2116, Adamantin Citadella

Castelle inkvizítor asszonynak mostanában nem akadt sok dolga, ezért inkább a papírmunkával töltötte az ideje nagy részét. Régóta nem látta már a Végzet Kardját, nem vallatott senkit. A kardot azóta a Néma Testvérekhez vitette. A csuklyás, összevarrott szájú idős árnyvadászok néha még az Inkvizítor asszonyt is megrémisztették. Örült neki, hogy a Vasnővérek Citadellájában adhatta a kardot Mirandának, aki a papnők fő fegyvertárasa volt. Vigyázott a már elkészült szeráfpengékre, irónokra, amikkel a rúnákat rajzolták, és felügyelte a még fel nem használt adamantint. Miután Miranda ellenőrizte az árnyvadászok egyik legfontosabb ereklyéjét, a Citadellába hívatta Eobard Kahnt, az egyik legjobb boszorkánymestert, akit a Klávé ismert. Csak úgy juttathatták el biztonságosan a Végzet Kardját a Néma Testvérekhez, ha közben egy boszorkánymester végig rajta tartja az álcáját. Eobard sosem kért semmit a szolgálataiért, mindvégig lojális volt a Klávéhoz és az árnyvadászokhoz. Pár évtizede megállt az öregedésben, ahogy az várható volt. 22 évesnek nézett ki, de senkinek sem mondta el valójában mennyi idős. Cassidy, a tanács boszorkánymester képviselője fogadta örökbe még kisgyerekként. Ahogyan örökbefogadott fia, ő is mindig titkolózott a koráról. Boszorkánymester szokás volt ez, nem lehetett tudni, mennyi idős a harmincasnak kinéző, szatén fekete hajú nő.

- Üdvözlöm, Mr. Eobard! – A Néma Testvérekkel ellentétben a Vasnővérek nem fogadtak némaságot.

- Szép napunk van, Miranda nővér. Miben lehetek a segítségére?

- Hát Isaac konzul és Castelle Inkvizítor asszony nem üzent önnek?

- Sebaj, - válaszolta a fekete hajú, szürkéskék szemű boszorkánymester. - Miután már átalakították a védvonalakat, és nem csak árnyvadász nők jöhetnek ide, az ilyesmi sem jelenthet gondot. Túl sok vért folyt már, századokon át, mire az árnyvadászok elfogadták, hogy nem csak ők tudnak a fegyverekkel bánni és jól helytállni a csatákban.

- Felettébb nagy előrelépés ez. – kezdte a vasnővér. A Végzet Kardjáról lenne szó! Castelle Inkvizítor asszony – a nő ragaszkodott hozzá, hogy mindig neve után mondják a titulusát – elhozta hozzánk egy boszorkánymester csoport segítségével, de ők most visszatértek a Spirális Labirintusba. Ott van rájuk szükség.

-Á… értem, értem – fűzte hozzá nem törődően Eobard.

- Bizonyára tudja, hogy gyorsan terjednek a pletykák. Tudom, hogy nem sűrűn jár a boszorkánymesterekhez és Cassidy asszonyt sem zaklatnám ezzel. Fontos, hogy most minden figyelmét a tanácsnak szentelje.

- Értem … Igen, anyámnak most ott a helye. – Eobard Kahn tisztában volt vele, hogy csak örökbefogadott fiú volt, hiszen nem is lehetne más. A boszorkánymestereknek nem lehetett gyerekük. A történelemben igaz volt már rá példa, hogy különleges hibridek gyereket szültek.

Eobard nem rajongott érte, ha eszébe juttatták ezt. Most hála az égnek nem így történt. Sokszor azon kapta magát, hogy mereng rajta, milyen lehetett az igazi anyja. Előszeretettel nevezte azonban „Anyu"-nak a boszorkánymesternőt. Cassidy Hopkins mindent megtanított neki, amit csak lehetett. Varázsigéket, jót és rosszat egyaránt, nem tudván mire is lehet szükség a jövőben.

A vasnővér percek óta beszélt, de Eobard teljesen máshol járt.

- Eredetileg Őt is Kahnnak hívták, nemde bár? – kíváncsiskodott a vasnővér.

A nyakában hatalmas kristály formájúra csiszolt Adamantin lógott.

- Megváltoztatta a nevét évekkel ezelőtt Hopkinsra. Nem akarta, hogy úgy szólítsák, ahogy az igazi családját, annak idején. Tudja, elhagyták őt, ahogy megtudták micsoda. Nagyon zokogott, mikor elmesélte a történetet... Én nem akartam követni. Tetszik ez a rövidke név, legalább ezt meg tudják jegyezni.

Eobard a tanácsülésekre gondolt, amiken a sok hosszú, kéttagú árnyvadász név kikészítette.

- El kell vinnie a Kardot a Testvérekhez, Eobard.

