-Már csak 15 perc, már csak 15 perc... - nyugtattam magam nyelvtanórán, ugyanis ez már a 8. órám volt. Zsinórban. És pont nyelvtan az utolsó!
- ... És akkor most nézzük a főnevet! - kezdett bele nagy lelkesen a magyartanárnő.
-Tanárnő, maga ezt hogy bírja? - gondoltam magamban s letettem a fejemet az asztalra, közben húzogattam alá, a fontosabb tudnivalókat, amit a tanár mondott. Gyakorlatilag felolvasta a könyvet. Csak a példákat keverte össze, hogy ne legyen olyan feltűnő. Nem jött össze neki. Rápillantottam az órára. - Még 10 perc? Jézus! Áháááá , én ezt nem bírom ki!- Nem igaz, hogy milyen lassan telik az idő .
-Na, abból amit elmondtam jövő órán dolgozatot írunk, úgyhogy mindenki tanuljon rendesen!- mondta a tanárnő.
- Éljen... - mondta kórusban az osztály. Nem örültünk neki, de nem is ijedtünk meg tőle, mert mindig kipuskáztuk. Minden-egyes-alkalommal. Legalább nyelvtanból nem fogunk megbukni. Legalábbis, érettségiig nem. Ott majd más lesz minden, de az még messze van. Még van másfél évem. Hanyagoljuk ezt a témát, a szőr is feláll a hátamon tőle.
Gyorsan bepakoltam a táskámba, elmentem a kabátkámért s elindultam a tömegközlekedési eszköz felé . Közben csatlakozott egyetlen barátnőm is hozzám.
- Hé , Lotti, te tanulsz majd a dogára? - kérdezte kíváncsian.
- Úgy nézek ki? - mondtam unottan - Majd kipuskázzuk. Úgysem kell az életben maradáshoz a nyelvtan, úgyhogy a tanárnő is megérti majd. Vagy nem.
- Szerintem a vagy nem lesz. Amúgy mi bajod volt tegnap? Úgy otthagytál, hogy már csak a csíkot láttam, amit magad után húztál. - mondta kis sértődöttséggel a hangjában.
- Nekem nem volt semmi bajom. Csak én nem bírom a barátaidat.
- Te senkit sem bírsz...
- És az baj? - mondtam kicsit hangosabban a kelleténél.
- Igen, az. Így sosem lesznek barátaid. Én nem lehetek ott mindenhol. - mondta s egy padra mutatott s leültünk rá.
- Hát sajnálom, én ilyen vagyok. Nekem nem lételemem a társasági élet. El kell fogadnod ilyennek. Ha nem tetszik akkor...
- Akkor mi lesz?
- Semmi. - mondtam, miközben összekulcsoltam a kezem.
- Mi az, imádkozol? - ki lehetett venni a hangjából, hogy gúnyolódik.
- Igen - és már kezdtem is - Istenem, ments meg a barátaimtól, az ellenségeimmel majd elbánok valahogy!
Ez volt az utolsó épkézláb mondatom hozzá. Utána lehordott, hogy nem kellene vele így beszélnem, mert csak ő van nekem, csak neki tudom elmondani a bánatomat, örömömet s ha nem lenne, akkor biztos meghalnék. Erre felhúztam magam s elküldtem a fenébe a barátaihoz, mondván, hogy nekem nem kell olyan barát, aki csak azért van velem, hogy tudja magát fényezni. Haza már külön mentünk.

Azt tudni kell, hogy nekem sokat kell gyalogolnom hazáig, de 3 év alatt már megszoktam. Még sosem volt olyan, hogy ne tudjam végig sétálni azt az utat. Idáig. Ma nem tudtam végigsétálni. A veszekedésünkre gondoltam. Igaza volt. Egy semmirekellő , utolsó szemétláda vagyok. Nem is értem, miért vagyok itt. Miközben ezeken gondolkodtam esőfelhők gyűltek, de nem érdekelt. Csak a balhé járt a fejemben. - Istenem, igaza volt! - összerogytam s elkezdtek potyogni a könnyeim. Hogy még drámaibb legyen, az eső is elkezdett esni. - Igaza volt! Igaza volt! Hogy lehettem ekkora barom? BÁRCSAK NE IS LÉTEZNÉK! - kiáltottam, mire belém csapott egy villám és elsötétült minden.