Figyelem, figyelem, előzetes információk!
1. A történet a viking korban játszódik és egy csomó csomó mitológia elemet tartalmaz. Igazából azokra épül minden. Szerencsére (vagy szerencsétlenségére) Tino nem viking, ezért nem ismeri a skandináv mitológiát. Őt használva remekül lehet majd magyarázni, remélem.
2. A nevek. A Lukas és Mathias elég keresztény nevek, tehát Norvégia Einar néven, Dánia pedig Thordar néven fut. Izland Sigurdur rendes dével, Fin és Sve megtarthatták a nevüket.
3. A cím Tuhka ja miekka finnül van és jelentése "Kőris és kard". Bár, ha a fordítóba írod be, a tuhkát hamunak írja ki. Őszintén lövésem sem volt, miért ugyanaz a hamu és a kőris, nem tudtam elképzelni mi közük egymáshoz. Aztán megnéztem, és angolul is "ash tree" a kőrisfa. Szóval fogadjuk el, hogy a tuhka itt kőris.
Ahogy Tino kilépett kicsiny faházából, azonnal felnézett az égre. Bár nagy részét sötét felhők takarták, mint az évnek ebben a szakaszában általában, de a nap néhány sugara mégis áttört rajta, egyenesen az alacsony szőke arcára. Elmosolyodott és pár percig élvezte a napot, amíg az újra el nem tűnt a felhők mögött. Akkor végre elindult, komótos sétával indult meg a földek felé, amiken már az utolsó betakarításokat végezték. Minden segítség elkélt, Tino pedig boldogan segédkezett mindenben.
Derűsen intett a szomszédban a kovácsnak, aki éppen egy lovat patkolt. Aztán a két házzal arrébb lakó idős asszonynak ajánlotta fel szolgálatait, hogy hoz egy zsákkal a betakarított terményből a nap végén.
Ahogy sétált a tágas utcán, meghallott egy ismeretlen hangot. Óvatosan közelebb merészkedett a hang forrásához, és most már megismerte a gazdáját. A tegnap érkezett harcos vándor volt, aki az egyik kőház falának dőlve ült és mesélt a faluban lakó gyerekeknek. Tino nem tudta megállni, hogy ne hallgassa ő is egy kicsit. Közelebb ment és leült a gyerekek közé. Szerette hallgatni a távolról érkezett utazókat és a történeteiket. Ugyanúgy átölelte a térdeit, ahogy a gyerekek és visszafojtott lélegzettel hallgatta a vándort.
-… én mondom, a vikingek veszélyes népség. Asszonyaik úgy küzdenek, mint nálunk délen a legvadabb férfiak, és akkor még nem is beszéltem a viking férfiak erejéről! Egyedül felérnek két medvével is, elég rendesen megtapasztaltam én és a társaim évekkel ezelőtt, amikor rendszeresen összecsaptunk velük. Hé, gyerekek, elmondhatok egy titkot?
Mindenki közelebb hajolt a vándorhoz és kerek szemekkel várták a továbbiakat.
- Egy harcos ereje nem csak az izmaiban van. Ha elég bátor a szívetek, bárkit képesek vagytok legyőzni!
- Tényleg? – kérdezte lelkesen egy kisfiú – Ha ez igaz, én egyedül le fogom győzni az összes vikinget!
- Ne essünk túlzásokba, kölyök. – borzolta meg a fiúcska fejét a vándor – Még a legbátrabbak sem képesek mindent egyedül végigcsinálni. Ezért fontos, hogy jó társaid legyenek, akikkel bíztok egymásban. Nélkülük már az én fejem is ott lenne kitűzve az egyik vikingek miatt lerombolt falu határában.
- Szerinted egyszer eljönnek idáig is a vikingek? – kérdezte egy kislány a barátját. Az vállat vont, helyette a vándor válaszolt.
- Alig pár órára van innen a tenger, bármi megeshet kiskölykök. – mondta – De ne féljetek, tudom, hogy mekkora harcosok vagytok mind. Ó, és azt majdnem elfelejtettem, hogy sötétedés után ne nagyon járjatok kint.
