NYILATKOZAT: A The Elder Scrolls V : Skyrim és teljes világa (beleértve a helyszíneket, szereplőket, stb.) a Bethesda Softworks tulajdonában áll, minden jog őket illeti meg. Luna Wind-Feet azonban az én karakterem.
I.
(F)Eloldozás
A Jerall-hegység lábánál elterülő fenyvesben soha nem uralkodott még olyan csend, mint az Utolsó Mag Hava tizenhetedik napján, kora hajnalban. Nem az a bizonyos nyugodt, kellemes csend volt, amelyben bárki jólesően nyújtózna egyet. A levegő hatalmas vihar előtti tompaságtól volt terhes, amelyben a szél sem zúgott s a madarak is elfelejtették a dalt. A Negyedik Kor kétszázegyedik évében járunk.
Egy mocskos, feslett köpenyű leány suhant el az elnémult fenyők között. Mezítelen lába szinte nem is érintette a földet, csupán szapora, szaggatott légzése törte meg az erdő bénító csendjét. Forró könnyei vadul mardosták az arcát, ám ahogy legördültek az álláig, már meg is fagytak. Az ereje fogytán volt, a mellkasa sajgott a hideg levegőtől.
Meg kell állnom… Muszáj megállnom.
Egy fa törzsénél vetette le magát az avarba, s óvatosan pillantott körbe, hogy megbizonyosodjon róla; elvesztették a nyomát. Itt nehéz lett volna megtalálni, a hatalmas fenyők erőteljesen ontották magukból a gyantaszagot, így minden másét elnyomva, örökzöld lombjaik pedig csaknem éjszakai sötétséget varázsoltak maguk körül. A csend még mindig átható volt, ha közeledett volna valaki, bárki meghallhatta akár mérföldekről is.
A leány erőtlenül sóhajtott fel, majd lehúzta fejéről a foltozott, durva anyagból szőtt csuklyát. Hamu szőke haját fonott kontyban hordta a fején, ahogy az előkelő hölgyek szokták, néhány rövidebb tincse kicsúszott a futás közben, ezek izzadt arcához tapadtak. Kiseperte őket mahagóni színű szemeiből, majd belemarkolt az avarba. A szúrós tüskéket pisze orrához emelte, és mélyet beleszippantott. Azután rászórta őket elfagyott lábfejére, és igyekezte minél jobban betemetni a hideg ellen. Tudta, ha még sokáig marad a szabadban, egyik sem mozdul majd többé.
De hová mehetnék?
Még egy kicsit időzött a nagy fenyő tövében, mielőtt továbbindult. Túl kockázatos lett volna hosszú ideig egy helyben maradnia. Elindult hát annak reményében, hogy egy forrásra, vagy egy folyóra akad valahol a közelben, ahol megmosakodhat, és csillapíthatja gyötrő szomját. Már nem emlékszik, mikor ivott utoljára vizet. Az utóbbi pár napját a Jerallok közt morzsolgatta, a hóból evett csupán, hogy ne száradjon ki. Hosszú darócköpenyét védekezőn burkolta maga köré, bár sokat nem segített; a teste egészében reszketett továbbra is.
A tűlevelek halkan ropogtak a talpa alatt. Csak remélte, hogy nem ez fogja a vesztét okozni. Bár valójában nem is tudta, miért menekül. Már nem volt célja az életének. Talán csak a túlélési ösztön munkált benne hevesen e fagyos napokon. Tudattalanul is.
Azt mondta, fussak… Azt mondta fussak, amíg össze nem esek. És azután is.
Lassan ugyan, de ismét rábírta jégtömbökké dermedt lábait, hogy gyorsabban emelkedjék egyik a másik után. Ez az egyetlen célja maradt. Futni. Futni, rohanni, szaladni, menekülni, amíg össze nem esik. Vadul csapkodta el az útjába lógó tüskés ágakat, egyik másik felsértette a kezét, s lecsöppenő vére nyomott hagyott az avarban…
A végeláthatatlan rengetegben egyszer csak vízcsobogás hallatszott nem messze. A lány az utolsó ágat is félrehajtva egy tisztáson találta magát, ahol a sötétség félhomállyá lett. Középen egy hatalmas, mohás szikla állt, hasadékából kristályos víz csörgedezett lefele, majd egy kis tóban gyűlt össze.
Az isteneknek hála… talán ők nem akarják a halálomat.
A lány odasietett, megtámaszkodott egy nagyobb kövön, majd a víztükör fölé hajolt, belemártotta a markát, és ivott. Mohón kortyolta, nem érdekelte az sem, hogy a torka belefájdult. Már el is felejtette milyen érzés. Szinte mámorító. A teste minden porcikája hálás volt érte.
Miután jóllakott, megmosta ragacsos arcát. Némiképp ez is üdítően hatott rá, ám mindez csupán addig tartott, míg meg nem látta saját arcképét tükröződni a tóban. Gyermeki ábrázata nyúzott volt és meggyötört, telt ajkai elfehéredtek a hidegtől, hatalmas, mandulavágású szemeiben pedig mélyen gyökerező gyász és szomorúság bujkált. A könnyei ismét előtörtek, és fél kézzel belecsapott a vízbe.
Egy őzbak lépett ki a fák közül, szemeit a lányra szegezve, aki ahogy észrevette őt, hosszasan viszonozni kezdte a tekintetét. Ismét belemarkolt a lábánál lévő tüskeszőnyegbe, s nyitott tenyerével az állat felé fordult.
