Yuki Eiri, Japán egyik –legalábbis hölgyek által- legkedveltebb szerelmes regény írója, péntek kora délután három órakor gördült be fekete mercédeszével a lakása elé és miután kiszedte a két nagy bevásárlószatyrot a csomagtartóból, magában a Bad Luck egyik slágerét dudorászva beszállt a liftbe és elindult felfelé a harmadik emeletre. Pár pillanat múlva jutott csak el az agyáig, hogy mit művel és dühös fejcsóválással kényszerítette magát, hogy ne az autórádióban hallott szám járjon az eszében. Illetve kényszerítette VOLNA, de néhány másodperc múltán azon kapta magát, hogy újra az ismert dallam akkordjai csengenek a fülében, amit a számára annyira jól ismert és szeretett hang harsogott az előbb az éteren át.

Ez nem is volt meglepő, hiszen a pár napja, először a Yuki-Shuichi emlékeinek olyan kedves koncerten elhangzott dal, a Bármerre jársz, máris a helyi slágerlisták élét ostromolta és a rádió naponta legalább tucatszor lejátszotta, hogy a még annyira nem Bad Luck függő egyének is kívülről fújták már a szövegét. De minden jelek szerint még nem unták meg.

Yuki, Shuichi előtt bármennyire is ódzkodott bevallani, el kellett ismerje, hogy a kis rockénekes, dalíró képességeinek legjavát nyújtotta ebben a szövegben és ez nem kismértékben Yukinak volt köszönhető. A sármos szőke férfi azonban sosem volt az a másokat ajnározó fajta, még a hozzá legközelebb állókkal sem, akkor aztán meg főleg nem, ha a munkájához ilyen közel álló témával volt dolga. Szakmai szemmel nézve Shuichinek még volt mit tanulnia, de Yuki tudta mennyire igyekszik, ezért a koncert után elejtett pár apró dícsérő-morzsát a kis énekes jelenlétében, mert tudta, hogy a fiúnak nagyon fontos, mit is gondol róla az „ő Yukija". Na nem kell persze valami hatalmas dicsáradatra gondolni, ha másnak mondta volna, az illető valószínűleg nemigen tudta volna eldönteni, hogy azt a pár szót dícséretnek szánták, de Shuichinál jobban senki sem ismerhette az Uesugi család középső gyermekének „sajátos" stílusát, így aztán azonnal megértette, mi rejlik a kimondott szavak mögött.

A lift ajtaja kinyílt és Yuki egyik kezébe markolva mindkét csomagot, a másikkal a lakáskulcsa után kezdett tapogatózni fekete kabátjának zsebében. Nagy nehezen sikerült is végrehajtania a műveletet, de a kulcsot a zárba illesztve meglepve állapította meg, hogy az csak egyszer van ráfordítva, ami csak egy dolgot jelenthetett.

-Shuichi, itt vagy? –emelte meg a hangját, hogy a kezében zizegő reklámszatyrok recsegését túlkiabálja, közben pedig az ajtó becsukásának olyan egyszerűnek tűnő, jelen esetben mégsem olyan egyszerű műveletével bajmolódott.

-Yuki, Yuki, Yuki! Megjöttél! –robbant ki a szobából az énekes, hogy Yuki leginkább csak egy feléje száguldó rózsaszín pacát látott.

-Állj meg, ne ugorj a nyakamba, és segíts a csomagokkal! –jelentette ki erélyes hangon, mert tudta mi következne, ha nem szabna gátat a fiú hiperaktivitásának.

Shuichi nagy nehezen le is fékezett előtte és nevetve vette át tőle a csomagokat.

-Rendben, most megúsztad, de amint a megszabadultam ezektől –bökött az immár saját kezébe átvándorolt szatyrok felé –már nem állhatsz az utamba.

