2028. James Astroath egy külföldi iskolából érkezik a Roxfort falai közé, az ő kalandjait követheti nyomon az olvasó. Miközben a fiú megvívja magánháborúját az iskolában, más erők is szervezkednek, akik vagy jóra vagy rosszra, de mindenképpen használni akarják James képességeit.
A regény 2028. szept. 1-jén kezdődik, azonban senki ne várjon sci-fi elemeket, a történet elsősorban a varázsvilágra korlátozódik. Csak a Harry Potter és a Tűz serlegéig történteket veszi figyelembe.

A későbbi fejezetek egy részében lesz slash (férfi-férfi szerelem), inkább az érzelmekre, mint a testiségre fektetve a hangsúlyt. Ha ez undorít vagy nem tetszik, akkor még mindig odakattinthatsz a képernyő sarkában lévő kis keresztre. :) Csúnya szavak előfordulhatnak, bár ez nem annyira jellemző. Ok. Warning letudva.

Kommentelni lehet, sőt… :)

Minden jog Rowlingé, a szereplők nagy része pedig az enyém. :) Jó szórakozást!

I. fejezet

Minden út Roxfortba vezet

A King's Cross pályaudvar kilences és tízes vágányát elválasztó peronján néhány ember várakozott, köztük egy körülbelül 170 centiméter magas, vékonyabb testalkatú, világosszőke hajú, zöldeskék szemű fiú is. Hétköznapi kamasznak látszott fekete farmerjében, piros pólójában és fekete bőrdzsekijében, viszont arca elég tanácstalannak, mondhatni ijedtnek tűnt.

Szorosan markolta poggyászkocsijának rúdját, mintha ebből akarna erőt meríteni, miközben a tömeget fürkészte, hátha megpillantja azt, akire várakozik. A ládái tetején lévő kalitkában egy szürkésbarna kuvik csücsült, ebből pedig arra lehetett következtetni, hogy ő mégsem egy hétköznapi kamasz.

Valóban. James Astroath varázsló volt, és mivel először járt Londonban, igencsak elveszettnek érezte magát. Édesanyja hiába magyarázta el részletesen, hogyan juthat el az állomáshoz – ezen belül a Roxfort Expresszhez, amely az iskolához szállítja – nem volt biztos a dolgában. Jó lett volna megkérdezni valakit, ám gyanította, hogy a legtöbben minimum furcsán néznének rá, ha a 9 és ¾-ik vágány holléte felől érdeklődne.

Felpillantott a pályaudvar órájára. Mindössze tíz perc volt hátra az indulásig, ezért úgy döntött, még öt percet hajlandó várni, aztán megpróbálkozik az átjutással. A lelke mélyén azonban sejtette, hogy anyja nem fog időben ideérni.

A tegnapi napig minden rendben lévőnek tűnt, terveik szerint együtt mentek volna a Roxfortba, ám délután érkezett egy levél a Mágiaügyi Minisztériumtól, miszerint gond van a letelepedési engedélyükkel. Emiatt a közös utazás némileg meghiúsulni látszott, bár James először még reménykedett benne, hogy az adminisztráció nem húzódik el ennyire.

Végül a haladéknak adott öt perc is letelt, így a fiú elnézett a fal felé, ahol éppen akkor tűnt el néhány ember. Úgy vélte, ha nekik sikerült, akkor neki is menni fog. Az ő példájukat követve feltűnésmentesen elindult, majd óvatosan átlökte a kocsit, és néhány pillanat múlva egy teljesen más, muglimentes világban találta magát.

A zsúfolt peron mellett egy piros gőzmozdony pöfögött, körülötte izgatottan fecsegő diákok és szülők tolongtak. Mindenki igyekezett megtalálni barátait, a fiatalabbak pedig legalább olyan megilletődöttnek tűntek, mint amilyennek ő érezte saját magát.

Visszanézett a fal felé, hátha meglátja végre édesanyja égővörös hajkoronáját, majd beletörődve egyedüllétébe elindult a hátsó kocsik felé. Remélte, találni fog egy üres fülkét, ahol önmaga társaságában végigutazhatja a hosszú utat.

Nem vette észre azt a magas, ezüstszőke hajú, méregzöld, kígyómintás talárt viselő varázslót, aki a vele lévő fiúnak – feltehetően a fiának – magyarázott valamit, pontosan felé mutatva. De ha észrevette volna, akkor sem tulajdonított volna neki nagy jelentőséget.

