1. Új sziget
Nap delelőn járt. A szél nem rezdült. Felhők úsztak a kék égen. Ezen a békés égbolton két árny suhant. Két sárkány. Két vad sárkány. De ez nem az volt, aminek látszott. Volt velük két ember. A kisebbik sárkányon ülő bőrpácélt viselt. Kilátszott alóla zöld vászon. A nagyobbik sárkánnyal már egy ijesztőbb alak repült. Sisakjából hat szarv állt ki a tetején és kettő az áll körül. Testét sárkánybőrrel borított fa lemezek védték. Karjára bőrcsíkok voltak tekerve, amikhez az alkarján tüskéket és a kézfeje fölé pedig karmokat erősített. Hátán vörös, megtépázott köpeny lebegett. Derekáról széles szövet csíkok lógtak le, egészen a lábszára közepéig. Bakancsa hátulján is tüskék sorakoztak. Jobb kezében egy fából és csontból faragott két méteres bot, a másikban pajzs. Sötétben szörnyszülöttnek nézett ki. Ahol látták, az emberek azt pusmogták, hogy az alvilágból jött. A lovasok már egybefüggő felhőtakaró felett repültek, amely csak itt-ott szakadt meg. Az alvilági lovas le-lepillantgatott. És észre is vett valamit. Egy hajóhadat. Túl jól ismerte már ezeket. Gyűlölte őket. Sok helyen számított rájuk, de itt nem. Meglepettségében valami hangot hallathatott, mert társa odafordult hozzá:
-Minden rendben?
Gondolkozott elmondja-e a látottakat, de végül a hallgatás mellett döntött.
-Igen, persze. Miért ne lenne?-kérdezett vissza. Hangjában alig észrevehetően elfojtott düh bujkált.
-Nem tudom, te kiáltottál. Nem ereszkedünk lejjebb? Ettől a felhőtakarótól nem látni semmit.
-Még várjunk vele. Az előbb láttam, még csak tenger van alattunk.
Ezek után csendben mentek tovább. Most már mind a ketten a felszakadozó felhőkön át kémlelték a vizet szigetek után kutatva. Körülbelül egy óra múlva feltűnt egy ismeretlen sziget.
-Ereszkedünk?-érdeklődött a kisebbik sárkánylovas.
-Igen. Ez a hely érdekesnek tűnik.-nézegette a szigetet a rémalak.
-Akkor rajta!-kiáltott fel, majd ülő helyzetéből felpattant a nyeregből és a mélybe vetette magát. A sárkánya utána. A másik mosolyogva nézte őket, majd sárkányával együtt ő is zuhanni kezdett. De olyan meredeken, hogy szinte rásimult sárkánya nyakára. Lassan utolérték a párost. A tenger vészesen közeledett. Majd egy meg nem adott jelre egyszerre emelkedtek meg. A sárkányok kitárták szárnyaikat és a zuhanó ember megrántott egy szíjat, mire egy bőr kifeszült kezei és lábai között, egyfajta szárnyat alkotva. Sorban repültek. Elöl az ember, utána a sárkánya, majd végül a másik sárkány.
Eközben egy lány a szigeten, név szerint Ylva, egy sziklakiszögellésen ült. Hátán íj nyilakkal, övében díszített markolatú tőr ékeskedett. Éppen az eget nézte, amikor látóterébe siklott három alak. Csak egy pillantást vetett rájuk.
-Sárkányok! De mintha a két nagyobb üldözné a kisebbet.- hunyorított, hogy jobban szemügyre vegye őket-És egyenesen ide tartanak.-riadt meg. Épphogy elbújt egy gyér bokorcsoport mögött, meg is érkeztek a látogatók.
-Ez volt az első sima leszállásunk, pajti-szólt oda sárkányának lovasa. Az egyetértően bólogatott. Az ember elkezdte begyűrni a szárnyakat a ruhája alá. Az eddig takarásban lévő lovas leugrott sárkánya hátáról. Az elbújt azt hitte elájul. Ilyen teremtést még életében nem látott. A repülni tudónak háttal volt a lény. Pajzsát maga elé húzva, hangtalan léptekkel közelített az előtte ülőhöz. Hirtelen megemelte botját és lesújtani készült. Az ülő az utolsó pillanatban elgurult az ütés elől, így a bot a sziklát találta el. Ez bosszantotta a támadót. Ezt a pár pillanatot kihasználva a már harcra észen álló sárkánylovas elővett egy fémcsövet, ami kattant egyet és a karddá alakult kis darab lángba borult. Elkezdődött a harc. Mintha azok ketten egy bonyolult koreográfiára táncoltak volna. Mindegyikük védett és támadott is. A botos alak kiverte ellenfele kezéből a tűzkardot, ami a földre érve kialudt. A legyőzött torkának szorította a botot. Közben elkezdett morogni.