-Felőlem. –vonta meg a vállát az író, miközben rendesen becsukta az ajtót, és a kabátját hámozta le magáról. A cipőjét rendszeretően a helyére téve, belecsusszant papucsába, az egyáltalán-nem-rendbarát-Shuichi csálén odavetett élénk színű lábbelijére csak egyetlen félpillantást vesztegetve. (régebben még morgolódott volna ilyesmiért, de már rég feladta, hogy ezen változtatni próbáljon.)

Laza mozdulattal a kanapéra telepedett és elégedetten nyújtóztatta ki elgémberedett végtagjait. Máskor, mostanra már rágyújtott volna egy cigarettára, de Shuichi annyit nyaggatta mostanság, hogy próbáljon meg leszokni, hogy a férfi –bármennyire nehezére esett is- megpróbált ennek eleget tenni. Persze nem mondott le teljesen az imádott nikotinról, de az eddigiekhez képest sokkal kevesebbet szívott.

-Hogyhogy máris itthon vagy? –pillantott az éppen belépő énekesre, aki rögtön elfoglalta szokásos helyét a férfi ölében, mialatt az, egyik karját öszötönsen a fiú köré vonva, felemelt szemöldökkel várta a választ. –Nem vall a menedzseredre, hogy ilyen korán elengedjen benneteket.

-Hát tényleg nem. –értett egyet mosolyogva Shuichi, lelki szemei előtt a harcias tekintetű K képével.

–De ma annyira ügyesek voltunk, és olyan jól haladtunk, hogy megkaptuk ezt a délutánt ajándékba hű fáradozásainkért. Úgyis itt a hétvége, így legalább kicsit meghosszabbíthatjuk a jól megérdemelt szabadságot. Most már teljesen kész a számok új hangszerelése. Nem volt könnyű feladat, de Kotani tényleg mindent beleadott. Látszik, mennyire felvillanyozta a koncert. Még mindig naponta emlegeti, hogy milyen nagyszerű érzés volt annyi ember előtt zenélni. Persze nem hibáztatom. Megint elkezdhetünk egy új albumon gondolkozni. Bár, ahogy K-t ismerem, ő már a megvalósításnál tart. Mármint a megvalósítás előkészületeinél…

Yuki hátradőlve hallgatta a bő beszámolót, szája szegletében ici-pici mosollyal, amit sosem tudott egészen visszafojtani, mikor az énekesnek feltett legegyszerűbb kérdést is 10 perc információáradat követett.

-Yuki, ugye figyelsz te rám egyáltalán? –érdeklődött a fiú gyanakvó pillantással. Ezt időről időre mindig megtette a Yukihoz való beszéd közben, a férfi sztoikus arcáról leolvasni a reakciót ugyanis nem volt a világ legkönnyebb feladata.

-Hm. –jött a megszokott a válasz, amit egy gyors csók követett.

-Akkor jó! Szóval… -folytatta Shuichi, mintha mi sem történt volna. –A másik ok, amiatt ma gyorsabban dolgoztunk, mint kellett volna, hogy Kotani megkérte K-t hagy mehessen el korábban, mert Kippei ma utazik vissza és Kotani szeretne vele tartani, hogy hazalátogasson hétvégére.

Yuki homloka kissé elborult, a dobos nevének ilyentén többszöri említésére, de aztán emlékeztette magát, hogy már semmi oka féltékenynek lenni a fiúra. Ha azt mondanánk, hogy Kotani továbbra sem volt Yuki szíve csücske, akkor talán még egy „cseppet" távol is járnánk az igazságtól, de már koránt sem volt meg benne az a gyűlölettel vegyes utálat, amit a lopott csók után kezdett érezni a sráccal kapcsolatban. Egyrészt igazán értékelte az igyekvést, amit a zenész az ő és Shuichi kibékítése iránt mutatott, elvégre, ha kevésbé nemtörődömebb módon fogta volna fel a dolgot, félre is állhatott volna, miután magában nyugtázta, hogy: jó, én nem akartam, hogy ezek ketten összevesszenek, oldják meg maguk, ahogy akarják. De Kotani nem így cselekedett és nagymértékben az ő makacs állhatatosságának is köszönhették, hogy nem lett szakítás a dologból. Másrészt pedig megígérte Shuichinek, hogy megpróbálja a dobossal való összetűzések számát minimálisra szorítani. Ebbe készségesen bele is egyezett, más feladata nem lévén, hogy távol tartsa magát a fiútól.

