A kis Borostyán
Prológus
Két alak ült a Fonó sori ház konyhaasztalánál. A szőke hajú lány szemhéját összeszorítva koncentrált a kívánságára. A kezét az asztallapon pihentette, és előtte egy csokoládétorta feküdt a hófehér tányéron. Tizenhét gyertya fénye világította meg az arcát. Perselus hátradőlt a széken, és szelíd mosollyal figyelte a lányát. Elöntötte a szeretet, ahogy arra a sok emlékre gondolt, amit az elmúlt tizenegy év alatt éltek át közösen. Voltak jó és rossz időszakaik, de egy valami állandó volt: az egymás iránt érzett feltétlen szeretetüket semmi nem tudta elhomályosítani.
A sors néha különös tréfát űz olyanokkal, akik nem is remélnek, akik lemondanak minden jóról. Piton tudta, hogy nagy ajándék birtokosa, és bár máig hitte, hogy nem szolgált rá, mégis örült, hogy az élet másként gondolta, és az útjába sodorta Ambert*, a kis Borostyánt.
Már nem kívánta vissza a régi magányos estéket. Nem tudta másként elképzelni az életét.
Éveken át érezte úgy, mintha valaki egy hatalmas darab perui instant sötétségport dobott volna a lába elé. A gomolygó kékes-fekete füst körüllengte egész lényét, beszivárgott a bőre alá, megtöltötte a lelkét, és a szívét kősziklává változtatta. A „füstön" át nem láthatta őt senki, nem ismerhették valódi lényét, és ő sem ért el senkit. Érinthetetlen volt, láthatatlan. Árnyákként élt, sötétséggel és fájdalommal teli világban, amelyet teremtett. Falakat húzott maga köré, és csapdába esett saját börtönében, amit a bűntudat táplált.
Az ilyen embereknek megváltás a halál. De ritkán kapjuk azt, amit szeretnénk.
A háború mindenkit megváltoztatott, és ez alól Perselus sem volt kivétel. Sokan évekig nem tudták feldolgozni az őket ért veszteségeket, de a bájitalmester igyekezett átlendülni a holtponton. Egy hosszú, keserves korszak zárult le számára, és végre volt ideje átértékelni az életét, szembenézni a jövőjével. Soha nem tervezett évekre előre, bár igyekezett egy lépessel Voldemort előtt járni, nem ringatta magát hiú reményekbe, úgy gondolta nem fogja túlélni a Végső Csatát.
Majdnem igaza lett, de holtában nem vigasztalta volna, hogy ezúttal sem tévedett. Egészen addig nem tudta, hogy élni akart, míg a Szellemszállás poros padlóján, a lélegzetvételért küzdve, agonizálva próbált harcolni a lehetetlennel. Nem emlékezett rá, hogy mi történt vele, miután odaadta az emlékeit Potternek, csak mások, mint Minerva McGalagony, elmondásából ismerte az események váratlan fordulatának történetét. Azt gondolta, hogy rémálmaiban majd elő- előbukkannak emlékfoszlányok, apró tudattöredékek. Azonban az álmai nem voltak segítségére, soha nem jutott tovább annál a pillanatnál, amikor szemhéja nehézkesen lecsukódott, és ő még egyszer utoljára bugyborékoló hanggal levegőért kapott.
Talán jobb volt így, éppen elég démonnal kellett megküzdenie élete során, nem volt szüksége még egyre.
Nem hitt a végzetben, a jelekben, az Univerzum erejében, Merlin jóságában vagy éppen bosszújában. Nem keresett válaszokat a miértekre, a megmagyarázhatatlanra, csupán élni akart a második lehetőséggel, amit kapott. Ezúttal tényleg élni szeretett volna. Nem akart elszámolni az idejével, a tetteivel, nem akart fellelőséget vállalni senkiért, így úgy döntött, nem tér vissza a Roxfortba. Hazudott volna, ha azt állítja, ez könnyű döntés volt, de úgy érezte, ez a helyes út. Végtére is a Roxfort is a múltja egyik állomása volt.
Akkor még nem tudta, hogy a múltunkat hátrahagyni nem ilyen egyszerű, nem csupán egy elhatározás kérdése. A tetteink elkísérnek a jelenbe, és továbbvisznek a jövőbe. A döntés, amit egykor Theobald Blaxton ügyében hozott, nem várt hullámot indított el.
Első fejezet
Az általános nézet a Mardekár ház tanulóiról egyöntetűen az volt, hogy közülük kerülnek ki a sötét varázslók. Ez részben igaz volt, eme ház tanulói valóban sokkal inkább ki voltak téve a kísértésnek, hogy a Sötét Nagyurat szolgálják.
Theobald éveken át nézte, hogyan közösítik ki a társaik azokat, akik nem egy jó nevű aranyvérű családból származtak, és az igazságtalan bánásmód ellen nem tett semmit. Elfogadta, hogy ez a dolgok rendje. Beletörődött, hogy az apja és az anyja olyannak nevelte, aki majd szolgálni fog egy eszmét, amit nem is igazán ért, de hosszú idő telt el úgy, hogy nem zavarta az, ami körülötte folyt.