Felvonszolta a csomagjait, és szerencsére talált egy üres fülkét, amelyben kényelmesen elhelyezkedett, aztán úgy döntött, végigalussza az utat. Habár mostanában nem voltak rémálmai, mégsem érezte teljesen kipihentnek magát, mindemellett azt az elvet vallotta, hogy minden lehetőséget ki kell használni az alvásra.

Lehunyta a szemét, és az elinduló vonat ringató hatására egyre közelebb került az álmok birodalmához, mikor egy nagy csattanást hallott. Kelletlenül felpillantott, majd megállapította magában, hogy sajnos mégsem alvással fogja tölteni az utazás unalmas óráit.



Dugó volt. Hatalmas dugó. Az utakon végeláthatatlan kocsisorok kígyóztak, mintha mindenki egyszerre akart volna közlekedni Londonban. A taxi hátsó ülésén ülő vörös hajú nő úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene, vagy ha a világ nem is, a város és lakosai mindenképpen.

- A francba! – kiáltott fel idegesen, mire a taxisofőr ijedten összerezzent. – Nem mehetnénk gyorsabban? Le fogom késni a vonatom!

- Kedves hölgyem – válaszolt a tőle telhető legnagyobb udvariassággal a sofőr, miután túltette magát az utasa által okozott heveny szívroham utóhatásain. – Mehetnénk gyorsabban, ha kiszállnánk és itthagynánk a kocsit. Egy dugó kellős közepén vagyunk.

- Észrevettem – mormogta a nő. – Elnézést, hogy magára förmedtem, de ez a mai nap totális katasztrófának ígérkezik.

- Régen voltak már ilyen sokan az utakon – helyeselt a férfi, amivel csak megerősítette utasa összeesküvés-elméletre vonatkozó gyanúját.

A minisztérium emberei teljes hozzánemértésükről tettek tanúbizonyságot, mikor fél órás várakoztatás után közölték, hogy tulajdonképpen minden rendben van, és csak véletlenségből küldték ki a levelet. Ehhez jött még a szokatlan csúcsforgalom, így Lily de Soulnak valóban kezdett olyan érzése lenni, az égiek egyáltalán nem akarják, hogy ő a mai nap folyamán eljusson a Roxfortba.

Remélte, a fiával minden rendben lesz, nem fog eltévedni, és nem fogja lekésni a vonatot. Mert abban biztos volt, hogy ő csak valami csoda folytán utazhat ma a Roxfort Expresszel, és az idő múlásával egyre kevesebb esélyt látott erre a bizonyos csodára.

Végre a forgalom csökkenni látszott, a taxi a vánszorgásból átváltott egy kicsit haladósabb tempóra, a távolban pedig feltűnt az állomás épülete, amit a nő egy megkönnyebbült sóhajjal nyugtázott. A maradék tíz perc elegendőnek tűnt, hogy mégiscsak elérje a vonatot.

Miután beálltak a parkolóba, kifizette a fuvardíjat, felpakolta egy poggyászkocsira a csomagjait, majd sietős tempóban elindult az állomás és a vágányok felé. A végén már szinte szaladt, és mikor odaért a két peron közötti falhoz, akkor sem lassított. Teljes sebességgel nekirohant, aztán majdnem egy hatalmasat káromkodott, ugyanis a korlát nem engedte át, így ő kis híján átesett a kocsi rúdján, fejjel a ládákra. Szerencsére a kuli nem borult fel, azonban neki sikerült egy kisebb agyrázkódást szenvednie az ütközéstől.

Tanácstalanul bámulta a falat, aztán arrébbsiklott a tekintete, és megpillantotta a hetes, valamint kicsivel arrébb a nyolcas számot. Az óra ebben a pillanatban ütötte el a tizenegyet.

Lily de Soul csalódottan konstatálta magában, hogy a saját figyelmetlensége miatt elszalasztotta az Expresszt, holott tisztán emlékezett rá, az előbb még a kilences és a tízes számokat látta a vágányok felett.

Megvonta a vállát. Végül is még ezernyi módja van annak, hogy eljusson a Roxfortba, a vonat – amellyel a fia remélhetőleg elutazott – nem az egyetlen közlekedési lehetőség…

Hamarosan egy szürke denevér indult el északra, Skócia hegyvidékei felé.



A fülkeajtóban egy kissé kifulladt fiú állt, szemmel láthatóan csomagok nélkül.

- Bocs – szólalt meg néhány mély lélegzetvétel után. – Nem akartalak felébreszteni.

