PÁRBAJ HAJNALBAN

- Írd meg szépen azt a levelet.

- De nem akarom…

- Írd meg.

Ryou pupillája szűkült és tágult; az asztalánál ült, pár üres lap fölött. Már nem is emlékezett, hogy mikor ült egyáltalán oda; az egyik lap sarkán apró firka, mintha csak unalmában rajzolgatott volna.

- Tedd, amit mondok.

A keze a lapért nyúlt, de hirtelen fájdalom hasított a kézfejébe és összerándult, mintha belemartak volna.

- Folyton firkálsz: az idegeimre mész vele. Dobd el azt a vacakot.

Ryou szeme megtörten fénylett, miközben a keze esetlenül megmarkolta a lapot és galacsinná gyűrte: a sarkára rajzolt pici angyalfigura elveszett a lap összepréselt redői között. Ryou szívébe tompa fájdalom hasított, és a galacsin elgurult az ujjai közül.

- Helyes. Most pedig fogj egy üres lapot és írd, amit mondok.

Ryou megfogta hát a tollát és írni kezdett. Nem akart már ellenkezni.

Péntek reggel hat órakor legyél a Domino City Park északi bejáratánál, és készülj fel életed utolsó párbajára. Nem ajánlom, hogy vissza utasítsd a kihívásomat: drágán megfizetsz, ha egy percig is megvárakoztatsz.

Mindkét levélben ugyanaz állt, és mindkét levelet még aznap feladta postán, miután felcímezte szabályos gyöngybetűivel: az egyiket Yugi Mutónak, a másikat Seto Kaibának.

Másnap reggelre mindkét fél kézhez kapta a neki címzett levelet; Yugit otthon, Kaibát pedig az irodájában érte utol a küldemény. Yugi Muto épp az utolsó falat pirítósnál tartott, amikor nagyapja behozta a reggeli postát és leült az asztalhoz, hogy kiválogassa; iskolába készült, és már a közelgő tanórák jártak a fejében.

- Vízszámla… gázszámla… – sorolta nagyapja, mintegy magában, és sorra az asztalra helyezte a borítékokat, mintha csak kártyázna. Yugi ábrándos arccal merengett, mint aki meg sem hallotta: annyira megszokta már, hogy általában csak reklámanyagok és számlák jöttek a címükre, hogy meg sem kérdezte, kapott-e ő is valamit. Nem levelezett senkivel, és nem várt se levelet, se küldeményt: tovább álmodozott hát kihűlő teája felett és élvezte a reggeli nyugalmat.

- Villanyszámla… hát ez meg mi? …Na nézd csak. Yugi! Leveled jött.

- Tessék? Mondtál valamit, Nagyapa? – kérdezte Yugi zavartan, mikor rájött, hogy a saját nevét hallotta. Nagyapja elnéző mosollyal csóválta a fejét.

- Leveled jött, Yugi. – ismételte türelmesen és átnyújtotta a borítékot. Yugi meglepett mosollyal nyúlt érte; sohasem kapott még személyes levelet postán, és a kézzel írt címzés meg ragadta: olyan volt, mintha egy rég elfeledett barát keze írta volna. Alig várta, hogy meg tudhassa, mi áll benne, és reményteljes várakozással bontotta fel; amikor azonban felfogta a levél értelmét, elsápadt és zavarodottan összehajtotta. Két keze tehetetlenül hullott az ölébe, és a szívében tompán lüktetett a félelem: csapdát állítottak neki, és mire elolvasta az üzenetet, már a nyakán volt a hurok…

- Valami baj van? – kérdezte Solomon, és homlokráncolva figyelte unokáját; Yugi szeme riad tan villant, és kétségbeesetten próbált mosolyt erőltetni az arcára, hogy megnyugtassa idős nagyapját.

- Nincs semmi baj, Nagyapa. – füllentette zavartan. – …Valaki párbajozni szeretne velem.

- Tényleg? És kicsoda? – kérdezte Solomon, immáron kisimult arccal.

- Nem tudom. – válaszolta Yugi, és remélte, hogy a hangja nem árulja el, mennyire szorong. – Úgy látszik, kénytelen leszek kivárni a végét. – mondta csendesen, és zsebre tette a levelet.

- Ne aggódj, Yugi: remek játékos vagy és én bízom benned. – mondta nagyapja, végre igazi mosolyt csalva unokája arcára. – De most lehet, hogy jobb lesz, ha inkább arra koncentrálsz, hogy időben elkészülj. – tette hozzá és a faliórára mutatott; Yugi pedig döbbenten eszmélt rá, hogy alig pár perce maradt összepakolni.

