Még a halálban is…
Chapter 1 - Ébredés
Az első dolog, amire Ichigo-t próbáltam megtanítani, az a bizalom volt.
Bízni a társban, ha baj van, hogy ő bármikor segíthessen, ha kell. Bizalom a társba fektetésbe, mert ha együtt küzdenek, akkor az erő képes lehet a duplájára növekedni és az igazán ritka esett, ha ennél többre.
De ő elutasított.
Ő… King.
Elutasított, mert azt mondták neki a barátai, hogy minden hollow rossz, gonosz teremtmény. King csak azért dobott félre, mert az mondták neki. Félredobta a segítségemet, amit nem egyszer felajánlottam neki. Felajánlottam és ő elhajította, mint egy szakadt, mocskos rongybabát. Akárhányszor találkoztunk ő is egy szakadt, mocskos rongybabának vélt, amitől minél hamarabb meg kell szabadulni, mert megfertőzhet.
Ő csakis a szörnyeteget látja bennem. Pedig én is csak a lelkének egy darabja vagyok, én is ő vagyok. Gyakran nem fogtam fel, hogy miért teszi ezt velem. Csak, mert nagyjából ugyanúgy nézek ki, mint ő, csak a szemem, a bőröm, a hajam, a ruhám miatt? Zangetsu is a lelked egy része, benne miért bízol meg? Ha róla kiderülne, hogy hollow, ő vele is mindig azon lennél, hogy elintézd? Válaszolj, King!
Ő csakis a szörnyeteget látja bennem. Hátha ezt látja helyettem, meg is kapja. Tessék, itt a szörnyeteg, amire vártál, amit láttál! Mi van, most nem tetszik a dolog? Hát tessék lenyelni és elfogadni: ÉN ILYEN VAGYOK!
Mindezz csak álom lett volna? Shinigamik, hollowok és lelkek? Soul Society, Hueco Mundo és Karakurában a téli háború? Torz testemnek, torz, nyomorúságos képei?
''Jegyezd meg, King! Ha egyszer is gyengeséget vélek érezni, elfoglalom és felemésztem a lelkedet. Elveszem a koronádat!'' hangom elhatározott, de mélyen kín kimondani ezeket a szavakat, az ostoba, vak ösztön által kínált szavak, amiket csak megfelelő sorrendben kell kiejtenem a számon: elfoglalom, felemésztem, elveszem!
Testemben ezernyi szikra kezd el perzselni, lánggá válnak, de akármennyire fáj, nem akarom kimutatni neki! Utálom! Utálom őt emiatt!
Valami belülről szaggatja fel a testemet, érzem, vérem csörtet, akár a vad ménes. Még én vagyok a ló. És azt kell tennem, amit a király mond!
Ezúttal vesztettem, Ichigo!
Szemem lassan, súlyosan nyílik ki, az éles fény miatt viszont be is hunyom, mintha kést mártogattak volna belé. Olyan száraznak és gyengének érzem magamat, mint egy elsorvadt kóró. Újra próbálkozom a látással és ezúttal sikerül is, pár újabb megerőltetéssel. Minden fehér. A falak, az ágy, rajta a lepedő. Várjunk csak! Nem emlékszem, hogy Ichigo belső világában bármi ilyesmi lett volna! Összeszorított fogakkal, ijedezve próbálom megtalálni az ujjaimat, a lábamat, de egyenlőre, még a saját gondolataimat is elvesztettem.
''Shiro! Végre felébredtél!'' egy fellélegzett sóhajjal kiált rám, fülem fájdalmasan cseng a megerőltetéstől. Nem tudom elhinni, hogy ezt Ő mondta! Ez… egyszerűen csak képtelenség. Szememmel próbálom megtalálni, de nem megy, csupa-csupa fehérség, semmi más. Haloványan érzem, hogy valakii hozzáér a kezemhez és megszorongatja.
