Besötétedett szemszín. Görcsös testtartás. Csapzott hajtincsek. Körben minden megrongálva, magának is megpróbált ártani. Apró vérfolt a könyökhajlatban.

Govert Mogens holttestét egy korán munkába siető férfi fedezte fel. Hívta a mentőket, de senki sem tudta már megmenteni, úgyhogy a rendőrséget, így Francist is hívták. Rövid vizsgálódás után határozottan meg lehetett állapítani, hogy az áldozattal a Bestia végzett.

Már megint a Bestia.

Francis felállt a holland hullája mellől és hagyta a kollégáinak, hogy becsomagolják és elvigyék. Matthieu szorgosan jegyzetelt az ügyről, miközben Francis a fiatal gyakornok mellé lépett és átkarolta a vállát. Valamiért egyik nyomozó sem akarta felvenni maga mellé, egyedül Francis vette észre, hogy egyáltalán bejött a rendőrségre.

- Mindig csak a füzetedbe meredsz, nem bírod a hullákat, mégis nyomozó akarsz lenni?

- Halottkém. – javította ki automatikusan a szőke fiú.

- Pláne.

Matthieu sóhajtott és eltette a tollát meg a noteszét. Végignézett a dolgozó rendőrökön, aztán a hordágyra terelődött a figyelme, amin az immár letakart hollandot cipelték a laborba. Értékes minta volt a teste a rendőröknek, persze ezt senki sem mondta ki, helyette a halálán sajnálkoztak.

- Ez már a negyedik a hónapban. – mondta Matthieu szomorkásan.

Francis a fiúra nézett. Aggódó tekintete volt, és ő maga is úgy ítélte meg, hogy van miért aggódni. A holland férfi volt a Bestia negyedik áldozata.

- Még mindig nem tudják a pontos összetevőit. – folytatta Matthieu.

Francis bólintott. A gyakornoknak igaza volt. A Bestia egy halálos méregnek számított a párizsi rendőrség aktáiban. Azért így hívják, mert amikor a szerencsétlen embereket megmérgezik, kimennek az utcára, egész éjszaka őrjöngenek, akár a szörnyetegek, aztán így, egy magányos utcasarkon összekuporodva meghalnak. Szomorú halál volt, és még rátett az, hogy minden jel arra mutatott, az áldozatok maguknak adták be a mérget. Ez kísérteties volt, mégis mi sarkall valakit arra, hogy beadja magának a tömény halált?

- Hamarosan megoldjuk ezt az ügyet is, Mattie. – veregette meg a fiú vállát Francis – A végére pedig te leszel a legjobb nyomozó utánam a városban.

- Remélem… - motyogta Matthieu – és halottkém, nem nyomozó.

- Hm? Ja, persze. Egyébként miért nem mentél akkor a hullaházba a rendőrség helyett?

- Voltam én ott is, de… nem igazán vettek észre.

- Áh.

Francis megveregette a fiú vállát és sarkon fordult. Még hátraintett a kollégáinak, de egyébként senkitől sem köszönt el. Hallotta Matthieu sóhaját is, már rájött, hogy felesleges Francist visszatartani, amint végzett a dolgával, és eljött az idő, beül egy kocsmába és a barátaival iszik. Ahogy ő tudta, nem volt ennek különösebb oka. Egyszer már magával vitte őt is, de nem bírta fél óránál tovább Francis furcsa barátai között. Gyomorfájásra hivatkozva hagyta ott őket, és futva ment haza.

Pedig Francis barátaival egyáltalán nem volt probléma, pláne Francis szerint. Hetente legalább egyszer összeültek mind a hárman egy kocsmában és megbeszélték az élet nagy gondjait. Továbbá Francisnek általában ilyen alkalmakkor szoktak beugrani a megoldások a legnagyobb rejtvényekre.

Antonio már a pultnál üldögélt, amikor Francis megérkezett és egészen belelendült a mondókájába az egyik kiszolgálólánnyal. Na igen, Antonio volt az a férfi, aki mindig mosolygott és mindenkihez volt egy-két kedves szava, nem számított ki az illető. Francis letelepedett mellé, mire Antonio felé fordult.

- Milyen volt a napod, Francis?

- Hosszú. – válaszolt a férfi, ahogy elvette a pohár bort a lánytól egy biccentés kíséretében. A lány olvadozott egy sort. Francis nem hordott egyenruhát, de ha valaki tudta, hogy rendőr, vagy nyomozó, tipikusan az volt a reakció, hogy „bármire képes vagyok, csak ő tartóztasson le."

- Mesélj! – kérte Antonio.

- Megint találtunk egy hullát, amivel az a rejtélyes méreg végzett, amiről már meséltem.

- Igen, emlékszem… - Antonio kedvét ezzel sikerült elrontani egy kicsit. Francis belekortyolt a borba, aztán letette a pultra és elmélyülten tanulmányozta a poharát.

- Tudom, hogy már tűkön ülve várod, hogy mesélhess a lakótársadról. – jegyezte meg hirtelen mosolyogva és még kacsintott is hozzá.