- Jaj, ne! Elkések! – kiáltott fel, és rohant is a szobájába, hogy bepakolja a táskáját; Solomon fejcsóválva nézett utána, majd seprűt ragadva kicsoszogott a hátsó ajtón, hogy feltakarítsa a járdát, mielőtt kinyitja a játékboltot. Unokája eközben ide-oda cikázott a szobában, hogy összeszedje a holmiját, majd lihegve a főbejárathoz rontott… és kis híján elsodorta a kint várakozó Téát, aki iskolába menet útba ejtette a játékboltot, hogy együtt mehessenek. Szerencsére Téa még időben odébb szökkent, és Yugi is sikeresen lefékezett, mielőtt elragadta volna a lendület; mindketten félig ijedten, félig nevetve pihegtek.

- Jaj, ne haragudj! – szabadkozott Yugi, arcán enyhe szégyenpírral. – Jól vagy?

- Remekül: még szerencse, hogy jók a reflexeim. – kuncogott Téa. – Minden rendben?

- Igen… azaz… hát… nem igazán.

- Mi a baj?

- Majd elmesélem később… – próbált időt nyerni Yugi, de hiába: épp akkor futott be Joey és Tristan is (a játékbolt nekik is útba esett), és Joey azonnal átkarolta a nyakát.

- Mit mesélsz el később, Yug? – kérdezte lefegyverzően, és most már valamennyien őt nézték; nem volt hát mit tenni, megmutatta nekik a névtelen levelet. Téa elsápadt, miközben felolvasta nekik; Joeynak ökölbe szorult a keze.

- Ki írhatta ezt? – kérdezte Téa.

- Nem tudom… – mondta Yugi szorongva.

- Akárki írta is, rosszat jelent. – morogta Joey. – Egy tisztességes párbajozó sohasem próbálkoz na ilyesmivel.

- Szerintetek lehet valami köze ahhoz az ősi próféciához? – kérdezte Yugi hirtelen. – A Fáraóhoz és az Ezeréves tárgyakhoz?

- Halvány gőzöm sincs, Yug. – felelte Joey. – De ne aggódj: mi is ott leszünk veled és meg védünk! – fogadkozott felemelt ököllel.

- Bizony! – vágta rá Tristan azonnal.

- De srácok: lehet, hogy csapda, és akkor mind veszélybe kerülnétek! – kérlelte Yugi, de a barátai megmakacsolták magukat.

- Szinte biztos, hogy csapda, de annál inkább össze kell tartanunk. – felelte Téa. – A barátaid vagyunk, és nem hagyjuk, hogy egyedül menj: szükséged lehet ránk!

- Téának igaza van. – helyeselt Tristan. – Nagyobb biztonságban leszel, ha veled tartunk.

- Na mi lesz, Yug? – kérdezte Joey továbbra is ökölbe szorított kézzel, de már magabiztos mosollyal az arcán. Yugi felnézett rá, és a szeme furcsán csillogott.

- …Köszönöm. – mondta meghatottan; érezte, hogy a szívét markoló félelem lassan alábbhagyott, és hirtelen csodás melegség töltötte el: forró hála, hogy ilyen jó barátokkal áldotta meg az élet.

- Minden rendben lesz. – csatlakozott hozzájuk a Fáraó is a fejében, és mély, nyugodt hangja bátorságot csepegtetett Yugi szívébe. – Bármi vár is Ránk, együtt nézünk szembe vele.

- Igazad van, Fáraó. – gondolta Yugi magában, és végre elmosolyodott; barátai pedig vissza mosolyogtak rá, és onnantól fogva egész héten kísérték, az iskolába és haza is, hogy nyugodt szívvel készülhessen arra, ami várja…

Mire a négy jó barát elindult az iskolába, Seto Kaiba már az irodájában kávézott és kisöccsét várta a reggeli jelentésekkel: Mokuba ugyanis ezen a héten nem ment iskolába, ha nem bent dolgozott mint Seto jobbkeze, és éppen az említett jelentéseket szortírozta fontossági sorrendben, hogy Nii-sama könnyebben áttekinthesse őket. Amikor végzett, szabályos kötegbe rendezte az irathalmazt és átsétált bátyja irodájához; a titkárnő a folyosón várta, és látható szorongással tekintgetett felé.

