Vörös Hold
Kaoru
Azt mondják, azokon az éjszakákon, amikor a Hold vörösen izzik - ahogy ma is - valami szerencsétlenség történik.
Nem hiszek az ilyesmiben.
Engem a Hold mindig is megbabonázott, varázslatot űz a fénnyel.
Most, ahogy itt ülök a buszállomáson, a tündérvilágot felváltja ez a vöröses derengés.
Az emberek arca, mint megannyi vérző seb, vonul előttem az utcán.
Tekintetük kifejezéstelen.
Mennek előre.
Semerre sem néznek.
Mintha fel sem tűnne nekik, hogy minden tűzben ég. A mosoly ebben a fényben kegyetlen, bizarr vicsorrá torzul.
De ez csak a Hold játéka.
Felszisszenek, a cigaretta a körmömre ég, annyira belefeledkeztem a Hold bámulásába.
Indulnom kell.
Ha éjfélig nem foglalom el a szállásom, nézhetek más lakás után.
Ennyi pénzből pedig...
Mindegy.
Indulás.
Összeszedem a cuccom, és elindulok az éjszakába.
Átvágok a városon.
Ahogy célom felé közeledem, élénkül a forgalom. Night Clubok, Játékbarlangok egymás hegyén hátán. Neoncégérek vakítanak.
A klubok előtt lányok ácsorognak tenyérnyi szoknyácskákban, megpróbálnak minél több pasast becsalogatni.
Jó néhány klub előtt fiúk lézengenek feszülős cuccokban. Legtöbbjük velem egykorú. 22-23 évesek.
Ahogy egyre beljebb haladok a negyedben, feltűnnek a limuzinok is. Ezek a kocsik valahogy beleillenek az enteriőrbe. Elhúz mellettem három csillivilli batár, az utolsótól megkapom a hideg zuhanyt. Miért is ne?
Az ablak mögött egy alakot vélek felfedezni. Homlokba hulló tincsek, éjsötét tekintet, egyenes szemöldök - a jobboldalit forradás szeli ketté. Határozott, nem, inkább makacs áll. Az arcéleit mintha gránitból faragták volna.
Csupán egy pillantást vethettem rá a kényszerű fürdőzés közben, mégis...
Néhány perc múlva feledem is a fekete limuzin sötét utasát.
Legkisebb gondom is nagyobb annál, minthogy vadidegen pasasokat nézegessek.
Néhány sarokkal arrébb megállok egy bár előtt, újra megnézem a fecnit, amire a címet írtam. Akárhogyan nézem, ez egy bár, melegeknek. Ezt valahogy kifelejtették a hirdetésből.
Egy párra leszek figyelmes. A szőkített hajú srác rám emeli meleg, barna tekintetét. A fekete hajú 40-es pasas észre sem veszi, hogy a srác már jó egy perce engem bámul.
Egy helyben toporgok. Mit ne mondjak, zavarban vagyok.
Ekkor a szőke fiú eltolja a pasit, valamit mond neki, majd felém indul. Talán még nálam is fiatalabb, hihetetlenül vékony, mégis arányos.
Angyalarcán kedves mosoly.
- Helló! - köszön rám. - Segíthetek? Keresel valakit?
Az utóbbi kérdésnél kissé kétértelműen felvonja a szemöldökét, azonnal rávágom, hogy:
- Nem! Azaz... lehet, hogy rossz helyen járok, lehet, hogy nem értettem jól a címet...
Szemében felismerés csillan.
- Ezek szerint te volnál az új bérlő! Jó helyen jársz, ha te vagy... Mit is mondott Takashi? Megvan, Kaoru, igaz?!
Érzem, hogy fanyar mosolyra húzódik a szám - ezek szerint mégiscsak jó helyen járok. Mielőtt még e kikívánkozna, rendezem arcvonásaim.
- Igen, én vagyok Kaoru.
Erre felkapja az egyik táskám, belém karol, és szó szerint maga után vonszol... egyenesen be a bárba. Belépünk a félhomályos helyiségbe, meglepődőm, milyen nagy belül.
