velünk. És persze az ezerszer elátkozott telihold… mert miért ne pont akkor lett volna az is?

Azóta viszont nagyon sokat gondolkodtam. Az előbbi dolgokat még mindig érzem, de sok minden más is csatlakozott hozzá. Bűntudat, lelkiismeret furdalás, szégyen… És ezekkel eltöltve kell most szembenéznem veled, mert Dumbledore, bármit is próbáltam felhozni kifogásként, csak azzal a mindent elnéző mosolyával szerelt le, és szinte parancsba adta, hogy a következő egy-két hetet nálad töltöm.

És most itt állunk az ajtó előtt, egy másodperc múlva belépünk, és szembe találom magam veled. A gyomrom helyén egy mázsás kő, húz lefele, és én alig bírom vonszolni magam, de nem ácsoroghatok idekint, ha az öreg már belépett. Utána megyek.

Ahogy meghallod az ajtónyitást, kilépsz a szalonból, és megállsz velünk szemben. A szívem majd kiugrik a helyéről, ahogy a tekintetünk találkozik.

- Jó estét, Sirius! – köszönt kedélyesen Dumbledore.

- Albus! – bólintasz felé, majd rám nézel. Ebben a pillanatban nem tudom olvasni a szemed, de tudom, hogy ez csak az igazgató miatt van. – Szia Remus!

- Sirius! – a hangom szinte alig hallható, hisz akkora gombóc van a torkomban, mint egy gurkó. Szerencsére Dumbledore veszi magához a szót.

- Nos, ahogy ígértem, Sirius, elhoztam Remus barátunkat. Arra szeretnélek kérni, hogy néhány hétre fogadd be magadhoz, mielőtt újabb küldetésre indul. Szüksége van egy kis pihenésre és nyugalomra.

Nyugalom? Ha tudnád, te vén csirkefogó, hogy mi tombol a lelkemben… vihar… nem az kutya füle ehhez képest… orkán, tornádó, elsöprő erejű. De elképzelése sincs róla, szerencsére.

- Természetesen, Albus – bólintasz felé megint. – Semmi akadálya. Szívesen látom.

- Hát akkor ezzel meg is lennénk. Nem is zavarok tovább. Jó éjt mindkettőtöknek! – mondja Dumbledore és kisétál az ajtón.

Odalépsz hozzám, még egy pillanatig a szemembe nézel, majd átölelsz. Viszonzom az ölelésed, de úgy érzem, nem érdemlem meg. Megérzed, hogy valami baj van. Ebben mindig jó voltál. Akárhogy igyekeztem titkolni, ha bánt valami, te mindig megérezted.

- Mi a baj, Remus?

- Csak fáradt vagyok – füllentem lesütött szemmel. Csupán egy pillanatig tart, míg utánagondolsz a dolgoknak, és rájössz, tegnap volt telihold.

- Bolond vagyok, ne haragudj… kicsit elszoktam a számolgatástól. Gyere, megmutatom a szobádat, és pihenj le!

Pillanatnyi megkönnyebbülés tölt el, hogy legalább ma este elodázhattam a beszélgetésünket. Tudom ugyan, hogy nem húzhatom a végtelenségig, de talán éjjel kitalálhatom, mit mondjak neked. Talán ma éjjel… napok óta csak ezen gondolkodom. Nem tudom, miért bízok még abban, hogy ma sikerül egy épkézláb mondatot is összekaparnom, amivel menthetném magam előtted, de reménykednem kell benne.

Felmész előttem a lépcsőn, és én követlek. Bevezetsz egy kis szobába, ahol a kandallóban barátságosan lobogó tűz, és vetett ágy fogad.

- Feküdj le, és pihend ki magad – mondod kedvesen. – És ha bármire szükséged van, csak szólj. Az én szobám közvetlenül a lépcső melletti, a másik oldalon.

- Köszönöm, Sirius! Most csak egy puha ágyra vágyom, és ez tökéletes lesz.

- Akkor hát… jó éjt, Remus! – halványan rám mosolyogsz, és miután én is jó éjt kívánok neked, kifele indulsz a szobából. Mielőtt még becsuknád az ajtót, még egyszer rám nézel. – Remus… örülök, hogy itt vagy.

