Műfaj: Gen flashfic (asszem: címmel együtt 300 szó), amit egy slasher követett el.
Szerzői jogok: A „Jó barátok" („Absolute Friends") c. könyvért John Le Carré-nek tartozunk köszönettel, én csupán konspiráltam egy csöppet a karaktereivel.
Szerzői jegyzetek:
1) Lehet kövezni. Nem igazán gen (szerintem már túlléptem ezt a határt), de nem is igazán slash (mert ebből az egészből sosem lesz slash), és persze nem pre-slash (mert nem következik utána semmi, lásd előző pont), és nem vagyok hajlandó azt írni, hogy „slash, ha hátralépsz három lépést a számítógépedtől, elfordítod a fejed harminc fokos szögben, hunyorítasz, és közben a „Y.M.C.A."-t dúdolod". Meg vagyok lőve.
2) Engem kifejezetten zavar, hogy látom a történet mondatvezetésén, hogy akkortájt éppen Saramagót (is) olvastam, de ezen már nem tudok változtatni.
3) A cím arra utal, hogy a történetnek talán lesz egy párja is, ha egyszer rászánom magam, és megírom.

És ahogy a dolgok nem történnek meg

Ezerféle módja lehet annak, ahogy a dolgok egy adott pillanatban megtörténnek, vagy nem történnek meg, de vannak esetek, olyan ritka alkalmak, amikor valami nem történik meg, és erre csak egy, egyetlenegy mód van. Többnyire ez lesz a valóság, vagy az igazság (milyen nagyzoló szó a semmire!), de néha nem.

Ritkán van az, hogy észreveszzük mikor nem történik meg valami. Amikor tényleg nem történnek dolgok, az nem az üresjáratú pillanatok közötti pillanatnyi üresjáratok nihiljét jelenti, sokkal inkább egyfajta megtorpanást a tett előtt (helyett vagy után), amikor az emlékezet szépen elraktározza a cselekvést, és csak egy homályos utalást hagy a nem cselekvésről, ami meglehetősen kevés esetben realizálódik felismeréssé. Gyakrabban formálódik meghatározhatatlan rossz érzések keverékévé, melyek néha zavarban, bűntudatban, vagy félelemben konkretizálódnak, néha pedig teljesen eltűnnek, hogy aztán az élet egyik legváratlanabb mozzanatában előérzetként jelenjenek meg újra.

Hogy végül mi raktározódik el? A meredek lépcső, amely a padlásra vezet; a hórihorgas alak nyakába kapaszkodó kisember; a részegség szelének és a józanság árnyékának együttes jelenléte; a szoba közepén lerúgott cipők; nyikorgó ágy, ahogy Sasha a matracra puffan, és a tiltakozó nyekkenés, amikor Ted követi; fészkelődés; a saját ágy tompa és visszautasított hívása; rossz álmok, Sasha összeszoruló marka Ted gallérján, Ted csitító keze Sasháén.

És mi marad még? Reggel: idegen, savanyú lehelet az arcon; álmos pillantás, minden forradalmi tűztől mentesen, lassan éberré válva, áthatóbban, mint valaha; gyűrött vonások, és a gyűrött vonásokat körberajzoló tekintet; felismerés? talán, de inkább nem; lassan vánszorgó percek, öt vagy tíz vagy huszonkettő; csend; még tovább csend; figyelem. Végül minden zavar nélkül szélesedő, de magányában suta angol vigyor, majd feleletként kurta, katonás, szász biccentés; lassú feltápászkodás; ottlétével és nemlétével egyszerre kínzó és kérkedő másnaposság; nyögések, nevetés, német káromkodás, de csak az enyhébb változatból; szokásos reggeli tennivalók.

Talán valahogy így szoktak a dolgok nem megtörténni.

Pont.