''Ne aggódj, itt vagyok!'' egy mosolygó, narancssárga hajú fiú vidáman csillogó szemével szembesülök.
''I-ichi… '' hangom gyengén elhal, te jó isten csont száraznak érzem magamat! Belém ültettek egy sivatagot, kicsinyített piramisokkal?
''Ssss. Ne, még ne erőltesd meg magadat'' rózsaszínes ajka gondoskodóan formálják az óvó szavakat. A hangom! Mi van a hangommal? És hol vannak a kék épületek? Hol vannak az ablakok?
Testem nem mozdul a parancsra, akármennyire küzdök, így a szememmel keresem meg. Hol… hol… ABLAK! Azonban csak egy, ez már tutira nem Ichigo belső világa! Akkor meg hol a pokolban vagyok?
''Shiro, ne aggódj, hozok egy orvost!'' King reménytelien megint felszólal. Ez ő lenne? Tényleg ő lenne az? Eddig még sosem beszélt így velem. Nincs a hangjában gyűlölet, undor csakis szeretet és boldogság. Még sosem… még sosem…
És valaki mondja már meg nekem, hogy ki az a Shiro!
Ichigo feláll mellőlem, eltűnik a láthatáromból, érzem, kezem is felszabadul.
Kétségbeesetten nyögök fel, megint magamra maradtam.
Úgy szeretnék felüvölteni, hogy végre meghalljanak, üvölteni teli torokból a kérdéseket, amik a fejemben kószálnak és nem hagynak nyugvást.
Ez a nyomorult test! Ez… nem az enyém! Én egy hollow vagyok! Vagy mégsem?
Miért érzem úgy, hogy ez mind az enyém? Most miért nem hallom az istenverte ösztöneimet? Hová lettek?
Halk, tompa lépések közelednek felém, egy szemüveges, rózsaszín hajú „orvos" hajol az arcomba, tökéletesen ki tudom venni minden egyes vonását, bőrhibát.
Szája vigyorra húzódik, barna szeme csillog a boldogságtól.
''Üdvözlöm ébren, Mashiro-san!'' kirázz a hideg, karjaim libabőrösek lesznek. Ez nagyon nem tetszik. Újra megpróbálkozok a beszéddel és ezúttal is csúfos kudarcot vallok. Felnyögök, úgy érzem, mintha torkomat kis pengék szabdalnák fel belülről, mintha hallani féltem volna egy reccsenést is, ami leginkább a szakadó húsra emlékeztet. Könnyek csorognak végig az arcomon.
''Mi baja?'' rémült hang érkezik messzebbről, minden bizonnyal King. A látásom tompul a fájdalomtól, francba! Francba! FRANCBA!
''Nyugodjon meg kérem! Hamarosan visszatér a hangja!'' hát, tudja mit? Dugja fel magának, nem azért sírok, mert nincs, hanem mert kibaszott nagyon fáj! Nem jönnek rá, hogy még azt sem tudom, hogy mi van velem?
''Adok neki egy kis nyugtatót és fájdalomcsillapítót, ettől jobban fogja érezni magát'' az orvos elfordul felőle és Ichigo-nak mondja, akitől megkönnyebbült sóhaj szabadul fel.
Úgy akarok üvölteni! Utálom ezt! Utálom, mikor figyelmen kívül hagyják a jelzéseimet, a mondanivalóimat!
Érzem, hogy valamit a karomba szúrnak, számat kinyitják és beleraknak egy tablettát, ami pezsegve kezd el feloldódni a nyelvemen. Valami vonzó erő, süllyedésre kényszeríti az elmémet, süllyedés a sötétségbe. Szemeim lassan, gyengén lecsukódnak. Annyira fáradt vagyok, fáj a fejem és aludni akarok. Én…
''FIIIAAAMMM! Végre már, hogy felébredtél!'' fejem szédeleg az üvöltözéstől, valami vagy valaki szorosan átölel. Nemrég ébredtem fel, ez nem elég? Már rögtön ki is kell pattanom az ágyból, miért kell nekem mindenki kedvére megfelelnem?
