1. megjegyzés: Ami mindig, nevezetesen, hogy minden jog J. K. Rowlingé. Én csak kölcsönvettem a teremtményeit, bármiféle anyagi haszon nélkül. :-)
2. megjegyzés: Ezt a kisregényt Mena harmadik Antisablon páylázatára írtam.
A feltételek a következők voltak (megmagyaráz egy-két dolgot): "Tom Denem/Harry Potter: Tom Denem tizenhat évesen, még első gyilkossága előtt úgy dönt, hogy olyan mágiaághoz nyúl, amiben kivételesen nem jó: a jövőbelátáshoz, hogy megtudja mi vár rá a választott útján. Egy holdtalan éjszakán kimegy tehát az erdő szélére; azonban, miután magához tér a nagy varázserőt igénylő bűbáj után, csak egy döbbent, egy szál vörös alsógatyát viselő, kócos, szemüveges fiúval találja szemben magát, akiről azt sem tudja, hogy kicsoda..."
Nem kellett mindenképpen slashnek lennie, és nem is lett az.
Aki úgy dönt, elolvassa, annak jó szórakozást! :-)
1. fejezet: Zuhanás
Valami baj volt a varázslattal. A leírás ugyan nem említett konkrétumokat, de neki megvoltak a sejtései – és nagyon is logikusnak tetsző elképzelései – arról, minek kellene történnie, és azok távolról sem egyeztek azzal, amit jelenleg a mágia művelt.
Felolvasta a szavakat – még mindig ott csengtek a fülében incselkedve, gúnyolódva, kristálytisztán… – és várt. Várta a víziót, azt az időt – még ha csak lélegzetvételnyi lesz is –amíg a jövőbe pillanthat; a bizonyosságot, hogy a megfelelő úton jár, hogy eléri azt, ami után oly régóta sóvárog… Ehelyett azonban: a jeges varázs a bőrébe mart, körülvette őt, beburkolta és kitöltötte.
Mindig is a társainál erősebben kötődött a mágiához, többet és hatékonyabban volt képes az uralma alá hajtani, és pontosabban érzékelte, mit is jelent birtokolni, irányítani ezt a rejtélyes energiát.
A mágia máskor simulékony volt, behódoló, cirógatóan gördült végig a sejtjein, de most… szirupossá sűrűsítette a vérét, kínzóvá lassította az áramlását, megdermesztette az izmait, a csontjait ólomsúlyúvá nehezítette. Ormótlan volt, törékeny és teljességgel tehetetlen.
Az agya valahol mélyen, a bénító riadalmon túl, a magyarázatot kutatta, csökönyösen visszatérve egyetlen bántó, keserűen egyértelmű gondolathoz… Hibázni! Hibázni, ő?! Együtt kacagott a testét szaggató tébolyult mágiával.
Hallotta, ahogy a varázs sikolt körülötte – a fülében és az elméjében egyszerre –, és érezte, ahogy egyre szorosabbra vonja az ölelését, azzal fenyegetve őt, hogy összeroppantja. Az utolsó, ami tudatosult benne, hogy a torka kiszáradt, hogy fáj minden hang, hogy éget, ahogy a levegő görcsös, ugató remegéssel végigszalad rajta, és ő zuhan a fullasztó, ellenséges feketeségbe…
Az orra fintorba rándult valami kellemetlen, bökő-csiklandó érzéstől, és ez az apró, de annál intenzívebb reflex elég volt ahhoz, hogy Tomot az ébrenlét elmosódó, bizonytalan határáról a valóságba segítse. Csukott szemmel feküdt, figyelte a szívverését, aminek higgadt, egyenletes üteme valahogy nem tűnt helyénvalónak. Zaklatottnak kellett volna lenni, dübörgőnek, hiszen… Miért is tulajdonképpen? Amint feltette magának a kérdést, robbanásszerűen tértek vissza az este képei: vacsora után a hálóterembe megy és elzavarja Averyéket… Egyedül van, az ágyon hever, vár… A Rengetegbe indul, nem törődik a klubhelyiségben felé dobott kérdésekkel… A tisztáson áll, és izgatottan ismétli a betanult szöveget… De utána?
