Két világ között
I. Fejezet – Hiszel a varázslatban?
A naptárak világszerte december 31-ét írtak. Ez az év utolsó napja, a holnappal pedig egy újév kezdődik új lehetőségekkel és új reményekkel. Nos, ezekre egy bizonyos lánynak hatalmas szüksége is volt.
Egy Magyarországon elterülő piciny faluban élt a családjával teljes békességben. Mindennap iskolába járt, próbálta teljesíteni a rá kiszabott feladatokat. Az élete kiegyensúlyozottnak volt mondható, ám ez csupán a látszat volt. A lány sehogy sem találta a helyét a világban. Voltak olyan emberek, akiket a barátainak nevezhet, ám egyikben sem volt képes megbízni, és tudta, hogy amint nem lesznek egy közösségbe kényszerítve, többé nem fogják keresni vele a kapcsolatot. A tanulmányaira valahogy sehogy sem volt képes összpontosítani, a jegyei a kitűnő átlagáról fokozatosan leromlottak, már a bukás határán volt. Az egyetlen biztos pontnak a családját nevezhette, viszont velük sem volt képes beszélni a problémáiról, végül úgy érezte, egy hatalmas szakadék alakult ki velük szemben is; úgy érezte, teljesen egyedül maradt a világban. Hiába próbáltak rajta segíteni, még a szakemberek is feladták a próbálkozást. Az igazi törést a lelkében pedig ez a bűntudat okozott: hogy mindenki segíteni akar rajta, ő viszont nem képes megváltozni.
Az elkeseredettségét végül animék nézésébe folytatta bele. Ilyenkor volt a legboldogabb, mert ha a párhuzamos világban élő embereket nézte, akik a barátság erejével a leglehetetlenebb dolgokra is képesek voltak, az némi reménnyel töltött el. Egy időben arra az elhatározásra jutott, hogy ő is ilyeneket akar csinálni. Rajzfilmeket, amelyek képesek örömet csempészni az emberek életébe, akár csak egy pillanatra is. Erre a feladatra a szüleitől kapott egy kamerát, és egy pár hónapig úgy tűnt, az élete ismét normálisnak mondható, de ez a béke nem tartott sokáig.
Az a baj az emberrel, hogy a legvégsőkig remél, és mindenkiről elhiszi, hogy semmi rossz szándéka nincs. Egy pár nap boldogság, és a lány is elhitte, hogy most igazi barátságot lelt – de tévedett.
A 17 éves lány a szobájában feküdt Szilveszter éjszaka, várta az éjfélt. Ha Szilveszterkor kíván valamit az ember, akkor az az újévben teljesülni fog, ezért a lány immáron hatodik éve mindig fennmaradt, és mindig ugyanazt kívánta: egy igazi barátot. Noha ez eddig még nem vált valóra, nem veszítette el a hitét. Mikor pedig elérkezett az idő, ismét ugyanezt kívánta.
- Bárt találnék igazi barátokat! – mondta tekintetét az égre emelve. – Hiszen mindenkinek vannak… Miért nem születtem inkább a Haikyuu! univerzumába?! Ott biztos nem lenne ennyi nyomorék!
Ekkor a lány egy különös hangot hallott:
- Hiszel a varázslatban?
És bár nem értette, mi történik, úgy döntött, nincs mit veszítenie, határozottan válaszolt:
- Igen!
A következő pillanatban hatalmas fény árasztotta el a szobát, a lány pedig eszméletét vesztette.
- Ezt nézd! – állt meg egy festett szőke hajú fiú útjában. A földön, a járda kellős közepén egy lány feküdt. A járókelők meg-megnézték aggódó vagy épp szánakozó pillantásaikkal, de egyikükben sem merült fel a gondolat, hogy segítsenek. Mindenki sietett a maga dolgára. A tél kellős közepén jártunk, hó borított mindent Tokióban, és a lány körvonalát máris fehér paplan borította.
A két fiú megállt. A magasabbik, sötét kócos hajjal leguggolt a lány hófödte teste mellé, és kesztyűs kezével óvatosan lesöpörte a havat az arcáról. Szép volt. Egy törékeny, apró kis folt az utcán, amit bárki bármikor eltaposhat annak ellenére, milyen nagy kár lenne érte.
- Minden rendben – szólt hátra a fiú barátjának. – Csak elájult, de ha itt hagyjuk, nem hiszem, hogy sokáig húzza.
