Első fejezet: Édes Tudatlanság
Kedves Naplóm!
Ma 2013. június 3-a van, és holnap lesz a szülinapom. Igazából fogalmam sincs, hogyan vezetnek naplót az emberek, de majd megpróbálok minden nap írni...
Anyu mondta, hogy két héten belül külföldre költözünk. Egy évvel azelőtt, hogy leérettségizhetnék. Zseniális... Miért nem tudott még egy évet várni? El nem tudom képzelni...
Június 4, 2013.
BOLDOG SZÜLINAPOT NEKEM!
Anyu mondta, hogy köszönjek el a régi barátaimtól. A születésnapomon. Azt akarja, hogy én – és mindenki más – SÍRJON ma?!
Visszajöttem suliból. Megmondtam minden barátomnak – és A Barátomnak -, hogy pár évig nem fognak találkozni velem. A barátaim nem örültek, de azért barátok akartak maradni velem. De nem a pasim. Azt mondta, igazából nem is szeret. Szép kis szakítás... Később egy közös barátunk mondta, hogy megcsalt. Köszönöm, Istenem. Nem miattam lett vége.
Tara megkért, hogy menjek el vele a városba.
Aztaa, ez volt életem eddigi LEGJOBB születésnapja! Elmentünk vásárolni és Anyu meg a srácok meglepetéspartit szerveztek! Végül nem vettünk semmit és szomorúan mentünk hazafelé. De mikor beléptem az ajtón, elkezdték énekelni a Boldog szülinapot-ot... és olyan boldog voltam! Imádom őket!
Azt mondták, mivel az iskolának vége másfél héten belül, ezért ez volt a búcsúparty-m is. Úgy fognak hiányozni! Hol találhatok ilyen jó barátokra, mint ők?
Június 5, 2013.
Van egy ötletem, hova megyünk. Svédország. Részben mert eszembe jutott, hogy Anyu ott született. A szülei nagyon régen költöztek oda, és akkor jöttek vissza, mikor Anyu 16 volt, és én is állampolgár vagyok, noha sosem voltam még ott. És részben, mert találtam két repjegyet az éjjeliszekrényében.
Június 13, 2013.
OMG, semmi időm nem volt írni, rengeteg tennivalóm volt. Dogák, dogák, és még több doga várt rám, de már végeztem velük. Holnap megyünk a fővárosba, és – ahogy gondoltam – elmegyünk Svédországba.
Sokat veszekedtem az elmúlt két hétben a barátimmal, szóval már nem vagyunk barátok. Új facebook felhasználót fogok csinálni. Tuti.
Még mindig sok dolgom van, szóval nem hiszem, hogy sokat fogok írni.
Június 14, 2013.
BASSZA MEG EZT A SZART! Épp hogy csak megérkeztünk, mikor Anyu mondta, hogy be akar nekem mutatni valakit. Beszálltunk egy taxiba és elmentünk egy nagy bérházhoz, majd kiszálltunk és felmentünk a hatodikra GYALOG (!), és a legtávolabbi lakásba mentünk be. Egy férfi várt ránk – Anyu iskolai szerelme. A neve Peter, és ő lesz az új apám! Apu egy hónapja halt meg, és ő MEG AKAR HÁZASODNI?! Nem tudok lenyugodni! És nem, a pasassal semmi bajom, csak az anyámmal. Még mindig gyászolom apámat, és ő, a FELESÉGE fehérre cseréli a feketét.
Június 20, 2013.
Épp kezdek hozzászokni a tényhez, hogy új apám lesz, mikor Peter belép a szobámba, és bejelenti, hogy akkor lesz pénzem, ha dolgozok nyáron. Nagyszerű apa.
Június 21, 2013.
Még mindig semmi ötletem munkával kapcsolatban, ugyanis nem beszélek svédül. A leendő iskolám kéttannyelvű, szóval mindent angolul fogok tanulni, kivéve azokat, amikből később vizsgázom.
'stenem, még le sem írtam, hogy melyik városba jöttünk. Asszem Sundsvallnak hívják.
Június 23, 2013.
Még mindig semmi ötlet munkával kapcsolatban. Peter azt mondta, menjek a McDonald's-ba, de nem tartom jó ötletnek, még mindig nem beszélek svédül. Anyu már elmondta, hogy kell mondani, hogy hello, jó napot és viszlát, de már egyikre sem emlékszem.
Június 24, 2013.
Elmentem egy boltba a közelben és találtam egy csodaszép Gothloli ruhát, de semmi pénzem megvenni. Azonnal munkát kell találnom.
Június 26, 2013.
Sztem írhatnék néha párbeszédeket, ha vmi érdekes történik, pl találkozok egy helyes sráccal...
Június 30, 2013.
Reggelinél úgy gondoltam, megkérdezem Petert:
– Peter...
– Uhm? – kérdezte miközben harapott egyet a narancslekváros pirítósból.
– Szerinted tudnék nem direkt az emberekkel dolgozni? És mit?
– Nos, én a sintértelepen dolgozom, de tele vagyunk.
Így hát folytattuk az evést. Már majdnem végeztünk, mikor Anyunak támadt egy ötlete.
– Bébiszitterkedhetnél! Emlékszem, az unokatesóid oda meg vissza voltak, ha találkoztatok. Mit gondolsz, szívem?
– Teljesen egyet kell, hogy értsek. Ha a kisgyerekek szeretik, velük kéne dolgoznia. Meg kéne néznünk az újságokat és feladhatnánk hirdetést is... hol a pokolban vannak az újságok? Mindig olyan helyen, ahol nem kellenek! Itt is van... hmm... bébiszitter kerestetik. Hívjam fel őket?
– Persze – öleltem meg.
A férfi azt mondta Peternek, hogy egy közeli kávézóban akar velem találkozni. Ma nincs ideje, de holnap találkozni fogunk. Persze, nem én vagyok az egyetlen jelentkező a munkára, szóval a LEGJOBBAT kell nyújtanom! Igenn, van egy munkalehetőségem!