Bőrömben elektromos feszültségek áramlanak szét, ezzel roppant idegesítő ingert létrehozva. Utálom ezt érezni!
''Az én fiam, végre valahára…'' ekkor az ölelés megszűnik, de olyan hirtelen, hogy én fáradtan hullok vissza az ágyra, felsikoltanék a fájdalomtól, de egy hang sem hagyja el a számat. Mi van velem?
''Nem látod, ez fáj neki? Szállj már le róla!'' kiált Ichigo, hangja dühödt, igen, pont ezt szoktam meg tőle. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, hogy azért ott van a régi King, nem kell nagyon aggódni. Arcom beletemetve a párnába, próbálok kicsit elfordulni, de iszonyatos fájdalom ég minden egyes sejtemben. Újabb könnyek gurulnak végig az arcomon, halk nyögdécselő hangok hagyják el a számat. Valaki gyengéden megrázza a vállamat, de hát, hogyan tudnék válaszolni, ha se mozdulni, se beszélni nem tudok?
''Shiro?'' ne már megint ő! ''Shiro, miért nem mozdulsz? Apa, miért nem mozdul?'' az aggodalomból pánik kerekedik, halk morgást vélek kivenni az idióta kecske-arc hangjában. Bosszús hang.
''Ichigo, gyere ki egy percre, kérlek'' suttogja szomorúan, rémület szökken a szívembe! Ne! Ne menjetek ki, én is tudni akarom! Kétségbeesetten erőltetem meg, csontjaimat és izmomat, fejemben sikoltoznak a fájdalomtól, bármit megteszek annak érdekében, hogy tudjam az igazságot. Gyengén, és minden bizonnyal lázasan fordulok és ülök fel az ágyban. Lábam lassan leesik az ágy szélén, minden olyan borzalmas. Könnyek gurulnak végig az arcomon, csatabárdok hasogatják az ereimet, tüdőm sípol és hörög, a pengék a torkomban egyre mélyebbre és mélyebbre hatolnak. Nem, nem hagyom! Ujjaim görcsösen kezdenek el rángatózni, érzem meztelen talpam alatt a hideg kőpadlót. Másik lábam is lassan, de biztosan leér, fogaim a hidegtől vacogni kezdenek. Karommal felsegítem magamat, érzem, hogy csontjaim meghajlanak a súlyom alatt, vészesen. Valahol mélyen várom, hogy eltörjenek. Nem, azt már nem!
Lassan tántorogva, bizonytalan egyensúllyal odaosonok az ajtóhoz, ami résnyire ki van nyitva. Lihegve, hörögve nekidőlök a falnak, közvetlenül a nyitott ajtó elé. Szerencsére Ichigo és apja nem olyan messze az ajtótól állnak, tökéletesen hallom a beszélgetést.
''Vannak dolgok, amikre nincsenek válaszok. Mikor öngyilkos akart lenni a tabletták, amiket beszedett, jelenleg megakadályozzák a mozgást. Tudod, hogy az ereit is elvágta, nagyon sok vért veszített. Ez lehet az oka a némaságnak'' magyarázza az apja.
''De ugye rendbe jön?'' kérdezi Ichigo aggódva, majd nem összeestem a kérdéstől. Ő aggódik értem?
''Már az is csoda, hogy él, Ichigo. Nem biztos'' valami hatalmas gyülemlik a torkomba, köhögést ingerelve, a fájdalomtól behunyom a szememet, ellököm a faltól magamat és visszaindulok az ágyhoz, de jobb lábam egy tiszta, jól hallható reccsenéssel megadva magát, összeesek. Hörögve kezdek el köhögni, vért köpve a földre, sikoltok, amitől csak rosszabbodik a helyzet. Ichigo és kecske-arc rémüldözve ugranak be a szobába, amikor meglátják, hogy a földön fekszem, King leguggol mellém, karomat a vállára lendíti, újabb sikoltás hagyja el a számat. Fáj… fáj… csessze meg, ez nagyon fáj!