- Akkor segítsünk! – mondta a szőke, mire a másik elmosolyodott, hisz maga se szándékozott otthagyni szerencsétlen lelket, és finoman ülőhelyzetbe emelte, majd keltegetni kezdte.
Kis idő múltán a lány magához tért, és erősen köhögni kezdett. Mikor a köhögése abbamaradt, döbbenten kémlelte a környezetét.
- Hol vagyok? – kérdezte egy olyan nyelven, amit a két fiú nem értett meg. Egy pillanatnyi sokk után a sötéthajú kérdezett:
- Mi a neved? – Erre a lány megértette, hogy a megmentői csak a japán nyelvet értik. Ezen a nyelven kell beszélnie, ha szeretné kideríteni, mi történik vele.
- Őszi Hanna.
- Hogy kerültél ide?
- Nem tudom.
- Haza tudsz menni?
- Hol vagyok most?
- Tokió közepén.
- Hol?! Nem… Nem, az nem lehet, én… én nem… - A lány remegni kezdett. Hogy került Tokióba? Hiszen a világ másik felén lakik, semmi köze sincs ehhez a helyhez. Mégis mi történt?
De hiába próbálkozott, nem emlékezett semmire, ez a két fiú pedig rémisztően ismerős volt számára, de az mégse lehet, hogy ők azok… ugye?
- Vigyük be az iskolába! – javasolta az alacsony szőke.
- Ja, mást úgyse nagyon tehetünk… Fel tudsz állni?
A lány bólintott, és a magas fiú segítségével sikerült megállnia a két lábán.
Hamarosan a trió beért az iskolába, ahol egyenesen az igazgatói irodába kísérték a lányt, valamint ellátták egy meleg takaróval és teával.
- Tehát – kezdte az igazgató összefoglalni a szituációt. – Azt állítod, hogy a neved Őszi Hanna, Magyarországról származol, és az utolsó emléked, hogy otthon vagy a szobádban, majd a következő pillanatban ez a két fiú talált rád Japánban, Tokió utcáján.
- Igen, uram…
- Ez felettébb gyanús… - morgott a férfi. – Nos, szívesen adunk neked útbaigazítást és segítséget, hogy épségben hazajuthass.
- Ne! Nem akarok hazamenni. Kérem, hadd maradjak itt… - Hanna hangja elakadt, a szeme pedig vizesedni kezdett. A sírás határán volt.
Az igazgató sóhajtott egyet:
- Nézze, ha szülői kérvényt nyújt be, szívesen fogadjuk az iskolánkban, de nem áll módomban magának otthont és megélhetést biztosítani. Ezt meg kell értenie.
Ezzel az igazgató kitessékelte a gyerekeket az irodájából.
- Most mihez kezdjek?! – sóhajtott a lány.
- Nos, még van egy kis időnk kezdésig, addig lóghatsz velünk – mondta a kócos, fekete hajú. – Mellesleg a nevem-
- Kuroo Tetsurou. Igaz? Te pedig Kozume Kenma vagy – mosolygott Hanna. A két fiú teljesen ledöbbent.
- Ezt honnan tudod?
- Ha elmondanám, nem hinnétek nekem – válaszolta rejtélyesen, mire a fiúk addig kíváncsiskodtak, míg végül mindent elmondott nekik.
- Nem hiszek neked – jelentette ki Kuroo.
- Pedig igaz. Én se tudom, hogy történhetett, de biztos vagyok benne, hogy egy másik univerzumból kerültem ide.
- Akkor keresel egy utat vissza a saját világodba? – kérdezte Kenma, aki minden szóra figyelt, bár egy percre sem vette le a szemét a videó játékáról.
- Nem akarok visszamenni… - mondta Hanna lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel. – Ott úgyse kellek senkinek. Pont azért kívántam, hogy idekerülhessek. Nem megyek vissza, ha hat év után végre teljesült a kívánságom.
- És mihez akarsz kezdeni teljesen egyedül egy ismeretlen világban? – kérdezte Kuroo.
- Fogalmam sincs.
- Elég nyugodt vagy ahhoz képest, mi történt veled.
- Ezt sokszor megkapom…
- Ha nincs hová menned, lakhatsz nálunk – mondta Kenma.
- Tényleg? – kérdezte Kuroo és Hanna egyszerre. Kenma bólintott.
- Mi történt veled? Nem jellemző rád, hogy másokért aggódsz.