Július 1, 2013.
Hétfő van, ma találkozok azzal a férfival, akit Tommynak hívnak. Ez minden, amit tudok róla, no meg hogy Sundsvallban lakik.
Kettőkor indultam a helyre, ahol Tommyval találkoztam. Húsz perc alatt értem oda, és további tíz percig várakoztam rá. Az új fekete Volvójával jött, és kint leparkolta a kocsit. Piros pólót és kékfarmert viselt. Egy Schweppes-et és egy Coca Colát rendelt. Ez volt a jel, hogy ő lesz. Odamentem.
– Elnézést, maga Tommy?
– Igen, én vagyok. Te biztos a lány vagy, aki Magyarországról jött és nem beszél svédül – mosolygott.
– Jól mondja. A nevem Bíró Beatrix. Örvendek a találkozásnak.
– Örvendek. Megkérdezhetem, hogy hány éves is vagy pontosan?
– Egy hónapja múltam tizennyolc.
– Akkor boldog születésnapot.
– Kösz – mosolyogtam.
– Dolgoztál már gyerekekkel?
– Még nem, de vannak fiatalabb unokatestvéreim.
– Szoktál játszani velük?
– Amíg Magyarországon éltem, természetesen csináltam. Hogy imádtam azokat a pillanatokat!
– A fiúkat vagy a lányokat kedveled inkább?
– Jobb szeretem a fiús dolgokat és játékokat, de úgy vettem észre, hogy sokkal hiúbbak és visszahúzódóbbak, mint a lányok.
– Milyen zenét hallgatsz?
– Szeretem a gyerekdalokat és a rajzfilmeket...
– Tényleg? – ráncolta a szemöldökét.
– Igen.
– De... milyen zenét hallgatsz, ha mondjuk iskolába mész?
– Főleg melodic metált.
– Hm. Ismersz engem?
– Nem? – kérdeztem vissza bizonytalanul.
Elővett egy képet a tárcájából.
– Ismered ezt a személyt?
– Nem, sosem láttam még ezt a személyt.
– Megkaptad a munkát.
– Komolyan? – kérdeztem csodálkozva; nem hittem a fülemnek.
– Igen.
– Jaj, köszönöm! – néztem rá hálásan.
– Itt a címünk, holnap fél kilenckor az ajtóban akarlak látni.
– Ott leszek, ígérem!
Boldogan jöttem haza és mikor odaértem, elkiáltottam magam: Anyu, Peter, megkaptam a munkát! Örültek, hogy boldognak láthatnak.
– Rendes fickónak tűnik? – kérdezte Anyu.
– Igen, és ahogy láttam, rocker.
– Ó, tényleg?
– Hol lakik? – kérdezte Peter.
– Itt – adtam neki a papírt.
– Ok, holnap reggel elviszlek autóval, de figyeld az utat, mert haza már egyedül fogsz jönni, gyalog. Nincs túl messze.
Szóval most nagyon boldog vagyok! Pár héten belül meg tudom venni a ruhát, amit akarok! És ismerni fogok pár helyit is...
Július 2, 2013.
Nem tudtam aludni, szóval úgy döntöttem, írok valamit a naplómba. Főként azt, hogy nem tudok aludni, mert már nagyon várom, hogy elmehessek Tommy házába.
Reggel hat óra van. Megyek, lezuhanyzom, aztán eszek valamit reggelire.
'stenem, olyan kedvesek voltak! A lány, akit Emilynek hívnak, és az anyja, Amalia úgyszintén. Nyolc óra húszkor értem oda, és Tommy bemutatott nekik. Emily nem beszél angolul, de mivel itt vagyok már egy kis ideje, így tudok pár alapszót, és a testbeszéd is hasznos. Egész nap játszottunk és rajzfilmeket néztünk – angol felirattal a számomra.
Jaj, odáig vagyok ezért a napért! A szülők este hatra értek haza. Emily nagyon örült, hogy láthatja őket, de Tommy azt mondta, élvezte az időt, amit vele töltöttem.
Augusztus 2, 2013.
Rengeteg idő telt el azóta, amióta utoljára írtam az én Kedves Naplóm-ba! Általában későn értem haza, és bedőltem az ágyba, de Tommy ma úgy döntött, már kettőkor hazaküld, mert akart egy kis időt tölteni a lányával. A fizetésem egy részét odaadta, ami nekem egy kicsit fura volt, szóval megkérdeztem:
– Nem akarod, hogy tovább dolgozzam neked?
– Nem, erre ne is gondolj! Emily úgy szeret, mint a nővérét! Csak a fülembe jutott, hogy akarsz venni egy ruhát – és ahogy látom, egy pár új bakancs sem ártana. Szóval Amalia és én úgy döntöttünk, adunk neked annyi pénzt, amennyi kell.
Már majdnem megöleltem, mikor folytatta:
– És jövő héten nyaralni megyünk, és Amalia szeretne egy kis időt tölteni velem. Ebben az egy hónapban egy szeretnivaló, kedves és egyenes hölgynek – hölgy, én – ismertünk meg, és a lányom is ezt kérte, szóval...
Amalia belépett. Kérdezett valamit a férjétől, majd annak válasza után hozzám fordult:
– Tehát arra szeretnénk kérni téged, hogy gyere velünk Magyarországra. Beszéled a nyelvet, szóval tudnál fordítani...
Az ájulás szélén voltam és eközben irtó boldog is. Hát persze, hogy megyek!
– Miattad döntöttünk úgy, hogy meglátogatjuk az országod. Nem sokat hallottunk róla, mielőtt beléptél az életükbe, de érdekelni kezdett. Nem sokat tudunk a helyiekről...
– De nagyon barátságosnak és vendégszeretőnek tűnnek belőled kiindulva – mosolygott Amalia.
– Azt mondják róluk – válaszoltam.
– Akkor jössz? – kérdezte Tommy.
– Szerintem beszélek róla Anyuval. Nem akarom, hogy aggódjon értem, de szerintem igen.