Az ajtó mellett szinte azonnal kezdődik a mahagóni bárpult, a másik vége a terem sötétjébe veszik. A hátsó fal előtt színpad terpeszkedik, előtte asztalok, székek. A terem másik felét paravánnal választották le, úgy tűnik, itt étterem üzemel. A fal mentén box-ok, előttük kisebb-nagyobb asztalok. A falakon faborítás, rengeteg fénykép, néhány poszter. Meglepve fedezek fel egy-két igen jó képet. Kiszakítom magam önjelölt kalauzom fogságából, és egyiket a másik után szemügyre veszem. A legtöbbje akvarell, de van néhány tusrajz és portré is. Hihetetlen tehetséges, akárki csinálta is. Belefeledkezem egy tájkép tanulmányozásába, megkocogtatják a vállam. Hátrafordulok, zavartan elvigyorodom.
A szőke srác elnézőn mosolyog rám.
- Látom, érdekel a művészet.
Újra a karom után nyúl, és maga után húz. Átvezet a klubon, egy falba rejtett ajtón át lépcsőházba jutunk. Ahogy körülnézek, látom, hogy az utca felől is van bejárat, nemcsak a klubból. Elhúzom a számat. Épp azon lennék, hogy lekoptassam kéretlen vezetőmet, amikor egy alak jelenik meg a lépcsőfordulóban. A srác magas, fekete haja a lapockáját veri, vázlatfüzetet cipel magával.
Meglepődőm.
Ez a fiú is - mást nem lehet rá mondani - feltűnően szép, és ahogy elnézem, jóval fiatalabb nálam. Újdonsült barátom felráncigál a lépcsőn, a srác kedvesen köszönti a szőkeséget.
- Rio! Rég láttalak! Mi van veled?
- Nem sok minden. De az, hogy nem találkozunk gyakrabban, nem az én hibám! Tényleg! Bemutatlak az új bérlőnek. Shin, ő itt Kaoru. Kaoru, ő Shin... Akarom mondani: Shinichi. Lent az étteremben, azok az ő képei.
Rámeredek a srácra. Ez a kölyök csinálta volna azokat a képeket?!
Gondolataim miatt nem feledkezem meg a jó modorról, kezet nyújtok.
Meleg és sima a keze, nem szorongatja percekig a kezem, mint mások. Kalauzom - mint kiderült, Rionak hívják - felkiált.
- Hogy én milyen modortalan vagyok! Be sem mutatkoztam. A nevem Hanazaki Rio, táncos vagyok. A művész úr is táncol, de csak ha igen-igen pénzszűkében van - mondja nevetve. – Látom, igyekszel valahova, nem is tartunk fel tovább. Megmutatom Kaoru szobáját, aztán nekem is indulnom kell. Fél 12-kor kezdődik a műsor.
Shinichi megértően mosolyog, majd viszlátot köszönve elvonul.
Rio tovább csacsog a bal fülembe, miközben felvezet a harmadikra.
- Kicsit lépcsőzni kell, de megéri. Szép a kilátás, és fent csak 4-en vagyunk veled együtt. A legtöbben, akik itt lakunk, vagy lent dolgoznak, vagy valamelyik másik klubban. Néhányan fogadnak kuncsaftokat is, de ne aggódj, nem fognak zavarni. Így ni, itt is vagyunk. Ez lesz a te lakásod, mert ez lakás, nem úgy, mint a többi.
Kulcsot varázsol elő rengetegzsebű mellényéből, és benyit.
A nappali tágas, hatalmas ablak és ajtó nyílik az erkélyre.
Balra a "konyha", jobbra két ajtó nyílik. Az első a fürdőszoba. Zuhany, WC, mosdó.
A másik ajtó a hálószobába vezet, viszonylag normális méretű, bár a faltól falig ágy láttán egy kissé meglepődőm. Rio, látván zavaromat, kedvesen hátba vereget.
- Ezt az előző lakó hagyta itt... Nem mondom, hely az van rajta bőven. - Az ajtóból még visszaszól: - Nem csak aludni!
