Üdv mindenkinek!
Már időtlen idők óta szeretnék írni egy Spamano kisregényt, és úgy döntöttem, hogy ezt az ötletemet valósítom meg.
A páros tehát Spanyolország/Dél-Olaszország (Romano), néhol felbukkannak majd GerItáék és Franadáék is. Alternatív univerzumos történet, ami akár napjainkban is játszódhat (sőt, fejben igen sok hasonlóság van a dátumok kapcsán a 2012-13-as évvel). A történet ugyanabban az univerzumban játszódik, mint a Crossroads, de annak ismerete nélkül is érthető lesz (remélem), ráadásul ez hónapokkal korábban kezdődik, mint az a történet.
A történet címe ugyanúgy Keresztutakat jelent, mint a Crossroads, és ugyanúgy véletlen találkozásokról fog szólni, amik többnyire a múltban történtek. Nem tudom, mennyire sikerül belecsempésznem a romantikát, és elnézést, ha a karakterek elsőre nem sikerülnek teljesen, még tanulgatom őket, azért remélem, nem lesz teljesen olvashatatlan. És hah, most, hogy elolvastad ezt a kisregényt, Kedves Olvasóm, jó olvasást kívánok a valódi olvasnivalóhoz!
(KatieWR 2013. november 25.)

Crocivie

Prológus

Antonio hatalmas pofont kapott, zöld szemei elkerekedtek, meglepetten nézett a férfira. Aztán összeszorította a fogait, nem is tűnt igazán dühösnek, csak a szemei lettek nagyon sötétek hirtelen. Nem szólt egyetlen rossz szót sem, de mikor az apjuk Lovino felé fordult, elé lépett, kihúzta magát és nagyon halkan, szinte suttogva szólalt meg, az anyanyelvén:
- Az nem érdekel, hogy engem gyűlölsz emiatt, de ha Lovinót bántani mered, azt nagyon megbánod. – Fenyegetése a szemeiben tomboló harag miatt volt valódi, a hangjába bújtatott nyugodt hűvösség miatt, elvesztette mindig zengő, mosolyogó hangulatát.
- Hagyd… - szólalt meg az olasz, és elkapta a kezét, megpróbálta hátrahúzni, Antonio azonban meg sem mozdult, mintha meg sem érezte volna a próbálkozását. Még mindig a férfit figyelte villámló tekintettel, ugrásra készen.
- Elég legyen! – csattant fel nagypapa hangja, mire összerezzent, és felé kapta a tekintetét. – Nem fogtok verekedni a házamban! – Talán ő volt a legdühösebb négyük közül. Az apjuk kiviharzott az ajtón, valami olyasmit morogva, hogy:
- Nem vagytok a fiaim!
- Nem is akarunk azok lenni! – kiáltott utána.
- Hogy beszélsz apáddal, Lovino?! – feddte meg nagypapa rögtön.
- Ez az igazság! – üvöltötte magából kikelve, s felzokogott. Antonio azonnal magához karolta, gyengéden ölelte, csitítgatni kezdte.
- Igazán sajnálom, Nonno[1] – mondta közben felnézve. – Nem akartam visszaélni a vendégszereteteddel, de nem hagyhattam, hogy bántsa Lovinót énmiattam.
Nagypapa rábólintott, hogy elfogadja a bocsánatkérést. Figyelte egy ideig őket, aztán finoman az unokája vállára tette a kezét.
- Ha megnyugodtál, szeretnék beszélni veled.

~*CrociVie*~

Az a tél nagyon enyhe volt Olaszországban, úgyhogy még kabátot sem igen akart vinni magával, pedig február eleje volt.
- Vidd csak el – mondta neki nagypapa, és a kezébe adta a ruhadarabot. Némán bólintva engedelmeskedett, és vállára vette táskáját, a többi holmiját Antonio már kivitte az autóba. Amikor odafordult az öccséhez, látta, hogy a könnyeit nyeli, és elhúzta a száját.
- Jaj, ne bőgj már – szólalt meg morogva, mire Feliciano a karjaiba vetette magát, ezzel majdnem fellökve őt.
- De elmész olyan sok időre! Mit csinálok majd egyedül? – Sóhajtott egyet, na persze, ő valójában soha nincs egyedül. Mindenkivel jóban van, rengeteg barátot szerzett az egyetemen is, úgyhogy ez csak egy gyenge kifogás. Nem is akart rá gondolni.
- Ugyan már, nem örökre megyek – válaszolta végül; valójában ezzel nyugtatta többieket. Őszintén nem bánta volna, ha soha többé nem látja viszont ezt a helyet.
- Ne izgulj, Feli, bármikor jöhetsz látogatóba és nagyon vigyázni fogok Romanóra – hallotta Antonio hangját, és vágott egy fintort a spanyol felé. Ha megkérdezik, nem tudta volna eldönteni, hogy ez most a mondat tartalma, vagy a második nevének használata miatt van.
- Azt ajánlom is! – szólalt meg nagypapa, és rájuk mosolyogva megölelte unokáit.
- Jaj, fejezzétek már be! – mordult fel. – Úgy bántok velem, mint egy taknyos kölyökkel! – kelt ki magából. Nagypapa kedvesen rámosolygott, és összeborzolta a haját, amit nagyon utált, még tőle is.
- Bármit is csinálsz, édes fiam, mindig is az én kis unokám maradsz – jelentette ki félig nevetve, félig viszont nagyon is komolyan, ezt a hangján hallotta leginkább. Megforgatta a szemeit, a szemét spanyol meg röhögött rajta, az öccse viszont úgy bújt hozzá, mintha tényleg örökre menne el, és soha többé nem látnák egymást. Ostoba gondolat volt.
- Ugye felhívsz majd? – kérdezte szinte könyörgőn.
- Persze – hagyta rá sóhajtva, mire Feliciano arca felragyogott és vidáman felnevetett.
- De jó! Köszönöm, bátyus! – szorosan magához ölelte, aztán végre valahára elengedte.
Kijutottak az ajtón, családja érzelgősségi szintjét tekintve ez már bőven haladás volt, ő viszont indulni akart végre. Még utoljára megölelte nagypapát, aki csókot adott a homlokára, és megkérte, hogy vigyázzon magára.
- Semmi bajom nem lesz, nagypapa – mormogta, de nem nézett fel a férfi szemeibe. Aztán ő elindult az autóhoz, bár félig hallotta, mit mond nagypapa Antoniónak.
- Isten éltessen előre is. – Fél szemmel látta, hogy megveregeti a hátát, ahogy összeölelkeztek.
- Gracias[2], Nonno – mondta a spanyol, és biztos volt benne, hogy mosolyog.