- Miért? Meg tudjuk védeni magunkat! – kiáltotta egy kisfiú.
- Nincs kétségem felőle, de legyetek óvatosak: egy furcsa fickót láttam a falu körül kószálni. Magas, haja szőke, a szemei pedig olyanok, mint a hideg tenger.
- Viking? – kérdezte izgatottan újra a fiúcska.
A vándor mosolyogva vállat vont.
- Talán. Nem kell félnetek, én itt leszek még egy darabig, megvédelek titeket, ha kell.
Pár pillanatig csend volt, aztán egy gyerek közelebb mászott a vándorhoz.
- Mesélj még a déli kalandjaidról! – kérte.
- Ha ennyire szeretnétek… egyszer olyan földön jártam, ahol soha nincs hó, se fagy, örök nyár van…
- Tino! Tino, gyere már, azt mondtad jössz ma!
Tino felkapta a fejét és megpillantotta a nem sokkal messzebb álló férfit, akinek a terményét ma be akarták aratni. Kicsit sajnálta, hogy lemarad az örök nyár hazájának történetéről, de hát felpattant és már ügetett is a férfi után. Még sokáig gondolkozott az utazó elbeszélésén a vikingekről. A faluban mindenki egyszerre tisztelte és félte ezt a népet. Tudták, ha egyszer lerohannák a falut, mindenkit lemészárolnának, vagy elvinnének rabszolgának. A falu lakói nem voltak túlzottan otthon a harcban, egyszerű népek voltak, akik mindennapjai halászatból és földművelésből álltak.
Tino soha nem állította, hogy nem akar kalandozni. Szerette a meséket, és szerette volna, ha ő is mesélhetne hihetetlen dolgokról, hősi csatákról, gigászi óriásokról, vagy aprócska állatokról, amiket még senki sem látott ebben a távoli északi falucskában. Ha Tino elengedte a fantáziáját, akkor egy darabig biztos nem tudott a munkájára koncentrálni. Gondolatban már beutazta a világ minden apró zugát, lovagolt tágas pusztákon és hajózott viharos tengereken, mászott égigérő fákat, ereszkedett barlangok sötét mélységeibe.
- Tino, ne álmodozz!
Egy kéz megrázta a vállát, és Tino ráeszmélt, hogy a sarlója régóta mozdulatlan a kezében.
- Bocsánat. – mosolyodott el.
- Egek, csak azért nem öntelek nyakon hideg vízzel, mert hűvös van és hamarosan jön a tél.
A kis szőke gyorsan dolgozni kezdett, és közben azon tűnődött, vajon ha elmenne kalandozni, megszűnnének-e az utazásai a képzeletében. Ha így lenne, nem tudta melyiket szeretné igazán. Itt, a falujában minden békés volt, mindenki kedves volt vele, és ő is barátságosan bánt mindenkivel. Elég más lenne, ha hirtelen útra kelne és saját magának kéne megteremtenie mindent… csak a meséből ismerte a déli vidékeket, azt sem tudná, merre induljon.
Sóhajtott, és kényszerítette magát, hogy megszakítsa ezt a gondolatmenetet és az aratásra tudjon koncentrálni minden idegszálával. Nem, mintha annyit kellett volna figyelnie, de ha nem a gondolataiba merült, hallhatta a többiek beszélgetését és együtt nevethetett velük. Tino pedig szeretett nevetni és a társalgás mókásabbnak tűnt, mint a gondolatokba révedés.
Csak akkor indultak haza, amikor már a nap majdnem teljesen lement, mégis elég sötét volt már és vastag köd terült a tájra. Tinónak eléggé kellett hunyorognia, hogy ne az utolsó pillanatban vegye észre maga előtt a ház falát és ne menjen neki. A többi asszony és férfi már rég hazaértek, és ahogy sejtette, a gyerekek is bevonultak az otthonaikba az utcáról. Lámpások nem égtek kint, csak a házakból szűrődött ki némi fény, ezzel egy kicsit segítve Tinót.