Didergett és a bőrét fűszálak simogatták. Nem halhatott meg, ebben egészen biztos volt. Az éjszakai erdő illatai, a földön mászkáló rovarok neszezése, az átnedvesedett ruha, ami most kellemetlenül tapadt a hátához és a lábaira… Mind túlságosan evilági dolgoknak tűntek a szemében.
Elszántan nyitotta ki a szemét, készen arra, hogy bátran viselje, bármiféle látvány fogadja… Idejekorán lehullott, fonnyadó levelek csonkjai, egypár gally, tavasszal nyíló vadvirágok és morzsalékos, fekete talaj: kiábrándítóan egyszerű és ismerős. Tom maga se tudta, mire számított még a nyilvánvalóan félresikerült varázslat után. Illetve tudta, de annak a beismerése azzal járt volna, hogy egyúttal azt is elfogadja, hogy Tom Rowle Denem csak egy fellegekben járó bolond, aki még annyit sem konyít a mágiaelmélethez, mint az a mamlasz félvér a Griffendélből.
Mert… nos, igen: ha csak futó képzelgés volt is, villanásnyi mámorító fantazmagória, de megfordult a fejében, hogy talán utazott az időben. Nem… Az példátlan eset volna, olyasmi, ami ellentmond még a mágia valódi ésszerűségen túli törvényeinek is. Méltó és illő hozzá, de talán túlságosan nagy kihívás. Most legalábbis.
Értelmetlen volt tépelődni rajta. Erőt vett magán, és a szokottnál lassabb, darabosabb mozdulatokkal felállt. Egy-két pillanatig még lefoglalta, hogy leverje a tenyerére tapadt, porhanyós földet, aztán felnézett, és elakadt a lélegzete a rémülettől. A tisztáson ugyanis – hogy mióta és milyen okból, azon Tom egyelőre nem bírt és nem is mert volna eltöprengeni – vézna, kócos és – a személyét illetően ez volt az egyik legfontosabb információ – szinte meztelen fiú tartózkodott. Egyetlen viselete egy színehagyott, vörös alsónadrág volt.
A sarkain ülve térdelt a nyirkos, nedves fűben, a feje a mellkasára csuklott, a szemüvege félrecsúszott, de ő mindezzel nem törődve, békésen szuszogott. Tom csak abból tudta, hogy nem merülhetett teljesen álomba, hogy nem dőlt oldalra, mint holmi krumpliszsák.
Óvatosan közelítette meg a fiút. – Kölyök! – A szólított mélyebb levegőt vett, de egyéb módon nem reagált. – Vakarcs! ÉBRESZTŐ! – Általában nem szívesen érintett meg másokat, és ha tehette, elkerülte azokat a helyzeteket, amik erre kötelezhették volna, most azonban kelletlenül kinyújtotta a kezét, és meglökte a fiú vállát.
A kölyök megingott, de nem terült el, ahogy arra Tom számított, hanem pislogva, bizonytalanul kinyitotta a szemét, és álomtól fátyolos tekintettel végigmérte őt.
Harry két sajgó térddel, és egy – valószínűleg csak szemhunyásnyi ideig tartó – bóbiskolással korábban úgy vélekedett, ez a mai klassz nap volt. Márpedig az elmúlt tanév eseményeinek fényében ez, különösen tőle felettébb váratlan és megdöbbentő megállapításnak bizonyult.