Az nem moccant, ezért a lány megpróbált rámosolyogni amennyire tőle telt, s intett a fejével: jöjjön csak, nincs mitől félnie. Ez mintha hatott volna; az őzbak lassan megindult, majd megállt a lány előtt, s falatozni kezdett annak tenyeréből.
Bár olyan lehetnék, mint ő…
Innentől kezdve gyorsan történt minden. Madarak egész hada röppent fel az örökzöld lombkoronákból, s a lány kutyaugatást vélt hallani az erdőből.
– A kutya szagot fogott! Ez vér! Mit gondoltok, meghalhatott? Nem, itt kell lennie valahol. Keresd!
A vándor fiatal arca fehérebbé lett, mint a Jerallok csúcsát fedő hóréteg. Halálra váltan meredt az őzre. Könyörgök neked! Segíts!
A válaszra már nem volt idő, abban a pillanatban fel is pattant az állat hátára, az pedig szélsebesen rohanni kezdett vele, ahogy csak bírt.
– Ott van! Elkapni! – hallotta a háta mögül.
Az őz gyorsabb a lónál.
Legalábbis ezzel nyugtatta magát a leány, mialatt görcsösen „paripája" nyakába kapaszkodott, és suttogta fülébe az irányt.
– Nem menekülsz, mocskos lázadó!
Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Egy csapat, kék színekbe öltözött katonát látott menekülni a fák közt. Többet nem tudod kivenni, az őz elrugaszkodott a földtől, s magasan elsuhanva felettük továbbrohant. A lány visszanézett. Egy vörös lobogós hadsereg üldözte a futásnak eredt bandát. Ez a birodalom színe… Ezt biztosan tudta, ám eddig ők még nem voltak a nyomában.
Talán csak azokat a kék vérteseket keresték. Talán velem már nem is fognak törődni. Mit is mondtak? „Lázadó"?
Tekintetét ismét előre szegezte, miután már úgy érezte, kellő távolságba került, ám ekkor az őzbakot hirtelen eltalálta egy nyíl. Fájdalmasan ordított fel, majd elhasalt, a lány pedig egy sziklához csapódott. A köpenyéből egy zöld üvegből kovácsolt, kétélű tőr csusszant ki, aranyberakású markolata megcsillant. Épen maradt karját felé nyújtotta, ám ekkor egy páncélozott, szintén aranyszín csizma rátiport a kezére.
Az elf katona felkapta az üvegtőrt a földről, és alaposan szemügyre vette, miközben megforgatta ujjai közt.
– Hmm. Milyen előkelő… – jegyezte meg gunyorosan, majd kivonta a kardját, és a markolatával jókora csapást mért a lány halántékára, amitől az nyomban eszméletét vesztette.
A lovasszekér könyörtelenül zötykölődött a rögös úton. A rázkódáson, lódobogáson és a lánccsörgésen kívül nem lehetett egyebet hallani.
Ó, istenek, mi történt?
A fiatal vándorleány kínzó fejfájások közepette ocsúdott fel az öntudatlanságból. Felduzzadt szemeit továbbra sem volt képes kinyitni, csupán kezével próbálta kitapintani a fájdalom forrását, sikertelenül. Valami szorosan összefogta a csuklóit. Gondterhelten nyögött fel.
– Hé, te! Végül magadhoz tértél – hallott egy mély, aggodalmas férfihangot. Zavartan rázta meg a fejét, majd szemét résnyire ugyan, de fel tudta nyitni. Látása homályos volt, az alakok összefolytak körülötte. Beletelt néhány percbe, míg annyira kitisztult a kép, hogy ki tudja venni, hol is van, s ki szólította meg.
Egy rabszállító szekéren találta magát. Régi, bő és koszlott ing volt rajta, melyet megfoltozott a fejéből lecsordogáló vér. A nadrágja sem volt jobb formában, bal oldala hosszan fel volt szakítva, s szinte nem állt másból, mint cafatok sokaságából. A lábfeje továbbra is mezítelen maradt, melyet a jeges levegőtől egyre kevésbé érzett már a teste részének. Darócköpenyét és üvegpengéjét elkobozták.
Szemben egy borostás, harminc év körüli nord férfi ült, s feltűnő, kék tekintetével őt figyelte. Világosszőke haja a vállát súrolta, melyet egyik oldalon egy vékony fonattal díszített. Sötétkék ruhadarabot vetett át széles vállán, mely körülfogta steppelt vértjét. Mindezt bőr övekkel rögzítette törzse körül. A steppelt vért alá egy láncinget is magára húzott a nagyobb védelem érdekében, melynek kilógó, rövid ujjai ráfeszültek dagadó karizmaira. Kezei szintén gúzsba kötve.
A hajnali köd sejtelmes homályba burkolta a kékes távolban nyújtózó, hófedte, hegyeket. A szekér a fenyvest kettészelő úton haladt, a körülöttük lévő gigantikus fák csaknem a felhőkig értek. A lehelet, akár a füst, finoman szállt felfelé minden egyes ki- és ki nem mondott szónál. A kocsit húzó lovakat egy vörös vértes birodalmi katona hajtotta, egy másik pedig hátulról követte őket.