Egyre közelgő tizenhetedik születésnapja, aggodalommal töltötte el. Tudta, mit várnak el tőle a szülei, a társai. Voldemort szolgája lesz ő is, vagy halott. Nem volt más opció, nem volt kibúvó.
Azt hitte, már döntött, és igyekezett hinni benne, hogy jól választott, ám a kétely mindig körüllengte a tetteit. Ott motoszkált a fejében a kérdés a nagybetűs MIÉRT. A választ pedig neki kellett megtalálnia rá.
Titokban kellett tartania a vágyát. A vágyat, hogy megértse a gyűlölet gyökrét. Sokan nem gondoltak bele abba, miért is kell gyűlölniük a muglikat, miért kell megvetniük azokat, akik bár elméletben kevesebbek náluk, varázserő híján védtelenek.
Tanulmányozni szerette volna őket, megismerni az okát annak, miért fogja majd egy varázstalan ember vérét ontani a beavatási szertartáson. Értenie kellett, miért fogja majd a gyűlölettől fröcsögő fekete csuklyás, álarcos halálfalók gyűrűjében elköveti élete első megbocsáthatatlan, szörnyű tettét, miközben Voldemort vörösen izzó tekintete egyenesen rá fog szegeződni.
Hogy hogyan alakult volna az élete, ha nem hozza meg ezt a döntést, ha elnyomja magában az eredendő jóság szikráját? Már nem tudta meg soha, és akárhogyan is fejeződött be életének története, egy percig sem bánta.
Szerelembe esni, nem bűn, nem lehet az, ha az érzés tiszta és igaz. Ebben hitt, ezt az eszmét akarta vallani még akkor is, amikor szülei elborzadva vették hírét, hogy választottja a mugli Mary Baker. A halál árnyéka rávetült arra a parányi kis boldogságra, amit akkor érzett, amikor a lány igent mondott neki. A szerelmük bármilyen szép és ártatlan is volt, az első pillanattól kezdve megpecsételte mindkettőjük sorsát.
Theobald tudta, hogy veszélynek tette ki magukat, és ha nem lett volna annyira önző, akkor lemondott volna a lányról, ezzel megkímélve őt a gyötrelmes haláltól.
De önző volt, akarta Mary szerelmét, és mindent, ami ezzel járt.
A szülei egy ideig próbálták jobb belátásra bírni. Az apja nem riadt vissza a fenyegetőzéstől, és elcsattant egy pofon is. De mindez hiábavaló volt, Theobald makacsul ragaszkodott a lányhoz, akihez tartozni vágyott. Kitagadták, egyetlen galleon nélkül elkergették hazulról. Az apja utolsó szavai sokáig ott csengtek a fülében: Számomra halott vagy!
Akkor még nem tudta, hogy a fia valóban a halál markában volt.
Ahogy Voldemort hatalma erősödött, Theo úgy érezte egyre sürgetőbbnek, hogy valahogy kiutat találjon ebből a lehetetlen helyzetből. Amikor a Sötét Nagyúr is hírét vette a fiatal varázsló hűtlenségének, vérdíjat tűzetett ki a fejére.
Blaxton versenyt futott az idővel, féltette a saját és Mary életét is. Menedéket kellett találnia, és minden alkalommal ugyanaz az egy név látszott a megoldásnak: Perselus Piton.
Nyílt titok volt, hogy egykori házvezető tanára kinek az oldalán áll. De azokon az összejöveteleken, amiket a Blaxton házban rendeztek, időről-időre felütötte fejét a kétely, a bizonytalanság. Amikor a vendégek többsége távozott, és Mr. Blaxton csak a legbizalmasabb barátaival maradt a társalgóba, már nyíltan beszélhettek a bájitalmesterről.
Theobald időnként a résnyire nyitott ajtó rejtekében megbújva kihallgatta ezeket a beszélgetéseket.
Annyi minden szólt a bájitalmester hűsége ellen és ugyanakkor mellette is. Piton mindig is tudta, hogy vékony jégen jár, hogy bár az álcája tökéletes, tisztában volt vele, hogy az emberek sosem fognak teljesen megbízni benne.
Theobald mégis bízott a házvezető tanárában, tisztelte őt. Amikor úgy döntött, hogy a kezébe adja az életét, és elmond neki mindent, nem lehetett benne biztos, hogy nem a halála óráját hozta-e előrébb. Csak remélni merte, hogy Piton segíteni fog neki.
A bájitalmester végighallgatta a kétségbeesett fiút, és könnyedén levonta a végkövetkeztetést. Az ifjú Blaxton áruló volt azok szemében, akik Voldemorthoz voltak hűségesek, és gyáva volt mindazoknak, akik a Világos oldalon harcoltak, mert nem kívánt a soraikba állni.