Reggel Hermionéval és Ronnal együtt olvasta a Prófétában, hogy hiába a Varázsbűn-üldözési Főosztály megfeszített munkája, továbbra sem sikerült Sirius Black nyomára bukkanni. Aztán gyönyörűséges, Piton- és Malfoy-mentes órákat töltöttek azzal, hogy a napsütötte parkban bóklásztak. Meglátogatták Hagridot és elbúcsúztak tőle – ami meglehetősen embertpróbáló feladat volt karamellával összeragasztott állkapoccsal. Délután Wood kirángatta a csapatát – köztük természetesen őt – meg még pár vállakozókedvű griffendélest a kviddicspályára, hogy mint mondta, egy utolsó meccset játszhasson a Roxfortban. Kifulladva és farkaséhesen estek tehát be a díszlakomára, ahol Dumbledore bejelentette a házuk sorozatban harmadik házkupa győzelmét. Ez pedig ünneplést kívánt, hangos, önfeledt, messze az éjszakába nyúló banzájt a klubhelyiségben, aminek Harry ki se bírta várni a végét. Holtfáradtan baktatott fel a harmadévesek hálótermébe, a ruháit hányavetin a padlóra szórta, és úgy, ahogy volt, pizsama nélkül, orrán a sokat megélt, kerek szemüveggel felkészült rá, hogy a takaró és a puha párnák közé zuhanjon.
Nos, a zuhanás valóban megvolt, de szemmel láthatóan nem a baldachinos ágyba érkezett a végén. Nem. Itt ült a… a… Isten tudja hol, védtelenül, majdnem pucéran – ez utóbbi persze alapvetően nem befolyásolta a helyzetét, viszont még kényelmetlenebbé tette – és a fiatal Voldemort arcába bámult. Épp olyan volt, mint egy évvel korábban, odalent a Titkok Kamrájában, sőt iszonytatóbb: hús-vér ember.
„Hogyan?" Kiáltani akart, ám hamar rájött, hogy a teste, fittyet hányva az ő szándékaira, inkább használná a maradék energiáit ájulásra, az efféle megerőltető munka helyett. Az eszméletvesztés pedig, bár üdvös és könnyű megoldást kínált, nem igazán volt ínyére. Annyit titkolóztak előtte, annyiszor ferdítették el az igazságot, szerette legalább azt pontosan tudni, ami közvetlenül vele történt. Így hát csendben maradt, és várta, hogy a másik megszólítsa.
Tom nem sietett a bemutatkozással. A tekintete elidőzött a fiú fakó, gyűrött arcán, a homlokába hulló, szénfekete tincsek takarásában kirajzolódó furcsa, villámot formázó hegen és a szemein, amiknek eredeti zöldjéből csak keskeny sáv látszott a félelemtől óriásira tágult pupillák körül.
- Hogy hívnak?
- Harry Potter – dünnyögte a gyerek engedelmesen.
- Hány éves vagy? – Ki kellett szenvednie a fiúból azt a bizonyos információt, amit sejtett ugyan, de nehezére esett elhinni, hogy valóság lehet. Pedig úgy kellett történnie: ő nem mehetett a jövőbe, helyette viszont kapott valakit, aki beavathatja abba, milyen az.
- Idén leszek tizennégy. – A közlést kísérő mozdulat vállvonásnak indult, de Harry épp csak megemelte a karját, lemondóan vissza is ejtette. – Július 31-én – tette hozzá bágyadtan.
- Idén? – Tomnak vigyáznia kellett, hogy a hangja ne remegjen a testén végignyargaló lázas örömtől.
- Igen – motyogta Harry kissé ingerülten. – Tudod, 1994-ben.
Tom először szólni sem tudott – a diadal részegítően édes érzése szinte fojtogatta; túl sok, túl intenzív volt egyszerre –, aztán összeszedte magát és ünnepélyes komolysággal a fiúhoz fordult. – Rendben, Harry Potter. Az én nevem Tom Denem.
„Na ne mondd!"
- És az év, amit írunk, 1942.
„Ezt tényleg ne!"
Harry imbolyogva talpra kecmergett, de ennél messzebb menő tervei nem igazán voltak. Csak ált ott vacogva, libabőrösen és Tomot figyelte.
- Beszélj nekem a jövőről! – A fiú ezúttal már meg sem próbálta palástolni az izgatottságát.