- Én is, Sirius – mondom neked, pedig ebben a pillanatban nem tudom eldönteni, hogy örülök-e neki. Persze, hogy örülök. Örülök, hogy itt lehetek veled, örülök, hogy itt vagy, hogy élsz, hogy túlélted azt a poklot. De lehetek boldog a mardosó lelkiismeretemmel, ami csak még jobban sajog, akárhányszor csak rád nézek? A sápadt, beesett arcodra, a fénytelen szemedbe… Merlin, régen hogy csillogott mindig a szemed, amikor rám néztél… hogy szerettem a mindig mosolygó szemedet. Talán a szemed és a mosolyod volt, amibe beleszerettem.

Becsukódik mögötted az ajtó, és én leroskadok az ágy szélére, és a tenyerembe temetem az arcom. Tudtam, hogy nehéz lesz, de így átélni, még rosszabb, mint végiggondolni. Még sokkal erősebben gyötörnek az érzéseim, pedig már eddig is azt hittem, nem lehet rosszabb. Lassan felemelem a fejem, és körülnézek. Addig sem a saját önsanyargató gondolataimmal vagyok elfoglalva. A párnámra egy pizsama is van készítve, lassan átöltözöm. Sem erőm, sem kedvem most fürödni, és amúgy sem kérdeztem meg, hol a fürdőszoba.

Elfekszem az ágyon, és kioltom a fényeket, csak a kandallóban duruzsoló lángok lobogó fénye világítja meg a szobát. Hanyatt fekszem az ágyon, és csak bámulom a plafont. A saját érzéseimet vizslatom. Most, hogy újra láttalak, belém nyilallt a felismerés, hogy még mindig ugyanúgy szeretlek, mint régen. Mint tizenkét évvel ezelőtt. Fiatalok voltunk még, szerelmesek, felhőtlenül boldogok, tervezgettük a jövőnket. Egy olyan jövőt, amiből semmi nem válhatott valóra. Lehet még minden ugyanolyan? Nem, ugyanolyan biztosan nem. Amit átéltünk mindketten, megtört bennünket. És még azt sem tudhatom biztosan, hogy te érzel-e még valamit irántam. Hisz… az, hogy cserbenhagytalak, lehet, hogy elég volt ahhoz, hogy meggyűlölj, hogy egy életre kiábrándulj belőlem. Talán csak azért fogadtál be az otthonodba, hogy ezzel segíts a rendnek. Vagy, mert Dumbledore kérte. Nem tudhatom. Tizenkét év pokoli hosszú idő, és ez alatt megváltozhat egy ember, és megváltozhatnak az érzései. De a hangod, a pillantásod kedves volt, ahogy rám néztél. Talán még van esélyem, hogy megtaláljam veled azt a régi boldogságot. Csak ehhez saját magamat is le kell győznöm. És ez lesz a legnehezebb.

Végül magamra húzom a takarót, és a fal felé fordulok. Megpróbálok elaludni, és némi gyötrődés után sikerül is. Nem is volt akkora füllentés, mikor azt mondtam neked, hogy fáradt vagyok.

~~ o ~~

Reggel viszonylag későn ébredek, a nap már magasan jár az égen. Lassan felkelek, felöltözöm. Egy frissítő bűbájt szórok magamra, majd összeszedem magam, és egy sóhajjal kilépek a szobából. Egy pillanatra tanácstalanul állok meg. Vajon merre vagy? Talán lent a szalonban, reménykedem, mert mást még nem ismerek a házból. És nem tévedtem. Ahogy megállok az ajtóban, felnézel az újságból, amit eddig olvastál.

- Jó reggelt! – köszönsz kedvesen. – Kipihented magad?

- Igen. Neked is jó reggelt! Nagyon sokáig aludtam?

- Szükséged volt a pihenésre. Minden rendben?

- Persze – sóhajtok, és szerencsére hangosan megkordul a gyomrom, mert nem tudom, mi mással terelhetném el a gyanakvásodat. Elmosolyodsz. Szinte olyan csintalan mosollyal, mint régen.