-Tudtam én, hogy ez valami ördögi teremtés-suttogta elszörnyülve Ylva. Suttogott, de elég hangosan ahhoz, hogy a közel ülő sárkányok meghallják. A nagyobbik hirtelen pördült meg és kitárta szárnyait, hogy még nagyobbnak tűnjön. Közben vicsorgott és ugyan olyan fenyegetően morgott, mint lovasa. A kisebbik sárkány szájában hirtelen előbukkanó fogai hófehér késekként villogtak. Ylva előkapta tőrét. Tudta, hogy íjjal most nem sokra menne. De ezzel csak rontott a helyzeten. A lovasaik meghallották a fenyegető hangokat. A rém egyből Ylvára szegezte botját és pajzsát maga előtt tartotta. A másik nem nyúlt fegyverhez, inkább kitette társa elé kezét.
-Kik vagytok? Mit akartok? Honnan jöttetek?- hangja remegett, de próbálta leplezni ezt Ylva.
-Hablaty vagyok, Hibbant-szigetről. Ha nem ártasz nekünk, mi se fogunk neked.- mondta nyugodt hangon. Egyuttal le is vette fejéről a sisakot. Ylva alaposan megnézte. Körülbelül 20 éves. Vörösesbarna kusza haj, hátul pár fonattal. Zöld szemek. Szép arc, amely semmi ellenségeskedés jelét nem mutatta.
–És te ki vagy?- érdeklődött Hablaty.
-Ylva vagyok. A Vihar-sziget örökösnője-állát felszegte és már nyoma sem volt a korábbi ijedtségnek, amit örömmel nyugtázott.- Te ki vagy?- fordult a még ismeretlenhez. Válaszként csak torokhangú morgást kapott.- Tudsz egyáltalán beszélni?-kérdezte gúnyosan és szemtelenül Ylva,elfeledve kivel van dolga. A kérdezett ledobta pajzsát. Csak a botot hagyta a kezében,amit minduntalan rászegezett. Hangtalanul előresétált. Már csak egy lépésre volt Ylvától amikor megtorpant. Lassan kezei elindultak a sisak felé. Majd még lassabban húzta le a fejéről úgy, hogy az arcát lássák meg legkésőbb. Ylvával szemben egy fiatal lány állt. Olyan 18 éves forma.
-Igen, tudok beszélni-szólalt meg rideg hangon.
-Jól van, jól van. De áruld már el, hogy hívnak!- Ylva már nagyon kíváncsi volt.
-Holdfényes Idhun. Hibbant-sziget-mondta, de közben nem is rá figyelt, hanem a botjával leintette a sárkányokat. Azok valamelyest megnyugodtak és már nem akartak annyira a lány torkának ugrani. –A sárkányokkal hogy állsz?-méregette Idhun Ylvát.
-Hát… különösebb gondom nincs velük.
-Oh, majd elfelejtettem-kapott fejéhez Hablaty, majd a kisebbik sárkányra mutatott- Ő itt egy éjfúria. Fogatlannak hívják. Tudom, most nem érted miért ez a neve. Nézd csak!-mondta, majd kézjelet adott a fúriának, mire az visszahúzta fogait-Tessék. Így már biztosan érted. Akiket ismer és szeret azokkal rendkívül barátságos. De veled, mivel idegen vagy, nem bánik túl kedvesen.
-Ő pedig Felhőugró. Egy viharszelő. –vette át a szót Idhun.
-Értem-bólogatott Ylva. Meglátta, hogy Hablaty elővett egy könyvet és lapjait kiterítette. Egy térkép.
-Megmutatnád merre van ez a sziget?-kérdezte Hablaty a térképre mutatva.
-Igen. Nézzük csak... A Hold-szirttől fél napi hajózás délre-bökött a térkép alján lévő üres helyre.
-És mit mondtál, hogy is hívják a szigetet? Vihar-sziget?- kezdte leírni a nevet Hablaty.
-Pontosan.-mosolygott rá Ylva. Pár perc múlva újra a térképre nézett. A sziget rajza már ott is volt rajta.
-És ti honnan ismeritek egymást?-jutott eszébe a kérdés.
-Hosszú történet-legyintett Hablaty.
-Van időm-mondta Ylva, mert egyre kíváncsibb volt a furcsa idegenekre.
-Jól van. De utána majd Idhun is mesél-sandított rá Hablaty.
-Ki ő nekem, hogy ilyenről tudjon?-horkantott.
-Akkor majd én elmondom helyetted- vigyorgott rá.
-Inkább én-fújt egyet kelletlenül.
-Miért támadtad meg őt, Idhun? És miért, meg…-ekkor Idhun belé folytotta a szót.
-Gyakorlás-vakkantotta- Üljünk inkább oda-mutatott a barlang irányába. Elfogadták a javaslatot. Elhelyezkedtek a barlang kijárata felé félkörben. A sárkányok mögéjük húzódtak be. És elkezdődött a történet mesélés…