Harry gyomra görcsbe rándult a hangtól. Ugyanolyan volt, mint előző évben, mikor Voldemort arról faggatta, hogyan élhette túl kisbabaként a szüleinek halált hozó átkot. Követelőzés és megszállott kíváncsiság vibrált benne, és a felszólítás is egyezett azzal a korábbival.
Harry akkor hallgatott Denemre és mesélt, hogy időt nyerjen. De az a Tom tudta, ki ő, tudta milyen szerepük van egymás sorsának alakulásában. Ennek viszont fogalma se volt az egészről, és megérdemelte, hogy most ő játsszon vele egy kicsit.
- Tom Denemet mondtál, ugye? – kérdezte töprengést mímelve. – Egyáltalán nem cseng ismerősen.
A közlés nem törte le a fiút. – Persze, persze… – suttogta, mintha Harry lelombozónak szánt kijelentése épp a reményeit igazolná. Hisz mindig is alig vártam, hogy ne kelljen hallanom. Na és az, hogy Voldemort?
Harry közönyös grimasszal felelt.
- Voldemort – ismételte a másik erélyesebben. (Úgy gondolta, a gyerek elég kimerültnek látszik, talán emiatt nem is koncentrál kellőképpen.) Harry idejében egy kviddicsstadionnyi embert ki tudott volna készíteni pusztán ezzel.
- Bocs, sose hallottam rólad.
- Az nem lehet. – Tom feldúlt járkálásba kezdett. – AZ NEM LEHET! – üvöltötte hisztérikusan. – Varázsló vagy te egyáltalán? – fordult Harryhez reménykedőn, ebbe az utolsó szalmaszálba kapaszkodva.
- Még szép – vágta rá a fiú megbotránkozva. Aztán úgy döntött, rátesz még egy lapáttal. Tom eleget gyötörte őt, itt az idő visszaadni a kölcsönt. – Figyelj csak, ez a Voldemort valami művésznév? Énekes vagy?
„Igen, ez az a pillanat" – gondolta Tom Denem. Most kell előkapnia a pálcáját és a lelket is kiátkozni a szemtelen kis pondróból. Bármit használhatna rajta, hiszen senki nem tudja, hogy itt van, senki nem keresné, neki pedig nem kéne büntetéstől tartania.
„Igen, ez az a pillanat" – gondolta Harry. Ha a másik nem végez vele rögtön – „És miért ne tenné?" – akkor akár arra is lesz némi esélye, hogy ép bőrrel ússza meg az egész kalandot.
Tom mélyeket lélegzett – ami Harryt leginkább dühödt fújtatásra emlékeztette –, majd váratlanul megragadta a kisebb fiú karját.
Harry feljajdult fájdalmában. – Nézd! – hadarta pánikba esve. – Ha ennyi volt, küldj vissza!
- Nem tudlak… Gyerünk! – Rántott egyet Harryn, és miután a fiú engedelmesen megindult, egyre gyorsítva a tempón a Tiltott Rengeteg széle felé vonszolta.
„Nem tudlak… megölni." Így hangzott volna, ha végigmondja. Persze, ameddig eljutott benne, az tökéletesen helytálló válasz volt a vakarcs kérdésére. Az utolsó szót csak gondolatban merte hozzátenni. Egyrészt, nem akarta megijeszteni a kölyköt, és nem is tartozott rá, hogy ő mire próbálta rábeszélni magát hirtelen felindulásában.
A Gyilkos Átok; páratlan, vissza nem térő lehetőség volt, hogy emberen is lássa a működését. Ezidáig csak pókokon, kisebb erdei állatokon használta, gyakorlásképp, meg egyszer, bosszúból, egy griffendéles prefektus macskáján. Értelmetlen tett volt, szánalmas és méltatlan hozzá. Szégyellte, ahogy azt is, hogy egyáltalán foglalkozott egy ilyen semmiséggel.
Az Adava Kedavráról azt olvasta „igazán akarni kell". Korábban akarta, hogy tudja, képes rá, hogy ez sem jelent nagyobb kihívást egy-egy komplikáltabb transzformációnál. De ez most más volt.