Mosolyog kétértelműen, majd még hozzáfűzi:
- Általában fél 5-kor végzek - búgja, majd pát intve kilibeg az ajtón.
Fejcsóválva zárok utána. Amikor az ablakhoz lépek, még mindig vigyorgok. Igazat adok Riónak, tényleg szép a kilátás, és ezért a pénzért ez egy kész lakosztály. Az igazat megvallva, rosszabbra számítottam. Hagyom a francba a kipakolást. Lezuhanyozok, megcsinálom az ágyat, és álomtalan alvásba zuhanok.
Katsuya
Fülsüketítő, ahogy a telefon csöngése megtöri a csendet. Tudom, ki az, mielőtt a kijelzőre pillantanék. A csevej alig tart tíz másodpercig. Öt perc sem telik bele, és hallom, ahogy a kocsik lefékeznek a ház előtt.
Nem kapkodok, veszem a bőrdzsekim, és szépen komótosan lesétálok. Három limuzin áll az utcán, útálom ezeket a kocsikat, mégis beszállok. Velem szemben két gorilla csücsül, akkora hónaljdudorral, mintha legalábbis egy focilabdát rejtegetnének. Egyik sem szól, kukán ülnek velem szemben, de a szemüket le nem veszik rólam.
Ezek szerint tudják, hogy hogy jártak az elődeik. Úgy tűnik, a hírnevem megelőzött. A két testőr helyett az utcát nézem. A kupinegyed felé tartunk, a fiúk és lányok már az utcán.
Ez az utolsó.
Ezért kell óvatosnak lennem.
Tekintetem tovább fürkészi az utcát. Egy magányos alak táskát cipel. Ahogy a kocsi elhúz mellette, hideg zuhanyt zúdít a nyakába. A lámpafényben egy szemvillanás erejéig látom az arcát.
Félhosszú fekete haj, ívelt szemöldök, lágy, de nem nőies arcvonások, telt érzéki ajkak... Érdekes, pont az esetem. Elhessegetem magamtól a fiú képét. Több eszem is lehetne, mint hogy most nézegetem az új felhozatalt.
Majd később... ha lesz később.
Két jobbos kanyar után fékez a kocsi.
Casablanca, hirdeti a neoncégér.
Elhúzom a szám. Luxusfiúk, csillivilli aranyborítás... a Han féléknek való presztizsbár. Kinyitják nekem a kocsiajtót, majdnem elröhögöm magam. Belépek a bárba, na igen, aranyfüst dögivel, sejtelmes vörös derengés, bőr kanapék... giccs. A velem érkezett két gorilla a hátsó szobához vezet. Belépek. Bezárul mögöttem az ajtó. Egy kéz ragad meg, és a falhoz lök. Megmotoznak, nem éppen finoman. Elveszik a stukkerem. Nem is tapiznak tovább. A kés a bakancsomban és az ökleim még megvannak. Nem vagyok egészen fegyvertelen, majd fanyar mosollyal a gorillák ágyúira gondolok.
Újabb ajtó állja utamat. Bentről meghallom Han reszelős hangját.
- Engedjétek be.
Szezám tárulj. Igazi kubai szivar füstje lengi be a szobát. A két gorilla kint van, sebaj, van itt helyettük bent másik négy. Han rám vigyorog. Gyűlölöm a békapofájú kis szarházit.
- Katsuya! Örülök, hogy újra látlak.
Megállok az asztal előtt.
- Hát én nem. Hagyjuk a szokásos köröket. Térj a tárgyra.
Eltűnik a vigyor a képéről. A szemei mint két élettelen kődarab.
- Rendben, ahogy akarod.
Az asztalra vág egy fényképet. Ismerem a fazont, piti kis szélhámos.
- Holtan akarom látni.
Ránézek.
- Azt hiszem, elfelejtettél valamit.
- Igazán, mégis mit?
Már értem, mire ment ki a játék. Pontosan tudta, hogy nemet mondok. A kis szemétláda!
- Én nem vagyok gyilkos.