- Kedvelem. Anyu is örülni fog neki – válaszolta Kenma.
- Akkor, ha tényleg nem gond, elfogadom az ajánlatot – mondta Hanna hálásan.
- Oké, nekünk most órára kell mennünk. Gondolod, hogy suli végéig megleszel nélkülünk, kiscica? – kérdezte Kuroo.
- Persze!
- Ebédszünet. Tető – tette hozzá Kenma, majd a fiúk eltűntek a folyosón.
A tető, mi? Hanna nem is kívánhatott volna jobb helyet. Ott senki sem fogja zavarni, mialatt megpróbálja kigubancolni az összekuszálódott gondolatait, és végre fellélegezhet egy kicsit. Már önmagában lenyűgöző teljesítményre vall, hogy képes volt normálisan viselkedni Kuroo Tetsurou és Kenma előtt.
#Hanna nézőpontja
- A Mennyországba kerültem! – sóhajtottam, amint a tetőre értem. Annyi idő után végre elhagyhattam azt a pöcegödröt az összes tetvével együtt. Ráadásul itt vagyok Tokióban, a Nekoma Középiskolában és Kozume Kenmával fogok lakni. Ezt el se hiszem!
- Üdvözöllek, Hanna kisasszony! – Hirtelen egy furcsa hangot hallottam. – Már vártam önt. – Oké, a furcsaságok még nem értek véget, mert amint megfordult, azt láttam, hogy egy vörös macska beszél hozzám.
- Várt? – kérdeztem zavarodottan. Mit akar tőlem egy macska? Egyáltalán miért tud beszélni?!
- Úgy van. A varázslatba és csodákba vetett töretlen hite miatt megjutalmaztuk a Szív szava nevű mágikus képességgel – mondta.
- A Szív szava?
- Ez egy olyan képesség, amellyel képes leszel utazni a saját világod és e világ között.
- Ééértem…
- Ha vissza akarsz menni a családodhoz, akkor képes leszel visszatérni, ha azt kívánod, és egy ugyanilyen kívánsággal vissza is jöhetsz ide, amikor csak akarod, azonban vagy egy feltétel: csak akkor közlekedhetsz a két világ között, ha van valaki, aki visszavár. Megértetted?
- Igen, megértettem – bólintottam. – Hálás vagyok meg minden, de tényleg nem hiszem, hogy vissza akarok menni oda.
- A dolgok változnak, kislány, majd meglátod! Bízz magadban, és ne félj semmitől! – mondta a macska, majd eltűnt.
Tudjátok, ebből a sok lehetetlennek tűnő dolog közül az a leglehetetlenebb, hogy mindent kétségek nélkül elhiszek. Talán megőrültem, talán álmodom, de soha nem akarok többé felébredni. Végre kaptam egy lehetőséget, hogy megváltoztathassam az életemet, és nem fogom hagyni, hogy kárba vesszen.
A macskával való találkozás után nem tagadom, eléggé unatkoztam, de nem volt mit tenni, muszáj volt megvárnom, míg a fiúknak ebédszünetük lesz. Ez pedig nagyjából 4 unalmas órát jelentett… Így utólag belegondolva, még az is jobb lett volna, ha bemegyek valamelyikőjük órájára.
- Hé, kiscica! – Na, végre! – Látom, még megvagy – állapította meg Kuroo.
- Nem mintha mehetnék valahova.
- Hoztunk neked enni – mondta Kenma egy szendvicset nyújtva.
- Köszi – mosolyogtam. Már tényleg kongott a gyomrom az ürességtől, és úgy láttam, a fiúknak is pont jól jött a szünet, szóval leültünk kajálni.
- Szóval, kiscica… - kezdte Kuroo. – Kenmával felmerült bennünk néhány kérdés.
- Oké, ne kíméljetek!
- Hány éves vagy?
- 17. A szülinapom október 16-án van mellesleg – válaszoltam, mert tudtam, hogy ez fel fogja kelteni az érdeklődésüket.
- Nekem is – kapta fel a fejét Kenma.
- Ja, állítólag van köztünk némi hasonlóság?
- Oh, csakugyan? – kérdezte Kuroo. – Kifejtenéd bővebben?
- Mondjuk, hogy egy dolgon kívül olyan, mintha én lennék Kenma egy másik dimenzióból.
- Egyetlen dolog? – Kuroo elgondolkodott, de Kenmának elképesztően gyorsan vág az esze.