– Rendben, vasárnap megyünk. Csak hívj fel, ha döntöttél – mondta végül Tommy.
Hatalmas mosollyal az arcomon érkeztem haza. Anyu és Peter rákérdeztek a boldogságom okára – nem kellett kétszer mondaniuk, hogy mondjak el mindent.
Egy kis ideje már tudtam, ki Tommy Rehn: egy híres zenész a Corroded és az Angtoria nevű zenekarokból. Megbíztam benne.
– Nos, szeretnél menni? – kérdezte Anyu.
– Igen, nagyon!
– Elmúltál tizennyolc, te döntesz a saját ügyeidben, de vigyázz magadra.
– Fogok, megígérem! Más részről – folytattam – találtál már munkát?
– Nem, de dolgozom rajta. Ne aggódj, édesem.
– Nem aggódom, csak nem akarok folyton magamról beszélni – mondtam, és adtam egy puszit a bal orcájára, mielőtt elmentem a szobámba.
Augusztus 3, 2013.
Visszamentem a boltba, ahol egy hónapja voltam. Már csak egy volt abból a ruhából, amit meg akartam venni, de az én méretem volt, és tökéletesen passzolt rám. Egyébként... találtam egy pár csipkekesztyűt, egy fűzőt és egy pár térdig érő bakancsot. A pénz, amit kaptam, elég volt, hogy mindezt megvegyem.
De most meg kell keresnem minden ruhát, amit magammal akarok vinni...
Ó, kilenc óra van, és még nem hívtam Tommyt!
OK, kész. Most boldog és elégedett vagyok. De végiggondolva... hazamegyek, de nem tudom, hova... óóó, nem akarok ezen idegeskedni! Minden úgy fog történni, ahogy kell!
Augusztus 4, 2013.
Szerencsére időben értem a reptérre. Felszálltunk a gépre és pár óra múlva landoltunk Budapesten. Az én szeretett repülőteremen. Utálok mindent, ami az előző életemhez köt. OK, büszke vagyok, hogy magyar vagyok, mások magyarságára nem vagyok büszke. És most – megint otthon voltam.
A gépen kerestem egy helyet, ahonnan kocsit kölcsönözhetnénk egy hétre; oda pedig busszal mentünk. Tommy egyedül akart a férfival beszélni – azt mondta, szerinte most nem fog kelleni a segítségem. A férfi egy horribilis összeget ajánlott fel a kocsi kölcsönzésére – ennyi pénzért már Svédországban is lehetne autót kölcsönözni – és mikor Tommy már majdnem fizetett, megszólaltam magyarul:
– Figyeljen, nem hiszem, hogy egy hónap alatt így megemelkedtek volna az árak...
A férfi velem szemben állt és úgy nézett rám, mint aki még nem látott fehér embert.
– É... én nagyon sajnálom, kisasszony, é... én nem tudtam... csa... csak azt gondoltam...
– Hogy a külföldiek arra jók, hogy átbasszuk őket? Szép.
Mondott egy jóval alacsonyabb összeget, és megkezdtük a háromórás utunkat a Balatonra az autópályán.
– Nos, elnézést az incidensért. Néhány honfitársam már csak ilyen. Természetesen nem vagyok büszke rájuk...
– Hagyd el, Svédországban is vannak ilyenek – válaszolta Amalia.
– Jaj, ne, dugó – megint – csaptam magam homlokon, és lehúztam a kezem az arcomon. – A harmadik egy órán belül.
– Ne aggódj miatta... – kezdte Tommy.
– Magyarországon rengeteg a dugó, a sorban állás... részben ezért vagyunk olyan türelmetlenek... és ez nélkül – mutattam a fejemmel kifelé a kocsiból – mostanra már ott lehetnénk.
– Ó, tényleg?
– Igen, és most még örülhetünk, hogy késő délután jöttünk – az utak megállnak kilenc és hat között – a közlekedés miatt, persze.
Egészben megérkeztünk a hotelbe, és nyolckor jelentkeztünk be, majd felvittük az alvó Csipkerózsikát az ágyába és én is elmentem egy hatalmasat aludni. Holnap reggel megint korán kell kelnem – a nyaraláson is vigyáznom kell Emilyre.
Augusztus 5, 2013.
Nem tudok aludni, szóval úgy döntöttem, írok ide valamit. Még csak hat óra, de már ébren vagyok. Nagyszerű.
Megnéztem, hogy van-e free WiFi és találtam! Magammal hoztam a tengerkék netbookomat – Arwen-t -, szóval úgy döntöttem, hogy most csinálok új facebook felhasználót. A régi felhasználóm képei közül feltöltöttem az újabbakat, amik nem kötődtek emberhez vagy helyhez. A régi csoportjaimba is beléptem – persze csak azokba, amikben nem voltak ismerősök, csak azonos érdeklődési körűek – és bejelöltem azokat a "régi" barátokat, akikkel nem találkoztam még, de szerettem beszélgetni.
De most megyek, embert faragok magamból, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy zombi.
Most vettem csak észre, hogy az Aranypart egyik legdrágább hotelében vagyunk! Sokat segített a Google! Köszi! ;)
OMG, egész nap fürdeni ezekkel a csodálatos lánykával nagyon nehéz feladat! Tisztelet mindenkinek, aki legalább egy gyermeket nevel.
Pár perce Skype-oltam Anyuval, és mondtam, hogy jól vagyok.
Augusztus 6, 2013.
Úgy aludtam az éjjel, mint a bunda. Még semmi érdekes nem történt.
Jaj, ne! Amalia mondta, hogy az iskola két héten belül, augusztus 19-én kezdődik. Beszélgettünk az iskolarendszerről és olyan... más. Általános iskolába járnak 7-től 16 éves korig és a középiskola nem kötelező! Ez annyira furi. Szóval egy általános iskola utolsó osztályába fogok járni, hogy letehessem a záróvizsgákat.