Egy pókra rátaposhatott, agyoncsaphatta az összecsavart Reggeli Prófétával, a nyulakról, békákról tudta, hogy előbb-utóbb ragadozók zsákmányaiként vagy a roxforti üstökben – a konyhán, illetve a bájitallaborban – végeznék. Egy ember viszont… Úgy gondolta, azt össze sem lehet hasonlítani az előzőekkel. Hiszen ő maga is az volt. Ismerte a test reakcióit, megtapasztalta a gondolkodást, az érzékelést. Mindezt elpusztítani… ehhez kevésnek tűnt a kíváncsiság és a bizonyítási vágy.
Az egyéb gyilkolási módokat számba se vette. Végignézni valakinek a haláltusáját? Nem volt rá felkészülve. Mindig úgy képzelte, hogy ha része is lesz ilyesmiben, első alkalommal társaságban történik majd, Avery előtt és Lestrange előtt… akiknek a jelenléte kényszeríti őt, hogy elviselje.
Esetleg elkábíthatná a kölyköt, eltörhetné a lábát, konfúziós bűbájt szórhatna rá, hogy aztán a sorsára hagyja. Szinte kizártnak tartotta, hogy így, főleg ebben a hidegben megérné a reggelt. Csakhogy nem tudhatta, egy ilyen cselekedet milyen befolyással lenne a jövőre. Bár csekély volt a valószínűsége, előfordulhatott, hogy épp magának árt valami módon azzal, ha elveszejti a vakarcsot…
A monoton mozgás elálmosította Harryt. Végtére is nem kellett gondolkodnia, merre menjen – csak húzatta magát –, nem kellett irányítania a lépteit – a lábai elgémberedtek a hidegtől, már nem érezte, ha kőre vagy szúrós gallyra taposott. Rezignáltan tűrte, hogy Tom keresztülrángassa a parkon, fel a lépcsőn, át az előcsarnokon… és magában csak annyit állapított meg, hogy ennek a bánásmódnak bizony nyoma marad: az idősebb fiú karcsú ujjai napokra lilászöld mintát nyomtak a bőrébe.
Szól Dippetnek, aki majd összehívja a tanári kar tagjait, és együtt kiokoskodnak valamit. Neki onnantól semmi dolga az egésszel. Így lesz a legjobb. Nem szegett szabályt, leszámítva persze, hogy a Rengetegbe merészkedni, kíséret nélkül, kétségbevonható intézkedés… De a bűbáj, amit használt nem tiltott, prefektusként pedig felhatalmazása volt, hogy takarodó után is elhagyhassa a klubhelyiséget.
Gyűlölte, hogy éreznie kell, milyen erővel és ütemben dobban a gyerek szíve, hogy az apró szőrszálak a karján hogyan borzolódnak a hidegtől… és mérgében, minél tovább húzódott a kényszerű kontaktus, annál nagyobb erővel szorította a fiút, aki félálomba caplatott utána. Meztelen talpa csattogott a padló kövezetén.
A harmadik emeletre vezető lépcsősoron jártak, amikor Tom rántást érzett a vállában. Ő oda se figyelve, reflexből lépte át a trükkös, eltűnő fokot, az el-elbóbiskoló Harry viszont a bal lábával combig belesüllyedt.
Tom a szabad kezével a vakarcs hóna alá nyúlt, és szitkozódva igyekezett kicibálni Harryt a ragaszkodó természetű lépcső fogságából.
Harry meg se próbált segédkezni a műveletben, engedte, hogy a kezei tehetetlenül, marionett-figura módjára lendüljenek, pedig fájdalmat okozott Tom cseppet sem óvatos érintése, és az is, ahogy a bőre a kőhöz dörzsölődött.
- Mit jelentsen ez, Mr. Denem? – csattant szigorúan egy ismerős hang. – Mit művel azzal a fiúval?
Tom szája vicsorra húzódott, de ezt csak Harry láthatta, mert a fiú, mire felnézett az őt megszólító professzorra, rendezte a vonásait.