– A határon próbáltál átkelni, igaz? – folytatta a szőke nord. – Aztán egyenest belesétáltál a birodalmi csapdába, akárcsak mi, és ez a tolvaj.
Tekintetét szúrósan a mellette ülő, soványabb, rövid, barna hajú férfira szegezte, aki a lányéhoz hasonló rongyokat viselt. Maszatos képe egyszerre volt rémült és dühöngő.
– Átkozott Stormcloakok! – köpte ki a szavakat. – Skyrim jó hely volt, amíg ti nem jöttetek. A Birodalom pedig szép és békés. Ha nem kerestek volna titeket, el tudtam volna kötni azt a lovat, és már félúton lennék Hammerfellbe – fortyogott, majd a lányra nézett. – Te, ott… Te és én – nekünk nem kellene itt lennünk. Ezek a Stormcloakok, akiket a Birodalom akar.
– Mind testvérek vagyunk már a bilincseinkben, tolvaj - sóhajtott a szőke férfi majd hátradőlt. A lovakat ostorozó katona ekkor förmedt rájuk:
– Pofa be ott hátul!
Elhallgattak. A nord katona előrenézett s az utat kezdte figyelni, amerre haladtak, a kosztól bűzlő tolvaj pedig összekötözött kezeire meredt. A lány nem kívánt hozzájuk szólni. Sőt, többé senkihez. Már nem számított semmi sem, hamarosan utoléri a végzete, ebben biztos volt. Miért is fecsérelte volna az ostoba szót. Mindent elvesztett, amit szeretett, és már sosem kapja vissza.
– Neki meg mi baja? – törte meg a csendet ismét a sovány lókötő, s a leány ekkor vette észre, hogy őmellette is ült valaki. A megtermett, nord férfi volt közülük a legnagyobb és a legkorosabb szerzet. Ötven felé közelíthetett már, mézszőke haja neki is szintúgy a válláig lógott, mindkét oldalon egy-egy fonattal ékesítve. Nemesi, szürke prémmel szegett köpenyt viselt, csizmája pedig finom ruhaszövetből készült, melynek sípcsont feletti részére díszes acéllemezeket erősítettek. Hatalmas kezei természetesen összeszíjazva, a száját azonban a többi rabéval ellentétben szorosan bekötözték. Már a puszta megjelenése is félelmet keltő és tekintélyt parancsoló volt. Valamiféle különös aura lengte körül.
Mindezidáig üveges szemmel révedt a semmibe, mígnem róla esett szó. Ekkor szikrázó pillantással a tolvajra meredt, majd a katonára, végül a leánnyal is összetalálkozott zöldeskék tekintete, mely elsötétült, miközben ráncolni kezdte barázdált homlokát.
– Vigyázz a nyelvedre! – horkant fel a szőke nord. – Ulfric Stromcloakhoz beszélsz, az igaz Nagykirályhoz!
Vajon mennyire lehet ő az „igaz" király, ha letartóztatták? Habár, ha Birodalom fogta el, akkor lehet, hogy nagyon is – gondolta magában a leány.
– Ulfric? Windhelm jarlja? Te vagy a lázadás vezetője. De ha téged elkaptak… Ó, istenek, hova visznek minket? – emelkedett a kétségbeesettig a tolvaj hangja.
– Nem tudom hova megyünk – ismerte be a szőke –, de Sovngarde már vár.
– Nem, ez képtelenség! Ez nem történhet meg!
A kavicsok kegyetlenül ropogtak a szekér kereke alatt, ahogyan közeledtek a véghez.
Legalább ez lesz az utolsó megpróbáltatás ebben a szánalmas világban. Bár én sosem fogok Sovngardeba lépni… Nem úgy, mint ezek a… Stormcloak lázadók. Hozzájuk sem lehetett kegyes a Birodalom. Máris van bennünk valami közös. S most testvérekként halunk meg bilincseinkben… De az ő vérük legalább a saját hazájukban onttatik ki, s Sovngarde örök jegén iszogatják majd a mézbort, olyan kupából, mely soha nem ürül ki.
S bár szüleim után nekem is hazámnak kellene hívnom e zord, fagyos vidéket, ahol még sosem jártam ezelőtt, az én otthonom mégis ott volt valaha, ahol felneveltek. De már soha többé nem lesz újra…
– Hé! – szólt a szőke férfi. – Melyik faluból való vagy, lótolvaj?
– Miért érdekel? – vetette oda az foghegyről.
– Egy nord utolsó gondolatai az otthona körül kell, hogy járjanak.
Erre a tolvaj azonnal megváltozott. Lesütötte a szemét, majd dadogni kezdett.
– Roriksteadből… Roriksteadből jöttem.
A rabszállító kocsik megérkeztek egy kisváros fából eszkábált kapujáig, amely szélesre tárult előttük. Odabent a nádfedeles kunyhók teraszairól mindenki a kivégzésre váró foglyokat mustrálta. Volt, aki nagy izgalmában a tenyerét dörzsölgette, ám volt, aki rémült, fájdalmas arcot vágott, meglátván a kötözött fegyenceket. Egy biztos; mindenki elhagyta a házát.
– Tullius tábornokúr! – hallott a leány egy távoli férfihangot. – A hóhér már várakozik!
– Jó. Vessünk véget ennek! – érkezett a válasz türelmetlen, karcos hangon.
