Tehát… Azt fontosnak találom megjegyezni, hogy - egyelőre - nem igazán romantikus sztoriról van szó. Az, hogy a végén mi lesz belőle, még magam se tudom igazán, épp ezért, előre bocs, ha valami nagyon extrém baromság kerekedik ki belőle a végén .

Ezt a sztorit amúgy visszadátumozom azokra az időkre, amikor még Luther Wainwright felügyelte Lisbonék munkáját, mivel ilyen vasszigort az összes főnök és exfőnök közül egyedül belőle nézek ki, mind Lisbon, mind Jane irányába. Meghát, mitagadás, én kedveltem is szegény fiút.

Az egész egy verőfényes júliusi délelőtt kezdődött. Patrick Jane, aki ekkor még mit sem sejtett, békésen szundikált kényelmes bőrkanapéján a kellemesen légkondícionált CBI központban. Tíz óra körül járhatott az idő, mikor felébredt, mert egyik kedves kollégája volt szíves elejteni egy kávésbögrét a konyhában. Mivel azonban ébrenlétének tényét megfelelően maszkírozták még mindig csukott szemei, úgy döntött, nem kel fel, inkább hallgatja a közelben folyó közösségiéletet. Ha más nem, - gondolta – visszaalszom.

Ott feküdt tehát, csukott szemekkel, arcán békés mosollyal és hallgatta, ahogy Grace ritmikusan gépel billentyűzetén, ahogy Rigsby csámcsog, és ahogy Cho könyvét lapozgatja. A többi, név szerinti nyilvántartásra méltatlan ügynök sem dolgozott igazán elmélyülten, mivel a beosztottak egyik fele épphogycsak visszajött vakációjáról, a másik pedig éppen arra várt, hogy kivehesse azt. Persze voltak olyan szerencsések, akik éppen ezen a héten – az év legmelegebb hetében – tölthették napjaikat a strandon vagy utazhattak az ilyenkor is hűvös északabbi országrészbe, azonban Lisbon csapatának tagjai már rég megtanulták, nekik nincs túl nagy beleszólásuk a szabadságolási rend elkészítésébe.

Akárhogyis, ebben a békés, légkondícionált idillben senki sem számított arra, ami pár percen belül történt, és hogy ez a valami hogy változtatja meg teljes mértékben szabadságolási terveiket. Pontosabban, nem mindegyikükét, csak Lisbonét. De ne szaladjunk ennyire előre.

Az első, akkor még teljesen lényegtelennek tűnő események közvetlenül az ebédszünet előtt történtek. Midenki tudta, hogy Wainwright és néhány igencsak magas beosztású pajtása sajtótájékoztatót tartottak a délelőtt folyamán, és az is elég köztudott volt, hogy a tájékoztatás tárgya egy kisebb botrány lerendezése volt, egy olyan botrányé, ami mindössze a CBI jóhírére volt veszélyes.

A történet maga annyi volt, hogy egy héttel korábban egy igen rosszul kiképzett, pontosabban ki nem képzett, mégis foglalkoztatott, részmunkaidős tűzszerészszakértő egyik esete színhelyén meglátott egy gyanús alakot, benzineskannával a kezében. Ez persze nem lenne főbenjáró bűn, és még botránynak sem adna okot, azonban az már igen, hogy mikor pocakosodó szakértőnk a bőszen menekülő kannás nyomába eredt, alig egy fél háztömb után óriásit esett – történetesen a segíteni lusta, ám folyamatosan filmező tévéstábok furgonjai közt – és azóta is kórházban lábadozik, mivel, mint néhány hős mentős azonnal realizálta, hősünk nem egyszerűen elesett, hanem, hála hihetetlenül magas koleszterinszintjének és a futásnak, szívrohamot kapott.

Az a tény pedig, hogy a CBI szakértői újabban egy-két tömb futás után halálukon vannak, igaztalansága ellenére is, alig egy nap alatt közismertté vált és csöppet sem segített az amúgy sem túl népszerű ügynököknek. Persze hőseink úgy gondolták, hogy egy-két nap és mindenki elfelejti, azonban a nyári ubarkaszezon az idén még a szokásosnál is jóval sivárabb volt, sörhasú bombaszakértőnk pedig még reklámozta is a történteket, azáltal, hogy egy igencsak húsos csekk ellenében kötélnek állt, és elmesélte mi munkált benne aznap, és hogy pontosan milyen érzés is a szívroham. „Természetesen mindezt csak azért mondom el, hogy megvédhessem az embereket, és nem utolsó sorban kollégáimat is a hasonló esetektől. Gondoljunk csak bele, nem áll minden sarkon egy mentőautó! Nekem óriási szerencsém volt; hiszen könnyen meg is halhattam volna. Minden reggel megköszönöm istennek, hogy odaküldte azokat a fiúkat, és hogy úgy döntött élhetek még. Ha kimehetek innen, első dolgom lesz leszámolni a súlyfelesleggel!" – mondta az egyik kaliforniai pletykalapnak, s másnapra már minden újságban ezek a sorok köszöntek vissza az első duplaoldalas mellékletben.

