Sosem gondolkodtam azon hogy mi, miért, és hogyan történik... De aznap ez megváltozott. Tudni illik, a világon 11 legális mágus iskola működik csendesen, minden nagyobb lelepleződési veszély nélkül. Sajnos nem érnek el mindenhova ezek az iskolák, így például magyarországon nincs is ilyen iskola, ami a mágikusan aktív gyerekeket tanítsa. Na persze, hivatalosan nincsen... Már közel 500 éve hogy a Dózsa György mágus akadémia megnyitotta kapuit Magyarországon. És minthogy mi magyarok mindig is értettünk piszkos kis titkaink eltüntetéséhez, soha, senki sem hallott még a külföldiek közül erről a bizonyos iskoláról. Nos, senki... Egészen addig a napig.
...o!O!o...
Lassan haladtam az iskola folyosóin. Immáron 17 évesen, rangidős tanulóként az én felelősségemmé vált a folyosók éjszakai biztosítása. Aznap este igazából mindenféle különlegesség nélkül indult. Az óráink után megvacsoráztunk a barátaimmal, majd visszasétáltam velük a hálókörletünkbe. Miután megbeszéltük hogy másnap mindenki nekiül tanulni a közeledő év eleji ismétlő dolgozatokra, elköszöntem tőlük és elindultam a folyosókon. Igazán unalmas volt, ezzel minden tanuló egyetértett, aki az én sorsomon osztozott. Unalmas, fárasztó, és -szerintünk- fölösleges. A legtöbben rögtön kerestek maguknak egy falbemélyedést, és bealudtak.
Aztán eljött az éjjfél. És akkor elkezdődött. Amikor felhangzott az első sikoly, még azt hittem hogy kinnt kószáló diák megijedt valamitől, és az irányba fordulva indultam megkeresni a hang forrását. Aztán nem sokkal az első után meghallottam a következő, majd az azt követő rémült sikolyt. És ez így folytatódott tovább, én pedig nem értettem semmit. Aztán a folyosó végén felbukkant egy alak. Fekete talárt viselt, az arcát koponyaszerű ezüstös maszk takarta... A pálcáját pedig egyenesen rám szegezte. Halálfaló.
Ledermedtem, nem volt rá jobb szó. Mozdulni sem tudtam a szívemet marokra fogó és nem eresztő félelemtől. Mindenki Európában azt hitte, Voldemort és csatlósai megmaradnak Anglia határain belül. Ezek szerint tévedtek. De még mekkorát tévedtek! Amint a sötét alak pálcája megmozdult, futásnak eredtem. Nem vesztegethettem tovább az időt, a hetedikesek hálókörletei felé vettem az irányt. Ám amikor benyitottam azt hittem elájulok...
Minden lánynak... Minden BARÁTOMNAK, elvágták a torkát. Megfulladtak álmukban, a saját vérükben. Azt hittem ott helyben adom ki a vacsorámat, de mázlimra sikerült visszanyelnem a keserű epét. Sós könnyeim eleredtek ugyan, de az ellen nem akartam és nem is tudtam volna tenni semmit. Megfordulva megint az a rohadt fekete taláros köcsög állt mögöttem, mellette pedig jónéhány társa. Szinte mindnek csöpögött a ruhája a vértől. Attól a vértől, amit itt ontottak ki. A BARÁTAIM vérétől...
Szinte éreztem ahogy vérvörösbe fordulnak a szemeim. A belőlem kitörő, tűzforró mágiahullám készületlenül érte őket, mindet hátralökte, egyeseket még meg is gyújtott. Szinte élvezettel néztem ahogy a BARÁTAIM gyikosai sikoltoznak ahogy a tűz vasmarkában fogva, lassan emészti őket... A sarokba nézve aztán megláttam őt... A feje betörve, üvegessé vált szemeiben visszatükröződtek a ruháját és testét nyaldosó lángnyelvek...
És ekkor ráeszméltem mit is tettem igazából. Egy rohadt GYILKOS lettem. Mégpedig nem is egy ember gyilkosa. Ahogy szétnéztem több ember is az utolsókat rúgta a tűz emésztő lángjaitól, amit én okoztam... És nem birtam tovább ott maradni, azon a helyen... Hirtelen újból eliramodtam, kiugrottam a lányháló törött ablakán keresztül, és az istállóból elkötöttem egy Pegazust. Egy szerencsétlen, foltos példány volt, ha jól tudom Mátéé, a legjobb barátomé. Mindenesetre remélve hogy a jó irányba tartok, megsarkantyúztam a borzas, rémült állatot és elindultunk. Hogy hova...? Még én sem tudtam. Csak annyit tudtam hogy minnél messzebb innen, annál jobb...
Ezzel a gondolattal hagytam hátam mögött egykori otthonomat, a lángok álltal lassan felemésztett Dózsa György mágus akadémiát...