- Mokuba-sama! Megtenné, hogy beviszi ezt is? – kérdezte, és óvatosan átnyújtotta neki a nemrég érkezett levelet; hacsak tehette, nem zavarta személyesen a főnökét, főleg nem olyan apróságokkal, mint egy névtelen, kézzel címzett boríték, ami többszöri átvilágítás után sem rejtett többet egy szintén kézzel írt levélnél. Mokuba végül vállat vont és átvette a borítékot, a titkárnő pedig megkönnyebbült sóhajjal távozott; szégyellt ugyan főnöke kisöccsével takarózni, de annyira sok fejfájást és kiabálást spórolt meg vele, hogy egy idő után már önkéntelenül is a folyosót leste, ha tudta, hogy bejön dolgozni. Mokuba fejcsóválva nézett utána és a jelentések tetejére biggyesztette a borítékot, majd kopogott és belépett bátyja irodájába; Seto éppen az utolsó korty kávénál tartott, és a cég levelezését böngészte.

- Itt vannak a reggeli jelentések, Nii-sama. – mondta Mokuba, és felé nyújtotta a szépen rendezett beszámolókat. – Ó, és jött egy leveled is.

- Köszönöm, Mokuba. – felelte Kaiba, és átvette kisöccsétől a frissen nyomtatott iratköteget, majd kezébe vette a levelet és elgondolkodva nézte a névre szóló címzést. Takaros csíkot tépett a borítékból, majd kiemelte és egy éles mozdulattal széthajtotta a levelet; Mokuba pedig aggodalommal figyelte, ahogy Nii-sama arca lassan megkeményedett olvasás közben, és a szeme szinte szikrát hányt, mire a végére ért.

- Mi az, Nii-sama? – kérdezte félénken. Bátyja nem válaszolt, de azonnal átnyújtotta a levelet, és megvárta, amíg kisöccse átolvasta. Mokuba értetlenül nézett vissza rá. – Ki írta ezt?

- Nem tudom: nincs se feladó, se aláírás. De nem számít: péntek reggel úgyis kiderül. – mondta Kaiba szárazon, és összevont szemöldökkel meredt maga elé.

- Ezek szerint elmész?

- Muszáj elmennem, Mokuba. Akár személyes fenyegetésnek szánták, akár a Kaiba Corp-ot próbálják fenyegetni Rajtam keresztül, tartozom Magamnak és a cégemnek azzal, hogy odamegyek és véget vetek ennek egyszer és mindenkorra.

- De a péntek reggelt—

- Neked ígértem. Tudom. – fejezte be a mondatot Kaiba és leszegte a fejét: a fenyegetés feleannyira sem bosszantotta, mint a gondolat, hogy épp ezt a reggelt rabolják el amúgy is szűkös idejéből, mikor megígérte kisöccsének, hogy vele tölti, mielőtt a délelőtti megbeszélések végképp az irodába szólítják. – Sajnálom, Mokuba. Át kell raknunk máskorra.

- …Nem feltétlenül. – szólalt meg hirtelen Mokuba, és ismét találkozott a tekintetük. – Akkor nem, ha én is Veled megyek, Nii-sama. Úgyis Te fogsz nyerni, és utána elmehetünk együtt reggelizni. Mit szólsz?

Kaiba önkéntelenül is elmosolyodott; lassan hátradőlt a székében és összefűzte hosszú ujjait.

- Jól van, Mokuba. Legyen. – válaszolta, és kisöccse boldog vigyorral távozott az irodából, hogy további alelnöki teendőit is elláthassa. Kaiba nyugodt szívvel nézett utána; most már az sem zavarta, hogy valaki aljas módon fenyegetni merészelte. Lassan, de biztosan átjárta a közelgő kihívás felett érzett harci láz, és a kompromisszumnak hála, immáron mindkét fivér kellemes izgalommal nézett a párbaj elé. Egyikük sem kételkedett a kimenetelében: Kaiba azért nem, mert bízott önmagában, Mokuba pedig azért nem, mert nem csupán hitte, hanem tudta, hogy Nii-sama számára nincs lehetetlen.

Péntek hajnalban aztán mindkét csapat útnak indult Domino City legnagyobb parkjához: Yugi és barátai gyalog, Seto és Mokuba Kaiba pedig taxival. Az utcák még kihaltak voltak, és a park elhagyatottnak látszott az ég lágy rózsaszíne alatt; szinte festői háttérként kínálkozott a közelgő párbajhoz… és nemsokára meg is érkezett a két meghívott: Yugiék jobbról, Kaibáék balról.

- Yugi? – kérdezte Kaiba döbbenten, mikor végre megpillantották egymást; Mokuba megállt mellette és elhűlten nézte az érkező társaságot.

- Kaiba? – kérdezett vissza Yugi értetlenül. Úgy méregették egymást, mint aki nem hisz a szemének: sok lehetséges gyanúsított megfordult a fejükben mostanáig, de az egymás iránt tanúsított tisztelet jele volt, hogy egyikük sem tulajdonította a másiknak a névtelen, alattomos fenyegető levelet.