- Nem aludtam. Még. Egyébként, szia.

- Öh… szia. – A fiú zavartan beletúrt tejfölszőke hajába. – Van még szabad hely? Leülhetek?

- A rajongótáborom pillanatokon belül megérkezhet. Úgyhogy…

- Értem. – A zavartságot tanácstalanság váltotta fel az enyhén sápatag arcon. – Akkor nem zavarlak.

Ezzel kijjebb lépett, és már becsukta volna az ajtót, mikor James elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.

- Te mindent elhiszel, amit mondanak? – kérdezte vidám hangon. Szimpatikusnak találta a másik félszegségét, és arra gondolt, talán mégsem lesz olyan rossz dolog nem egyedül utazni.

- Akkor… nincs rajongótáborod?

- Egyelőre nincs – nevetett fel James. – Meg most őszintén… úgy nézek én ki?

A fiú nem felelt semmit, csak továbbra is tanácstalanul állt az ajtóban, miközben tétova pillantásokkal méregette reményei szerint leendő útitársa arcát.

- Behozzam a csomagjaidat? – törte meg a csendet James.

- Nincsenek csomagjaim. Pontosabban már a Roxfortban vannak, mert apám elvitte őket.

- Akkor valamilyen kiváltságos varázslócsaládból származhatsz – vonta le a következtetést.

- Igen. Apa először engem is el akart vinni, aztán meggondolta magát, és úgy látta jónak, ha mégis vonattal jövök.

- Aha… És édesapádnak csak állójegyre futotta?

- Micsoda? – A szemöldökfelvonáshoz egy értetlen tekintet is társult a szőkeség részéről.

- Úgy értem, nem akarsz leülni?

- Ja, persze!

A fiú végre megkönnyebbülten elmosolyodott, majd helyet foglalt Jamesszel szemben.

- Én James vagyok. James Astroath. És te?

- Silver.

- Hmm… Silver. Illik hozzád. Vezetékneved is van, kedves Silver?

- Malfoy – motyogta a fiú, szürke szemeivel útitársa arcát fürkészve, mintha attól tartana, hogy a másik azonnal kizavarja a neve hallatán.

James azonban semmi ilyesmit nem tett, csak bólintott egyet.

- Szóval tőled kellene távol tartanom magam, legalábbis a mostohaapám szerint. Azt hiszem, ezt csúnyán bebukta. Mindegy.

- Kereshetek másik helyet… Nem szeretnélek bajba keverni.

- Ugyan – legyintett James keserű mosollyal az arcán. – Ennél jobban már úgysem utálhat, meg amúgy sem szokott érdekelni mások véleménye. Én döntöm el, kivel állok szóba, és mivel szimpatikusnak tűnsz, nem fogok egy előítéletektől elvakult emberre hallgatni.

- Akkor jó… mármint te is szimpatikusnak tűnsz. Egyébként ki a mostohaapád?

- Gary Celvedon. Tanár a Roxfortban. Az édesanyám pedig…

- Lily de Soul, igaz? Ő fogja tartani az Átváltoztatástant.

- Jól értesült vagy.

Silver elmosolyodott, és kezdeti bátortalansága is feloldódni látszott.

- Néha szoktam hallani, amiről a szüleim beszélgetnek, és mostanában elég sokszor szóba került a Roxfort. Emlékszem, apám az egyik nap tajtékzott a dühtől, és valami olyasmit dohogott, hogy Gary Celvedonnak egyáltalán nem kellene a suliban tanítania.

- Azért ez egy kicsit túlzás. Gary nem rossz tanár, mindössze nem éppen a világ legkedvesebb varázslója, legalábbis velem nem. Fogalmam sincs, miért ment hozzá anyám, de ez nem is annyira lényeges… Gondolom, te is elsős leszel.

- Igen. Te is? – lepődött meg Silver. – Idősebbnek látszol.

- Tizennégy vagyok… hamarosan tizenöt. Három évet már elvégeztem az olaszországi Malorumban, anya viszont úgy látta jónak, ha egy-két hónapig még ismerkedek a sulival, aztán leteszem a vizsgákat, és csak utána leszek negyedéves.

- Előre sajnállak, amiért ilyen sokat kell tanulnod. Bár én szeretek tanulni… Kérsz cukrot? – A fiú előhúzott egy zacskót az egyik zsebéből.

- Mindenízű drazsé? – vigyorodott el James, kivillantva az átlagosnál kicsit hosszabb szemfogait. A másik, ha észre is vette ezt a kis furcsaságot, nem kommentálta a dolgot.