– Shor, Mara, Dibella, Kynareth, Akatosh! Istenek, kérlek, segítsetek rajtam! – hadarta a lókötő kétségbeesve, miközben összekulcsolta remegő ujjait.
– Nézz rá! – szólt a szőke lázadó, hangja tele volt megvetéssel. – Tullius tábornok, a katonaság kormányzója. És úgy tűnik, a Thalmor is vele van. Átkozott elfek! Lefogadom, hogy az ő kezük is benne van a dologban.
A lány rájuk nézett. Tullius tábornok egy ősz, barna bőrű, mogorva képű fickó volt, aki bronz-arany és bíborszín páncélinget viselt. Az egész mellkasi részét császári jelvények és egyéb díszes motívumok borították.
Akár a Penitus Oculatus vértjei, leszámítva az arany színezetet és a sok cikornyát…
Ó, igen, a leány jól ismerte a Penitus Oculatust. A Birodalom békéjének őrzőit, a végrehajtóit, s a császár testőreit.
Huhh...
Tullius egészen pöttömnek tűnt a fölé tornyosuló, aranyszemű nemeself nő mellett. Hamvas tincsei szigorú egyenességben omlottak a vállára, s jellegzetes, lila-szürke Thalmor egyenruhát viselt a hozzáillő kesztyűvel és csizmával. Körülötte díszes, aranypáncélos katonák masíroztak fel-alá, épp olyanok, mint amilyen a leányt is elfogta. Az nyelt egyet.
A Thalmor…
A gyomra összeszorult a gyűlölettől.
– Ez itt Helgen – folytatta halkabban a monológot az izmos nord rab, miközben szomorú, nosztalgikus pillantással tekintett körbe. – Régen udvaroltam egy itteni lánynak… Csodálkoznék, ha Vilod még mindig készítené azokat a borókabogyós mézsöröket – megnyalta az ajkát, mintha még mindig érezné rajta az ízét. – Vicces, amikor kisfiú voltam, a birodalmi falak és a bástyák biztonságot jelentettek a számomra.
Számomra is… – felelte gondolatban a leány – Hiba volt bíznunk bennük. De már túl késő.
– Kik ők, papa? Hova mennek? – hallatszott egy kíváncsi gyermek hangja a hátuk mögül.
– Be kell menned a házba, kiskölyök – utasította az apja.
– Miért? Nézni akarom a katonákat.
– Be a házba! Most!
– Igen, papa…
– Szedjétek le ezeket a foglyokat a kocsiról! Mozgás! – parancsolta egy határozott, női hang.
A birodalmi katonák egyre sűrűbben forogtak a szekerek körül, ahogy megérkeztek egy hatalmas kőerődítmény előtti térre.
– Miért állunk meg? – kérdezte a tolvaj ijedten.
– Mit gondolsz? Az utunk véget ért - felelte a szőke lázadó.
A kocsi egy zökkenéssel megállt, majd az első katona lehuppant a helyéről.
– Gyerünk! – nézett egyenesen a lány szemébe a nord. – Ne várakoztassuk meg az őröket.
Azzal mindannyian felálltak a helyükről, és sorban kezdtek lelépkedni a kocsiról.
Már nincs sok hátra…
– Ne! Várjatok! Mi nem vagyunk lázadók! – tiltakozott hevesen a maszatos lókötő.
– Legyen benned némi bátorság, mikor szembenézel a haláloddal, tolvaj! – javasolta szárazon a szőke.
– Mondd meg nekik, hogy mi nem veletek voltunk! Ez tévedés!
– Lépjetek a bakóhoz, amikor a neveteket halljátok! Egyenként! – adta ki az utasítást egy redguard nő, aki acélból készült birodalmi nehézpáncélzatot és sisakot viselt. Mellette egy magasabb, barna hajú nord férfi állt vörös bőrvértben, kezében egy papírt és egy pennát tartogatva.
– A Birodalom imádja az átkozott listáit… – dünnyögte a szőke lázadó, miközben utolsóként ugrott le a szekérről, egyenest a fiatal leány mellé, aki ekkor érezte csak igazán, hogy apró töpörtyűként érkezett az óriások földjére. A körülötte álló nordok úgy tornyosultak fölé, hogy szinte ki sem látszott közülük. Egészen megszeppent. Habár a szülei is nagynak tűntek mellette, de ezek a férfiak még őket is túlnőtték, főkét elmondható volt ez a nemes, robusztus alkatú lázadóvezérről.
– Ulfric Stormcloak, Windhelm jarlja – szólalt meg a birodalmi katona, s egy vonalat húzott a listára. Az előkelő prémet viselő rab, aki eddig a lány előtt állt közvetlen, most kihúzta magát, s emelt fővel indult a vérpadhoz.
Mily büszke még a halálban is…
– Megtiszteltetés volt, Ulfric jarl! – bólintott mélyen a szőke.
– Ralof Riverwoodból – folytatta a birodalmi, és még egy nevet kihúzott. A szőke lázadó elsétált a leány mellől, Ulfric után.
– Lokir Roriksteadből.
Erre a tolvaj felkapta a fejét, majd egész testében remegni kezdett.
– Ne! Én nem vagyok lázadó! Ezt nem tehetitek! – kiáltotta, majd hirtelen megfutamodott. Úgy szaladt, ahogy csak a lába bírta.
– Állj! – ordította a redguard parancsnoknő, de Lokir rá se hederített.