Megkerült egy házat, ami elég közel volt az erdő széléhez. Tino egy rossz érzésre megtorpant és hosszú ideig a ködbe bámult, ám semmi konkrét formát nem tudott kivenni. Már épp kiengedte a visszafojtott lélegzetét, amikor a semmiből megjelent előtte egy sötét, magas alak, aki a ház falához szorította és Tino szájára tette a kezét, hogy még véletlenül se tudjon sikítani.
Tino a meglepetéstől nem is tudott volna. Ijedten kapta a tekintetét a támadója arcára, és csak még jobban meghűlt az ereiben a vér. Szőke haja volt, és hideg tengerzöld szemei. Még magas is volt, tehát csak ő lehetett az a rejtélyes idegen, akiről a vándor beszélt.
Viking!
Tino elméjébe késként hasított ez a felismerés. Lenézett a férfi oldalára, ahol egy kard és két rövidebb tőr lógott. Ez az ember meg fogja ölni… meg fogja ölni, és a társaival leigázzák a faluját!
Csak nyugalom… Tinonak eszébe jutottak a vándor szavai a bátor szívről és ökölbe szorította a kezét. Már emelte is, hogy hasba üsse a férfit, ám az elkapta a kezét és a falhoz szorította a csuklóját. Tino sikerként könyvelte el. Legalább már mindkét keze foglalt és nem tudja előrántani a fegyverét.
- Nincs mitől tartanod. – szólalt meg a férfi. A hangja rendkívül mély volt, és annak ellenére, amit mondott, csak sikerült még jobban megrémítenie Tinót – Nem akarlak bántani.
Tino felnyögött és el akarta fordítani a fejét. A férfi nem engedte.
- Most elengedem a szádat. – mondta – Bár nem akarlak bántani, ha kiáltasz, elvágom a torkod.
Tino túlságosan félt ahhoz, hogy bármit is tegyen. A férfi elengedte a száját és rögtön levegő után kapott. A torka túl száraz volt, hogy kiáltson, a térdei remegtek, és a kezeit hideg veríték borította be. A férfi hátranyúlt és egy kötelet tekert Tino csuklóira, majd erősen megkötötte. Tino nem értette, miért hagyja ezt. Erőt vett magán, és megvárta, amíg a férfi végez a kezei megkötésével, akkor ellökte magát a ház falától és futásnak eredt az erdő felé. Nem engedhette, hogy ez az ember a faluba menjen. Inkább fusson akkor utána.
- Segítség! – kiáltotta, ám a következő pillanatban újra egy kéz tapadt a szájára és a férfi a saját testéhez húzta, hogy ne tudjon annyira mozogni.
- Mondtam, hogy ne kiálts.
Tino küzdött, de a férfi erősen szorította a karját, nem tudott szabadulni. Aztán hirtelen elengedte, de Tinonak felfogni sem volt ideje a helyzetet, mert már a száját is bekötötte a férfi. Tino ellenségesen morgott, de már elszalasztotta az értelmes beszéd lehetőségét is. A magas szőke felvette és átvetette a vállán, mint egy zsákot, aztán az erdő felé indult vele. Tino rugdalózott és verte a hátát, de mintha a férfi meg sem érezte volna. Csak ment tovább, mint egy igásló.
Tinonak eszében sem volt feladnia a küzdelmet, de belátta, hogy ebben a helyzetben nincs esélye, tehát várnia kellett, hogy a férfi letegye a földre. Nos, ez csak egy órának tűnő idő után történt meg.
Amennyire Tino látta, erdőben haladtak, és nem is hagyták el azt, csak hirtelen megálltak. Tino felemelte a fejét és átpillantott a férfi feje felett. A közelben hallotta a tenger zúgását, viszont vizet egy cseppet sem látott. Helyette néhány hatalmas sziklát, aminek tetején egy furcsa figura árnyéka üldögélt. A sziklák tövében, a földön egy ember üldögélt, és még egy állt egy laposabb szikla tetején. Észrevették negyedik társuk érkezését, mert felé fordultak, kivéve az, aki a legmagasabb szikla tetején ült. Aki a földön ült, felállt és közelebb lépett hozzájuk.