- Nem olyan nagy cucc, mint gondolod.
- Mi? Kenma, te tudod?
- Persze.
- Ez nem ér! Mondjátok el nekem is! – duzzogott Kuroo.
- Majd megtudod, ha eljött az ideje – mondta Kenma.
- Miért nem tudhatom most?
- Tőled függ, milyen gyorsan jutsz el odáig.
- Kenma!
- Nem tudlak titeket követni… - sóhajtotta a fiú kócos haját fogva.
- Van még kérdésed? – kérdeztem, hogy tereljem a témát.
- Azt mondtad, a te világodban egy sorozat szól az életünkről, igaz? Vagyis biztos, hogy volt legalább egy kedvenced.
- Igen…
- Ki a kedvenced? – kérdezte egy vigyorral.
- Nagyjából mindenkit szeretek, de mondjuk, ha találkoznék Oikawa Tooruval, meghalnék a boldogságtól – válaszoltam.
- Komoly? – Kuroo csalódottnak tűnt egy kissé. – Akkor miért nem a Seijouban vagy?
- Mert Kenma itt van.
- Hanna! – szólt az említett fiú, aki már most tudja, hogy ezt a hazugságot még én se hiszem el.
- Jól van, na! - vigyorogtam ártatlanul, majd most először belenéztem Kuroo aranysárga szemeibe. – Te vagy a kedvencem. – És amint ezt kimondtam, azonnal el is fordultam másfelé…
- Tényleg, miért pont ő? – kérdezte Kenma, mielőtt a döbbent kedvencem szóhoz jutott volna.
- Reméltem, hogy megúszom ezt a kérdést – sóhajtottam, de tudtam, hogy erre gyakorlatilag semmi esélyem sincs.
- Ohó! Ez engem is érdekel! – tért vissza Kuroo a transzából. Naná, hogy érdekli. – Meséld csak el, mi olyan nagyszerű bennem! – vigyorgott.
- Nem szeretem fényezni mások egóját – morogtam, hátha így kikerülhetem a kérdést.
- Milyen egó? Nem ismerek nálam szerényebb embert – mondta Kuroo.
- Az egyik, ami miatt bírlak, pont a szerénységed – forgattam a szemem. – Hmmm… maradjunk annyiban, hogy okos vagy, könnyű veled beszélgetni, és a hajad. – Talán azt az utolsót nem kellett volna hozzátennem…
- A hajam?!
- A haja?!
Tudtam…
- Bocsi, de igen. Mármint nekem nagyon tetszik, nem értem, miért neveti ki mindenki.
- Ki szokták nevetni a hajam?
- Ha te azt tudnád! – nevetett Kenma. A fiúk vitatkozni kezdtek Kuroo kócos haján, majd hamarosan a csengő is megszólalt, én pedig újabb órákra maradtam egyedül, de most legalább kaptam egy pár tankönyvet Kenmától, hogy ne unjam magam halálra. Egy irodalomkönyvben legalább vannak sztorik. Ha most itt lenne a kamerám… A kamerám! Jó ég, mi mindent csinálhatnék itt egy kamerával! Olyan filmet leforgathatnék, amiből simán meggazdagodok! Mindig is az volt az álmom, hogy vagy egy hollywoodi vagy egy tokiói filmstúdióban dolgozhatok. Ha már itt vagyok, lehet, hogy kipróbálom, mire jutok ezzel az elképzeléssel. Csak előtte valahonnan szereznem kell egy kamerát…
Mikor a tanítás véget ért, hármasban elindultunk a Kozume-ház felé, ám útközben eszembe jutott valami fontos:
- Nektek nincs edzésetek?
- Péntekenként nincs – válaszolt Kenma.
- Sajnáljuk, hogy nem láthatod a fantasztikus játékunkat – vigyorgott Kuroo. – Amúgy ha itt fogsz maradni, nem kellenek papírok meg ilyenek?
- Unokatestvér.
- Tessék?
- Az unokatestvérem leszel – ismételte Kenma. – Apa nem lakik velünk, úgyhogy a suliban nem fognak kérdezősködni, csak meg kell változtatnod a neved.
- Te egész nap ezen agyaltál? – kérdezte Kuroo döbbenten. – Ez szokatlan tőled. – Kenma erre inkább nem is mondott semmit.
- A neved Kozume Hanna lesz.
- Értem, de mi van a papírokkal? – kérdeztem.