– Nem fogtok megölni! – hallatszott a távolból.
– Íjászok!
Meghallván az utasítást, az oldalt álló katonák néhányan tüstént felajzották íjaikat és lenyilazták a menekülő lótolvajt. Az ordítva rogyott a földre, hátában három nyílvesszővel, majd nem mozdult többé. Mindez pár pillanat alatt történt.
– Van még valakinek kedve futni? – fordult vissza a kapitány. A lány összepréselte sebes ajkait. Ekkor már csak ő várakozott egyedül a rabszállító szekérnél, szemben a Birodalom két hűséges szolgájával. Felduzzadt szemeivel kitartóan a földet bámulta.
Az istenekre, mondjátok már az átkozott nevem, és essünk túl rajta!
A redguard tekintete nyugodt volt, ugyanakkor határozott. Utálattal nézett rá, akárcsak a többiekre, várva a nevét, ám a listát szorongató nord szeme elkerekedett, mikor az utolsó rabra pillantott.
Egek –gondolta magában. – Ki lehet ez a lány, és miért tűnik olyan ismerősnek?
– Várj! Te, ott! – utasította. – Lépj előre!
A lány nyelt egyet, s szép, finom léptekkel megindult a két katona felé.
Én kínzást is érdemlek? Nem kaptam már így is eleget?
Megállt közvetlen előttük, majd felemelte véres arcát.
– Ki vagy te? – kérdezte a férfi. A fogoly ledöbbent.
Azt akarja velem elhitetni, hogy nem tudja, ki vagyok? Miért játszik?
Várt, de a csend kínos volt, senki sem szólalt meg. Csupán a madarak csicsergését és a fagyos szél süvítését lehetett hallani a körülölelő hegyek felől.
Lehet, hogy tényleg nem tudja? Mit tegyek most? Megmondhatom az igazi nevem, akkor biztosan lenyakaznak. Vagy rosszabb. De ha nem mondom meg, akkor szabadon eresztenek? Mit tehetnék azután? Hova mehetnék? Lenne még értelme, hogy életben maradjak?
– Luna… – rebegte, s habár hangja erőtlen volt és rekedt – hisz hosszú napok óta egyetlen értelmes szó sem hagyta el az ajkát –, még így is lágy és dallamos. – Luna Wind-Feet.
Nem, nyilván összetévesztettem valakivel – sóhajtott mélyet a birodalmi katona, majd hangosan folytatta:
– Nem sok erdőelf dönt úgy, hogy egyedül merészkedik Skyrimba. Kapitány! Mit tegyünk? Ő nincs rajta a listán.
A férfi kérdőn nézett a parancsnoknőre, akit szemmel láthatóan ez nem hatott meg.
– Felejtsd el a listát, vérpadra kerül a többivel együtt!
A katona tekintete elhomályosult, és gyöngyöző homlokáról immáron patakokban kezdett szakadni az izzadtság. Láthatóan kényelmetlenül érezte magát.
– Ahogy parancsolod, kapitány – bólintott, majd visszafordult a leányhoz. – Sajnálom. Gondoskodunk róla, hogy a maradványaid visszajussanak Valenwoodba. Kövesd a kapitányt, fogoly!
Ó, mily nagylelkű! S mily kár, hogy egy részem sem érintette Valenwood földjét soha, és halálom után sem kívánja… Sosem tartoztam oda. Végül kivégeznek, hiába a név… de legalább nem küldenek vissza.
A redguard nő elindult a bakó felé, melynél a megkötözött elítéltek félkörben várakoztak, a leány pedig utána, majd a beállt Ulfric és Ralof közé.
A két hegy és a kavics. De hamarosan már ők is csupán apró kavicsok lesznek a fagyott talajban.
Tullius tábornok elhagyva eddigi pozícióját, kimért léptekkel sétált közvetlen a lázadók vezetője elé.
– Ulfric Stormcloak! – kezdett hozzá beszédéhez, karcos, lekezelő hangján. – Néhányan itt Helgenben hősnek neveznek. De egy hős nem használ olyan hatalmat, mint a Hang, hogy meggyilkolja a királyát, és elbitorolja a trónját.
Ulfric tompa, mély morgással válaszolt, többre nem futotta a száját bekötő vastag szövettől.
– Te kezdted ezt a háborút, Skyrimet a káoszba taszítva – folytatta a tábornok emelkedett hangon –, de most a Birodalom le fog számolni veled, és helyreállítja a békét!
Szóval ez a férfi végzett a neves Torygg-gal. Hallottam hírét, bár azt nem említették, pontosan hogyan tette. Mi lehet az a bizonyos Hang? Ezért van bekötözve Ulfric szája?
A nap előbújni látszott a havas hegyek mögül, s egy apró sugara megcsillant a fekete maszkos hóhér bárdján, aki a bakónál várakozott. Mellette egy sárga csuhába öltözött Arkay papnő álldogált.
Nagylelkűségük valóban határtalan, hogy még őt is idehozták nekünk…
A teret szép lassan elárasztotta a reggeli, hűvös fény. A tömeg összegyűlt körülöttük, és izgatottan figyelte az eseményeket. A leány elgondolkodott egy pillanatra, hogy vajon hány nyilvános kivégzésnek lehettek szemtanúi a közelmúltban?