Vér gyűlik a számba és csorog végig az államon. Nem látok a rengeteg könnytől, a könnytől, ami összekeveredik a vérrel az arcomon.
''Shiro…'' hallom, ő is küzd a könnyektől, elfulladó hangja megnyugtat. Apja kitrappol a szobából, orvosok után üvöltözik, hallom, hogy a nővérek vékony hangjukon próbálják csitítgatni.
Az ágyam… mindjárt ott vagyunk… csak még négy lépés! Egy… kettő…. lihegve megtorpanok, a sötétség elveszi a látásomat, újra lebukom a zavaros, ideges vízbe.
''Shiro!'' pedig olyan közel voltam…
Sípol… sípol… sípol…
''Ébredezik'' ismerős hang ez, de nem akarom most végiggondolni kié lehet.
''Istenem, milyen ostobán viselkedik!'' sóhajt egy másik személy.
Sípol… sípol… sípol…
Roppant bosszantó ez a sípolás, könyörgöm, valaki kapcsolja ki! Mindjárt széthasad tőle a fejem!
''Shiro-nii rendbe fog jönni?'' ezt még nem nagyon hallottam, de nagyon ismerős ez. Honnan?
Sípol… sípo… síp…
Na, jól van, elegem van ebből, most azonnal kinyírom ezt a gépet, még mielőtt az én agyam fog szétloccsanni tőle! Szemhéjaim ólom nehezek, s emellett valami furcsa, maszkra emlékeztető dolog van az arcomon. Ujjaimat gyengén megmozgatom valakinek a markában, aki válaszként a kézfejemen körözgetni kezd az hüvelykujjával. Roppant kellemesen érzés ez, mosoly húzódik szét az arcomon. Tudok… mosolyogni? Végre mozog az arcizmom? Istenem, milyen felemelő érzés ez!
Valaki kuncog a fülem mellett, megremegek. Végre, lassan ugyan, de kinyílik a szemem, körülöttem ül az egész Kurosaki család.
''Fiam! Olyan ostoba vagy! Hogy voltál képes olyan borzasztó állapotban felállni és járkálni?'' kérdezi a kecske-pofa, mégis kihez beszél ez? Én, mint a fia?
''Hhhol…'' újabb pengék hasogatását érzem a torkomban, felnyögök, de szerencsére ez már nem olyan borzasztó, mint volt.
''Ne erőltesd! Majd visszajön'' suttogja Ichigo, szemeibe nézek, csupa aggodalom és félelem. Szám elhúzódik, utálom, mikor ilyen közel van hozzám! Mikor veszi észre, hogy én nem az a Shiro vagyok? Vagy egyáltalán mikor jön rá, hogy én a hollow vagyok, akit nemrég nyírt ki. Hisz nemrég ölt meg! Ichigo, King nyisd már ki a szemedet!
''Valami nagyon aggaszt téged, de ne aggódj, majd én vigyázok rád! Nem fogom hagyni, hogy megint olyan mélyre süllyedj!'' narancssárga tincsei hozzáérnek az arcomhoz, érzem finom illatát, s csak most veszem észre, hogy átölel. De ez olyan megnyugtató! Egyik oldalam lázad, másik már nagyon várta ezt az érzést. Halk szipogást vélek hallani, a szájából érkező, meleg lehelet cirógatja a nyakamat. Hangtalanul felkuncogok, de fogalmam sincs, hogy miről beszél. Érzékelve a rázkódásomat, könnyes szemekkel néz fel rám.
''Shiro?'' kérdezi remegő hangon, mosolyom csak ekkor fagy le. Úristen, hogy veszthettem el magamat így? Mégis mi volt ez a 'nem hagyom, hogy megint olyan mélyre süllyedj!' dolog? Mit ért ez alatt? Ez egy ostoba metafora akar lenni azzal kapcsolatban, hogy a belső világába kerültem?