- Ne aggódj, már gondoskodtam róla…
- Komolyan?! – Szerencsétlen Kuroo kezdett besokallni.
- K-köszönöm.
- Nincs mit.
- De az anyukádnak nem lesz gyanús, mármint… - folytattam az aggódást.
- Nem.
- Oh, Kenma anyuja egy tündér, imádni fogod – mondta Kuroo, amivel csak még inkább összezavartak. Mégis milyen anyukának nem lenne gyanús, ha a fia hazavinne egy lányt, aki azt állítja magáról, hogy a volt férjének a családjából származik?!
Aztán mikor beléptem a Kozume-házba, mindent megértettem:
- Sziasztok, drágaságaim, már nagyon vártalak titeket. Annyira örülök, hogy itt vagytok, főleg neked, kislányom!
- Ü-üdv… - Ennek a nőnek van energiája, azt meg kell hagyni. Azta! Nem jutok szóhoz…
- Hogy hívnak napsugaram?
- Kozume… Hanna… - mondtam bizonytalanul. Annyira fura volt ez a név, nem éreztem idevalónak, de nem tudtam megmagyarázni, miért.
- Milyen szép név, Hanna-chan! Most köszönj el szépen a fiúktól, mert van egy kis meglepetésem neked – mosolygott olyan vidáman, mintha az arca majd szétszakadna. Én nem tudom, hogy ez fizikailag hogy lehetséges.
Az „elköszönés", mint kiderült, azt jelentette, hogy engem kézen fogott, és elrángatott magával, miközben a fiúk integettek olyan arckifejezéssel, mintha ők már tudnának valamit, amit én még nem. Ez mondjuk valószínűleg így is volt.
A „kis meglepetés" pedig az volt, hogy elvisz vásárolni. Én imádok vásárolni mindenféléket, de elég kínos, hogy egy nő, akit most ismertél meg, megvesz neked mindent három napon keresztül. A „mindent" pedig értsétek úgy, hogy mindent! Ruhák, kaja, kiegészítők, telefon, laptop, sőt még egy új kamerát is kaptam! Mégis mennyi pénze van?!
A hétvége utolsó napján este fél 9-kor értem haza. A számomra kijelölt szobában pedig két fiút találtam, ahogy kinyitottam az ajtót.
- Öm, hali? – Nos, erre nem tudom, mi mást mondhatnék. Kenma az ágyamon ült és videó játékozott, Kuroo pedig az erkélyajtónak támaszkodva vigyorgott rám.
- Hello, kiscica, kijátszottad magad? – kérdezte.
- Ki – válaszoltam.
- Mondtuk, hogy imádni fogod.
- Ja.
- Mik ezek az egyszavas válaszok?
- Bocs… fáradt…
- Akkor hagyunk aludni, oké, Kenma?
- Oké – mondta Kenma, majd kimentek a szobámból.
- Kuroo – állítottam meg a fiút a küszöbnél, hirtelen eszembe jutott valami.
- Mi az?
- Szeretnék menedzser lenni – mondtam. Ezen igazából már azóta gondolkodtam, mióta biztos helyem van ebben a világban.
- A röpicsapatban?
- Aha. Kaptam egy kamerát, és szeretnék gyakorolni. Meg segíteni is – mondtam egy fáradt mosollyal.
- Oké, holnap megbeszéljük a reggeli edzésen.
- Kösz.
- Oh, akkor holnap téged is felkeltelek.
- Mi?!
- Majd meglátod… - mondta, és egy jót nem sejtető mosollyal becsukta maga mögött az ajtót.
#Én (E/3)
Miután Hanna lefeküdt, Kenma és az anyja a nappaliban beszélgettek:
- Ritka tőled, hogy segíteni akarsz másokon – mondta az anya teát kortyolgatva.
- Már mondták…
- Miért hoztad magaddal? Ne érts félre, én mindig akartam egy lányt, de mi van benne, ami ennyire magával ragadott?
- Nem magam miatt. Kurooért.
- Tecchanért?
- Amikor megláttam, úgy éreztem, szükségük van egymásra.
- Hmm… Értem. És szerinted ez tényleg így van?
- Nem tudom.
- Oké, én bízom a meglátásaidban. Elvégre nem szoktál tévedni.
- Persze – felelt Kenma érdektelenül.
- Mennyi időt adsz nekik?
- Max 2 hét.
- Kíváncsian várom.
Folytatjuk…