A ritkuló felhőtakarók felől hirtelen egy bizarr, baljós üvöltést vélt hallani, majd enyhe szellő csapta meg fiatal arcát.
– Mi volt ez? – kérdezte a listát felolvasó katona, mire a lány elszakította pillantását az égről, és ránézett. Úgy tűnt, nem az elméje háborodott meg a halál szelétől. Valami tényleg kiáltott a távolban.
– Semmiség. Folytassuk! – felelte Tullius, és visszasétált korábbi helyére.
– Igenis, Tullius tábornok! – szalutált a redguard kapitány, majd Arkay papnője felé fordult. – Add meg nekik az utolsó kenetet!
A sárga csuklyás nő bólintott, majd előrelépett, és kezeit oltalmazón emelte a magasba.
– Ahogy lelketeket Aetheriusbe ajánljuk, úgy a Nyolc Isten áldása kísérjen titeket, mert ti vagytok a só és a föld Nirn-ön, mi szeretett…
– Talos szerelmére, fogd be, és vessünk véget ennek! – szakította félbe ingerülten egy vörös hajú Stormcloak fegyenc, miközben kilépett a félkörből, és a vérpadhoz sietett.
– Ahogy kívánod – engedte le kezeit a papnő.
– Gyerünk már! Nem érek rá egész reggel!
A birodalmi kapitány mögé állt, majd talpával lenyomta a lázadó nyakát a bakóra. A hóhér pedig kezébe kapta hatalmas bárdját, és készenlétbe helyezkedett.
– Az őseim mosolyognak rám, birodalmiak! Ti is elmondhatjátok ugyanezt? – tette fel a kérdését büszkén, amelyre választ már nem kapott. A hóhér egy gyakorlott mozdulattal lecsapta fejét, s az a bakó előtti kosárba hullott. A test összecsúszott, és rángatózott még egy darabig; a nyakából fröcskölő vér mindent vörösre festett maga körül.
– Ti birodalmi fattyak! – kiáltott fel fájdalmában egy lázadó nő.
– Igazságot!
– Halál a Stormcloakokra! – rázta az öklét a közönség egynéhány tagja. A lány mélyet sóhajtott, majd lehunyta barnásvörös szemeit.
– Vakmerő a halálban, akárcsak az életben is volt – mormolta Ralof szomorúan.
– Következő! Az erdőelf! – parancsolta fennhangon a kapitány, és ujjával Lunára bökött. Az felnézett.
Óh, én…
A rejtelmes üvöltés ismét hallatszott. Ám immáron sokkal közelebbről, jókora széllöketet hozva magával, amely végigsöpört a felmorajló tömegen.
– Már megint! – kezdte kémlelni az eget a katona, kinek kezéből már addigra eltűnt a lista. – Hallottátok?
– Azt mondtam, a következő foglyot! – rendelte el ingerülten a redguard.
– A bakóhoz, fogoly! – fordult a katona a lány felé, hangja alig volt hallható. – Szépen, nyugodtan.
Elérkezett az időm.
A lány mély lélegzetet vett, majd lassú, kimért léptekkel megindult a vérben tocsogó vesztőhely felé. Mozgása még a halál árnyékában is könnyed és kecses volt, hiába a testén lógó ócska rongyok; nemesi természetét nem rejthették el. Ám remegő térdére rajta kívül senki nem figyelt fel. Az események lelassultak a számára. Hiába vágyakozott az elmúlás után, mint frissítő oázisra a forró homokdűnék közt. Most, hogy el is érkezett az ideje, egy pillanatra a nap is szebben kezdett ragyogni az égen.
Nem, már nincs itt keresnivalóm. Vége a kegyetlenségnek, az üldöztetésnek, a megaláztatásnak… és a gyásznak. Ó, bárcsak Sovngarde kapuját átléphetném, bár találkozhatnék velük… Nem tudom, az én fajtám hová kerül, de nem szeretném a hátralévő, túlvilági napjaimat „társaimmal" tengetni. Sosem voltam közülük való.
Egyedül ez aggasztotta. Ahová belép, onnan már nem lesz visszaút. Ott végtelen életet fog élni.
De innen mennem kell!
A vérpadig tartó útja most még annál is hosszabbnak tűnt, mint amekkora utat megtett az otthonától egészen idáig. Ezek életének utolsó percei. Utoljára töltheti meg édes levegő a tüdejét, utoljára érezheti jéggé dermedt bőrén a nap melegét. Utoljára érintheti pehelykönnyű talpa a talajt, mígnem teste egyesül azzal…
A csend szinte fojtogató volt, mikor odaért a vörös bakóhoz. Elébb a fekete maszkos hóhérra pillantott, majd kifejezéstelen arccal a Birodalmat szolgáló nord katona felé fordult, aki korábban majdnem felismerte őt. Egyenest zilált, kínlódó szemébe nézett, miközben lassan letérdelt a lábánál összegyűlt vértócsába, majd óvatosan ráhajtotta fejét az elázott bakóra, ügyelvén, hogy nyaka jó helyen legyen. A szag gyomorforgató volt, a levágott fej még mindig ott pihent mellette a kosárban.
Hamarost az enyém is csatlakozik hozzá. Istenek, adjatok nekem erőt, és bocsássatok meg mindenért...
Kár ezért a szép nyakért – gondolta Ralof.
Hisz nem is követett el semmit. Ezért Oblivion legmélyebb bugyrába kerülök… –emésztette magát a katona.
