Hosszú idő után ím újra itt vagyok, belefáradva a tanulásba. Ez a kis agymenésem még karácsony környékén szakadt rám, de nem volt kedvem gépelni, így rendkívüli aktualitásként most töltöm fel.

Jó szórakozást!


Karácsony Londonban

Skócia, avagy a szeretet ünnepe

2013. december 24. Még nem Szenteste, ám jól haladunk affelé. Ha minden igaz, s a Föld golyóbisa nem fordul meg megannyi millió év után, el kell hogy érjük.

Reggel 5:17kor szálltam fel Edinburghban a londoni vonatra. Nyolc óra az út. Borzasztó, noha így még mindig gyorsabb, mint száz évvel korábban volt. Arthurnál tartottuk a karácsonyt, de úgy egyeztünk meg – értsd: leszavaztuk kisöcsénket -, hogy én főzök. Nem élnénk meg több karácsonyt, ha ezt is túlzottan is germán ízlésű öcsénkre hagynánk. Ámde térjünk vissza a tárgyra: Van fogalmatok róla, mikor kellett kelnem – igen, az én sötét földemen, ahol is 10 óra tájban kezd szűnni a feketeség -, hogy elérjem ezt a vonatot? Korán. Nagyon korán.

Érthető, úgy vélem, hogy meglehetősen feszülten érkeztem meg Anglia fővárosába. Hiába próbáltam aludni a vonaton, mint mindig, volt valami zavaró tényező. Ezúttal nem egy nagyothalló vénasszony, aki szerint én jó hallgatóság vagyok, ezért leordítja a fejemet. Nem is egy kisgyerek, aki élvezettel cibálja a hajamat azt kérdezvén, paróka-e. Nem. Most egy népes társaságot fogtam ki, akik közé beültettek, s akik nem ismerik az alvás fogalmát. Végighallgattam, mit csináltak az éjjel – kaja, pia, nők – és még mindig nem fejezték be. Úgy gondolták, ők kibírnak pár napot alvás nélkül így karácsony idejére.

Ez még mind semmi lenne, már ha nem vesszük figyelembe a tényt, hogy ilyenkor, fáradtan, kialvatlanul csinálom a bajt, vegyük példának a kis affért a neonácinak hitt Arthurral. Ám az öcsikém, aki engem invitált karácsonyozni az ő London vonzáskörzetében elterülő Temze melletti vityillójába, ahonnan a legközelebbi kocsma London külvárosában van, és ahova rettentő bonyolult és drága nekem eljutni kocsi híján – ittasan vezettem, elvették a jogsimat -, nem volt otthon! Időben érkeztem, hogy főzzek, és kész legyek estére, mire megérkeznek a többiek, akik mellékesen aludhattak, de Arthur, a Precíz úriember, nem volt otthon!

Könnyedén el tudtam képzelni, hogy előző éjjel felszedett egy lányt csak azért, hogy ne kelljen velük töltenie a karácsonyt. Úgyis tudtam, hogy csak udvariasságból hívott meg, amúgy ment volna inkább Amerikához, méghozzá azzal az ürüggyel, hogy neki milyen szörnyű, nemtörődöm testvérei vannak. És az a mocsok még pótkulcsot sem hagyott, hogy beeresszem magam.

Szép kis karácsony. éreztem, hogy egyedül fogom tölteni egy ANGOL ivóban, amiért én nagyon bántani akartam valakit.

Ugyanazzal a taxival, amelyikkel jöttem, visszamentem Londonba. Inni. Ettől kezdve már mindegy volt, hol vagyok egyedül. Az utolsó emlékem, hogy egy üres bárban ülök, ami tízkor bezár. Mindenkinek volt hova mennie, még a pultosnak is, csak nekem nem. Ezután már az utcán találtam magam a heves esőben. Egy sikátorban ébredtem agyonázva, dideregve. Szép Szenteste! Úgy éreztem, még magam alá piszkítani is sikerült, olyan nedves voltam.

- Ember! – kiáltott rám valaki, s majdnem visszaszóltam, hogy ország, csak úgy kötekedésképpen – Keljen már fel! Maga részeg! – Nem mondja! Nem látta, hogy még be is vizeltem?! – Árvíz van! – Na jó, ennyit talán nem vizeltem…

- Hol lakik? - kérdezte

- Edinburghban.

- Itt, Londonban?

- Az öcsémnél, de nem tudok bemenni.

- El kell mennie!

- Menjen a maga dolgára! – löktem el, de csak nem hagyott békében megfulladni.

- El kell mennie! – mondta már sokadjára – Az egész folyópart víz alatt van!

Kijózanító hidegzuhany. Az egész folyópartba beletartozott Arthur háza is. Attól féltem, az írek és Wales ott várták azt a semmirekellő, mostohafivért, ezért elhatároztam – igen, kicsit ittas voltam – hogy időben szólok nekik, hogy árvíz van. Abba bele sem gondoltam, hogy valószínűleg hamarabb észrevették, mint én, aki azt hitte, behugyozott a hidegben.

A fickó, mikor látta, hogy botorkálni kezdek, ott hagyott. nem mintha zavart volna, de a logika azt mondja, hogy nem hagyunk magára részeget, merthogy az még egy verőfényben úszó réten is veszélyes magára és a környezetére, nemhogy a felfordult, elárasztott Londonban. A megmaradt eszemmel igyekeztem a megfelelő irányba fordulni, ám mikor sikerült megtalálnom, a világ minduntalan fordult egyet velem, és kereshettem újra. Így bolyongtam órákon át London utcáin, miközben a vízszint egyre csak nőtt, s lassan a derekamig ért.


Folyt. köv.