- Hát, a konyhaművészetem a régi, de egy szendvicset összedobhatok neked. Gyere!

Felállsz a fotelból, és ahogy elmész mellettem, magamon érzem fürkésző tekinteted. Olyan, mintha a lelkembe látnál, pedig tudom, hogy ez nem igaz. Csak a lelkiismeretem érezteti ezt velem. Utánad megyek a konyhába. Leülünk az asztalhoz, és nekilátok a késői reggelinek. Pár falatot te is eszel velem, hisz emlékszel még, hogy kínosan érzem magam, ha valaki figyel, miközben eszek.

- Ha gondolod, ebédre főzhetek valamit – ajánlom fel.

- Azért igazán hálás lennék – mosolyodsz el újra.

- Ugyan. Én vagyok hálás, amiért befogadtál.

- Ez a minimum, Remus.

Zavartan hajtom le a fejem, mintha csak az előttem lévő étellel foglalkoznék. Minimum? Ugyan miért? Cserébe azért, hogy egy szó nélkül végignéztem, amit veled tettek?

Mikor befejezzük az evést, lepakoljuk az asztalt, és én körülnézek, hogy mi van itthon, amiből ebédet lehetne eszkábálni, csak hogy hátat fordíthassak a fürkésző tekintetednek. Egy darabig figyeled, ahogy szöszmötölök az előkészületekkel, majd kis idő múlva talán megérzed, hogy zavarban vagyok, és magamra hagysz. Visszamész a szalonba, és újra elmélyedsz az újságodban. Egy kis ideig leköt a főzés. Mindig szerettem ilyesmivel pepecselni, de most különösen hálás vagyok, amiért eltereli a gondolataimat. Mivel elég későn álltam neki, már elmúlt dél, mire elkészülök mindennel. Átmegyek érted.

- Gyere, kész az ebéd!

- Már alig vártam, isteni az illata – állsz fel megint a fotelból, és elindulsz felém. Mielőtt odaérnél hozzám, gyorsan megfordulok, és visszamenekülök a konyhába. Hallom, ahogy sóhajtasz mögöttem, majd utánam jössz, és leülsz az asztalhoz, amit már megterítettem. Némán fogyasztjuk el a hirtelen rögtönzött ebédet, szinte fel sem nézünk közben a tányérunkból. Csak akkor szólalsz meg, amikor végeztél.

- Köszönöm, Remus! Én… már nagyon régen nem ettem ilyen finomat.

Összeszorul a torkom. Vajon erre mit mondhatnék? – Szívesen, Sirius. – Felállok, össze akarom szedni a tányérokat, de nem engeded.

- Hagyd csak, majd én. Én is had tegyem hasznossá magam.

- Rendben. Addig elolvashatom az újságod?

- Persze, menj csak.

Átmegyek a szalonba, felveszem az újságot, de nem foglalom el a helyed. Fél nap alatt rájöttem, hogy az a fotel a kedvenced. Már ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni egy olyan házban, amit mindig is gyűlöltél. Hisz ez a szüleid háza. Az a ház, ahonnan már gyerekfejjel is menekültél.

Ahogy végzel a mosogatással, hallom, hogy felmész az emeltre, majd kisvártatva visszajössz. Egy könyv van a kezedben, mikor belépsz.

- Csatlakozom hozzád, ha nem bánod – mosolyogsz rám halványan.

- Dehogy – válaszolom. Próbálok én is mosolyogni, de nem tudom, mennyire sikerül. Egy időre elmerülünk mindketten az olvasásban, de néha érzem, ahogy a könyv fölött rám pillantasz, talán meg is szólalnál, de aztán mégsem. Lassan végzek az újsággal, és megint menekülhetnékem támad.

- Nem bánod, ha egy kicsit lepihenek?

Rám nézel, egy pillanatig nem szólsz, majd bólintasz. – Menj csak.