Kérdezgettem őt az iskoláról, ahova járni fogok, és azt mondta, a lehető legjobb választás volt. Azt mondta, ismer valakit, aki ott tanult.. Eléggé megörültem, hogy tényleg kéttannyelvű a suli, mert... fogalmazzunk úgy, hogy nem igazán beszélek svédül. Mondhatni egyáltalán nem.
Augusztus 7, 2013.
Megkóstolták, milyen a gulyás, a halászlé, a lángos... mondjuk Emilynek nem tetszett a fokhagyma, de megette – mármint a kaját – amit adtunk neki, szóval megnyugodtam, hogy nem vámpír! J
Augusztus 9, 2013.
Tegnap semmi erőm nem volt írni, de ma családi program van, és én fordítok. Elmentünk a „magas" Balaton-felvidékre, és megnéztünk egy várat. Láthattunk pár idióta magyart, fegyverekkel játszani, amit ők harcászati bemutatónak neveztek, én pedig valahogy lefordítottam nekik. Aztán egyik srác el akart vinni, hogy kipróbáljam az egyik fegyvert – a show része volt – de meg tudtam neki magyarázni, hogy ennek a kedves svéd családnak kell fordítanom.
Aztán elmentünk Tapolcára a Tavasbarlanghoz. Én már voltam itt, szóval mondtam Emilynek, hogy ne féljen semmitől. Csónakázás közben beszélgettem Amaliával és – szerintem – barátok lettünk.
Augusztus 10, 2013.
Ez az utolsó napunk, holnap utazunk haza. Fürdést és napozást terveztünk. A vízállás magas volt, szóval valakinek vigyázni kellett a kislányra – ez általában én voltam.
Ó, hahó, úgy hallom, most ébredt fel. Asszem, le kell vinnem őt fürdeni miután ellenőriztem a naptej mennyiségét a testén...
ÓÓÓÓÓ! Úgy örülök, hogy holnap hazamegyünk! Találkoztam valakivel – valójában KÉT valakivel -, akivel nem akartam... A történet: Levittem az én kis hercegnőmet a szüleihez és jártam egyet a sétányon. Kis idő múltán visszafordultam, és már majdnem elértem a második családomat – Rehn-éket – amikor egy ismerős hang azt mondta, hogy Szeretlek, így azonnal visszafordultam:
– Ivor?
Ő az exem. Biztos voltam benne, hogy őt hallottam. Aztán megláttam idiótán vigyorogni a legjobb barátnőm, Tara kezét fogva:
– He... hello – kezdte magyarul. – Régen találkoztunk...
Ordítani akartam, de inkább magamban tartottam.
– Nem azt mondtad, hogy... Svédországban fogsz lakni? – kérdezte Tara. – mit csinálsz itt? Te... te hazudtál nekünk?
Nem tudtam tovább magamban tartani. Kitört belőlem:
– Ki hazudik itt? Mert nem én! Tara, te voltál a legjobb barátnőm! Mindent elmondtam neked! Tudtad, hogy éreztem, amikor... amikor... És te?! Neked adtam... mindenem! Neked adtam a szívem, neked adtam a SZÜZESSÉGEM! És mit teszel most? Baszod a... Argh! Menjetek a POKOLBA, srácok!
Már majdnem megütöttem őket, mikor megjelent Tommy.
– Hé csajszi, nyugodj le! – Látta, hogy a sírás szélén állok, szóval folytatta. – Csak gyere velem, és mondj el mindent.
Szellemként követtem. Az egész strand engem bámult, de nem érdekelt. Mikor elég messze voltunk, megkérdezte:
– Mi történt? Ó, ne sírj, kérlek... – ölelt meg. – Ne sírj...
– Ő... ő volt a... a Szerelmem... nagy kezdőbetűvel, és a másik... ő... a legjobb barátnőm. Én... én tudtam... tudtam, hogy... hogy ő... megcsalt, de... é... én nem gondoltam, hogy... hogy vele... hogy Tarával...
– Csssst... semmi baj... nem érnek egy könnycseppet sem... csssst...
Akkor és ott olyan volt, mintha az apám lenne. Értékeltem, hogy nem akart velük semmit se csinálni, csak azt mondta, hogy a rohadt életük SEMMIT nem ér. Főleg sírást. Le tudott nyugtatni és végül vissza tudtam térni ahhoz az életemhez, amiben még nem voltak hazugságok.
Augusztus 11, 2013.
Reggel volt egy kis időm, mivel már tegnap bepakoltam a cuccaimat. Arra gondoltam, hogy jó ötlet lenne Anyut felhívni Skype-on. Fent volt.
– Hé, hallasz?
– Igen, mi a helyzet nálad?
– Ugyanaz – nevettem. – Szóval, hogy vagy?
– Jól, jól! De még jobban leszek, ha már hazaérkeztél! Mikor jössz?
– Ma, ha szerencsénk van – és szerintem lesz -, akkor elérjük a 11-kor induló gépet.
– Igen, szerintem is el fogjátok, a forgalom jobb Budapest felé, mint a Balatonra...
– Ahogy mondod.
– Drágám, mondanom kell neked valamit. – Az alsó ajkát harapdálta, vagyis ideges volt. – Terhes vagyok.
– Ó, tényleg? – kérdeztem egy kicsit... lesokkolva.
– Igen, hát nem... csodálatos?
Valaki kopogott az ajtómon.
– Öhm, most mennem kell, szia! – amilyen gyorsan csak tudtam, kikapcsoltam a netbookom.
Két óra múlva dugóba kerültünk – újra, szóval esélyünk nem volt elérni a gépet. És most a reptéren várunk a következő járatra. Megint későn fogunk hazaérni.
Jaj, ne! Anyu kórházban van, ANYU KÓRHÁZBAN VAN! Épp, hogy hazaértem, már sírva találtam Petert a konyhában. Anyuról kérdeztem, de nem kaptam kielégítő választ. Nem akartam a csendet hallgatni, szóval bekapcsoltam a tévét. Bekapcsoltam a feliratot, és néztem a híreket; már majdnem elaludtam, amikor a nő mondta:
– A Budapestről Stockholmba tartó gép katasztrófájának egy túlélője sem volt.