Diadalmas fény villan a tekintetében, de a miheztartás végett üvölt, mint akit nyúznak.
- Hát úgy tűnik, te is elfelejtettél valamit! Tartozol nekem!
Majd alig hallhatóan hozzáteszi:
- Ha nem teszed meg... meghalsz. Ezt jobb, ha észben...
Közbevágok, öklömmel hangsúlyozom mondandóm. Az egyik gorilla megroggyan, dőlésére rásegítek a könyökömmel. Mielőtt elvágódna, a hónaljdudor után kapok. Nem nagyon van időm csodálkozni, mégis meglepődöm.
Ez egy kész ágyú!
Sebaj, annál hatásosabb, amikor kibiztosítom és Hanra emelem. Mozdulatlanságba dermed a szoba. Hannak torkán akad a szivarcsutka. Nagyot nyel, arcán döbbenet.
- Meghalsz, mielőtt elsüthetnéd.
Farkasvigyort villantok rá. Látom rajta, hogy reakcióm meglepi.
- Hidd el, vagyok olyan gyors, hogy ha arra kerül a sor, velem döglesz.
Mit nem látok, a pasas izzad.
- Mit akarsz? Pénzt?
- Nem kell a pénzed. Vége.
Látom, ahogy az erek kidagadnak a nyakán, de rábólint.
- Rendben. Akkor ha nem bánod...
Az egyik izompacsirta a hónaljtok felé nyúl, elsül kezemben az ágyú. A testőr vállán vérvirág nyílik.
Itt az alkalom.
Emelem a lábam, kivágódik az ajtó. Az egyik kint maradt testőr a szemközti falra kenődik. Elrohanok mellette. A stukkert zsebre teszem, kétlem, hogy bejelentenék az eltűnését. Szó szerint kirobbanok a kijáraton. Hallom magam mögött a hangzvart.
Gyerünk, tovább.
Befúrom magam az éjszakába. Túl veszélyesnek ítélem, hogy haza menjek. Valószínű, hogy nem is fogok többé. Futás közben felidézem kedves kis hajlékomat. Nem nagy durranás, de nekem megfelelt. Hallom magam mögött a betonon kopogó bakancsokat.
Tovább.
A bútor nem az enyém. Minden vagyonom a dzsekim zsebében. Viszont... lehet, hogy ott már nem keresnének. A következő utcánál jobbra kanyarodom, senki sem ismeri nálam jobban a várost. Üldözőim lassan, de biztosan lemorzsolódnak. A lakásommal szemben van egy bazi építkezési terület. Innen közelítem meg a házat. Tök sötét van, az orromig sem látok. Az ilyen helyektől a frász kerülget. Felhúzom magam a palánkon, végigkémlelem az utcát. Oké. Sehol senki. Átlendülök, szárnyalásom közben veszem észre a palánk tövében strázsáló alakokat. Visszanyúlok a palánkhoz, így változtatok röptöm ívén. Az egyik pasason landolok, ez most alszik egyet. Szemem sarkából villanást látok, hatalmasat kapok a vascsővel. Tartásom nem a régi délceg, féloldalassá válok. Vörös köd lebben a szemem elé, előre küldöm jobb öklöm, s mellékelem a bal térdem.