- Nem tudtuk elképzelni, hol vagy. – mondta vidám hangon – Sigurdurnak nagy hírei vannak, neked meg pont mostanra kellett emberrablást tervezni!
Tino elfogója most a földre tette a kis szőkét, aki kerek szemekkel bámult az előtte álló alakra. A holdfényben jobban kivehetővé vált az alakja, szőke haja az égnek meredt és vigyorgott. Vörös rövidujjú ingben volt, ami alá még egy sötétebb vörös hosszúujjú anyagot vett fel. Állatszőrös köpeny volt a vállára terítve, egy csatabárdra támaszkodva állt, és kíváncsi tekintettel őt fürkészte.
- Meglehetősen aranyos, Berwald. – jegyezte meg végül – Mi a neve?
- Tino. – felelte a Berwaldnak nevezett fickó, Tino pedig azonnal felé kapta a fejét. Mégis honnan tudja a nevét?
Az előtte álló férfi felnevetett.
- Már régóta figyelt téged, kicsi Tino. – mondta, mintha csak olvasott volna a gondolataiban – Miattad most is lemaradt a legfontosabb hírekről.
- Nem vihetjük magunkkal ezt a jöttmentet.
Ezt a legmagasabb sziklán ülő alak mondta. Ugyanezzel a mondattal felállt és leugrott Tino elé. Hasonlóan volt felöltözve, mint a másik alak, csak neki sötétkék ruhái voltak. Hullámos haja a válláig ért, több fonat és egy kereszt alakú csat is ékesítette. Halott szemekkel mérte végig Tinot.
- Hova megyünk? – kérdezte mély hangon Berwald.
- Sigurdur talált egy rúnakövet, ami elvezet minket egy nagy kincshez, amit felajánlhatunk az isteneknek és rendkívül hálásak lesznek nekünk! – mondta lelkesen a vörösinges.
A lapos sziklán álldogáló, Sigurdur nevű alak bólintott. Szintén olyan ruhákban volt, mint a másik kettő, csak sötétbarna változatban. Ezüstös haja rövidebb volt, mint a sötétkék ruhásnak, viszont neki is voltak benne befont tincsek. Nagyon hasonlított a keresztcsatosra, Tino biztosra vette, hogy rokonok.
Gyorsan vetett egy pillantást a Berwaldnak nevezett elrablójára is. A ruhája világosabb barna volt, és sötétkék köpenyt viselt.
- Miért ne vihetnénk, Einar? – kérdezte a vörösinges – Siggi is megmondta, hogy több ember kellene.
- De ő nem tud harcolni, nézz csak rá. Hátráltatna. – válaszolt a csatos, Einarnak nevezett,
- Berwald nem viheti vissza a faluba csak úgy. – szólt közbe Sigurdur is.
Miért nem? Tino ezt akarta kérdezni, de a szája be volt kötve. Berwald a vállára tette a nagy kezét.
- Vigyázok rá. – mondta.
- Igen, vigyük magunkkal, Einar! – kérte a vörösinges.
Az Einar nevű csatos nagy lendülettel kupán vágta.
- Azt hiszem, féltékeny a tengerem fénye. – mondta a vörösinges letörölhetetlen vigyorral. Einar vágott egy fintort.
- Nem bánom, jöjjön velünk. – sóhajtott Einar – A nevem Einar – tette hozzá – Ez az idióta itt Thordar, hátul az öcsém, Sigurdur, aki pedig elrabolt, Berwald, nem hiszem, hogy bemutatkozott volna.
Tino még mindig reszketve állt a négy viking előtt, mert kétsége sem volt felőle, hogy vikingek.
- Ez olyan izgalmas lesz! – kiáltotta lelkesen Thordar.
Tinónak nem voltak kétségei efelől.