– Mi?
A képernyő alján láttam a szöveget: Repülőgép-katasztrófa Budapest és Stockholm között. Nem találtak túlélőt.
Bámultam a képernyőt. Peter abban a szent pillanatban lépett be, és azt mondta:
– Anna azt hitte, azon a gépen vagy... és én is. Sokkot kapott és... ő...
– Elvesztette a babát... – fejeztem be.
– Kór... kórházban van.
Nem tudta kimondani. Több volt, mint amit el bírt viselni. Újra kitört belőle a sírás. Azt mondta, hogy Anyu még mindig él, de az orvosok még nem döntötték el, hogy várjanak, vagy operálják meg. Nagy dilemma, túl nagy dilemma, hogy azonnal döntsenek, de dönteniük kell, és jól kell dönteniük, amint lehet, különben Anyu akár meg is halhat...
Augusztus 12, 2013.
Ma is el kellett mennem dolgozni. Elég szokatlan nap volt: Amalia otthon maradt. Azt mondta, beszélnie kell valakivel, aki most messze van, szóval úgy döntött, inkább otthon marad.
Vigyáztam Emilyre, de nem igazán tudtam koncentrálni. Imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg anyám életét.
– Trixi! – Egy kezet láttam amint az arcom előtt integet. – Minden OK? – kérdezte Amalia.
– Igen, igen, jól vagyok...
– Akkor mi a baj?
– Hhh – sóhajtottam. – Beszélhetnénk egy olyan helyen, ahol a gyerekek nem hallanak?
– Hát persze. Menj a konyhába, mindjárt megyek én is.
Kérdezett valami a lányától és kicsivel később hallottam a Hamupipőke zenéjét. Az asztal mellett ültem, ahogy ő is.
– Szóval, mi történt?
– Láttad tegnap este a híreket?
– Igen.
– Akkor emlékszel, hogy volt egy hír egy repülőgép-katasztrófáról.
– Az a járat volt, amit lekéstünk.
– Igen. Édesanyám azt hitte, azon a gépen vagyunk. Terhes volt.
– Hogy érted azt, hogy volt?
– Tudod, elvesztette a babát. Most kórházban van élet és halál között.
– Ó, részvétem, nem is tudom, mit tennék, ha az én anyám volna ilyen helyzetben... meg szeretnéd látogatni?
– Peterrel elmegyünk munka után. De azért köszi.
– Igazán nincs mit.
Hatkor Peter és én Anyu ágya mellett álltunk. Semmit nem tudott mondani. Aludt.
– Anyu – kezdtem magyarul. Úgy hittem, ha azon a nyelven kezdek beszélni, amit ő tanított nekem, jobban lesz. – Itt vagyok, és jól vagyok. Remélem, hamarosan már te is. Szeretlek.
Mikor hazaértünk, leírtam ezeket, és... most szerintem bedőlök az ágyba, és addig sírok, amíg el nem nyom az álom.
Augusztus 13, 2013.
Ma műtötték Anyut. Mivel már elmúlt 45, a kórházban kellett maradnia, szóval munka után olyan gyorsan mentem oda, ahogy csak tudtam. Látni akartam az arcát, azt akartam mondani neki, hogy minden rendben lesz.
– Sajnálom, szívem... – rámnézett; a szeme tele volt fájdalommal. – Nagyon sajnálom.
– Nem, Anyu, nekem kell bocsánatot kérnem. Nem voltam otthon, amikor szükséged lett volna rám. Én... sajnálom – sírtam.
– Csst... semmi baj – suttogta. Élvezd az életet, ne vegyél tudomást a gyengeségemről. Épp elég, ha Peter ezt csinálja. Azt akarom, hogy ragyogj – levegőt vett – mint egy csillag, és mesélj nekem olyan dolgokat, amik felvidítanak. Azt akarom, hogy ragyogj, kicsim...
– megígérem, hogy fogok...
– Khm... – egy ápoló megköszörülte a torkát. – Kisasszony, egyedül kéne hagynia.
– Oké, megyek... szeretlek – pusziltam homlokon. – Viszlát nemsokára.
Nem mondott semmit, csak integetett.
Olyan későn értem haza, mint még soha. Eltévedtem a városban és a telefonom kibaszott aksija annyira lemerült, hogy kikapcsolt. Nem volt nálam pénz, hogy utcai telefonfülkét használjak, nem tudtam megnézni a telómon a térképet, és nem találkoztam senkivel. Szerencsére – egy óra reménytelen séta után – találkoztam egy sráccal, aki tuti nem volt idősebb nálam, és megkérdeztem, merre van az utca, ahol lakom.
– Te jó ég, te lány, rohadtul eltévedtél.
– Tudom, nem kell emlékeztetned.
Elengedte a megjegyzésem a füle mellett, és folytatta:
– Vissza kell fordulnod és követned ezt az utcát, amíg el nem éred a sétálóutcát. Aztán fordulj jobbra, majd balra a második sarkon, de... tudod, mit? A sétálóutcába megyek, mehetnénk együtt is.
Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, de ahogy láttam – és ezeket a dolgokat mindig jól látom – valamiféle rocker volt, és a rockerekben jobban megbíztam, mint a többi emberben – főként mert én is az voltam.
Egész úton beszélgettünk és mikor elértük a sétálóutcát megölelt, és megígértette velem, hogy bejelölöm facebookon. Az első itteni barátom! J Csak barát, igen, a barátnőjéhez ment. De örülök, hogy ismerek valakit a korosztályomból...
Augusztus 14, 2013.
Holnap lett volna az esküvő, de helyette temetés lesz. Igen, éjjel meghalt a kórházban. Az idegei nem bírták elviselni, hogy elveszette a fiát – megint.
Munka után mondtam Tommynak, hogy holnap szeretnék korábban elmenni. Nem volt probléma, azt mondta, ha itt az idő, hívjam Amaliát, majd hazajön.
Augusztus 16, 2013.