-Yuki? Valami baj van?

A férfi, fejét felemelve aggódó kék szempárral találta magát szemben és rögtön kitalálta mi jár a tulajuk fejében.

-Yuki, ugye nem utálod még mindig Kotanit? Mert ő…

-Nem, nem utálom. –rázta meg a fejét –Csak kicsit elgondolkodtam.

-Oh… ez biztos? –faggatta tovább Shuichi –Mert tudod, ő már annyiszor bocsánatot kért tőlem, hogy kezdem kicsit rosszul érezni magam miatta. De úgy tűnik, nem tud túllépni a dolgon. –motyogta, aztán a férfi szemébe nézett – Pár pillanatig még az is megfordult a fejemben, mikor bejelentette, hogy hazamegy, hogy esetleg szeretne távol lenni tőlünk, meg ettől az egésztől egy ideig. Tudod, megpróbálni megbocsátani magának meg ilyesmik. De lehet, hogy beképzelek magamnak dolgokat, és többet látok benne, mint ami. Elvégre lehet, hogy egyszerűen honvágya van. Vagy csak fáradt? Végül is mindannyian azok vagyunk, mostanában jó sok dolgunk volt, K egy perc nyugtot se hagyott nekünk. –mélázott a rocksztár, nem hagyva a másikat szóhoz jutni.

-Mondd csak mi volt az eredeti kérdés? –vágott közbe a szőke férfi, de csak miután merőn figyelte, hogy a fiú mikor vesz levegőt, keresve az alkalmat a közbeszólásra.

-Ha? –nézett rá értetlenül Shuichi –Ja, csak azt kérdeztem, hogy biztos nem utálod-e Kotanit?

-Hm, pedig ez elég egyszerűnek tűnik. És azt hittem NEKEM kell válaszolnom rá.

-Bocsi! –húzta be a nyakát Shu –Megint nem tudtam csöndben maradni.

-Nem baj. –borzolta fel a rózsaszín hajat az író –Már megszoktam.

Az énekes bocsánatkérően elmosolyodott, aztán a férfi vállára hajtotta a fejét és pár percig egyikük sem szólt, egyszerűen élvezték egymás jelenlétét, és -Yuki esetében- a csendet. Nem sokkal később azonban a fiú gyomra figyelmeztetően megkordult, mire rózsás pír öntötte el az arcát a szégyenkezéstől.

-Hoppá! Bocsánat, kicsit éhes vagyok.

-És ezért kérsz bocsánatot? –csóválta Yuki a fejét. –Megint nem ebédeltél rendesen a stúdióban?

-Nem volt rá idő, mert gyorsan kellett végeznünk, tudod…

-Persze, tudom, Kotani miatt. –forgatta szemét az író.

-Yuki! Nem Kotani hibája volt! –szólt rá Shuichi.

-Nem mondtam, hogy az volt. –vont vállat megint Yuki. –De már százszor kértelek, hogy ne úgy gyere haza, mint egy éhező hajléktalan, mert nem tesz jót neked. Most mi van?

Utóbbi kérdés az énekes ragyogó pillantásának szólt, aki bűbájos mosollyal az arcán kiáltott fel.

-Yuki, te így aggódsz értem?

Ajaj, tudhattam volna, hogy ilyesmit ne ejtsek ki a számon. –billentette magát fejbe gondolatban a másik.

-Gyere, pakoljuk el a csomagokat, aztán csinálok valami vacsorát. –próbált azonnal témát váltani, de Shuichit nem lehetett ilyen könnyen lerázni.