- Vigyázz rá nagyon – kérte még, mire Antonio elengedte, és a szemeibe nézett.
- Minden rendben lesz – ígérte. – Oda fogok figyelni rá.
- Köszönöm. – Ha beszéltek is még valamit, nem hallotta, mert beszállt az autóba, és jelzésértékűen bevágta az ajtót. Egy perc múlva végre Antonio is beszállt mellé, mosolyogva integetett a többieknek, és végre elindultak. Hála Istennek, már nagyon elege volt az egész búcsúzási hacacáréból.
A spanyol bekapcsolta a rádiót, meghallgatták a híreket, aztán felcsendült egy Ramazotti dal, mire az idősebb mégis lejjebb halkította, és magához képest egészen komolyan megkérdezte:
- Szeretnél beszélni róla?
Meglepetten fordult a férfi felé, de azaz utat figyelte, így csak félprofilból látta, hogy haloványan mégiscsak mosolyog.
- Nem – mondta végül, ami igaz is volt.
- Rendben. Ha mégis meggondolnád magad valamikor, nyugodtan szólhatsz – tette hozzá Antonio, mire elfordította a fejét, és lehunyta a szemeit. Őszintén nem akart emlékezni az egész cirkuszra.
Az előző év szeptemberében Felicianóval egyszerre kezdték el az egyetemet Firenzében, az öccsét felvették képzőművészetire – az egész családnak megvolt minden hajlama és érdeklődése a művészetekre őt kivéve (bár az irodalom érdekelte, viszont csak olvasás és elemzés szempontjából), Antonio zeneművészetin végzett, és az a barom Francis is képes volt festészetet tanulni; egy művészettörténeti rémálom volt, ha összeeresztették őket az öccsével – őt magát a bölcsészkarra, szóval nem lehetett volna oka a panaszra, de nem érezte jól magát. Ennek tetejében a félév végén több tanárával is összezördült (visszatekintve, igen, apróságokon), aminek fényében az átlaga sem lett jó, pedig bármiből megkérdezik, tudott volna válaszolni. Az apjuk persze megint azt látta csak, hogy Feliciano valamiben sokkal jobb, mint ő, és ezt hangsúlyozta is. Szóval vele is jól összeveszett, és lehetett volna csúnya vége is, ha nagypapa nem utasítja rendre mindkettejüket. Na persze, bocsánatot kellett kérnie attól a baromtól, de legalább nagypapa nem bántotta a többiért, és pár nap múlva felajánlotta, hogy passziválja következő félévét és költözzön át Antonióhoz Spanyolországba jövő szeptemberig, annyi idő alatt le is higgad, és nyugodtan tudja majd folytatni az egyetemet. Nem igazán hitt ebben, és bár a bátyja is az idegeire ment, mégiscsak belement az egészbe, legalább távol lehet attól az iszákos marhától, aki az apjuknak nevezi magát. Nagypapa persze megmondta neki, hogy bármikor hazajöhet, ha úgy gondolja, és ez nem azért van, mert nem szeretnék, ha velük élne, hanem azért, hogy ő meg tudjon nyugodni. Hát persze, hogy érti. De nem igazán foglalkozott az indokokkal.
Szóval most itt ül a hülye, (bár a franciánál egy fokkal kevésbé) idegesítő fiatalabb féltestvére társaságában, és lelép Olaszországból, ki tudja, mennyi időre.
- Szeretnélek megkérni valamire – szólalt meg Antonio hosszú-hosszú órák múlva, mikor rákanyarodtak az útra, ami a gazdaságukhoz vezetett. – Amíg itt vagy, azt teszel, amit csak szeretnél, míg ránk nem gyújtod a pajtát vagy valami, és addig maradsz, amíg szeretnél, csak arra kérlek, hogy édesanyámmal légy tapintatos, mostanában nincs jól, nem szeretném, ha bármin felzaklatná magát, így is túl sokat aggódik. – Aggodalom csendült a hangjában, most először, és az arcára egy pillanatra árnyék költözött. Bár Lovino nem esküdött volna meg rá, hogy nem csak a vezetés okozta fáradtságot látta rajta. Végül határozottan bólintott egyet. – Köszönöm – ragyogott rá a spanyol. – Isten hozott nálunk – mondta, mikor áthajtottak a birtok határát jelző kapun.

~KWR~

[1]Nagyapa; olasz
[2]Köszönöm; spanyol