- El se hiszem! Mégis mit képzelsz te magadról, Pénzeske? – esett neki azonnal Joey ökölbe szorult kézzel, mert ő viszont bármit el tudott képzelni Kaibáról. – Mi a fenének csődítettél ide minket?

- Miről beszélsz, Wheeler? – vágott vissza Kaiba. – Egy szavadat sem értem, bár lehet, hogy azért, mert nem beszélek kutyául…

Tristan szerencsére még idejében elkapta Joey karját, hogy visszatartsa a meggondolatlan közelharctól; Kaiba gunyorosan végigmérte, majd Yugihoz fordult.

- Én ezért vagyok itt. – mondta, és előhúzta a levelet fehér bőrkabátja zsebéből. Yugi széthajtotta, és a szemében megértés csillant; elővette hát a levél édestestvérét és átadta Kaibának, aki megvetően átfutotta, majd azonnal visszaadta, mintha nem akarná vele beszennyezni a kezét.

- Seto? – szólalt meg Mokuba. – Ha egyikőtök sem volt, akkor ki hívott ki Titeket?

- Én voltam.

Mind a hatan a park kapuja felé fordultak; Bakura lépett elő az egyik oszlop mögül, és kedvtelve méregette őket: a szája szegletében gonosz kis mosoly ült.

- Látom, mind eljöttetek: számítottam rá.

Kaiba azonnal öccse elé lépett és kibiztosította a párbajkorongját.

- Ne vesztegessük az időt, Bakura: elfoglalt ember vagyok és nincs időm vesztesekre, úgy hogy készülj fel a párbajra.

Yugi megérezte, hogy a Fáraó a helyébe kíván lépni. Hagyta hát, hogy birtokba vegye a testét és visszahúzódott a lélekkamra biztonságába, Yami pedig Kaiba mellé lépett, és ő is működésbe hozta a párbajkorongját.

- Nem tudom, mi a szándékod, Bakura, de nagy hiba volt Minket kihívnod, mert együtt le fogunk győzni és véget vetünk a terveidnek. – mondta elszántan, és mindketten felmutatták a korongokba készített paklijukat.

- Tévedés! – felelte Bakura. Az Ezeréves Gyűrű felizzott, és sűrű köd szállta meg a park bejáratát. Az Árnyvilág, villant át Yami agyán.

- Ne húzd az időt olcsó trükkökkel, Bakura! – morogta Kaiba.

- Biztosítalak, hogy ez nem egy olcsó trükk, most pedig hallgass, mert nem te vagy a választott ellenfelem, hanem ő. – közölte vele, és a Fáraóra szegezte az ujját. Az Ezeréves Gyűrű úgy rázkódott a nyakában, mintha életre kelt volna, majd vakító fény árasztotta el a teret egyet len pillanatra, és aztán úgy aludt ki, mintha soha nem is lett volna. Kaiba és Mokuba közelebb húzódott egymáshoz, és mindkettő döbbenten bámult felfelé: Bakura és a Fáraó óriásként tornyosult föléjük, és közöttük lassan tükörsima, fényes játéktér képződött, mindkét térfélen tizennégy-tizennégy rubrikára osztva. Bakura Gyűrűje Yugit is leválasztotta: ő és a barátai ámulva nézték a kialakuló játékmezőt, és hirtelen visszatértek az emlékek a Párbaj Birodalomból, amikor Ryout megszállta a Gyűrű szelleme és saját kedves kártyáikba zárta őket. Szerencsésnek érezték magukat, hogy most nem kerültek ilyen helyzetbe: a játéktábla szélén álltak valamennyien, a párbaj egyedüli közönségeként.

- Mégis mit jelentsen ez? – kiáltotta Kaiba haragosan Bakurának.

- Azt, hogy megkezdődött az Árnyjáték: Én a Fáraó ellen, ti pedig végig fogjátok nézni, ahogy legyőzöm, és elveszem tőle, ami Nekem jár! – válaszolta Bakura, és többet egy pillantásra sem méltatta a rá acsargó Kaibát.

- Ha az Ezeréves Kirakómat akarod, keservesen csalódni fogsz, mert meg fogom nyerni ezt a párbajt és megvédem a barátaimat! – jelentette ki a Fáraó, és elszántan nézett farkasszemet Bakurával.

- Veszíteni fogsz, Fáraó, és amikor legyőzlek, a barátaid is veled pusztulnak! – közölte Bakura vicsorogva, és most már ő is a párbajkorongjába helyezte a pakliját. Yami szeme élesen villant, és kezét a paklijára helyezte. Yugiék és Mokuba lelkesen szurkoltak neki; Kaiba mogorván hallgatott és Bakurát nézte végtelen megvetéssel.

- Kezdődjék a párbaj!