Már vacsoraidő van, mire megint kimerészkedem. Előtte beiktattam egy gyors tusolást, mert már kezdtem magam kényelmetlenül érezni, hogy az este kihagytam a fürdést, majd lemegyek hozzád. Megesszük az ebéd maradékát, majd ezúttal közösen takarítjuk el a romokat. Miután végzünk, már azon vagyok, hogy elköszönjek, és megint elbújjak a szobámban, mikor rám nézel. A szemed komoly, és én érzem a vesztem.

- Beszélhetnék veled, Remus?

Gondolatban nagyot nyelek, de próbálok nyugodt hangon megszólalni. – Persze.

Odalépsz hozzám, megfogod a kezem, és a szalonba húzol. Leültetsz a foteledbe, és letérdelsz elém. Jaj, Sirius, kérlek ne! Még ne! Én még nem tudok erről beszélni.

- Holdsáp… szeretném elmondani neked, amit gondolok, és szeretném, ha végighallgatnál – bólintok, hisz megszólalni úgysem tudnék, így folytatod. – Mióta tegnap este beléptél a házba, látom rajtad, hogy valami bánt. És tudom, hogy nem a fáradtság… vagy legalábbis nem csak az. Bár régóta nem találkoztunk, de… ismerlek. Talán jobban, mint bárki más. Van valami, amit el akarsz mondani, de nem mered. Nem tudod, hogyan. És menekülsz előlem. Figyelj… - sóhajtasz. – Azt hiszem, vagyunk annyira felnőtt emberek, hogy őszinték lehessünk egymáshoz. Bármi is történt az elmúlt időszakban… kérlek, mondd el! Én… kész vagyok szembenézni bármivel. Ha találtál valaki mást… én megértem. Tizenkét év embertelenül hosszú idő, és mindenkinek szüksége van arra, hogy legyen mellette valaki, aki szereti. Neked is. De ha így van, kérlek, mondd el… és én soha többé nem fogom szóba hozni, ami köztünk volt régen.

Összefacsarodik a szívem, ahogy rád nézek. Jaj, te bolond, hát hogy gondolhatsz erre?

- Szeretlek, Tapmancs! Soha nem volt senki más az életemben rajtad kívül.

Könny szökik a szemedbe, ahogy megfogod a kezem, majd lecsorog az arcodon. – Merlin… ezért kellett kibírnom mindent. Hogy visszajöhessek hozzád. Szeretlek, Holdsáp. Ugyanúgy, mint régen.

Egy kis időre a térdemre hajtod a fejed, és tudom hogy sírsz. Te, pedig nekem kellene. Sírva könyörögnöm a bocsánatodért. Szabad kezemmel megsimogatom a hajad, és te lassan felnézel rám.

- Mondd el, hogy mi bánt! Kérlek, Holdsáp! – csak megrázom a fejem. Képtelen vagyok beszélni róla. – Kérlek! Látom a fájdalmat a szemedben… Még mindig… még mindig azt hiszed, hogy én voltam… hogy én… - rám nézel, és a szemed könyörög, hogy ne legyen így. Hogy ne higgyem, hogy bűnös vagy.

- Nem, Sirius. Nem hiszem, hogy te tetted. Már nem. De ez már sovány vigasz neked. Akkor is tudnom kellett volna.

Egy ideig nézel rám, de én nem tudok a szemedbe nézni, inkább lehajtom a fejem.

- Hát ez bánt ennyire, te bolond? – kérdezed csendesen. – Hogy elhitted a vádakat? Nem tehettél mást. Minden ellenem szólt. A tanúk, a bizonyítékok… senki sem látott mögéjük. Még maga Dumbledore sem.

- De te kértél, hogy higgyek neked! Nem is egyszer kértél. És én hátat fordítottam…

- Mert azt hitted, hogy én árultam el Jameset és Lilyt. Hogy miattam haltak meg. Úgy tudtad, ahogy mindenki más is, hogy én vagyok a titokgazdájuk. Nem tudta senki, hogy változott a terv, csak ők ketten, Peter, és én. Ők meghaltak, Peter elmenekült, és én hiába állítottam volna bármit, senki sem hitt volna nekem.

- De hogy hihettem, hogy képes vagy erre? Ilyen szörnyűségre… pont te!