Luna érezte, ahogy minden szempár a hátába fúródott, miközben ő arccal a hóhér felé fordulva várta a végzetét. A férfi először finoman hozzáérintette pengeéles bárdját a lány nyakához, majd a magasba lendítette, amikor az minden fájdalmával az arcán mosolyra húzta cserepes ajkait és rákacsintott.
Mi a… Mit művel? – gondolta döbbenetében. S mikor lecsapott volna, hirtelen orkánerejű szél támadt, és egy hatalmas, fekete tüskés bestia szállt le a hóhér mögötti erődítmény tetejére. Érkezése megrázta a talpuk alatt a talajt; a kivégző férfi elvesztette egyensúlyát és hanyatt vágódott.
Óh, istenek…
– Mi az Oblivion ez? – óbégatott Tullius tábornok.
– Őrség! Mit láttok? – kérdezte a kapitány.
– A felhők között! – kiáltották rémülten.
– Sárkány!
A tömeg kétségbeesetten kezdett sikoltozni, és egymást halálra taposva mindenki a saját háza felé iramodott. Az óriási szörnyeteg szeme vörösen izzott, mialatt egy jókora üvöltés kíséretében ismét megrázta a környéket. Szinte látni lehetett a levegőben hangja szétterjedését, mire sötét, gomolygó felhők lepték el az eget, és tüzes meteoresőt zúdítottak a falura, egyikük fejbe találva a hóhért. Rögtön szörnyethalt. A nádfeles házikókból vadul csaptak fel a lángok, az erődítmények pedig lassan omlani kezdtek. A levegő tüstént felforrósodott.
– Ne csak álljatok ott! Öljétek meg ezt a valamit! – óbégatott Tullius felbőszülten. – Őrök, helyezzétek biztonságba a lakosokat!
A leány egy tapodtat sem mozdult a vérpadtól. Hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy ez már a túlvilág, vagy életben maradt.
A sárkányok már rég kipusztultak, ez nem lehet valódi. Bizonyosan halott vagyok. Ez a hóhér nagyszerűen végezte a dolgát, nem is éreztem semmit. De valóban ezt a világot érdemlem? Itt kell élnem örökké? S miért menekülnek a hátam mögött? Halottak vagyunk, nem halhatunk meg újra. Mi értelme futni?
Valaki elkapta keskeny vállát, és durván megrázta.
– Hé! Erdőelf! Kelj fel! – noszogatta Ralof sürgetően.
A szőke Stormcloak? Mit keres itt? Nem Sovngarde-ban a helye? Óh, istenek, ne… Életben volnék?
– Hagyj… Ne… – próbált Luna elhúzódni, miközben a sós könnyek ellepték véres arcát.
– Gyerünk már! Az istenek nem fognak még egy esélyt adni! – ordította a nord, majd annak tiltakozása ellenére karjába kapta a leányt és berohant vele a szemben álló erődítménybe, ahol a többi lázadó megbúvott, Ulfric-kal együtt. Kapuját bereteszelték, miután utolsóként beérkeztek.
A földön sebesült Stormcloakok hevertek szanaszét, összegörnyedve a fájdalomtól. Csupán néhányuk volt sértetlen, köztük Raloffal, aki talpraállította Lunát, majd előrántott egy tőrt, és laza mozdulattal elnyeste a lány vékonyka csuklóit szorító kötelet.
– Ulfric jarl! – fordult a vezérükhöz, ki addigra már szintén kioldozva állt az erőd zárt kapuja mellett. – Mi ez az egész? Igaz lehet a legenda?
A jarl komoly arccal felelt, hangja mélyen és öblösen zengett:
– A legendák nem égetik porrá a falvakat. Igyekeznünk kell! Most!
Ralof hátranézett, egyenest Lunára.
– Fel a toronyba! Gyorsan!
A lány nem akarta elhinni, hogy mindez megtörténik. Életben van, és odakint egy hatalmas sárkány randalírozik. Soká hezitált.
Megkérdezte egyáltalán, hogy meg akarok-e menekülni? Miért fussak? Semmim sem maradt, amiért érdemes lenne.
– Indulj már! Ne légy ostoba! Megyek utánad!
Habár, ami késik, nem múlik. Lehet, hogy mégiscsak az istenek döntése ez – gondolta magában, majd beadva a derekát, futva indult fel a toronyba vezető csigalépcsőn. Mögötte Ralof, előtte pedig egy másik lázadó guggolt valamivel feljebb.
– El kell tűntetnünk ezeket a köveket, hogy tovább tudjunk menni… – mondta, amikor Lunáék odaértek. Ám ekkor a falat valami betörte.
– Vigyázz!
A sárkány bedugta tüskés fejét, és hangosan kezdte okádni a tüzet. Majd mikor látta, hogy a katona meghalt, továbbrepült. Ralof és a lány előjöttek a fedezékből, majd a beomlott kőfalhoz siettek. A szél vadul csapta be rajta a füst szagát.
– Látod azt a fogadót a túloldalon? – bökött a férfi az ujjával egy beszakadt tetejű, füstölgő házra. – Ugorj át a tetőre, és indulj tovább!
Luna aggodalmas képet vágott.
