Az én különleges történetem

I. fejezet

Niki, Üdv Kohonában!

Sziasztok! Niki vagyok és szeretném elmesélni nektek az én különleges történetem. Egészen átlagos életet éltem, legalábbis ahhoz képest, ami később történt velem. A sebhelyemet leszámítva semmi különleges nincs bennem. Testmagasságom átlagos, hajam barna, szemem pedig méregzöld. Egyedüli gyerek vagyok a családomban, s édesapámmal együtt laktunk a tanyánkon, közel a városhoz - igazából csak egy kis erdő választott el tőle minket. Édesanyám betegségben meghalt, mikor 16 éves voltam, apám ekkor kezdett el az alkoholhoz nyúlni. Ettől kezdve én is próbáltam munkát találni, a gimi utolsó évében pedig már egyedül én dolgoztam; délelőttjeimet az iskolában, a délutánjaimat és estéimet pedig a kocsmában töltöttem pultosként. S, hogy miért mesélem el mindezt? Mert a történetem is valahol itt kezdődik, azon a bizonyos kedd estén.

-Szia Móni, végre megérkeztél!

-Szia Niki! Ilyen hosszú volt a mai nap?

-Ne is kérdezd. Mindenesetre legalább az este nyugodtnak ígérkezett, a kocsma elég csendes volt ma.

-Hát egy ilyen hétvége után mégse várhatod el, hogy az emberek most is itt üljenek. Ha gondolod most már felváltalak, menj haza nyugodtan.

-Köszi szépen, szia!

Így hát elindultam hazafelé hűséges biciklim, Pali kíséretében. Ha valamit utálok, de igazán, akkor az nem más, mint egy fárasztó nap után két kilométert biciklizni este a sötét erdőben. Miután erre jött egy szép kis zuhé is, gondolhatjátok, hogy éreztem magam. Alig vártam már hogy hazaérjek, s hogy ezt minél hamarabb át is élhessem, aznap Palit is kicsit jobban hajtottam a megszokottnál. Mint utólag kiderült ez nagy hiba volt, s hogy miért? Azért, mert hazafelé át kellett mennem az erdőn, ahol, mint általában az erdőkben nem volt más, csak földút, eső lévén az pedig felázott, a felázott földút pedig nagyon csúszós tud lenni. Éppen annyira csúszós, hogy sikerüljön akkorát esnem a biciklimmel, hogy három-négy métert repülve egy árokban csücsülve találjam magam a fák között. Visszagondolva az egészre csak arra emlékszem, hogy a bicikli hirtelen kicsúszott alólam, az úttól távol nekiestem fejjel egy fának, majd láttam valami lilás fényt és utána teljes sötétség, sikeresen elvesztettem az eszméletemet. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, már nappal volt, s bár még mindig egy erdőben voltam, ez már nem a mi erdőnk volt.


Mikor először magamhoz tértem, csak a szememet tudtam kinyitni. Kimerültnek éreztem magam, a fejem nagyon fájt, a testem pedig nagyon nehéznek tűnt, s nem tudtam megmozdulni. Ez az első ébrenlétem is csak addig tartott még megállapítottam, hogy nappal van, s szinte rögtön lecsukódott a szemem. Legközelebb csak akkor ébredtem fel, amikor zajokat kezdtem el hallani; ágreccsenéseket, puffanásokat és legvégül emberi hangokat, melyek egyre közelebbről érkeztek:

-Ez az egész küldetés gyerekjáték volt, nem igaz Akamaru?

-Vau, vau!

-Kiba-kun, ez nem más, mint a fiatalság ereje!

-Kakashi sensei! Látok valakit feküdni lent a fák között! Az illető nem mozdul, lehet segítsgére szorul

-Rendben Hinata! Megnézzük!

Mikor felfogtam, hogy rólam beszélnek, egyszerre az ütő is megállt bennem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, vagy hogy kik ezek az emberek, de hogy nem akartam velük beszélni, abban biztos voltam. Mégis mit mondhattam volna, mit keresek ott, ha még én magam sem tudom a választ? Megpróbáltam megmozdulni, bízva abban, hogy ha látják, hogy élek és tudok még mozogni is, talán békén hagynak, a testem azonban most sem reagált. Körül vagyok véve árulókkal, először Pali, most meg ez. Egyszerre lépéseket kezdtem el hallani, amik felém tartottak. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy ebből mi fog kisülni.

-Egy fiatal lány….nem tűnik veszélyesnek, de mit keres egyedül az erdőben?

-Nem tudom, de hogy nagyon fura szaga van, az biztos.

-Vau, vau!

-Van pulzusa, még él. A szemei is nyitva vannak…Kisasszony, hall engem?…Kisasszony?

-Mit tegyünk vele Kakashi sensei?

-Elviszem a kórházba. Ti addig menjetek és tegyetek jelentést a Hokagénak!

Ekkor egy pillanatra megnyugodtam: kórház, ellátás, ágy, ebéd….hokage? Ez a szó hirtelen fejbe vágott. Az biztos, hogy otthonról nagyon távol kerülhettem. Életemben nem hallottam még azt a szót, hogy hokage, mégis ki vagy mi lehet ő? És kik ezek az emberek? Jelentést kell tenniük, szóval valamilyen szervezetnek lehetnek a tagjai, de mit akarnak tőlem? A kórházban mindenesetre már biztonságban leszek, s ez a legfontosabb most.

Miközben ezeken gondolkoztam hirtelen azt éreztem, hogy valaki felemel. Így, hogy már nem a földdel néztem farkasszemet alkalmam nyílt megnézni a felfedezőimet is. Jól hallottam, négyen voltak; egy fiatal férfi, két velem egyidős fiú és egy lány, meg volt velük egy kutya is. Nagyon furcsa ruhákat viseltek, a fiatal férfi-ha jól hallottam Kakashi sensei, vagy ki- ráadásul még maszkban is volt. Hirtelen arra eszméltem, hogy a hátára vett és elindultunk….a fák tetején ugrálva. Ez már hirtelen sok volt nekem, s nem tudom hogy a sok izgalom miatt-e, vagy azért mert még mindig kimerültnek éreztem magam, de egyszer csak újra elsötétült a világ.