- Nővér! Félnek, hogy valaki megtámadja a Citadellát, mint a kétezres esztendő elején? Ha már önök is veszélyben lennének, akkor teljesen mindegy, hogy hová vinném a kardot. – állapította meg a boszorkánymester.

- Ne hívjanak Mirandának, ha az még egyszer meg…- Félbehagyta mondandóját, mikor észrevette, hogy valaki mögötte áll.

– Megtörténik…? – fejezte be az új jövevény. – Lucien vagyok!

Eobard szó nélkül állt ott, zsebre tett kézzel. Nehéz, sötétkék pulóverét mozgatta a szél.

- Ó, Brightlight úrfi. Már vártam az érkezését. Bizonyára tudja, hogy nem ok nélkül hívattam.

Lucien bólintott, de rá sem nézett a vasnővérre. Csak a zafírkék szemű boszorkánymestert bámulta. Végigmérte tetőtől talpig, aztán a szemébe nézett. Közben fél vállról azt válaszolta Mirandának, hogy édesanyja már beavatta mindenbe.

- Hát, igen, egy árnyvadász nélkül semmire sem mennék. Csak Lucien mehet be a Testvérekhez. Ha én lépek be oda, meghalok. – válaszolta Eobard. Régóta nem léphetett oda be senki az árnyvadászokon kívül. Zárlatot rendeltek el, mióta megsokszorozódnak a démontámadások. Igazából az orvosláshoz és a fogva tartáshoz sem volt szükség kívülállókra…. – Jobb lesz, ha most indulunk. Nem biztonságos éjszaka a Csontváros körül.

- Általában senki nem megy nélkülem semmire – vetette oda beképzeltségétől túlfűtötten, Mirandát nézve, de máris visszakapta a szemét Eobardra. A boszorkánymester azonnal rájött, mekkorát hibázott a mondattal. Többször is látta a tanácsüléseken a minden lében kanál fiút, de elfelejtette, hogy milyen stílusa is van valójában… Ha még dicséreteket is kap, akkor végleg elszáll vele a ló.

Miranda forgatta a szemeit.

- Hozom az Ereklyét. – a fehér köpenyes papnő már ott sem volt, mire végigmondta a mondatot. Hangtalanul suhant be a kapun, előtte még csillant egyet a nyakában az Adamantin.

- Cassidy kedves asszony. Megérdemli a helyét a képviselők között. – kezdte Lucien, de fogalma nem volt arról, hogy mégis milyen témát kéne bedobnia, hogy beszélgetést kezdeményezhessen. – Te pedig Eobard vagy, ugye? - Úgy tett, mint aki nem tudná.

Eobardnak végigfutott a hátán a hideg, ahogy az árnyvadász kimondta a nevét.

- Igen, Eobard Kahn vagyok. Anyám kiérdemelte, hogy ott lehet. – Eobard besöpörte a szemébe éj fekete haját. Észrevette, hogy bámulja a fiú. Nem tulajdonított neki semmi jelentőséget.

Amikor Miranda visszatért a Karddal, Lucien átadta Eobardnak, hogy a megbeszéltek szerint járjon el vele. A Néma Városban síri csend uralkodott. A testvérek most is csak gondolataikkal kommunikáltak.

Biztonságban elhoztátok a Végzet Kardját. Tovább maradni nincs okotok, távozzatok. – hallották az egyik Néma Testvér hangját a fejükben. Fél perc múlva már nem volt sehol.

- Legalább megköszönhette volna, ha már idehoztuk. – az általában visszafogott Eobard hangjában enyhe dühöt lehetett felfedezni.

Halkan morgott tovább a haja mögött.

Lucien nem számított rá, hogy a boszorkánymestertől ilyen mondatot hallhat (előtte kapásból elkönyvelte papucsnak).

- Épp ezt akartam mondani – lassan elmosolyodott. – Pontosan ezt.

- Ha most rögtön indulunk, még odaérhetünk a tanácsülés előtt. Cassidy nagyon szeretné, hogy időben ott legyek. – Eobard egyre dühösebben beszélt. Lucien enyhe flegmaságot is felfedezett hangjában.

- És Te mit szeretnél? – a boszorkánymester nem felelt semmit. Kifúja a rég visszatartott levegőt. Fogalma sem volt róla, hogy rendelkezik ilyennel…

Lucien észrevette. Karon ragadta, és magával vonszolta az úti céljukkal ellentétes irányba az ellenkező sötét fekete hajú Eobardot.

- Mondd, hogy nem akarsz jönni! Mondd, hogy oda akarsz menni, unatkozni, és elengedlek.

Egy pillanatig csak álltak ott. Eleresztette a karját, majd válaszra várva széttárta a kezeit. - Na?

Eobardnak próbált komoly lenni, de egy idő után mosolyra görbült a szája, és nem kellett többé vonszolni.