– Menj! Követünk, amikor tudunk! – emelte fel Ralof a hangját, majd lefutott a lépcsőn, a lányt magára hagyva. Az lenézett az előtte tátongó mélységbe. Fehérszőke haját kirángatta kontyából a szél, így most egyetlen hosszú fonatként csapkodta a derekát.
Azt hiszem, most fog világossá válni az istenek akarata – gondolta, majd mély lélegzetet vett, és kivetette magát a toronyból.
A Birodalom katonái vért izzadva próbálták lenyilazni a magasban köröző fenevadat. De alig találta el néhányuk.
– A Nyolc Istenre, mi ez?
– Hogy az Oblivionba fogjuk megölni?
– Megint jön! Tartsd rajt a szemed!
– Ysmirre! Semmi sem árt neki!
Az utakon egyre több tetem és égő törmelék halmozódott fel. Már semmi esélyük nem volt, hogy megmentsék a falut.
– Kelj fel, papa, kérlek! – könyörgött sírva egy kisfiú a haldokló apjának.
– Tűnj el onnan, fiú! – kiáltotta egy öregember.
– Menj, fiam! Fuss az életedért, és tedd büszkévé szerencsétlen apádat – nyöszörögte a földön összegörnyedt férfi. A gyermek megragadta a karját utoljára, szeméből patakzottak a könnyek.
– Haming! Ide kell jönnöd, azonnal! Ez az, fiú, ügyes voltál! – szólt Hadvar, a katona, aki a rabok neveit olvasta fel néhány órája. De máris úgy tűnt neki, mintha egy évezred telt volna el azóta
– Torolf! – hívta a gyermek apját is, ám ekkor a sárkány mellette termett, és szétégette a szenvedő férfit tüzes leheletével.
– Istenek… Vissza! Mindenki!
A hatalmas bestia ismét felszállt, amikor Hadvar megpillantott egy véres rongyokat viselő, hamu szőke leányt, amint épp a háta mögötti lángoló fogadóból lopakodott ki.
A Nyolcakra… Túlélte.
Odarohant hozzá, majd kivonta a kardját.
– Életben vagy, fogoly? Maradj közel hozzám, ha a továbbiakban sem akarsz meghalni! – mondta, majd az öreghez és a fiúhoz fordult, akik a fedezékben lapultak. – Gunnar, vigyázz a gyermekre! Utána keresd meg Tullius tábornokot, és csatlakozz a katonákhoz!
A vénember bólintott.
– Az istenek vezessenek, Hadvar!
A nord férfi támadásra készen indult előre, Luna pedig utána. A szenes tetemek és összedőlt házak maradványai közt egy kőfalat pillantott meg.
– Maradj közel a falhoz! – kiáltotta Hadvar, mikor a sárkány rávetette magát a tetejére, és felperzselte az ellene küzdő katonákat. A szárnya olyan közel volt, hogy akár meg is érinthették volna, miközben szorosan a kövekhez lapulva várták, hogy továbbálljon a szörnyeteg. Mikor ez megtörtént, anélkül, hogy észrevette volna őket, Hadvar továbbrohant, hívva magával a Lunát is.
– Gyorsan! Kövess!
– Hadvar! Az erődbe, katona! Visszavonulunk! – hallotta a távolból Tullius tábornok hangját.
– Igenis, uram!
És viszem a lányt is, hisz ártatlan.
Őrülten kezdtek rohanni a távolban emelkedő erőd tornya felé, míg a többi katona a sárkánnyal küzdött mögöttük. Luna arrébb rugdosta az útjába guruló, égett szagú testeket.
Ez a válaszom, birodalmiak…
Amikor kiértek egy nagyobb térre, melyre az erőd kapuja nyílt, egy Stormcloak harcos keresztezte az útjukat, miután átugrotta a szembeni, omladozó kőfalat.
– Ralof! Te nyomorult áruló! El az utamból! – bömbölte Hadvar.
– Megszökünk, Hadvar – gúnyolódott Ralof. – És nem ma fogsz minket megállítani!
A leány alig észrevehetően elpártolt Hadvartól, s tartózkodóan állt odébb, tekintete ide-oda cikázott a két nord között.
– Remek! Remélem az a sárkány mindannyiotokat Sovngarde-ba küld! – vetette oda Hadvar, majd szaladni kezdett az erőd távolabbi bejárata felé. – Utánam, fogoly! Gyerünk! – kiáltotta vissza a lánynak, ám Ralofnak viszont más tervei voltak.
– Velem gyere! Az erődbe! – ragadta meg a zavarodott Luna karját, majd berúgta a vaspántos kaput.
Végül is, Hadvar hiába akart megvédeni. A Birodalmat szolgálja, és ő küldött a vesztőhelyre… És különben is, előbb-utóbb rájött volna, ki vagyok.
– Hin sil fen nahkip bahloki – mennydörögte a hatalmas fekete sárkány.
Fordítás:
Reg Dovah - Hölgysárkány
Hin sil fen nahkip bahloki. - A lelked csillapítja majd az éhségem.
Megjegyzés:Az Elder Scrolls misztikus, izgalmakkal teli világával elsőként az Oblivion révén ismerkedtem meg, majd a Morrowinddal töltöttem el rengeteg időt. Aztán végül jött a Skyrim... És vele együtt ez is; a legelső fanfiction-öm, amelynek az írásába belefogtam... Tudom, kevés itt a magyar történet, de azért... :D A véleményeknek több, mint örülnék!