A leleményesebb újságírók pedig feltették a legfontosabb kérdést: Hogyan? Hogyan történhetett meg mindez? Nincs fizikia vizsgálat, mielőtt ilyen stresszes, ilyen megerőltető munkának vetnek alá valakit? Nincs éves felülvizsgálat, az ilyen esetek elkerülése végett? És ha van, akkor mégis hogy maradhatott alkalmazásban egy ilyen veszélyeztetett állapotú ember?

A vezetőség persze kivárt, és ezért senki sem hibáztatta őket. Még a naponta hallott „Ugye maga nem fog itt elájúlni nekem?" csattanójú viccektől elgyötört nyomozók sem szóltak semmit, mivel tudták, inkább ezen csámcsogjon a sajtó, minthogy a folyamatban lévő nyomozásaikat zaklassák.

Ám mikor megjelnt az első Gyilkos Kalifornia állam szalagcímű napilap, a főnökség úgy döntött, ideje végetvetni ennek az egésznek. Persze azt már nem kötötték dolgozóik orrára mit fognak mondani, ők pedig nem is kíváncsiskodtak, mivel a főállásban dolgozó alklamazottaknak már akkor is kötelező volt az állapotfelmérés kilenc havonta.

Patrick Jane tehát nem is sejtette mi készül ellene, egészen addig, míg az első pletykás ügynökök el nem kezdtek susmogni, fél tizenkettő körül. Akkor azonban még nem tulajdonított különösebb figyelmet a halk beszélgetéseknek, és rá vetett furcsa pillantásoknak, hiszen nem voltak szokatlanok. Helyette inkább békésen feküdt kanapéján, Elvist bámulva a plafonon, azon merengve, hogy ha a folt beszélni, énekelni tudna, vajon melyik dalt énekelné.

Két dal jöhetett szóba: a Heartbreak Hotel és a Jailhouse Rock, ezek közt azonban nem tudott dönteni. Épp azon gondolkodott, hogy beavatja a csapatot is érdekes okfejtésébe, miért eldönthetetlen kérdése, majd nekik is kikéri a véleményüket, amikor meghallotta Lisbon lépteit. Tudta, ha a nő meglátogatja kies kanapéjánál, az munkát jelent, amihez azonban ilyen földöntúli hőségben nem volt semmi kedve sem. Ezért gyorsan becsukta szemeit, és békés arckifejezést erőltett magára, remélve, hogy a nőnek nem lesz szíve legszebb álmaiból felkelteni őt.

Azonban nem volt szerencséje. Lisbon ahelyett, hogy sóhajtva visszafordult volna ingerülten belerúgott a kanapéja egyik lábába. Jane nem mozdult, remélte, hogy Lisbon feladja. Közben persze halkan sajnálta a nőt, mivel tudta, milyen lehet most lábfejének. Szegény egy sötét, meleg csizmában tengette napjait az amúgy is igen meleg Kaliforniában, s most még egy keményfa kanapélábba is bele kellett rúgnia. Nem, Jane nem irigyelte.

Lisbon azonban Jane összes fohásza ellenére sem adta fel. Ezúttal azonban okosabban próbálta felhívni a férfi figyelmét: beletérdelt a szófa szélébe. Jane alatt össze-vissza rángott fekhelye, azonban nem mozdult.

- Jane, tudom, hogy ébren vagy. És ha nem viselkedsz ennek megfelelően, akkor legközelebb a vesédbe rúgok.

Normális körülmények között Jane ügyet sem vetett volna hasonló fenyegetésre, főleg akkor nem, ha Lisbon szájából hangzott el, azonban a nő hangján érződött, hogy most nem viccel. Így hát Jane nagyot ásított, s megdörgölte szemét, mintha épp akkor ébredt volna fel.

- Ó, vajon mi lehetett olyan fontos, hogy a bájos Lisbon ügynök legédesebb, legmélyebb álmomból is felkeltett? – kérdezte legártatlanabb hangján, azonban az ügynöknő, a bájos, mindössze egy szemforgatással nyugtázta a férfi költőiségét

- Beszélnem kell veled.

- Ezt mondjuk gondoltam. – válaszolt Jane mosolyogva – Na és, miről kell beszélnünk?

- Wainwright be fogja pótoltatni az elmaradt alkalmassági vizsgálatokat.

- Milyen elmaradt alkalmassági vizsgálatokat? – kérdezte Jane, valóban ártatlan hangon

- Te komolyan nem tudod? - lepődött meg a nő

- Mit? – nézett Jane segítségkérően az ebédelni kiment csipet-csapat üres székei felé

- Elviekben minden tanácsadónak kötelező az az alkalmassági teszt, amit mi elvégzünk, de csak kétévente. Mivel azonban az ügynököknek három negyedévente kell menniük, előre meghatározott időpontban, nem egyszerre a tanácsadókkal, mindenki el szokta bliccelni.

Jane nagyot nyelt, ahogy a nő tartott egy kis hatásszünetet.