Magára emlékeztette, de bátrabb volt nála… Ez a pillanatnyi szentimentalitás vezetett a férfi részéről ahhoz a döntéshez, ami megváltoztatta mindannyijuk életét.
A bájitalmester megesküdött a fiatal varázslónak, hogy bármi történjék is, Maryre vigyázni fog, szemmel tartja őt, ha Theobald már nem lesz többé.
Voldemort tisztogatásai mindig is alaposak voltak. Az emberek félelmének szele úgy vonta simogató bársonyba elkorcsosult lelkét, ahogy a Dementorok szívták magukba áldozataik boldogságát. Vérárulók, félvérek, mugli pártolók lecsupaszított koponyáin „sétált át" az általa hitt dicsőségbe.
Perselus megtette, amit tudott, volt, akit sikerült megmentenie a halálfalók karmai közül, és ez bár nem sok vigaszt nyújtott mások halálának súlya alatt, azért időnként segített elviselni az élete megpróbáltatásait.
Theobaldot nem egyszerűen megölték. Szétcincálták, kizsigerelték, addig kínozták a létező összes sötét átokkal, míg a saját haláláért nem könyörgött. Azok ölték meg, akikkel egykor megosztotta roxforti szobáját. Hűségük és odaadásuk bizonyítékaként levadászták őt, és a Sötét Nagyúr elé cipelték. A bájitalmester nem tudott érte tenni egyebet, mint betartani a fiatal férfinak tett ígéretet. Meg kellett óvnia a mugli lányt a haláltól, mert a segítsége nélkül védtelen maradt volna a halálfalókkal szemben.
Maryt a lány anyjához vitte. Bertha a felét sem fogta fel annak, amit Perselus akkor éjjel elmesélt neki, és szinte biztos volt benne, hogy az idegen férfi, aki betámogatta a háza nappalijába az ájulás szélén álló lányát, megbolondult. A furcsa história ellenére, Bertha a zsigereiben érezte, hogy bíznia kell benne, noha az egészből semmit sem értett. Mary szíve alatt már ott dobogott az új élet, az ártatlan kis jövevény, akit meg kellett védeniük.
A csata után Perselus a Szent Mungóban feküdt, ahova öntudatlan állapotba szállította be Potter és a barátai.
Mikor hosszú hetek után végre magához tért, Minerva meglátogatta, és a bájitalmester kikötötte, hogy rajta kívül senki más nem lépheti át a kórterme küszöbét.
A boszorkány szabad bejárást kapott a férfi házába is, ahol egy nap, egy különös mugli bélyeggel ellátott borítékot talált a padlón, alig egy lépésnyire a bejárati ajtótól.
Mikor Perselus kézhez kapta, már sejtette, kitől érkezett, és azt is tudni vélte, hogy nem kapott jó híreket.
Mr. Piton!
Még mindig nem értem, mi történt hét hónappal korábban azon a borzalmas, viharos éjszakán, mikor megjelent a házam lépcsőjén a falfehér lányomat támogatva. Talán soha nem is fogom tudni, mitől mentette meg őt, és ezért a hálám sem tűnhet valóban őszintének. Pedig el kell hinnie, hálás vagyok azért, hogy megmentette a lányomat attól a borzalomtól, amiből az Ön állítása szerint csak keveseket tudott kiszabadítani!
Hét hónap nem sok idő… Ennyi maradt nekem az én Marymmel, aki az után az éjszaka után többé nem szólalt meg. Már akkor elvesztettem őt, de ennek súlyára csak később döbbentem rá.
Kínzó egy szülőnek a saját gyermekét eltemetni, mert nem ez kellene, hogy az élet rendje legyen. Én pár napja mégis véső búcsút vettem attól, akit a világon mindennél jobban szerettem. Talán jobb így, legalábbis ezzel tartom magamban a lelket. Mary nem akart már élni, és Isten megkönyörült rajta, és magához vette őt. Az élet kegyetlen tud lenni, és mi nem érthetjük, miért állít minket ilyen keserves próbák elé.
Már az Úr vigyáz a lányomra, és hogy enyhítse a bánatomat, a helyére valaki mást küldött. A kis Borostyán új értelmet ad az életemnek. Köszönettel tartozom Önnek, bár szavakkal talán sosem fogom tudni kifejezni a hálámat.
Kérem, ha egy mód van rá, látogasson meg minket, ha a sejtése igaz a kislánnyal kapcsolatban, ahogy azt első találkozásunkkor elmondta nekem, akkor szüksége lesz valakire, aki a kapocs lesz majd azzal a világgal, amit én nem értek, és a saját érdekemben távol kell maradnom tőle.
Segítsen nekünk, kérem, ha eljön az ideje, nem számíthatok másra, csak Önre, akit bár alig ismerek, mégis minden imámba belefoglaltam attól az éjjeltől kezdve.
Tisztelettel: Mrs. Bertha Baker
* Amber – Angol női név jelentése: borostyán