- Jó estét, uram!
- Kérdeztem valamit, Tom. – Dumbledore néhány fokkal lejjebb jött, és csinálhatott valamit a pálcájával, mert Harry hirtelen sokkal könnyebbnek érezte a csapdába szorult lábát. – Most próbálja!
Tom – ezúttal vigyázva – könnyedén kiemelte Harryt a lépcsőfokból. – Dippet igazgató úrhoz indultam, Dumbledore professzor – válaszolta veszélyesen selymes és ártatlan hangon –, hogy beszámoljak neki arról, amit ma éjjel tettem, és a segítségét kérjem. – Félig lesütötte a szemét, és úgy nézett fel Dumbledore-ra. – Örülök, hogy összefutottunk, uram…
- A festmények sustorogtak arról, hogy érdemes körülnézni errefelé – jegyezte meg a professzor.
Tom bólintott. – Szóval, örülök, mert úgy vélem, jó, ha az elsők közt hallja. – A kijelentés második fele történetesen igaz is volt. Ha akadt a Roxfortban olyan személy, aki megfejthette, mit rontott el a varázslatnál és azt hogyan lehet helyrehozni, az Albus Dumbledore volt.
Dumbledore felsóhajtott és szánakozó, aggodalmas pillantást vetett az átfagyott Harryre. – Jöjjenek!
Tomnak szerencsére csak egyszer kellett elmondania, mi is történt az erdőben, és kicsoda a vele lévő vézna kisfiú. Dippetnek már Dumbledore foglalta össze a dolgot, aztán komor, sokatmondó pillantást váltottak, és elküldték őt azzal, hogy valamikor a nap folyamán hívatni fogják.
A „valamikor" nem sokkal a délelőtti bűbájtan előtt érkezett el, és Tom kelletlenül pakolta össze a már kikészített holmiját, majd nem törődve a barátai faggatózásával az igazgatói irodába indult.
Most ott ültek hallgatagon az íróasztal körül: Dippet a szokásos székében, mellette Dumbledore – bár inkább az asztal sarkánál, mint mögötte –, a vendégeknek szánt két fotelben pedig ő és Harry. A vakarcs ezúttal határozottan éber, sőt energikus volt. Valahonnan egy talárt is kerítettek neki – sima feketét, bármely ház címere nélkül. Felöltözve és kipihenten jóval emberibb látványt nyújtott, igaz, arra már nem vette a fáradságot, hogy meg is fésülködjön. Tom ezt a trehányságot egyszerűen felháborítónak tartotta. Az ő külseje mindig rendezett és makulátlan volt – igyekezett meggyőzni magát, hogy ehhez ragaszkodni a saját igénye (és erénye), nem a vaskalapos árvaházi nevelés hozadéka.
Harry pompásan érezte magát. Akár délig is hagyták volna aludni, ha az arcát melengető napsugarak ébredésre nem csiklandozzák. Kellemes meglepetés volt továbbá, hogy azzal ellentétben, amire számított – heveny nyaki görcsök és hátfájás, hiszen a fotelben összegömbölyödve aludt el – a kényelmes, bár a helyhiány miatt kissé szűk ággyá alakított kanapén találta magát, puha plédbe bugyolálva.
Mindez, megtoldva a bőséges és utánozhatatlanul finom reggelivel, aminek jó része még mindig ott illatozott az igazgató íróasztalán, már-már elérte, hogy Harry kicsattanóan jókedvű legyen.
Tudta, miért és hogyan került ide – Dumbledore meg Dippet, miközben evett, elmesélték neki, amit Tomtól hallottak –, valamint, bár ezt nem kötötte a két varázsló orrára, tudott és kitalált számos egyéb dolgot is.
- Remélem, Mr. Denem, tisztában van vele, mekkora ostobaság volt végrehajtani azt a jövendőmondó bűbájt – szólalt meg rekedtes hangján az igazgató. Csontos ujjait összefűzte és szemrehányóan nézett Tomra. – Nemcsak önmagát sodorta veszélybe, hanem Mr. Pottert is.