A vascső tán föld körüli pályára áll, úgy húz elfelé. Vesén találom, már nem olyan fickós. A levegőbe lendülök, és talpéllel ringatom álomba a pasast. Pontosan tudom, ha ezek meglógnak, még idő előtt a nyakamra hozzák Hant. Annak nem igazán örülnék. Szépen összecsomagolom a két fickót, bezsuppolom őket a sarkon álló Subaruba. Mire végzek velük, sérvet kapok. Ezúttal óvatosabb vagyok, a stukkert küldöm előre a lakásom ajtajában. Na igen, végül is mire számítottam? Szinte darabokra szedték a lakást. Hajaj, ez a tulajnak nem fog tetszeni. Nem hagytak egyben semmit, kénytelen leszek már ma éjszaka másik szállás után nézni. Számba veszem a lehetőségeimet, Takashi a legbiztosabb megoldás. Egy kisebb összegért tartani fogja a száját, és még mindig tartozik egy szívességgel. Hát, nincs okom, hogy tovább maradjak,irány a Silver Moon. Mivelhogy nem árt az óvatosság, inkább kerülő úton megyek. Alig egy óra keringés után a Silver Moon előtt vagyok. Az ajtó mahagónifából van, sötét és erős. Kellemes félhomály fogad, a pulthoz vonulok, ami annyit tesz, hogy tíz percig is eltart, mire a pulthoz érek. Tömeg van. Szerencsémre Shin van a pultban, elmosolyodik, amikor észrevesz. Kérdezés nélkül csapolja a sört, ezt már szeretem. Az órámra pillantok, nemsokára fél 12, kezdődik Rio műsora. Kész hírességnek számít errefelé. Kialszanak a fények, csak egy világít a színpad előtt. Rio kilép a csalóka fénybe, üdvrivalgás fogadja. Megszólal a zene, és ő vele mozdul. Elképesztő, sehol sem törik meg a mozgása, mint a kígyó, amikor az áldozatát bűvöli. Úgy tűnik, Takashi ma nem élvezi Rio műsorát, pedig szó szerint rajong érte. Megkérem hát Shint, hogy kísérjen hozzá. Takashi irodája az alagsorban van, az előttem haladó Shint figyelem, olyan finom és lágy a mozgása, mint kevés nőé. Mire gondolataimból felocsúdom, már Takashival szemben ülök. Vékony aranykeretes szemüvege fölött rám pillant a mélykék szempár.
- Katsuya, rég láttalak.
Elvigyorodom, mint mindig, most is kimért és precíz. Hófehér ing, élére vasalt nadrág, hozzá illő mellény és nyakkendő. Mindegy mikor állítok be, mindig úgy néz ki, mint akit skatulyából húztak ki.
- Szükségem lenne egy szobára, egy időre le kell merülnöm.
- Semmi akadálya csak...
Közbevágok: - Tudom, itt nem lesz balhé, attól nem kell tartanod.
-A harmadikon a 4-es szoba szabad.
Az íróasztal fiókjából előhúzza a kulcsot, egy pillanatra megvillan előttem az ott tárolt Glock. Észreveszi pillantásom, szégyenlősen lesüti a szemét. Átadja a kulcsot és utamra bocsát. Nem éppen veszélytelen ezen a környéken élni. Az óta az éjszaka óta lapul a Glock az íróasztalfiókban. Akkor Takashi majdnem meghalt.
Átverekszem magam a tömegen, a lépcsőházba nyitok. De túlélte, nem úgy, mint az a srác. Hogy is hívták? Már nem emlékszem, ahogy a fiú arcára sem, csak arra, ami maradt belőle. Még mindig ökölbe szorul a kezem, ha arra az éjszakára gondolok.
A szoba tiszta és rendes, mint minden ezen a helyen. Az erkélyre lépek, levetem magam a székbe. Hiába próbálom, ezúttal nem tudom elzárni a vetítést. Lehunyom a szemem, rossz ötlet volt, így csak élesebb a kép.
Ezek szerint ma sem alszom...
Kaoru
Vakító napsütésre ébredek. Aztán pedig alig hiszek a szememnek, valaki ül az ágyamon. A régi rettegés felébred, ütésgyorsan hátrálok, a fejem koppan a falon.
A fickó arca kikerül a furcsa fényből. Rio az. Érzem, ahogy a megkönnyebbülés végigsöpör rajtam. Idegesen a hajamba túrok, és ráförmedek az engem fixírozó srácra.
- Tudtommal bezártam az ajtót! Hogy kerülsz ide?!
Engem néz, a tekintete szánalommal telik meg. Karcsú ujjú keze felém nyúl, mielőtt még hozzám érhetne, elhúzódom.
- Jól vagy? - kérdezi.
- Semmi bajom! Viszont kérdeztem valamit. Hogy jutottál be?!
- Én felelek a szobákért, ha valami történne, minden szobához van pótkulcs.