Ezután azon versenyeztek, ki tud különösebb cukorkát találni a csomagban. Egészen jól szórakoztak egymás arckifejezésén, amikor az átlagos ízesítésűek között rábukkantak egy-egy igazi gyöngyszemre, többek között gombásra, chilisre, tormásra és pizzásra, valamint Silver meg mert volna esküdni rá, hogy az egyik drazsé lábszag-ízű volt.

Már alig maradt pár darab, mikor James kihalászott a zacskó aljáról egy fehér színűt, ami egyáltalán nem tűnt gyanúsnak, ám ő néhány pillanat múlva fintorogva kiköpte.

- Ez fokhagymás volt. Utálom a fokhagymát! – tette hozzá magyarázatként, és ezután az eset után nem volt hajlandó több cukrot megkóstolni.

Az ifjú Malfoy az idő múlásával egyre inkább félretette kezdeti félszegségét, és először kissé bátortalanul, majd növekvő lelkesedéssel kérdezgette útitársát az eddigi életéről, James pedig készségesen válaszolgatott.

Így derült ki például az, hogy James édesanyja is a Roxfortban – ezen belül a Mardekárban – tanult, és még Voldemort bukása előtt végzett, majd Olaszországba költözött, ahol egészen ez idáig szintén Átváltoztatástant tanított. Itt ismerkedett meg a fiú apjával – az egyik tanítványával – aki egy kiváló munkalehetőség miatt elhagyta a napfényes Itáliát, és valószínűleg mit sem tud arról, hogy valahol a nagyvilágban létezik egy fia.

James – érthető módon – elég szomorúnak tűnt emiatt, főleg mivel az édesanyja által házastársnak választott Gary Celvedonnal nem volt éppen felhőtlen a viszonya. Valójában sohasem veszekedtek, még egy hangos szóváltás sem történt közöttük, azonban a fiút mérhetetlenül zavarta mostohaapja megvetően távolságtartó viselkedése, és kioktató stílusa. Fel nem tudta fogni, hogyan mehetett hozzá anyja egy ilyen emberhez, és miért nem tett legalább valami kósza kísérletet az igazi apja hollétének kiderítésére.

Ezután a Teszlek Süvegre, és a házakba való beosztásra terelődött a szó.

- Tudod – kezdte Silver –, eddig minden Malfoy a Mardekárba járt. Fogalmam sincs, mit fog szólni az apám, ha nem oda kerülök – tette hozzá aggodalmas hangon.

- Én a helyében nem szólnék semmit. Szerintem minden ház ugyanolyan jó, mindenhol vannak jó és rossz emberek. Például anyu is mardekáros volt, és köze nincs a sötét varázslatokhoz meg a fekete mágiához.

- Ez nálunk teljesen más. Státusszimbólum… Elbujdosnék szégyenemben, ha a Süveg a Hugrabugba tenne, és valószínűleg apám is.

- Majd drukkolok neked – mosolygott James, aztán elkomorodott. – Az viszont biztos, hogy én a Mardekárba kerülök.

- Miből gondolod? Már ne haragudj, de nem tűnsz kifejezetten olyan jellemnek…

- Ha elmondom, többé szóba sem akarsz majd állni velem.

- Ugye nem szoktál állatokat kínozni… vagy embereket? – A szürke szemek kissé riadtan néztek.

- Nem… Csak álmodok más emberekről. Legtöbbször azokról, akiket ismerek. Aztán ezek az álmok megtörténnek, és lehet, hogy miattam.

Silver ezekre a szavakra megcsóválta a fejét, majd halványan elmosolyodott.

- Ha ez megnyugtat, elolvastam már pár könyvet ebben a témában, de egyikben sem volt szó semmi ilyesmiről. Nem hiszem, hogy képes lenne bárki is ártani másoknak pusztán az álmaival. A rémálmaid miatt nem küld a Süveg a Mardekárba.

- Remélem… És mi lesz, ha nem tud dönteni?

- Hogy érted ezt? – Silver értetlenül felvonta a szemöldökét. – Ilyen még sosem fordult elő. Mindenkit beosztanak valahová…

A fiú szavaira James egy kicsit megnyugodott. Mikor édesanyja mesélt a Roxfortról és a beosztási ceremóniáról, mindig az jutott eszébe, hogy az embereket nem lehet négy csoportra különíteni, mert a jellemek ennél jóval árnyaltabbak. Fogalma nem volt, önismerete alapján hová tenné magát, és mindössze az időről időre bekövetkező álmai miatt hajlott a Mardekár felé. Remélte, a Süveg e tekintetben jóval okosabb lesz nála.