A vakarcs nem túlzottan érdekelte. Sértetlen volt, megelégedett ennyivel. A rá vonatkozó részbe azonban nem köthetett bele, hiszen azokban a borzalmas pillanatokban ő is attól rettegett, hogy az örvény nem ereszti el élve.
- De jól vagyunk. Ő is – csak annyira fordította el a fejét, hogy mutassa, Harryről beszél, ám ne kelljen látnia a kölyköt –, én is. Készen állok vállalni a tettem…
- Érett, felelősségteljes gondolkodásra utaló gesztus, mindazonáltal szükségtelen – szakította félbe Dumbledore. – A kíváncsiság önmagában véve nem bűn, Mr. Denem – folytatta jóindulatú, már-már cinkos mosollyal (ami a végletekig felidegesítette Tomot). – Azonban az Ön varázslata komoly galibába kevert mindannyiunkat.
Harry feszülten mocorgott a fotelben.
- Mennyire vagytok tisztában az idő természetével?
- Semennyire – jelentette ki Harry szégyenkezés nélkül. (Nem is olyan régen használt ugyan időnyerőt, de akkor Hermione utasításait követte – legalábbis többnyire –, és később hiába próbálta a lány elmagyarázni a szerkezet működését, ő egy kukkot sem értett az egészből. Különben is, úgy gondolta, jobb, ha nem beszél feleslegesen.)
- Egy kicsit – morogta Tom, és elpirult, mintha súlyos mulasztáson kapták volna.
Dumbledore bólintott, aztán intett a pálcájával, mire Dippet egyik pennája kiemelkedett a díszes tartóból, felragyogott, majd elvékonyodott és megnyúlt, hogy végül hosszú fonalként ereszkedjen eléjük az asztalra. – Az időt így kell elképzelni – mutatott rá a professzor.
Harry maga alá húzta a lábait, és asztallapra támaszkodva feltérdelt a fotelban, hogy jobban lásson.
- Mindig előre halad. – Dumbledore végighúzta az ujját a levegőben a fonál mentén. – Mindegy, milyen eszközzel próbáljuk befolyásolni. – Felpillantott és előbb Tomra, majd Harryre nézett.
Harry összevont szemöldökkel vizsgálgatta a fonalat, az idősebb fiú pedig azt találgatta, mit akarhat a tanára egy efféle bevezetővel.
- Mr. Denem ezt tette – mondta Dumbledore, miközben megfogta a fonál egyik végét és átvetette a másikon.
Harry megsemmisülten bámulta a keletkezett hurkot. Azt a több, mint ötvenkét évet, ami a tegnap éjjelt összekötötte azzal a távoli nappal, amikor a Griffendél harmadszor is megnyeri a házkupát.
- Úgy érti… – A torka összeszorult, nem akaródzott kimondania.
- Úgy értem, hogy nem küldhetünk vissza, mert nincs hová – felelte Dumbledore szomorúan.
Harry visszazuttyant a fotelbe, és meredt tekintettel, szótlanul nézett előre. A Voldemort iránti gyűlölete még sohasem volt olyan heves és valóságos, mint ebben a percben. Elvette tőle a szüleit, a rendes gyerekkort, ő száműzte Dursleyékhez, az ő csatlósa kreált gyilkost Siriusból, Voldemort évről-évre kínozza, üldözi őt, és végül: megfosztotta a barátaitól. Öntudatlanul is mestermunkát végzett. „Ha ő nincs…" De hát – mit lehetett tenni – itt ült közvetlenül mellette, nyugodtan, közönyösen. Szép volt, fiatal, erős, befolyásos és ártatlan. Az utolsó jelző megálljt parancsolt a dühödten zakatoló gondolatoknak.
