Vajdaság fáradtan dőlt hátra, otthoni, kényelmes ágyába. Újabb szerb-magyar incidens volt az egyik határmenti kis faluban, és megint neki kellett intézkednie. Mintha Szerbia azt hinné, hogy az északi területekért kevésbé felel, mint a déliekért. Persze el van foglalva Koszovóval, de akkor is... Nem a férfi felelős az egész országért? És mégis...
- Vajon miért? - tette fel magának a kérdést.
Nem konkrét kérdés volt ez, csak egy sóhajtás. Fáradt volt. Nagyon. Elege volt a harcokból és az egymásra mutogatásokból. Békét akart, egységet de nem merte hangosan hangoztatni elveit. Hiszen ő nem volt más, csak egy kis autonóm terület. Az ő véleménye nem volt fontos.
Már az Osztrák-Magyar Monarchia előtt, amikor nagyon kicsi volt, feltette anyjának a kérdést:
- Ugye mi egyszer nagy család leszünk?
- Már most azok vagyunk. - Magyarország rámosolygott, de amint a kérdés folytatódott, a mosoly lehervadt kedves arcról:
- Én úgy értem, mindenkivel. Szerbiával, Szlovéniával, Horvátországgal, Romániával, Oroszországgal, Németországgal, Törökországgal...
- Nem. - A válasz szinte csattant a levegőben. - Soha nem élhetsz olyanokkal, akik elárultak, megcsonkítottak, vagy megaláztak. - Noha Erzsébet akkor még nem is tudta mit is jelent valójában, amit mond, hangja már elutasított mindenféle együttműködést.
- De én... Miért kell rabja lenni a történelemnek? Miért kell utálni a másikat?
Soha nem értette meg senki Vajdaság kérdését. Magyarország kerülte a témát, Szerbia, akivel később barátságot kötött, csak hatalmat akart szerezni, mások pedig saját magukkal voltak elfoglalva. Egységről senki nem beszélt.
Aztán jött ez Európai Unió. Ám Vajdaság hiába látta álma megvalósulását, amikor ő kívül esett a körön. Szerbia és Koszovó veszekedése egyre messzebb sodorta őt attól, hogy valaha beteljesüljön élete vágya. Egy egységben legyen a többiekkel. Utálta, ha valaki veszekedett valamiért, amit közösen is használhatnának.
- Miért kell rabja lenni a történelemnek?
- Mert egy nemzet vagy, akinek fent kell tartania önmagát - adta meg a választ a belépő Erzsébet. - Hallottam az újabb incidensről, és meg akartam kérdezni, szükséged van-e segítségre. Amúgy üdv.
Vajdaság nem válaszolt. A plafont bámulta, és gondolkodott.
- Talán pont ezért... - suttogta a lány halkan.
- Tessék?
A lány felült, megigazította hosszú barna haját, majd a látogatóra nézett:
- Te nemzet vagy. Magyar vagy, magyar az anyanyelved, a kultúrád, mindened, de nekem nincs így kimondva hogy hova tartozom. Autonóm terület vagyok, szerbül, magyarul, horvátul, szlovákul, románul és ruszinül is beszélek hivatalosan. Huszonöt népcsoport él együtt a tartományba, alapvetően békésen. Nincs egységes kultúránk, bár a háború talán valamennyire összekovácsolt minket. Nem mondhatom hogy ilyen, vagy olyan vagyok, és nem is akarom kimondani, mert ezzel megbántanám valamelyik tagomat. Amúgy szia.
Erzsébet folyamatosan bólogatott. Majd, miután lánya befejezte, táskájából elővett egy dossziét, és letette az asztalra:
- Túl sokat remélsz. Ezek mostani adatok, a magyar atrocitásokról. Álomvilágban élsz, de nem veszed észre a tényeket. Még az Unión belül sem lesz soha egyetértés. - És azzal Magyarország megint egyedül hagyta Vajdaságot. Ő is sietett. Mind mindenki, akit ismert.
- Ismerem az adatokat... - suttogta halkan már csak magának. - Pont ezért reménykedek. Soha nem fogom feladni az álmaim.
Ismét hátradőlt. Szemeit becsukta, hogy ne könnyezzen, de arca így is nedves lett. Elhaló hangon, lassan álomba merülve kérdezte a világot:
- Miért kell rabja lenni a történelemnek? Miért nem lehet megbocsátani, és tovább lépni? Miért?
Senki nem válaszolt neki. Senki nem értette meg álmait.