Reggel kilenc van, és nem bírok aludni. Tegnap volt Anyu temetése. Mivel svéd állampolgár volt, eltemethették Svédországban. A temetés maga... eléggé... szörnyű volt. Semmit nem értettem, és a sír is ronda volt – biztos vagyok benne, hogy neki tetszett volna. Nagyon eltérő volt az ízlésünk – én fekete-fehér vagyok és egy kicsit fiús, míg ő színes és csinos volt. De úgy szerettük egymást, mint senki mást.
Te jó ég! Te jó ég! Te jó ég! Délután elmentem kocogni és Peter is elment valahova a barátaival és csak késő éjjel ért haza – részegen. Elkezdett taperolni így kiszöktem a városba. Ötletem nem volt, hova menjek, éhes voltam és fáradt, a suli mindjárt elkezdődik, és nincs hol aludnom... Az első – és egyetlen – ötletem éjfélkor, tréningruhában az volt, hogy meglátogassam az egyetlen olyan ismerősöm, akit tudtam, hol lakik, é bekéredzkedjek egy éjszakára. Így odasiettem és kopogtattam az ajtón; úgy néztem ki, mint egy csöves. Az ajtó egy percen belül kinyílt:
– Igen? – kérdezte a félig alvó Amalia.
– Hello... – nem próbáltam mosolyogni.
– Ó, te vagy az? – kérdezte csodálkozó arccal.
– Lehetne... – mélyen a szemébe néztem miközben a könnyeimmel küszködtem. – Lehetne, hogy itt maradjak egy éjszakára?
– Oh, persze. Gyere be – hívott be. Bementünk a konyhába és felajánlotta, hogy csinál nekem kakaót.
– Szóval, mi történt?
Mindent elmondtam neki, néha sírószüneteket tartva.
– Az utolsó dolog, ami mondott az volt, hogy Azt akarom, hogy ragyogj, kicsim... El tudod képzelni? – kérdeztem nem is igazán tőle, inkább magamtól.
– Nem akarsz visszaköltözni Magyarországra? Félre ne érts, szeretem, amit a lányommal csinálsz, és szeretem a személyiséged, csak... szerintem ez lenne a leglogikusabb.
– Már én is gondoltam rá, de nem akarok olyan helyen élni, ahol az egész életem egy hazugságon alapszik. Azt hittem, szerető családban élek, de Anyu végig az iskolai szerelmére áhítozott.
– Szóval úgy döntöttél, Svédországban maradsz? Tisztellek.
– Kösz. Igen, de nem tudom, hogy csináljam. Lakást is kell találnom. Nem akarok tovább azzal a részeges állattal élni.
– Hmm... Holnap majd megkérdezem valamiről Tommyt. De most gyere velem a vendégszobába. És le is zuhanyozhatnál.
– Hh – sóhajtottam. – Köszönet mindenért.
Augusztus 17, 2013.
A tegnapi események második felét ma írtam. Nem fogod kitalálni, mi történt! Nem, mert csak egy napló vagy.
Hét körül keltem. Nem tudtam tovább aludni, mert a telefonom ébresztett. Na, kösz... Szóval felébredtem és – miután elmentem a mellékhelyiségbe – a konyhába mentem. Az egész család ott volt, megbeszélést tartottak. Megköszörültem a torkom.
– Jó reggelt...
– Hé, jó reggelt, ülj csak le! – ajánlotta Tommy.
– Köszi...
– Kész egy kis kenyeret reggelire? Egy kis vajat? Sajt?
– Köszi, de...
– Elfogadhatod, nem... el kell fogadnod! Csak egyél. Ma is szükséged lesz energiára.
A csodálatos reggeli után Emily elment felöltözni. El akartam mosogatni de Tommyék nem engedték.
– Beatrix, olyat szeretnék neked felajánlani, amit még senkinek. – Tommy mélyen nézett a szemembe, ami egy kicsit frusztrált. – Részben mert a barátaimnak volt elég pénzük és nem voltak nők.
– Mit szeretnél...?
– Szeretném felajánlani, hogy addig élj ebben a házban, amíg nem tudsz megengedni egy sajátot.
Semmit nem tudtam mondani az ööö-n kívül. Nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik meg. Egy rocksztár felajánlja, hogy éljek nála.
– Nos, szeretnél? Ebben az esetben Emily au pairjévé válnál.
– Hogyan utasíthatnám vissza? Ó, te jó ég, nem hiszem el, hogy ez velem történik meg!
Mosolyogtak, és azt mondták, hívjam fel Petert és mondjam meg, hogy költözök. Szombat volt így egész nap otthon voltak, szombatonként általában nem dolgoztam. Összepakoltuk a cuccaimat, mint mielőtt Svédországba jöttünk, majd eljöttünk Tommyékhoz; talán Emily örült a legjobban a költözésemnek.
És most itt vagyok egy szobában, ami az enyém lett.
Augusztus 19, 2013.
Ma volt az iskola első napja, ahova – természetesen – egyéb teendőim miatt nem tudtam elmenni. Csak egy évnyitó volt. Jobb szeretem az évzárókat...
Augusztus 20, 2013.
Ez volt az első napom egy svéd iskolában. Tök jó lett volna, ha egy bunkó lány – akit Ellie-nek hívnak – nem lenne az osztálytársam. Először el kellett mennem az igazgatóhoz az órarendemért. Odaadta, és mentem az első órámra: irodalom. Ahogy beléptem a terembe, minden szem rám szegeződött, és megláttam – őt.
– Osztály, ő az újosztálytársatok, aki Magyarországról jött – mondta a tanár. – Menj, foglalj helyet valahol.
Az osztály rocker részébe mentem és leültem. Amíg odamentem, elmentem mellette, és hallottam, amint a barátainak mondja: a buzi elment és egy goth jön a helyére; de nem igazán érdekelt, mit gondol rólam. Leültem egy üres helyre.
– Khm – a tanár megköszörülte a torkát. – ahogy leültél, fel is állhatnál, és mondhatnál pár szót magadról.