-Ha így féltesz, csinálhatnál nekem tízórait reggelente, amit elvihetek magammal.

Yuki felháborodottan horkant fel.

-Mégis minek nézel engem? Én nem a mamád vagyok és te már nem vagy kisiskolás. Te jó ég! –csattant fel hitetlenkedve. –Na, szállj le, mert a lábam kezd görcsöt kapni, és a vacsora nem főzi meg magát.

-De ugye nem haragszol? Csak egy ötlet volt! –konyult le a fiú, mint a sivatagi virág, nem mozdulva a helyéről, hogy a férfi nehogy elmenekülhessen.

-Elég bolond ötlet, ha engem kérdezel. De nem, nem haragszom, és igen, nagyon is aggódom, amikor egész nap koplalsz. A többieknek is lehetne több esze.

-Ugyan Yuki! –vágott vissza kajánul Shu. –Ezt pont te mondod? Mikor közeleg a határidőd, téged sem lehet kiimádkozni a laptopod mellől, még az a csoda, hogy a wc-re kimész.

Yuki gyűlölte, ha nem neki volt igaza, de azt el kellett ismerje, hogy a fiú szavaiban van némi igazság.

-De én nem vagyok olyan, mint a hét szűk esztendő. Na menjünk, segíts megteríteni.

-Rendben! –derült fel a fiú, mint mindig, ha Yuki valamiben a segítségét kérte. –A főzésben ne segí…

-Nem szükséges. –vágta rá Yuki gyorsan, miután az énekes kikászálódott az öléből, ő pedig elégedetten nyújtóztatta ki hosszú lábait.

-Félsz, hogy elégetem, igaz? –ráncolta homlokát bosszúsan Shuichi. –Pedig megígérted, hogy megtanítasz. Van poroltónk és sebtapaszunk is, mi történhet?

-Örülök, hogy ilyen könnyen veszed, de én nem akarom minden hónapban átépíttetni a konyhát. És az ujjaid sem biztos, hogy osztják a véleményed. –az elszontyolodva kullogó fiú láttán azonban így folytatta: -Na, nem bánom, de csinálj mindent úgy, ahogy mondom! És egy jottányit se térj el tőle. Kést viszont akkor sem adok a kezedbe. Majd kitalálom, miben tudsz segíteni.

-De jó! Köszönöm Yuki! Én leszek a legígéretesebb szakácspalánta a világon. Ígérem!

-Na arra kíváncsi leszek… -motyogta a férfi az orra alatt, de a vígan dudorászó Shuichi ezt már nem hallotta, mert máris a csomagok mellett termett, hogy rögtön megkezdje működését, mint „ígéretes" kukta.

Yuki az ajtófélfának támaszkodva figyelte és szavai dacára már alig várta, hogy együtt tölthessék ezt az ajándékba kapott délutánt.

-Kotani! Igyekeznél végre? A végén még lekéssük miattad a buszt. –kiabálta morcosan Kippei a mögötte pár méterrel lemaradva cipekedő barátjának.

-Persze, fogd csak rám nyugodtan, elvégre nem neked kell a fél lakásodat elvinned a hátadon. –nyögte elfúlva szerencsétlen fiú, aki két akkora táskát vonszolt magával, mint egy ház.

-Ki mondta, hogy minden cuccodat hozd el? Nem végleg költözöl haza, csak a hétvégére. Minek kellett ennyi pakkot telepakolni?

-Nem hoztam el még a cuccaim negyedét sem. De az otthoniaknak vettem pár ajándékot és mivel minden ruhám itt van, néhány dolgot azért hoznom kell magammal. –védekezett Kotani, de a mondanivalója erélyességéből igencsak levett az a tény, hogy az utolsó szavakat már inkább lihegte. Kippei fejcsóválva megvakarta a feje búbját (neki csak egy csomagja volt, így ő még ezt a luxust is megengedhette magának) és önfeláldozó sóhaj kíséretében megragadta Kotani poggyászának egyik fülét.

