Idegen a szigeten
Hajnalpír neki döntötte a hátát az öreg tölgynek. A szél lágyan táncolt a sárguló levelek között, csiklandozva a lány arcát. A tölgy egy domb tetején állt, kimagasodva a többi fa közül, tökéletes rálátást adva a falura. A falusiak szorgosan végezték a mindennapos dolgaikat, néha megálltak egymással kezet rázni, vagy beszélgetni. Hajnalpír tekintetével az apját kereste. A falu főnöke szinte sosem pihent, mindig a faluban járkált, fent tartotta a rendet, vagy épp segített az embereknek. Most is a falu kovácsának, Szélesvállnak segített fát hordani a műhelyébe.
Hajnalpír nagyot sóhajtva átdobta a lábát a fa ágán, ahol eddig lovagló ülésben ült, és egy könnyed mozdulattal leugrott. Ideje volt feladni az egyszemélyes bújócskáját és hazamenni segíteni. Felvette az íját a földről, a tegezt pedig visszarakta a vállára.
Abban a pillanatban üvöltés rázta meg az erdőt. Hajnalpír rémülten kapta a hang irányába a fejét. Az eget megannyi bárányfelhő tarkította, eltakarva a sziget legmagasabb hegyének csúcsát, a Napszeretőt. Pár percig mozdulatlanul állt, tekintetét ide-oda kapkodva. Teste megfeszült, szorosabban markolta az íját. Az égen hirtelen két fekete alak tűnt fel. Hajnalpírnek a döbbenettől leesett az álla. A két alak egymás mögött repült. Az első jóval kisebb volt a másodiknál, de még így is vagy tízszer nagyobb egy madárnál. A hátulsó fekete volt, oldalán két hatalmas szárny feszült. Sárkány! Döbbent rá Hajnalpír. És azt a valamit üldözi.
Hajnalpír futásnak eredt. Ezt látnia kell közelebbről. A Napszerető lábához érve a hátára tette az íjat és amilyen gyorsan csak tudott, mászni kezdett a meredek hegyoldalon. A Napszerető oldalán alig lehetett fát látni, szinte csak sziklákból állt. Viszont sok volt rajta a barlang és a kiálló szirtek.
Hajnalpír jobbra nézett. A sárkány és a repülő valami teljes sebességgel a hegy felé száguldott. Miért nem fordulnak el? Ha irányba maradnak nekicsapódnak a hegynek. Összeszorította a fogát és tovább mászott. Ahogy egyre magasabbra mászott, közeledett ahhoz a ponthoz, mikor egy magasságba lesz a két alakkal. Ekkor hallotta meg újra az üvöltést.
- FOGATLAN!
Hajnalpír úgy megrémült, hogy majdnem elengedte a sziklát, ami fent tartotta a hegy oldalán. Emberi hang. De hisz az nem lehet. Újra jobbra nézett. Épp időben ahhoz, hogy lássa, ahogy a nagy fekete sárkány utoléri a repülő alakot és körülökleli a szárnyával. Pár pillanat múlva mind a ketten a Napszerető egyik kiálló szirtrészéhez zuhantak, nem sokkal Hajnalpír fölé. A becsapódástól a sziklák és törmelékek megindultak a lány felé. Hajnalpír újra mászni kezdett, igyekezett nem törődni a minduntalan beléütköző sziklákkal.
Megragadta a szírt szélét és felnyomta magát. Hátulról látta a fekete sárkányt és mellette… egy fiút. Hajnalpír leguggolt egy szikla mögé. A fiú magasabb lehetett valamivel nála, vörösesbarna haja összevissza állt. Valami fura bőrpáncél volt rajta, kezében egy bőrmaszkkal. Mellette ült a fekete sárkány és egyáltalán nem úgy látszott, mint aki fel akarja falni a fiút. Inkább csak békésen nyalogatta a mancsát, mint egy túlméretezett házi macska.
- Hát, pajti! Most majdnem megjártuk. – A fiú egy füzetfélét halászott elő valamiféle rejtett zsebből a mellkasánál és a szirt széléhez lépdelt. Hajnalpír így csak a hátát látta. A sárkány közelebb volt hozzá, alig két méterre. A farka vége viszont csak centiméterekre. Hajnalpír előre hajolt. A sárkány két hátsó szárnya közül csak az egyik volt fekete. A másik élénkpiros volt, közepén egy fehér mintával. Műfarok! Szemével követte a vasrudak és a bőrszíjak vonalát a sárkány testén. Ez egy… nyereg?! Közelebb akart kerülni, hogy jobban megvizsgálhassa, de rosszul lépet. Az ág megreccsent a talpa alatt. A sárkány abbahagyta a tisztálkodást, egy pillanatra megdermedt, majd lassan hátrafordult. Hatalmas zöld szemei megakadtak a lányon. Hajnalpír idegesen nyelt egyet, és lekapta a hátáról az íját. A sárkány négy lábra állt és teljesen felé fordult. Ínyét felhúzta kivillantva fehéren sorakozó fogait. Fenyegetően morogni kezdett, és a fiú felé hátrált. Hajnalpír előkapott egy vesszőt a hátára tegezből és az idegre helyezte.
- Ne, várj! – A fiú a fekete sárkány elé rohant és az orra felé nyújtotta a kezét. A lány kifeszítette az íjat.
- Nem fogunk bántani. – A fiú a sárkány orrára tette a kezét, miközben folyamatosan a lányt figyelte. Smaragd zöld szemei úgy csillogtak, mint maga a drágakő.