Sóhajtottam egy nagyot, miközben felálltam.
– Helló mindenki, a nevem Beatrix, és Magyarországról jöttem, mint hallhattátok. Tizennyolc éves vagyok, és csak angolul beszélek; sajnos a svédem elég gyenge még. A művészeteket és a társadalomtudományokat jobb kedvelem a természettudományoknál. Szeretem a metál zenét, de szerintem ez elég nyilvánvaló – kuncogtam, a ruházatomra gondolva. – Ha érdekel még valami, csak kérdezz órák után. Köszönöm a beszéd lehetőségét – ültem le. Igen, mostanában elég flegma lettem – köszönhetően az embereknek, akik tönkretették az életem.
Észrevettem, hogy a srác, aki segített hazatalálni pár napja, szintén az osztálytársam volt. Mellesleg Ericnek hívják. Órák után bemutatott a barátainak és a barátnőjének. Kedvesek voltak és felajánlottam, hogy meghívom őket egy-egy sörre. Eric és a csaja, Carina eljöttek, de a többiek inkább hazamentek. A söreink megivása után mi is hazamentünk, de én előbb összeszedtem Emilt, aki elmesélte a napját az oviban – olyan ennivaló volt! Egyre jobb és jobb vagyok a sédben, bár szerintem soha nem leszek képes önállóan beszélni a nyelvet, egyelőre viszont biztos jobb vagyok a hallgatásban.
Augusztus 21, 2013.
Ma észrevettem, hogy van egy félig magyar srác az osztályomban. Órák után meghívott egy italra a barátaival, amit elfogadtam, hisz jó volt egy kis magyar beszédet hallgatni. Egyvalaki a társaságból kifejezetten kedves volt hozzám: Norbert, az osztálytársam bátyja, aki informatikát tanult egy középiskolában. Nagyon jól kijöttünk egymással, mikor mennem kellett – a beszélgetésünk közepén – még a számom is megadtam neki. Ő az első nem-családtag, aki hamarabb tudta a számom, mint a facebookom vagy a Skype-om.
Miután hazavittem Emilyt és befejeztem a házi feladatot, a telefonom megcsörrent. Felvettem:
– Igen? Ki az? – kérdeztem angolul, a közlekedőnyelvemen.
– Szia, Norbi vagyok – válaszolt magyarul.
– Jaj, helló! Mizu?
– Semmi különös, csak meg akartam kérdezni a facebook neved, mert egyetlen Bíró Beatrixet sem találok, aki Svédországban él.
– Óóó, Bea Richter néven vagyok fent! Tudod, nem akartam, hogy néhány régi ismerősöm kapcsolatba lépjen velem.
– Ó, köszi! Mindjárt felveszlek, és folytathatjuk ott a beszélgetést, OK?
– Oké, szia!
– Szia – tette le.
Azonnal bekapcsoltam a netbookom, és találtam egy barát-felkérést tőle. Elfogadtam, és lényegtelen dolgokról kezdtünk beszélgetni, majd megegyeztünk, hogy szombaton találkozunk, mert korábban nem nagyon volt időm.
Augusztus 24, 2013.
Szerintem, ha nem történik semmi izgalmas egy nap, akkor inkább nem írok semmit. De ma történt. Nos: Norbi és én a kedvenc kocsmájában találkoztunk. Páran mások is voltak ott, szóval elég nagy társaság voltunk. Később, mikor Norbi a harmadik sört rendelte nekem, kitaláltam, hogy ez egy randi akar lenni. Kedves és cuki volt, de nem igazán érdekel. Szerintem egy kicsit túl macsó típus nekem. Hazakísért, mert nem akarta, hogy eltévedjek – hallotta már az eltévedős sztorimat Erictől. Köszi, köszi. Nem igazán akartam megmutatni neki, merre lakom – az megmutatta volna, hol lakik a családom -, így mikor elértük az utca sarkát, megálltam.
– Nos, ideje elválni egymástól...
– Tudod, melyik házba menj be? – mosolygott, és megfogta a derekam.
– Figyelj, cuki vagy, meg minden, de...
– Igen? – az arca is közelebb jött. Tudtam, mit akar.
– Várj, várj, nem hiszem, hogy készen állok erre – elvettem a kezeit a testemtől.
– Jól van, akkor... szia – adott puszit az arcomra.
Otthon beestem az ágyamba és elaludtam. Hatkor találkoztunk a kocsmában és több, mint négy órát voltunk ott, ez biztos. Volt kulcsom a házhoz, szóval nem volt gond, ha későn értem haza, de akkor is.
Augusztus 26, 2013.
Suliban odarohantam Erichez; csodálkozott a viselkedésemen, de egyetlen mondattal meg tudtam magyarázni.
– Volt róla fogalmad, hogy akar tőlem valamit?
– Ki, és miről beszélsz?
– Norbi! Emlékszel, együtt mentünk a Strongba két napja! Ne nézz így rám, te is ott voltál!
– Ó, óóóó! Emlékszem! Fogalmam sincs.
– Mi?
Nevetett egy rövidet mielőtt megmagyarázta:
– Úgy értem nem tudtam, hogy akar tőled valamit, mielőtt idejöttél és megkérdezted.
– Jaj, megijesztettelek?
– Nem, nem, csak akkora hanggal jöttél, hogy nem tudtam mit kezdeni vele – folytatta a nevetést, miközben órára mentünk.
Augusztus 27, 2013.
Carina megkért, hogy menjek vele suli után. Akart egy pólót venni magának és egy barátja sem ért rá. Egy meglepetés volt Ericnek és amúgy is – férfi lévén – Eric nem tudott volna annyit várni, amennyit kellett volna. Megmondtam neki, hogy legkésőbb négykor el kell mennem Emilyért, ami miatt kicsit csalódott lett, de elfogadta.
Az első boltban talált olyat, amilyet akart, és – fél óra próbálgatás és Tényleg szükségem van erre? után – megvette. Felajánlotta, hogy eljön velem Emily óvodájához, de elutasítottam. Tudtam, hogy nem lenne jó, ha valaki kitalálná, kinek dolgozom.