-Na ne panaszkodj, segítek, de nem túloztam az előbb, mikor sürgettelek, már csak 5 percünk van! Gyere!

Ezzel a két barát nekiiramodott, már amennyire erejükből tellett, így 3 perc múlva megnyugodva ültek a helyükön és várták az indulást.

-Jó lesz végre kicsit hazalátogatni. –sóhajtott nagyot Kotani a táskája súlyától elgémberedett ujjait dörzsölgetve, hogy újra elindítsa bennük a vérkeringést.

-Honvágyad van, igaz? –bökte oldalba pajkosan Kippei.

-Így is mondhatjuk. Meg ki is vagyok dögölve rendesen. K nem viccel, ha munkáról van szó. –dőlt hátra, fejét a háttámlának támasztva, és kisöpörve pár fekete tincset a szeméből.

-Lesz mit mesélni odahaza, annyi szent. –vigyorgott a másik –Ha meghallják a kis kalandodat…

-Hogy MI? –Kotani gyomra tüstént a torkába ugrott. Lelki szemei előtt már látta is azt a jelenetet, amikor a családja megtárgyalja a… -Kippei, ugye nem akarod elmondani nekik? Ugye…

-Megint bevetted mi? –Kotani hideg verejtékben fürdő arca tökéletesen mutatta, hogy igenis, mindent komolyan vett, amit hallott –Naná, hogy nem szólok róla senkinek. Ha már egyszer megígértem. De TE tényleg nem akarod elmondani senkinek? Még a hugodnak sem?

-Mért mesélném el épp neki? –felelte a dobos, zavartan bámulva kifelé az elsuhanó tájra.

-Hát, azt hittem ti elég közel álltok egymáshoz…

-Nem arról van szó, hogy nem mondhatnám el, mert nem bízom meg benne… csak épp… ez csak rám, Shuichira, meg Yukira tartozik. Nem volt épp kellemes epizód és mindegyikünk szeretné már elfelejteni. Megjegyzem nekem még nem sikerült…

-Nem mondod! –Kippei hangjából sütött a cinizmus.

-Jól van na, tudom, hogy Shuichit az utóbbi időben többet zaklattam emiatt a kelleténél…

-Az őrületbe kergetted! –helyesbített a barna hajú fiú –Naponta kétszer kértél tőle bocsánatot. Holott szerintem már másnap sem haragudott rád. Nem ismerem valami régóta, de ennyit már én is megtudtam a jelleméről.

-Tudom… -Kotani tekintete makacsul fürkészte az utat szegélyező fákat.

-Héj…

-Többet nem fogom szóba hozni Shuichi előtt ezt a dolgot. Így megfelel? –nézett végre rendesen Kippei szemébe a zenész.

-Nem nekem kell megfelelnie, hanem neked. Tudod szerintem mi a bajod?

-Na mi te nagyokos? –dobolta az ülés karfáján türelmetlenül ujjaival Kotani a Rage beat ütemét. (munkahelyi ártalom)

-Az, hogy te nem is igazán Shuichi bocsánatára vágysz, mert tudod, hogy ő már rég megbocsátott. Inkább Yuki…

-Ne is folytasd, ha megkérhetlek!

-Most mért ne? Ah, kerülni akarod a témát, vagyis igazam van! –Kotani elvörösödött -Aha! Ezek szerint igazam van! –Kippei tudta, addig kell ütnie a vasat, amíg meleg.

-Jó és mi van, ha így van!? Arról ne is álmodj, hogy én még egyszer elmegyek ahhoz a hapsihoz, hogy újra belenézzek abba szenvtelen borostyán szemeibe. BRRR! Már a gondolatától is kiráz a hideg! Hogy egyszer megtettem az egy dolog, de akkor Shuichi érdekeit tartottam szem előtt.

-És most a magad érdekében kéne megtenned ugyanezt, de erre már nem vagy hajlandó. Tipikus. Még mindig többet törődsz másokkal, mint magaddal. –jegyezte meg a másik behunyt szemmel.