Nem tetszik, amit hallok, bár logikus.
- Ne csinálj még egyszer ilyet, most pedig kifelé!
Bólint, és feláll. Az ajtócsukódást hallva végre ellazulnak izmaim. A fejem hátraejtem, újra koppan a falon.
A francba!
Ez a nap is jól kezdődik.
Katsuya
Valamikor hajnalban elaludhattam. Elgémberedett tagokkal tápászkodom fel a székből. Az órámra pillantok. Fél kilenc. Nem is vágyom másra, csak egy jó forró zuhanyra. A forró víz ellazítja fáradt izmaim.
Kilépek az ajtón. Miközben tiszta cuccokról és egy jó erős feketéről ábrándozom, hangos szóváltásra leszek figyelmes. A folyosó elejéhez sétálok, volt már rá példa, hogy az egyik kuncsaft razziázott. Mielőtt bekopoghatnék, nyílik az ajtó, Rio lép ki rajta. Rám néz, a tekintete elgondolkozó, aggodalmas. Mikor felfogja, ki vagyok, mosolyt varázsol az arcára.
- Katsuya! Ezer éve, hogy utoljára erre jártál. Ha tudtam volna, hogy jössz, szabaddá teszem magam.
Elmosolyodom, Rio már csak ilyen, leáll bárkivel flörtölni.
- Erre még visszatérünk – ígérem. - De most nem ezért vagyok itt, egy darabig itt fogok lakni...
- Valami baj történt? - kérdezi aggódva.
- Semmi olyasmi, amit ne lehetne megoldani. De most légy olyan drága és csinálj nekem egy jó erős kávét.
- Neked bármit -mosolyog.
Kaoru
Rio távozása után a fürdőszobába vánszorgok. Reggelente használhatatlan vagyok, amíg meg nem iszok két jó erős kávét.
Az előző adrenalinfröccs után visszasüppedek a félkómás állapotba.
A tükörből rámpillantó alakra fintorgok, majd beállok a zuhany alá. Valami munkát kell szereznem. Nem sokáig lesz elég a pénzem, három hónapra előre kifizettem az albérletet, ami maradt, az nem sok...
Ennél tovább már nem bírok gondolkodni.
Koffeint! - felkiáltással a bárba indulok. Alig lépek ki az ajtón, Shinichibe botlok, bosszantóan jól néz ki. Hogy az állandó éjszakázás után is ilyen kisimult legyen valaki, bezzeg én...!
- Szia, Kaoru!
- Ah, heló, Shinichi.
- Ahogy elnézem, rád férne egy jó erős kávé - mondja nevetve.
- Inkább kettő. - Én is elmosolyodom. Jó fej ez a srác, főleg ha még kávét is csinálna... de ezek már vérmes remények.
- Gyere, csinálok neked egy jó erős feketét.
Teljesen elérzékenyülök, ez a Shinichi az én megmentőm!
- Köszönöm, nem tudom, hogy bírtam volna ki a legközelebbi kávézóig...
- Ugyan már, miért mennél kávézóba? Reggelente is mindig van valaki lent a bárban.
- Köszönöm...
Benyitunk a bárba, Rio nevetése üti meg a fülemet. Na, ő az, akivel ma már nem akartam találkozni.
Mielőtt valami kifogást találhatnék arra, hogy lelépjek, Shinichi belém karol, és magával húz.
Katsuya
- ...szóval tegnap jött, késő éjjel. Helyes srác, pont a te eseted.
- El tudom képzelni...
Belekortyolok a kávéba - erős, mint egy lórúgás, tökéletes. A nyíló ajtó vonja magára figyelmemet, még szerencse, hogy már lenyeltem a kávét, különben cigányútra ment volna. A tegnapi srác lép be az ajtón, pontosabban Shin vontatja.
Kaoru
Kénytelen vagyok követni Shint, ha nem akarom, hogy végigvonszoljon az éttermen.
Elakad a lélegzetem, amikor meglátom, ki ül Rio mellett. A srác, akit tegnap láttam.
-x-