- Öt perc múlva megérkezünk – búgott fel egy hang. – A poggyászt kérjük a vonaton hagyni, azt külön szállítjuk a Roxfortba.

- Remek. – James felállt, aztán egy hatalmasat nyújtózott. – Át kellene öltöznünk, nem gondolod?... Mi van? – kérdezte csodálkozva egyre sápadó útitársától.

- Apám mindenemet elvitte a Roxfortba. Mindenemet… – suttogta elhaló hangon. – Az összes taláromat… mindent. Ekkora szégyent! Én leszek az egyedüli, akinek nem lesz talárja, az apám megöl, és az egész suli rajtam fog nevetni.

- Nyugi, nyugi, kölcsönadom az egyiket.

- Komolyan? – csillantak fel reménykedve a szürke szemek. – Megmented az életemet!

- Ugyan, semmiség. Különben is, édesapád hibája, hogy nincs talárod…

- Ezt sosem ismerné el – motyogta Silver, miközben az idősebb fiút figyelte, aki néhány pálcamozdulat segítségével lebűvészkedte utazóládáit a poggyásztartóról. – Te némán varázsolsz? – kérdezte elhűlve. – Ez csak hatodéves anyag…

- A Roxfortban. A Malorum tanárai úgy vélik, hogy sokkal könnyebb fenntartani az ösztönös mágiát a nonverbális varázslással. Kicsit nehéz lesz hozzászokni, hogy kimondjam a varázsigéket.

- Én még csak pár egyszerű igézést meg bűbájt próbáltam, mert a szüleim nem szeretik, ha varázsolok.

- Hamar bele fogsz jönni – mosolygott James. – Tessék, a talár – nyújtotta Silver felé a ruhák tetején heverő iskolai uniformisok egyikét. – Egy kicsit szerintem hosszú lesz, de néhány átalakítás után senki nem fogja észrevenni, hogy nem a tiéd.

- Köszi!

- Szívesen.

A két fiú villámgyorsan felöltözött, majd James elvégezte a már említett átalakításokat. Ezután ablaküvegnek támasztott homlokkal figyelték, ahogy a vonat lassan begördül a roxmortsi állomásra. A látóhatár szélén kilobbantak a nap utolsó, vérvörös sugarai, és mire leszálltak, alkonyi félhomály borult a vidékre.

James megragadta Silver kezét, nehogy elsodorja őket egymástól az izgatottan tolongó diáksereg. Hiába próbálta megjegyezni az arcokat, ez esélytelennek tűnt, és az arcmemóriájánál már csak a névmemóriája volt rosszabb…

Hirtelen egy erőteljes hang harsant:

- Elsősök! Minden elsős jöjjön ide hozzám!

A fiúk a hatalmas alak felé indultak, akinek ráncos, joviális ábrázatát egy imbolygó fényforrás világította meg.

- Ő Hagrid – súgták oda egymásnak. – Anyám szerint borzasztóak a sütijei – tette hozzá Silver.

Átevickéltek a tömegen, és a többi elsőssel együtt megálltak a félóriás előtt.

- James Astroath! – kiáltotta Hagrid. – Melyikőtök James Astroath?

- Én vagyok! – James megpróbálta túlharsogni zajongó társait, miközben Silvert maga után rángatva előrefurakodott az iskola vadőréhez.

- Celvedon professzor azt üzeni, hogy neked nem kell a tavon át menned, a felsőbb évesekkel is tarthatsz, ha úgy akarod. – Erre a mondatra rögtön megkezdődött a susmorgás a hátsó sorokban, hogy máris van olyan, aki kivételes. – Anyád nem jött?

- Lekéste a vonatot – felelte a fiú, és szíve összeszorult az aggodalomtól. Ezek szerint az édesanyja még nem érkezett meg. Mi van, ha nem is jön?

- Nos? – Hagrid felvonta vastag szemöldökét.

- Nagyon szívesen megyek a tavon keresztül – mondta James kissé remegő hangon. Gyomra gombostűfejnyire húzódott össze a vízen való átkelés puszta említésétől is, de nem akarta, hogy azt higgyék, tanárgyerekként kivételeznek vele.

- Na akkor, minden elsősnek indulás! Gyerünk, gyertek utánam. Csak a fényt kövessétek, és figyeljetek a lábatok elé!

