Kezdet és vég

1. Délután

Verőfényes, szép nap volt. A nyár még nem adta fel küzdelmét az ősszel szemben. Kitartott, hiába taposta az év már október havát, a nap ezerfelé szórva sugarait, burkolta melegbe a tájat Konoha környékén. A szél sem rezdült, mintha ő sem akarta volna megzavarni a késő nyári gyönyörű napot.

Konoha lakói kihasználva a nem várt kellemes időt, mindenki, aki megtehette, kint töltötte a szabadban a vasárnapot, élvezve a szép napot. Az emberek Konoha mezején tartózkodott. Családok piknikeztek, felnőttek játszottak a gyermekkel, ismerősök beszélgettek, barátok együtt múlatták az időt, vagy egyszerűen csak henyéltek a fűben, hűsöltek a fák árnyékában.

A mező egy távoli részén, egy fiatal pár magában pihent. A jóvágású fiatal férfi kényelmesen elhelyezkedve, hátát egy kisebb sziklatömbnek támasztva ült. Kék szemeit az égre emelve, kémlelte a feje fölött lustán átúszó, fehér vitorlázatott bontott felhőket. Arcán gondtalan mosoly suhant át, bárki, aki abban a pillanatban ránézett, úgy gondolhatta, egy kedves emlék juthatott eszébe. Olyannyira elmerült belső világában, hogy a pimaszul szemébe lógó arany tincsei sem zavarták elmélkedésében.

Ölében, korban hozzá közel járó, finom arcvonású nő feküdt, szemeit behunyva. A lány légzése egyenletes volt, mellkasa azonos ütemben emelkedett, süllyedt, amiből arra lehetett következtetni, hogy mélyen aludt. Vörös haja fátyolként terült el körülötte, valamint a szőke férfi lábain.

A két fiatal nyugalmát, magányát senki sem zavarta – vagyis ez nem volt teljesen igaz, mert az idillnek váratlanul egy harmadik személy vetett véget, aki ugyan nem volt látható, de a másik kettő számára nagyon is valóságos volt.

A lány szépen kigömbölyödött pocakja hirtelen megrándult, és az első mozdulatot több is követte, gyors egymásutánban. A nem várt esemény hatására a lány felriadt. Felemelkedve férje öléből, jobb kezére támaszkodott. Egy kis ideig tanácstalanul pislogott körbe álmosan, fellegszürke szemeivel.

– Mi a baj, Kushina? – kérdezte őt aggódóan a férfi, mivel megriadt kedvese váratlan ébredésétől.

– Semmi, Minato – válaszolta kedvesen elmosolyodva Kushina –, csak a fiad úgy döntött idebent – téve bal tenyerét gömbölyű hasára –, hogy ideje felkelnem. Az intenzitásából arra következtetek, hogy a kis hiperaktív éppen box mecset tart.

– Ejnye–bejnye Naruto, nem hagyod pihenni édesanyádat?! Pedig nem ártana neki, mert éjjel sem aludt valami sokat miattad – mondta játékosan Minato, felesége hasához hajolva, úgy suttogta a szavakat. És láss csodát! A látható mozgolódás Kushina hasában abbamaradt, mintha az odabent tartózkodó kis emberi lény, megértette volna édesapja szavait, és annak következtében úgy határozott, hogy abbahagyja a boxolást, így biztosítva édesanyjának egy kicsi pihenést.

– Megértett téged – mondta boldogan Kushina, férje kék szemeibe tekintve. – Már nagyon várom, hogy elteljen a hátralévő hónap, és végre a karomban tarthassam a kisfiúnkat! – sóhajtott egyet vágyakozva a fiatal anya.

– Én is kíváncsi vagyok a mi kis Narutonkra, vajon melyikünkre fog hasonlítani? – mondta Minato, visszaülve a sziklatömb tövébe, de közben a karjaiba vonta szépséges feleségét, és immár vele együtt helyezkedett el.

– Van egy olyan érzésem, külsőleg rád fog hasonlítani – válaszolta álmodozóan férje kérdésére Kushina, mindeközben szemeit lehunyva, elégedetten pihent szerelme karjaiban. Számára abban a percben, a világ nem is lehetett volna tökéletesebb.

– Én meg azt hiszem, éppen olyan eleven, és élénk lesz, mint te – jegyezte meg a férfi halkan, felesége fülébe suttogva. Majd ő is kényelmesen hátradőlt, fejét a sziklához érintve, karjai között fiatal feleségével, ellazultan élvezte a boldog pillanatot, és lassan mindketten az álmok mezejére léptek...