- Ki vagy te? – Hajnalpír igyekezett összeszedni minden erejét, hogy ne remegjen a hangja. Egy sárkány és egy fiú egymaga ellen. Ha arra kerülne a sor, esélye sem lenne. A fiú végighúzta a kezét a sárkány fején, mire az leült. Szemeit viszont még mindig a lányon tartotta.
- Hablaty vagyok. Ő pedig itt a sárkányom, Fogatlan. Szándékaink békések. – A magasba emelte a kezét, hogy mutassa, nincs nála fegyver. Hajnalpír kicsit engedett a húron.
- Hova valósi vagy?
- Hibbant-szigetre. És te? Te ki vagy? –Hangja barátságos volt, és Hajnalpír tényleg nem látott nála fegyvert. Az íját a földre szegezte, de az ujjai még a húron maradtak. Biztos, ami biztos.
- Hajnalpír vagyok. Itt élek, ezen a szigeten.
- Ó, ez fantasztikus. – Kiáltott Hablaty lelkesen és visszasietett a szirt széléhez. Hajnalpír akkor látta meg, hogy a kis füzetből egy térkép lett.
- Megmutatnád, kérlek, hogy hol van ez a sziget, melyik szigethez milyen közel van? Igazából, fogalmam sincs mennyit repültünk Fogatlannal. – Szórakozottan beszélt és egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét a térképből. Hajnalpír két méteres ívbe kikerülte a Fogatlannak nevezett sárkányt, miközben végig rajta tartotta a szemét. Hogy lehet egy csupa fog sárkányt elnevezni Fogatlannak? Mikor a fiú mellé ért letette az íját a földre a térkép mellé és letérdelt. Hablaty hátradőlt, hogy a lány jobban meg tudja vizsgálni a papírdarabokból álló térképet. Hajnalpír az alsó ajkába harapva keresgélt a térképen. Egy szigetnév sem volt neki ismerős. Aztán ahogy haladt a térkép szélére megakadt a szeme egy néven. „ Viharverő- szurdok". Diadalmasan rábökött a névre.
- Ez a hely! Másfél napi hajózásra van tőlünk. – Most ő hajolt hátrébb, hogy a fiú megszemlélje a helyet, ahová mutatott.
- Hűha. Tényleg jó messzire kerültünk, pajti! – Felpattintott az alkarján egy csatot és kivett egy üres lapot a sok közül. Fogatlan szó nélkül oda battyogott hozzá és végignyalta az elé feszített lapot, amit aztán Hablaty gondosan a térképhez ragasztott. Hajnalpír csendben figyelte őket. Olyan zavaros volt ez az egész. Egy fiú és egy sárkány barátok. A fiú tud repülni. Túl sok minden egy napra, magyarázatra volt szüksége, ha még ebben az életben aludni akar.
- Mit mondtál, mi a neve a szigetednek? – Törte meg végül a csendet Hablaty.
- Napfény-sziget. – Hagyta, hogy a fiú befejezze a munkáját. Fejében ott motoszkáltak a megválaszolatlan kérdések, és muszáj volt feltennie őket.
- Mond el! - Bökte ki végül. Hablaty értetlenül emelte rá a tekintetét.
- Mond el, hogy mi ez az egész! – Bátorította tovább. Hablaty végül sóhajtott és hátradőlt. De végül elmondta. Elmondatott mindnet. Attól, hogy lelőtte Fogatlant addig, míg a Vörös Halál elleni harc után felébredt. Elmesélte, hogy alakította ki a bőrpáncélját, vele együtt a tűzkardját, és hogy hogyan képes repülni. Hajnalpír némán hallgatta a történetet, igyekezett felfogni. Mikor a történetnek vége lett Fogatlan felé pillantott, aki összegömbölyödve szunyókált a lovasa mellett.
- Szóval ezért nem volt sárkány támadás már vagy öt éve. – Morfondírozott hangosan a lány, mire Hablaty lesütötte a szemét, mintha csak az ő hibája lett volna, hogy a sárkányok megtámadták a falut.
- Milyen gyakran volt? – Kérdezte, mire Hajnalpír csak megvonta a vállát.
- Évente egyszer, kétszer. Nem voltak gyakoriak, sem hosszúak. – Hablaty megkönnyebbülten felsóhajtott. Mind a ketten a horizontra meredtek. A Nap vészesen közeledett a tenger pereme felé. Egyikük sem vette észre, milyen gyorsan telt az idő. Hablaty felállt, összehajtogatta a térképet, és eltette a mellkasán lévő zsebbe. Hajnalpír is felállt, felvette az íját és az el nem használt vesszőt, majd az egyik a vállára a másikat pedig a tegezbe tette.
- Ha véletlen felénk járnál, ugorj be! – Hablaty kedvesen megveregette a lány vállát, és Fogatlanhoz lépet. Felkapaszkodott a hátára, kifeszítette a sárkány műfarkát és a fejére billentette a sisakot.
- Viszlát, Hajnalpír! – A maszk eltompította a hangját, de a lány így is értette. A következő pillanatban pedig a fekete sárkány elrugaszkodott a földről majd eltűnt a felhők takarásában.
- Viszlát! – Suttogta Hajnalpír, majd megindult a szírt szélére, hogy elkezdjen leereszkedni. A faluban már biztos mindenki őt keresi, nem akarta, hogy tovább egye őket az ideg.