Silvernek sem tűnt fel a másik félelme egészen addig, míg már a tó partján állva meg nem érezte a jéghideg ujjak egyre erősödő szorítását. Felszisszent, majd James halotti sápadt arcára pillantott.

- Merlinre, mi van veled?

- Félek… a víztől… – nyöszörögte alig hallhatóan.

Az ifjú Malfoy egy másik elsős segítségével betámogatta az egyik csónakba reszkető barátját.

- Igazán elfogadhattad volna Celvedon professzor ajánlatát! – dohogta szemrehányóan Silver.

- Hallottad a zúgolódást… Nem szeretem, ha kivételeznek velem. – Jött az erőtlenül suttogó magyarázat. – Egyébként tériszonyom is van, tudtad? – mosolyodott el kényszeredetten. – Ezért utálok például repülni…

Valójában röhejesnek tartotta, hogy fél a víztől, hiszen az olasz tengerparton nőtt fel, azonban jelen pillanatban egyáltalán nem volt kedve nevetni, inkább azon igyekezett, nehogy elveszítse az eszméletét.

- Vigyázzatok a fejetekre! – rikkantotta Hagrid, mielőtt a csónakok besiklottak volna a barlangszerű nyílásba, mely egyenesen a kastély alá vezetett.

James egyelőre azt sem tudta, merre van a feje, nemhogy még vigyázzon is rá… Szerencsére Silver megakadályozta, hogy barátja lefejelje a barlang bejáratát, így baleset nélkül partot értek a föld alatti kikötőben, végül mindannyian kiszálltak a csónakból. Jobban mondva James inkább kivánszorgott, és néhány percig még eltartott, amíg sikerült összeszednie erejét.

Sietve indultak a többiek után, felkapaszkodva az ösvényen, amely egy füves fennsíkra vezetett. Mindenki ámuldozva nézte a hatalmas kastély égbe törő tornyait, majd felmentek a bejárathoz vezető kőlépcsőkön, és megálltak a tölgyfakapu előtt.

- Remélem, mindenki itt van! – Hagrid megdöngette a kaput, mire az azonnal kinyílt. Az elsősöket egy magas, barna hajú, karakteres arcú, sötét szemű férfi fogadta, sötétkék talárban.

- Celvedon professzor, meghoztam az elsősöket.

- Köszönöm, Hagrid! Innentől kezdve én foglalkozom velük. Kérem, kövessenek!

A diákok a professzor nyomában átvágtak a hatalmas csarnokon, elhaladva a nagyterem csukott ajtaja előtt, mely mögül hangok szűrődtek ki. Azonban ők nem ide, hanem egy kisebb szobába mentek.

- Köszöntök mindenkit a Roxfortban! – kezdte a szigorú tekintetű varázsló. – Hamarosan részt vesznek az évnyitó ünnepségen, előtte viszont beosztjuk önöket az iskola házaiba, melyekről néhányan bizonyára hallottak már. Nagyon fontos, hová kerülnek, mivel a varázslás tanulása egyéni és csapatmunka is: maguknak tapasztalatot, házuknak pedig pontokat gyűjtenek az elsajátított ismeretekkel.

- Az iskolának négy háza van: Hugrabug, Griffendél, Hollóhát és Mardekár. Mindegyiknek van egy-egy vezetőtanára, akikkel hamarosan meg fognak ismerkedni, azonban annyit elárulok, hogy a Hugrabugot én vezetem. Mint már említettem, eredményeikkel a házuknak szereznek pontokat, és év végén pedig a legtöbb pontot összegyűjtő ház megkapja a házkupát. Ez nagy dicsőség, de nemcsak ezért ajánlom mindenkinek, hogy rendesen és szorgalmasan tanuljon. – A férfi itt Jamesre nézett vesébe látó mélykék szemeivel, és egy pillanatra elhúzta a száját.

- Hamarosan elkezdődik a beosztás, és visszatérek magukért. Addig is viselkedjenek fegyelmezetten!

A professzor távozott a teremből. A legtöbben nagyon izgultak, így egyetlen pisszenés sem hallatszott, holott James szívesen megkérdezte volna Silvertől, hogy látta-e Celvedon előbbi, nem éppen kellemes pillantását.

Ám a férfi hamarosan visszatért, és kiadta az utasítást:

- Indulhatunk! Remélem, felkészültek a beosztásra! Jöjjenek utánam egyes oszlopban!