Dühös szemekkel mérem végig az arcát, nagyon meglepődik a hirtelen érzelemváltozáson.
''Kkkinngg'' suttogom, nem törődve a fájdalommal a torkomban, gyenge kezemet a mellkasára rakom, nem hinném, hogy túl nagy erővel ugyan, de eltoltam magam mellől. Vagy egyszerűen ő húzódott vissza, mindegy a végeredmény ugyanaz: távolabb került tőlem.
''Hogy mit mondasz?'' kérdezi rémülten, összehúzom a szemöldökömet.
''Eeell… el…'' megköszörülöm a torkomat, ebből hatalmas köhögő roham indul, de sikerül visszanyernem a hangomat.
''Elmondanád, hogy mi a fenéről beszélsz…?'' hörgök, még mindig borzalmasan fáj, de már jobb. King kérdőn pillant az apjára, aki alig láthatóan bólint, s ettől a fiú szomorú szemekkel néz vissza rám.
''Hát, igaz. Tényleg elvesztetted az emlékezeted'' suttogja.
''Hogy mi van? King, te megpróbáltál megölni engem!'' erre kikerekedik a szeme, újra könnyek gyűlnek a sarkokba.
''Igen, te megpróbáltál végezni velem!'' apja rémülten ül le mellém és keményen megszorongatja a kezemet, tekintetét belészúrja az enyémbe.
''Nem, ez nem így volt. Fiam, hát veled mi történt?'' kétségbeesetten szólal meg a mély, erőteljes hangján, amikor remegve húzódok el, számat vicsorira húzva.
''Az ajtóban azt mondtátok…'' suttogom, amikor eszembe jut miről beszélgettek. Gyógyszerek…? Elvágtam az eremet? Ijedezve nézek rájuk, az egyik monitoron felgyorsul a sípolás, abnormálisan gyorsra. Szóval ez volt az!
''Mi történik velem?'' kérdezem, mikor egyszer csak Ichigo hangosan felzokog, mögöttük húgai is követik a példáját. Karin és Yuzu.
''M-mi van velem? Válaszoljatok!'' rikácsolom, hangom sosem volt ilyen magas még, biztos ez az enyém?
''Másfél hónapja voltál kómában… öngyilkosságot követtél, de Ichigo az utolsó pillanatban rád talált. Bezárkóztál a szobádba és rengeteg mennyiségű gyógyszert vettél be. És aztán darabokra törtél egy poharat, hogy a szilánkjával elvághasd az ereidet. Majdnem meghaltál! Mit képzeltél akkor?'' válaszol a férfi. Ez egyáltalán… szóval a kóma alatt… minden. A Shinigamik. Hollowok. Lelkek. Mind-mind csak az én hülye agyam kitalált történetei! Nem volt semmiféle zanpakuotou-k lázadása! Se a belső harcok! Mikor már azt hittem, hogy érzem a győzelmet és a veszteséget, kiderül, hogy mindez hazugság! Semmi olyasmi, hogy mentsük meg Rukiát a kivégzéstől, Orihimet Hueco Mundo-ból!
''Én… nem emlékszem…'' kétségbeesett pillantást vetek rájuk, mindannyian annyira szomorúak… és aggódnak értem. ÉRTEM! Most látom először, hogy szemükben ott csillog a szeretet, ők az én családom. És mindezt én el akartam dobni, csupán… miért is?
''Miért? Miért akartam öngyilkos lenni?'' habár nem nagyon várok választ tőlük, hisz ha az apám is ezt kérdezi, akkor…
''Mert magányosnak érezted magadat. Mert mindenki… utált téged! Vagyis te ezt láttad, hogy mindenki utál, pedig mi itt vagyunk! Mi mindig is melletted voltunk… és vagyunk!'' Ichigo hirtelen válaszol a kérdésemre, kérdőn felhúzom a szemöldökömet. Beleharapom az ajkamba, eddig még sosem tettem ezt. Vagyis az álmom szerint még soha, de a való világban biztos egy régi szokásom.