- Holdsáp nézz rám! – kéred, de én nagyon nehezen tudok csak a szemedbe nézni. – Nem tehettél volna semmit. Akkor sem, ha hiszel nekem. Ugye ezt tudod?

- Meg kellett volna próbálnom!

- És mit értél volna el? Hogy a velem szomszédos cellában töltöd az elmúlt tizenkét évet, mondjuk bűnrészességért? Nem, Remus. Ennek így kellett történnie.

- Bocsáss meg, Sirius! – nem tudok mást tenni, csak a bocsánatodat kérni. A legrosszabb, hogy tudom, te meg fogsz bocsátani. De én magamnak soha.

- Nincs miért bocsánatot kérned, Holdsáp. Én hálás vagyok neked.

Felkapom a fejem. Hálás? Nekem? Ugyan miért?

- Igen, hálás vagyok neked. Csak neked köszönhetem, hogy túléltem azt a poklot. A te szerelmed segített túlélni. A dementorok minden szép emlékemet elvették állandóan, nem maradt más csak a kín és a fájdalom. De a szerelmed, a csókjaid emléke újra és újra előtört valahonnan mélyről, a szívemből. Onnan, ahova azok a dögök már nem tudtak behatolni.

- De… de mikor utoljára láttuk egymást, én… utáltalak téged, és ezt láthattad… rajtam, és …

- Jól emlékszem arra a jelenetre. Mikor utoljára kértem, hogy higgy nekem, és te azt mondtad, hogy gyűlölsz azért, amit tettem. Ezt sokszor láttam magam előtt a dementorok között.

Összeszorítom a szemem. Én is magam előtt látom a képeket, és a csalódást a szemedben. Merlin, hányszor, de hányszor láttam már azóta ezeket a képeket álmomban, és ébren is! Hányszor éreztem már megvetést magam iránt azért, amit akkor tettem, azért, amiket mondtam neked. Mikor elvezettek, még egy utolsó pillantást vetettél rám, mintha örökre az emlékezetedbe akarnád vési az arcom, és talán ezt is tetted.

- Ne kínozz, kérlek! – könyörgök neked, mert tudom, a saját önvádamat is épp elég súlyos teherként cipelem, de ha te is a szemembe mondod, összeroppanok alatta.

- Nem kínozlak, Holdsáp. Akkor… az arcodon valóban azt láttam, amit mondtál, de a szemedben ott láttam a csalódás mellett a fájdalmat. A fájdalmat, amit csak akkor érezhettél, ha igazán szerettél. És én akkor tudtam, hogy igazán szerettél.

Lehajtom a fejem, de te megsimogatod a hajam. – Ne vádold magad semmivel, Holdsáp. Már vége van. Sikerült kijutnom, és talán majd egyszer tisztázhatom a nevem is. És te is itt vagy velem. Ez a legfontosabb.

- De ez a tizenkét év…

- Az… szörnyű volt… de nem szeretnék rá gondolni. Szeretném örökre elfelejteni. Kérlek, segíts, hogy elfelejthessem! Szeretném bepótolni azokat az éveket. Azokat az éveket, amiket nélküled kellett eltöltenem. Az volt a legrosszabb, hogy ahogy telt az idő, egyre inkább feladtam a reményt, hogy vársz rám. Egy ideig annak ellenére reménykedtem, hogy azt mondtad, gyűlölsz. Aztán ahogy teltek az évek, rájöttem, hogy ez őrültség. Hisz esély sincs arra, hogy élve kikerülök onnan, így még akkor sem várhatnál rám, ha esetleg elhinnéd, hogy ártatlan vagyok. Abban sem lehetsz biztos, hogy nem őrültem még meg, mint a rabok többsége, aki Azkabanba kerül.

- Én… nem mondhatom, hogy vártam rád… hazugság lenne. Hisz én is azt hittem, hogy… nem juthatsz ki onnan élve – ismerem be mély bűntudattal. – De sosem jutott eszembe, hogy beleszeressek valaki másba. Talán csak azért, mert farkasként senkit nem akartam közel engedni magamhoz. Vagy azért, mert féltem attól, hogy megint csalódnom kell. Mindig egyedül voltam.