-A te szádból fura ezt hallani. Nem én utaztam 200 kilométert, csak, hogy ottlehessek egy idióta koncertjén.

-Valóban nem, de ne ostorozd magad. –Kotani makacsul összeszorította a száját, így Kippei, csak, hogy oldja a feszülséget, mellékesen megjegyezte. –Bár az idióta résszel talán mégis egyetértek.

-Haha! –a dobos nem tudta elfojtani a szája szegletében megbújó mosolyt.

-Öhm…

A két fiú meglepve pillantott fel, mikor valaki megállt mellettük. Az illető, aki egy tizenévesforma lány volt, kissé megszeppenve szorongatott egy noteszt izzadságtól nedves tenyerében. Félénken a busz hátulja felé pillantott, ahonnan fojtott hangok és vihogás szűrődtek el a két barát füléhez.

-Öhm… -mondta megint a lány, szemmel láthatóan nem túl sok bátorságot merítve az előbbi közjátékból.

-Igen? –biztatta kedves hangon Kippei, mert sejtette már, mire megy ki a dolog, és kissé sajnálta is szerencsétlen lányt, hiszen alig pár napja ő is átesett hasonló szituáción. –Mondd csak nyugodtan, nem harap ez a morcos fiú itt! –bökött Kotani felé az ujjával, aki értetlenül pislantgatott hol egyikre, hol másikra. A lány, hálás mosolyt küldött Kippei felé, akiben váratlan szövetségesre talált és immár valóban a másik fiúhoz intézve szavait megszólalt.

-Um… Kotani-san… kérhetnék egy… egy… -Kippei biztatóan rákacsintott, mire mély levegőt véve végre kibökte –egy autogrammot!

-Oh! –esett le az újdonsült hírességnek is a tantusz, amitől azonnal zavarba jött. Persze részt vett néhány „rajongórohamon" az utóbbi időben, de még közel sem kezelte olyan gyakorlottan a hasonló helyzeteket, mint a Bad Luck többi tagja. Elvégre Suguru természeténél fogva nem esett pánikba a tömegben, hogy is tehette volna, mikor Seguchi Tohma volt a nagybátyja? Hiro sosem volt az az idegbeteg fajta, Shuichi meg… hát Shuichi Shuichi volt és kész.

-Persze, semmi gond… -nyújtotta ki kezét a füzet felé a dobos és felvéve legcsábosabb mosolyát, kezébe vette a tollat. Pár másodpercig firkálgatott rá, aztán visszaadta, a lány meg úgy kapott utána, mint fuldokló az után a bizonyos utolsó szalmaszál után.

-Kö… köszönöm… és üdvözlöm Shindou-sant és a többieket.

-Mi köszönjük, hogy hallgatjátok a zenénket.

A lány tovább irulva-pirulva visszavonult, és a vihogásözön pontosan tudatta a két baráttal, amikor visszaért a helyére, barátnői körébe.

-Na azt hiszem őt már örökre levetted a lábáról. És micsoda mosoly… -utánozta Kippei barátja előbbi arckifejezését, persze eltúlzott változatban.

-Dugulj el! –csapott oda Kotani morcosan és immár véglegesen az ablak felé fordulva -Kelts fel, ha odaértünk!

-Ahogy óhajtod… Casanova! –tette hozzá, amivel kiérdemelt még egy csattanós ütést, de persze nem bánta olyan nagyon.

Pár perc csend után, mikor a fiú azt hitte, barátja már rég alszik, egy bizonytalan hang megszólalt mellette:

-Kippei… szerinted otthon… büszkék lesznek rám?

-Hát persze… -nyugtatta meg az, és hangja igazi meggyőződéssel csengett. –Ki ne lenne?

-Akkor jó… -ez már leheletfinom suttogásként érkezett, a következő percben pedig Kotani az igazak álmát aludta.