Antonio arca felderült, elvigyorodott, zöld szemei felragyogtak. Majdnem összecsapta a tenyerét, amiben sajnos még ott volt a pint sör is. Kicsit leöntötte magát hevességében, de amint ezt észrevette, csak vállat vont. Már épp nyitotta volna a száját, hogy belekezdjen a soha véget nem érő történetébe, miszerint mik történtek legutóbb vele és az aranyos (Francis még nem találkozott vele, de valamiért biztosra vette, hogy nem aranyos) lakótársával, de pont ebben a pillanatban dobta le magát melléjük röhögve egy ezüsthajú férfi. Vörös szemei tele voltak élettel sápadtsága ellenére, meglazította a nyakában a sálat, rendelt egy sört, aztán fordult csak a barátai felé.

- Neked is szép estét, Gilbert. – mondta Francis.

Gilbert legyintett, a szemei pedig felcsillantak. Izgatottnak tűnt.

- Mi történt? – kérdezte Antonio.

- Képzeljétek! – harsogta Gilbert, nem törődve azzal, hogy mindenki őket nézi – Hatalmasságom végre elhívta randizni Lizit!

Antonio a homlokát ráncolta, Francis mosolyogva beleivott a borába. Természetesen tudta kiről volt szó, két barátja szívügyekben mindig hozzá fordult, de Antonio volt a legfeledékenyebb közülük, így most is megpróbálta előbányászni emlékeiből ezt a bizonyos Lizit.

- A magyar lányka. – segített neki Francis.

Antonio szeme felcsillant.

- Ja, hogy az Erzsi!

Ezután persze nekiálltak megvitatni az elhívás részleteit, kibeszélték Gilbert reakcióját, és Erzsi válaszait, mintha csak kamaszlányok lettek volna. Gilbert ezt a figyelmet igényelte, szóval voltak olyan kedvesek és átnyálazták vele a témát. Ahogy minden korábbi barátnőjénél is.

Francis csendesen hátrébb húzódott, amikor felmerült az az ötlet, hogy Gilbert szavalhatna a lánynak, és ezután az albínó férfi kis híján Antonio karjaiba ugrott, hogy írjon neki verset, úgy is van tapasztalata benne. Antonio csak újra leöntötte magát sörrel. Francis kuncogott, de inkább elbújt a borospohara mögé Antonio pillantása elől.

Csak egy szokásos este volt a két legjobb barátjával.

Arthur kimerülten zárta be a lakása ajtaját és dőlt neki. A táska kiesett a kezéből, de hagyta, úgysem fogja reggelnél előbb elmozdítani onnét. Nem is fog az ajtó közelébe menni reggelig.

Ellökte magát az ajtótól, és a konyha felé vette az irányt. A karja már bizsergett, és szabályosan végigszenvedte a nap utolsó óráit. Félpercenként nézett az irodában az órára, idegesen dobolt az ujjaival, vagy remegett a térde. Nem bírta tovább. Szétizzadta az ingjét és egyáltalán nem tudott a munkájára koncentrálni.

De végre itthon volt. A biztonságos otthonban, a sötétben, ahova csak Párizs fényei világítanak be. Hogy mennyire utálta ezt a várost! Mindenkitől azt hallotta, hogy Párizs ilyen szép, olyan szép, de nem volt jobb Londonnál. Vagyis… Londonnál bármi jobbnak tűnt. Még a franciák fővárosa is, amit annyira megvetett mindig. Talán pont ezért is jött ide.

Kinyitotta a konyhaszekrényt és levette a kis fehér csomagot, és az öngyújtót. Aztán elővett a fiókból egy kanalat is és miután némi port öntött a kanálban lévő vízbe, melegíteni kezdte az öngyújtó lángjánál. Közben magában átkozódott, hogy miért nem jó még. Erre várt egész nap, és még most is várakoztatják…!

Utálta, és egyben imádta is. Gyakran megesett ez Arthurnál, de a heroinnal pláne így volt. Utálta, amiért minden egyes napja olyan szenvedés, mert nem adhat be magának semmit a munkahelyén. Imádta, amiért elvitte egy jobb, egy szebb világba, és még véletlenül sem kellett azokra a képekre gondolnia. Nem bírta volna minden nap, ahogy felkel, hogy az elméjébe hasítanak, és lassan-lassan elemésztik őt. A keze remegni kezdett, kiejtette a kezéből az öngyújtót, hangos koppanással ért földet, de már mindegy volt. A por feloldódott a vízben, ő pedig felszívta az injekcióba a folyadékot.

Gyors léptekkel visszament a nappaliba és levetette magát a kanapéra. Meglazította a nyakkendőjét, ingujját pedig feltűrte a bal karján. Egy piros pont jelezte csak a tűszúrások helyét. Csak pár perc, és élvezheti újra a világot, ami nem olyan kegyetlen, mint a valódi…

Már a szeme sem rebbent, ahogy a vénájába szúrta a tűt és lassan belenyomta a vérébe a heroint. Kihúzta a tűt és az asztalra dobta, egy kicsit pedig leszorította karját, amiből néhány vércsepp folyt ki.

Nem kellett sokáig várnia, hogy a sötét szoba lassan átváltozzon valami sokkal élvezetesebbé. Minden fekete és fehér lett, Arthur pedig lecsúszott és hanyatt feküdt a szőnyegen. Karjait kitette oldalra és elmosolyodott. A tündér már megjelent előtte, ami minden éjszaka elvitte őt a boldog álmok földjére. Ahol nem volt semmi rossz, nem volt Alfred sem…

Arthur mosolygott és felfelé bámult, a fekete plafonra. Talán nem lesz ereje holnap reggel felkelni, de nem igazán érdekelte. Amíg nem kell Alfredre gondolnia, nem történhet baj...