Cím: Bárcsak
Fandom: NCIS
Műfaj: dráma
Elbeszélésmód: E/3.
Fejezetek száma: 1
Szavak száma: 537
Állapot: befejezett
Szereplők: Tony, Abby
Párosítás: -
Korhatár: T/PG-13
Ismertető: Beszélgetés egy bárban.
Figyelmeztetés: -
Spoiler: 6x25 (Aliyah)
Megjegyzés: -
Tony DiNozzo a bárban ücsörgött, a szokásos helyén, kezében a szokásos itallal, és a semmibe meredt. Szemei nem látták az előtte álló, meglehetősen szexi nőt, aki a bárpultnál tett-vett, poharakat töltött tele és mosogatott el. Nem, Tony szemei előtt valami egészen más játszódott le.
A fiatal férfi meghúzta a poharat, és nagyot nyelt, majd jobbra fordult, mintha megérezte volna, hogy társaságot kap; és valóban, az ajtón Abby lépett be, arcán a megszokott mosoly és megszállott kifejezés helyett szomorúság.
- Szia, Tony! – huppant le a férfi mellé, és ő is rendelt valami italt. – Sejtettem, hogy itt leszel.
- Szia, Abby – bólintott a férfi, majd intett a csaposnak, hogy jöhet a következő kör.
- Hányadik? – kérdezte Abby olyan hangnemben, mintha csak az időjárásról érdeklődne, szemét a kollégája kezében lévő poháron nyugtatva.
- Hatodik. Azt hiszem – felelte Tony.
- Akkor gyorsnak kell lennem, ha utol akarlak érni – kacsintott a lány, felöltve szokásos, abby-s vigyorát – ha csak egy pillanatra is. Hiszen a vidám kifejezés hamar eltűnt az arcáról.
Néhány percig, vagy talán fél óráig is némán iszogattak egymás mellett, s mindkettejük agyát elködösítette az alkoholmámor. Tony észre sem vette, hogy gondolatai már nem csak a fejében hangzanak fel, hanem félhangosan motyogja őket a mellette ülő őrült tudósnak.
- Miért van az, hogy mindig csak akkor veszem észre, hogy mennyit is jelentett nekem egy személy, mikor elveszítem?
Abby meglepetten nézett munkatársára, de nem szólt semmit, hagyta, hadd folytassa a férfi. Tudta, ez nem olyan kérdés volt, amit meg kellene válaszolnia.
- Kate… és most Ziva. Miért? Miért nem lehet minden úgy, mint régen? Miért kell szétszabdalni a kötelékeket az emberek között? Miért?
Abby még mindig nem szólt, csupán sóhajtott – olyan halkan, hogy senki se hallhatta.
- Azt hiszem… azt hiszem, szerettem őket. Vagy nem? Nem tudom. De többet jelentettek, mint kollégák, mint egyszerű barátok. És most már mindkettejüket elvesztettem. Csak McGee maradt nekem, és a Főnök… na meg persze te, Abby…
- Jaj, Tony – szipogott a lány, és szorosan átölelte a férfit.
- Te is… - suttogta Tony. – Te is több vagy, mint barát.
Abby szemei egy pillanatra elkerekedtek, de aztán rájött, mire is gondolt Tony. Tudta, hiszen ő is pontosan így érzett munkatársa, munkatársai iránt.
- Igen, Tony – susogta a lány. – Te is több vagy számomra, mint egy barát.
A két fiatal pár percig csendben ült, egymást átölelve, poharaik elfeledve szomorodtak a bárpulton, de a pillanatot megtörte két mobiltelefon megcsörrenése.
- Igen, Főnök? – szólt bele Tony a készülékbe.
- Mondd, Gibbs! – vette fel a saját telefonját Abby.
„Abby, Tony, be kellene jönnötök. Tudom, hogy lejárt a munkaidőtök, de van itt egy halaszthatatlan ügy." – hallatszott a vonal másik feléről.
- Értettem, máris indulunk – bólintott Tony, akiről már senki sem mondta volna meg, hogy több, mint másfél liter tömény alkoholt öntött magába az elmúlt órában.
- Egy feltétellel, Gibbs – nevetett Abby. – Ha megkapom a koffeinadagom.
A két fiatal felpattant, és kisétált a bárból, hogy visszatérjenek mindennapi(nak nem mondható) életükhöz. Mindketten tudták, nincs semmi baj. Igen, a múltjuk és jelenük, s valószínűleg a jövőjük is tele van fájó emlékekkel, ám ők ott vannak egymásnak. Nem kollégák, nem barátok, sokkal inkább testvérek. Olyanok, mint egy nagy család, melyet Gibbs személye fog össze. S mindannyian teszik a dolguk, s remélik, egy napon egy jobb világot ragyog be a felkelő nap fénye.