- Tudom, hogy nehéz lehetett neked.

- Nekem? – nézek rád értetlenül. – Ugyan. Ez semmi volt ahhoz képest, amit neked kellett kibírnod.

- Remus, tudom, hogy mindannyiunknak a saját sorsa a legnehezebb. És tudnod kell, hogy akkor sem vádolnálak semmivel, ha időközben valaki mást választasz. De… örülök, hogy nem így történt. Felejtsd el ezt a butaságot, hogy magadat okolod a történtekért. Két ember felelős azért, ami akkor történt. Peter, és maga Voldemort. De a legkevésbé sem te. Nem akarom, hogy ilyen butaság miatt szomorú légy. A mosolyodat szeretném látni, amit úgy szerettem régen. Rendben?

- Megpróbálom – mondom sóhajtva, és tényleg igyekszem mosolyogni, de tudom, hogy most sem az igazi.

Te is halványan elmosolyodsz. – Kezdetnek megteszi. És most ideje ágyba kerülnünk, már elég késő van. Gyere!

Felém nyújtod a kezed, és én megfogom. Felmegyünk az emeletre. Látom, ahogy egy pillanatra a szobád ajtajára nézel, majd azt is érzem, ahogy meggondolod magad. Bejössz hozzám, megvárod, míg gyorsan átöltözöm, és bebújok az ágyba. Gyengéden betakarsz, majd leguggolsz mellém.

- Nyugodj meg, és próbálj aludni, rendben? – bólintok, bár nem tudom, hogy mi lesz belőle. – Jól van. Akkor jó éjt!

- Neked is! – majd ahogy felállsz, még utánad szólok. – Sirius! – megfordulsz, rám nézel. Azt akartam kérni, hogy maradj itt velem, de ahogy korábban te is, most én is meggondoltam magam. – Szeretlek! – mondom végül, mert tudom, hogy várod, hogy folytassam. Elmosolyodsz.

- Én is szeretlek, Holdsáp! Most aludj! – mondod, és kimész a szobából. Én a kandalló lángjaiba bámulok, és próbálom végiggondolni a beszélgetésünket. Végtelenül boldog vagyok, és mégis végtelenül fáj ez az egész. Még most is szeretsz… ez olyan hihetetlen. De a szemed nem hazudhat. Lassan, nagyon lassan látom újra visszatérni belé a régi ragyogást, ahogy rám nézel. De mégis olyan sokat változtál. Mindketten változtunk, mindketten megtörtünk. De én is szeretlek. Ugyanúgy, mint régen. Ha eszembe jut, hogy az elmúlt tizenkét évet máshogy is tölthettük volna… együtt, boldogan… Azt mondod, ne vádoljam magam semmiért, de hogy tudnék elsiklani a dolgok felett?

Hallom, ahogy belépsz a fürdőbe, majd kisvártatva kijössz. Halkan bekopogsz az ajtómon, majd belépsz. Odasétálsz hozzám, és visszaguggolsz az előbbi helyedre.

- Gondoltam, hogy nem alszol – mondod, miközben megsimogatod az arcom. – Hogy segíthetnék?

- Azt hiszem – fordítom el a tekintetem -, ez az érzés már örökre velem marad, Tapmancs.

- Ne, azt nem szabad! – suttogod. - Akkor nem lehetünk boldogok. Engedd el a bűntudatot, éljünk a jövőnek. Kérlek, Holdsáp! Szeretnék olyan boldog lenni veled, mint régen. Mint mikor tizenhét évesek voltunk. Ugye, te is azt szeretnéd?

- Igen.

- Akkor ne törődj azzal, ami elmúlt! Itt vagyok veled, együtt vagyunk, szeretlek! Semmi más nem számít – súgod, és odahajolva hozzám egy óvatos csókot lehelsz az ajkamra. – És most aludj! Reggel pedig azt a kedves mosolyodat szeretném látni.

- Rendben – ígérem meg, és te újra magamra hagysz. Sóhajtva fordulok a fal felé, és kisvártatva elalszom.