Fáradtan dőlök vissza az ágyamba, csak most veszem észre, hogy időközben felültem. Ezzel együtt a fájdalom is visszatér, minden izmomban lángok gyúlnak, némán felnyögök. Fejem végre a párnába süllyed, olyan puha és kellemes, csábító, most aztán szükségem van az alvásra.
''Mesélj rólam valamit…'' suttogom álmosan, hatalmas sóhajjal írom alá az egészet.
''Mit, Shiro?'' elgyötört szemekkel nézek fel az arcába, bronzbarna íriszek szomorúak és egyben boldogak, szája lassan mosolyra görbül.
''Nem tudom… az alapvető dolgokat'' mikor látom, hogy zavartan ráncolja a homlokát, adok neki pár példát. ''Születésnap, név, lakóhely, család stb. stb.''
''Hát, Július 15-én születtél, két órával utánam. A neved, Kurosaki Mashiro, apád Kurosaki Isshin, két húgod van Yuzu és Karin. Én Kurosaki Ichigo vagyok… hm várjunk, te emlékeztél rám!'' vádol meg ingerülten és összezavarodva. Hogy magyarázzam el neki, hogy miután kiütöttem magamat a gyógyszerekkel, akkora baromságot kezdtem el átélni, hogy egyszerűen diliházba küldhetnének érte?
''Ja… igen'' ráncolom a szemöldökömet. ''Úgy látszik te nagyon fontos voltál… vagy nekem'' suttogom, ettől még jobban zavarba ejtem.
''Nos, igen. Karakurában élünk és most a város kórházában vagyunk''
''Várj, kimaradt az anyánk!''
Arcáról leolvad a boldogság, átvált még szomorúbbá, ahogy a többiek is bánatosan buktatják le a fejüket. Kétségbeesetten pillantok egyik családtagomról a másikra, végül a bátyám képén állapodik meg a szemem.
''Anyánk, Kurosaki Masaki. 9 évesek voltunk, amikor meghalt'' suttogja. Nem akarom látni ezt! Megint rám tör az üvöltés kényszere, hogy sírjak, hogy lehettem ilyen hülye? Észre se vettem, hogy már most sincs itt! Én idióta, én paraszt, én…
''Khm, khm'' köszörüli meg a torkát az apám. ''Az orvosok azt mondták, hogy holnap, ha minden jól megy, kiengednek a kórházból''.
''Igen? Shiro-nii végre hazajöhet?'' mosolyog Yuzu. Vagy Karin? Nem tudom, hogy melyik kicsoda, de biztosan rájövök majd idővel. Mindenestre a szőkés-barna hajú húgom örvendezik ennek.
''Igen'' ez volt az utolsó szó, amit tisztán ki tudtam venni, mielőtt újra elnyomott az álom. Bár mindig ilyen békés lenne ez az egész.
Ott állunk a jóval inkább más belső világban, King furcsálló, ideges szemekkel méreget. Hát, nem ismer meg? Elvigyorodok a maszk mögött, jobb kezemet megindítom, hogy felhúzzam a képemről.
''Nem ismersz fel?'' kérdezem vigyorogva, fél arcomat kimutatva, rémület szökik a tekintetébe.
''Te…?'' kérdezi…
Lihegve riadok fel az ágyamban. Már megint. Már megint! MÁR MEGINT! Én tettem tönkre az elmémet, hát ne csodálkozzak, hogy ilyen baromságokat álmodok?
''Shiro-nii! Végre felébredtél!'' sikoltozza ijedten Yuzu, minden bizonnyal jó ideje ébresztgethetett, szeme már ég a könnyektől, arcát ellepte a pír.
''Mi történt, Yuzu?'' kérdezem a saját rekedt és fájó hangomon.