„Igen, ártatlan." A mágikus naptár, ami az iroda egyik polcán bújt meg az egyéb díszítőelemek között, március 23-at mutatott. Azt is észrevette előző éjjel, csak túl kimerült volt, hogy felfogja a jelentőségét, hogy tőzikén, gólyahíren, kankalinon tapos. „Csupa tavaszi virág."
Vagyis Tom még nem követte el az első gyilkosságát. Még nem nyitotta ki a Kamrát. Nincs Hisztis Myrtle… Illetve van, de békésen jegyzetel valamelyik órán, vagy az egyik mosdóban bujkál már most is és sír, mert kigúnyolták.
- Mr. Potter…
„Az ki…?"
- Harry!
Harry felocsúdott, és egyenesen Dumbledore csillogó, kék szemébe nézett.
- Sajnálom a történteket, és biztosra veszem, hogy Mr. Denem is… Úgy vélem, a legbölcsebb az lenne, ha mielőbb megkezdené a beilleszkedést a mi korunkba. Ez talán valamelyest eltereli a gondolatait arról a világról, amit elhagyott.
- Most azonnal felvesszük a Roxfortba – nyekeregte Dippet. – Ha kérhetném az adatait…
A terv készen állt: ha Voldemort nincs, a szülei nem halnak meg, Sirius nem kerül börtönbe, neki, vagyis az új Harrynek nem kell Dursleyéknél élnie, és rengeteg olyan ember menekül meg, akinek ő a létezéséről sem tudott.
Tegnap, igaz csak szórakozásból, de megteremtette az alapokat. Folytatnia kell, el kell hitetnie Tommal, hogy Voldemort útja nem vezet sehová, és felkínálni helyette valami mást. Azt illetően azonban, hogy ez mi is legyen, és miként viheti véghez a szépen hangzó tervet, csak homályos elképzelései voltak.
- Elég, ha csak a nevét és a korából kiszámolva egy fiktív születésnapot tüntetünk fel. A többi esetleg bonyodalmat okozna a későbbiekben.
Dippet megfontolta a kollégája javaslatát, aztán egyetértően bólogatott. – A saját idődben melyik volt a házad? – kérdezte azon a jellegzetes vékony-reszelős hangján, ami felborzolta Harry idegeit, valahányszor a fiú meghallotta.
Tom mindössze egy gyors és felettébb ellenséges pillantást vetett a lopva felé sandító gyerekre, majd bámult tovább kifelé az ablakon, Dumbledore viszont ugyanolyan szakadatlan elszántsággal épp ellenkezőleg, Harryt fürkészte.
Tudta, hogy alaposan meg kell fontolnia a választ. A Griffendélbe nem mehetett, bármennyire is szeretett volna. Tom akkor végképp nem állna szóba vele, márpedig neki életbevágó volt, hogy minél több időt töltsön a fiúval, és mindegy, milyen áron, de valahogy eltántorítsa az áhított útról.
A Mardekárt túlzásnak érezte volna, és egyébként is irtózott attól, hogy leendő gyilkosok közt kelljen élnie és boldogulnia.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy az egyik semleges házat kell mondania, de a kettő még mindig túl tág körét jelentette a lehetőségeknek. A Hugrabugról alig tudott valamit, leszámítva, hogy a közkeletű vélekedés szerint a lúzerek gyűjtőhelye. Ezzel már csak azért sem tudott tiszta szívből egyetérteni, mert ott volt például Justin vagy Ernie vagy Cedric Diggory, akiket egyáltalán nem tartott bénának. A Hollóhátról még ennyi információval sem rendelkezett, de úgy képzelte, az ottani diákok fő elfoglaltsága tanulni, magolni, készülni látástól vakulásig… Nem vonzotta különösebben, másrészről viszont, ha Tom Denem, a prefektus, az iskolaelsői cím várományosa közelébe akart férkőzni…
- Fiam! – szólította meg Dippet, mikor a csend túl hosszúra nyúlt.
- A Hollóhát – bökte ki Harry. Nagyot nyelt, és idegességében megszorította a fotel karfáit. – Hollóhátas voltam – ismételte árnyalatnyival magabiztosabban.