Hídfő mellett állok
Benyomások útján tapasztaló ember vagyok – érzésből hallgatom a szél sárga játékát a vörös levelek között, s mikor felkavarodik a szemem előtt a világ, a tér összeszűkül és kitágul, egyik pontjában velem, a másik meg maga az érzés, ami közelít felém esténként az utakon, az emberekben. Vannak olyan napok, mint ez az októberi, szürke és jellegtelen csütörtök is – annyira nem történik semmi, hogy az már szinte valami.
Van a városban, ahol élek - mert én városban élek – egy híd. Még nem készült el teljesen, nem hiszem, hogy akár még ebben az évben végeznének a megépítésével – még mindig nem ért össze a két oldala, csak a hídfő van meg.
Szent meggyőződésem, hogy ebben a városban csak a hídnak van értelme. Az emberek nem a legizgalmasabbak, leszámítva persze néhány kivételt, mindenki a munkájának él. Olyan ez a város, mint egyetlen szürke nap, ami végtelenül ismétlődik, meg nem unva a változatlanságot, engem ezzel kergetve őrületbe. Nappal dolgozom, esténként a barátaimmal találkozom – elmondhatom magamról, hogy vannak barátaim.
Rendes, kedves, teljesen átlagos ember vagyok. Átlagos irodaházban dolgozom, átlagos emberekkel, a barátaim is átlagosak. Nincs párom; Azért nincs, mert nem akarom, hogy legyen. Valahol mélyen vágyom arra, hogy ne legyek mindig olyan kegyetlenül egyedül, aztán várok még, és elmúlik.
Nem mondanám, hogy pesszimista vagyok, ugyanakkor optimistának sem vallom magam… azt sem lehet rám mondani, hogy tökéletes realista lennék – mintha az e három fogalom által alkotott dimenzión kívülre kerültem volna.
Volt egy barátnőm, egyszer, még középiskolás koromban – az a lány igazán szeretett engem. Nagyon, teljes szívéből, én meg együtt voltam vele ideig-óráig, aztán meguntam. Rájöttem, hogy én egy magányos lény vagyok, egyedül érzem magam a legnagyobb biztonságban.
Két dolog biztos ezen a világon: október van, és csütörtök; ez a kettő, és semmi más.
Nézem a hidat, és arra gondolok, mi lesz, amikor befejezik, amikor összeér a két vége? Nem lesz akkor már kezdete, s nem lehet megállapítani, hol végződik. Fájok, amikor erre a hídra nézek, mert én magányos vagyok.
Leülök oda a folyópartra, és érzem, ahogy rám nehezedik a sötétség súlya. Betakar, magába foglal, elnyel, eggyé válok vele, és megforgatja a szememben a világot.
Nem tudom, hogy mit akarok – sosem tudtam, de most úgy érzem, még messzebb kerültem a célomtól, megfordult az egész világ, én pedig átkerültem a folyó másik oldalára, a híd másik oldalára – az élet másik oldalára.
Rezgett az egész világ – én is rezegtem benne- kizuhantam a valóságból, és még nem értem földet.
Cselekednem kell – ezt hallottam mindenhonnan, aztán azt láttam, hogy minden lebeg, mintha nem lenne gravitáció. Nem tudtam kiáltani, de megtettem – még élek, még ébren vagyok.
Cselekedni fogok.
"The sea's evaporating
Though it comes as no surprise."