- Wainwright bekérette mind a huszonkilenc teljes- és részmunkaidős tanácsadó aktáit, és akik nem voltak a legutóbbin, azokat felfüggesztette.

- Úgy érted fel vagyok függesztve? – kérdezte döbbenten Jane

- Igen. És ha nem teszed le az alkalmasságit legközelebb, - itt az egyik kezében szorongatott jegyzetre pillantott – egy hét múlva, repülsz, mint a pinty.

- Na és, te mindek örülsz ennyire? Neked is hiányzik egy igazolólapod? – kérdezte Jane, hogy elterelje a figyelmet a tényről: közel sincs olyan formában, hogy megszerezze az alkalmasságit

- Wainwright mind a tizenhat levizsgáztatandó mellé kijelölt egy-egy embert, hogy felügyeljék őket a felkészülésre adott héten, többnyire újoncokat...

Többnyire... – gondolta Jane, és alig bírta megállni, hogy ne vigyorodjon el.

- ...és melléd engem osztott be. – fejezte be Lisbon szomorúan

- Ennyire nem szeretne velem kettesben tölteni egy egész hetet, Lisbon ügynök? – kérdezte kissé sértett hangon Jane

- Ez a hét lett volna a szabadságom... – mondta Lisbon, nem is próbálva leplezni csalódottságát – Szóval legközelebb csak szeptemberben, a nyári szabadságolások hivatalos vége után vehetem ki az egy hetem.

Jane megdöbbent. Álmában sem gondolta volna, hogy Lisbonnak sikerült az év legjobb hetét megszereznie szabadságnak. Amióta csak itt dolgozott, Lisbon csapata mindig augusztus második hetén volt szabad, ezért már évek óta nem tulajdonított különösebb figyelmet a szabadságolással és helyettesítéssel foglalkozó hírdetménynek, amit általában a kávégép fölé tűztek ki. Ha valami kézreesőbb helyen lett volna - a teáskanna közelében talán - akkor biztosan észrevette volna, hogy idén új a módi, de így hidegzuhanyként érte az új információ.

- Nem lehetne valahogy meghamisítani az aktám vagy a papírt? – kérdezte végül Jane, tudva, hogy Lisbon szabálytisztelete ellenére most fél karját odaadná, ha meg tudná ejteni a hónapok óta tervezett Chicago-i túráját

- Késő. Wainwright összeszedte az eredeti, nyomtatott aktákat.

- És ha beszökünk az irodájába? – kérdezte Jane, ügyelve, hogy nehogy a „betörés" szót használja

- Már összeállította a listát, és mindenkinek szétküldte. Még azoknak is, akiknek semmi közük a dologhoz, pont hogy az ilyen eshetőségeket kiküszöbölje. – válaszolt a nő lemondóan

- Tehát megyek az alkalmasságitesztre. – bólintott a férfi beletörődően

- Tehát mész az alkalmasságitesztre. – biccentett Lisbon is, mielőtt otthagyta volna Jane-t

Este kilenc felé járhatott az idő, mikor Jane úgy döntött, feltápászkodik kényelmes kanapájáról és a padláson lévő, sokkal kényelmetlenebb priccsen folytatja tovább szunyókálását. Erre mindössze azért volt szükség, mert főnökei nem igazán szerették odalent aludni látni a kora reggeli órákban, azt a benyomást keltve egyszerű szemlélőben, hogy a CBI ügynökeit annyira túldolgoztatják, hogy éjszakára hazamenni sincs elég szabadidejük.

Tehát éppen felfelé indult volna, mikor fülét furcsa kattogás zajat csapta meg. Rögtön tudta mit hall: az egész épületben nem volt még egy olyan öreg klaviatúra mint Lisboné. Egy pillanatig habozott, hogy beköszönjön-e a nőhöz, vagy sem, azonban végül úgy döntött, hogy benéz hozzá. Megfordult tehát, s halkan bekopogott a nő félig nyitva álló ajtaján. Lisbon fáradt arccal felpillantott.

- Mit akarsz, Jane?

- Csak szerettem volna megkérdezni, miből is áll ez az egész teszt.

Lisbon elhúzta a száját.

- Lövészet, futás, gátfutás, közelharc, úszás és állóképességi feladatok.

Jane megdöbbent. Azt hitte, fut majd pár kört és lő egy párat, s meg is ússza a dolgot.

- Ez sokkal bonyolultabbnak hangzik, mint gondoltam.

- Pedig nem az. Mindet pontozzák, egytől huszonötig. Száz pontot kell elérni, legalább.

- És ha nem?

- Akkor ki vagy rúgva.

Jane biccentett, majd szó nélkül otthagyta a nőt. Ha komolyan végig kell csinálnia a tréninget és a vizsgát, akkor bizony alvásra lesz szüksége. Sok alvásra.

TBC

Nos, egyelőre ennyi. A következő fejezet már úton van, de azt nem tudom garantálni, hogy hamar kész lesz. Addig is tessék kommentelni, kezeket a paplan fölé, és senki se feledje, hogy Beethoven a zene Mozartja :)