Szeptember 13, 2013.
Péntek tizenharmadika van, és nagyon érdekel, mi fog ma történni. Nem vagyok babonás, csak kíváncsi. De ideje felkelni, szóval szerintem csak este fogok még valami írni, mert Norbi megkért, hogy ha kész vagyok az otthoni teendőimmel, akkor menjek vele, és nem tudok rájönni, mi a Csodát akarhat. És bocsi, hogy két és fél hétig olyan lusta voltam, hogy alig írtam valamit, de vagy barátokkal voltam vagy otthon volt dolgom; szóval a lényeg, hogy nem volt időm.
Megtette! Megtette! MEGTETTE! Kérdezhetnéd: ki és mit? Elmondom: elmentünk moziba és megnéztünk egy ijesztő filmet (amire nem emlékszem, részben mert utálom a horrort és a thrillert, és részben mert nem a filmre koncentráltam) aztán ettünk egyet a McDonald's-ban. Végig flörtölt velem, de nem zavart, mert nekem is tetszett. Később elmentünk egy játszótérre és hintáztunk egy ideig. Későre járt, szóval felajánlotta, hogy hazavisz az új kocsijával. Megállíttattam a kocsit egy parknál, mert este gyönyörű volt a szökőkútja. Leültünk mellé és néztük a szépségét, majd nem sokkal később megérintette a kezem. Egymás szemébe néztünk és ugyanazt akartuk. Igen, tudom, hogy három héttel ezelőtt azt írtam, nem érdekel, de úgy viselkedett velem, mint egy kiskutya, nem mondhattam neki, hogy Menj el és ne próbálj kapcsolatba lépni velem többé. olyan egyszerűen és igazából nem is akartam. Mikor nagyon közel ért hozzám, egy kérdést tett fel egy rövid és zavart nevetés után:
– Tudom, hogy most egy kibaszott idiótának fogsz tartani, de meg kell kérdeznem, mielőtt meg tudnálak csókolni, mert a fontossága ezen fog múlni: lennél a barátnőm?
Semmi érthetőt nem tudtam mondani.
– Szóval nem? Megértelek, csak nemrég jöttél, és nem igazán ismersz, de...
– Igen.
– Mi?
– A válaszom: igen. Szeretnék a barátnőd lenni. Szembe kell néznem az érzéseimmel.
Néhány másodpercig egymásra mosolyogtunk aztán megcsókolt. Gyors és erős volt – ahogy szeretem.
Még néhány percig néztük a szökőkutat aztán hazavitt. A sarkon újra megcsókolt – nem engedtem közelebb a házhoz -, aztán elment. Hatalmas mosollyal léptem be a házba. A család épp vacsorázott szóval csatlakoztam hozzájuk, de többet vigyorogtam, mint amennyit ettem.
Szerintem ezentúl péntek tizenharmadika lesz a szerencsenapom.
Szeptember 21, 2013.
Ma Norbi elvitt az egyik barátjához – meg akarták ismerni a szépnek és okosnak mondott barátnőjét. Sok vodkát ittak, amit utálok, de vodka-narancsot, ami egy kicsit jobb, én is ittam. Sokat segítettek, hogy értsem a részeg-svéd nyelvet.
Október 23, 2013.
Ma egy nemzeti ünnep van Magyarországon az '56-os forradalomban elhunytak tiszteletére. Ma egy kicsit magyarabb voltam, mint általában szoktam.
Október 26, 2013.
Ma volt egy házibuli Andy-nél (a srácnál, akihez egy hónapja mentünk), aztán a táskám majdnem elveszett, mikor elmentünk egy koncertre, és nekem kellett vigyáznom a cuccokra.
Október 27, 2013.
Egyre jobban és jobban szeretem Norbit! Ma elvitt a szüleihez, és Ő főzött! Eléggé, hmm, finom volt! A szülei tök kedvesek voltak; az anyja ápolónő, az apja orvos, nem is tudom, hogyan találkozhattak...
November 2, 2013.
Ma van Svédországban Mindenszentek napja. Andy, Norbi és én ma elmentünk egy rockkoncertre, és fél órába telt rájönnöm, hogy ez AZ a koncert volt, amiről Tommy már hónapok óta beszél! Bárhol máshol szívesebben lettem volna, még akár egy tuctuc-partin is, mint ott. A Pokolba kívántam magamat és Norbit, de nem történt meg. Aztán felismertem Amaliát és Emilyt a backstage-ben és el akartam ájulni. Amikor Norbi rámnézett, megkérdezte, hogy kérek-e még egy italt, de Andy látta, hogy szörnyen érzem magam, és kijött velem. Megkérdezte, hogy kell-e taxi, de megmondtam neki, hogy tudok hívni magamnak.
– Nem, még csak nem is beszélsz svédül! – ellenkezett. – Hívok neked egyet, és itt maradok, amíg nem szállsz be, oks?
– Hát persze – néztem rá megadóan. Tudtam, hogy haza nem mehetek, de itt sem élem túl. Amíg egy olyan taxit kért, amelyiknek a sofőrje beszél angolul, én azon gondolkodtam, hogy oldhatnám meg a problémát, de nem jutott az eszembe semmi hasznos, vagy legalább használható.
A taxi odaért és én beszálltam, majd Andy adott némi pénzt és visszament az épületbe.
– Nos, hova vihetem? – kérdezte a sofőr.
– Hát... sehova. Itt a pénz, köszönöm, hogy eljött! – hadartam, és kiszálltam. Úgy nézett rám, mint ahogy hülyékre szokás, de már volt tervem. Éjjel volt és hideg, én pedig egyszál kapucnis pulcsiban voltam, szóval azonnal hívtam Amaliát.
– Igen? – vette fel harmadik hívásra.
– Helló, épp itt vagyok, ahol a férjed koncertet ad. Valahogy be tudnál juttatni?
– Persze, várj egy percet – tette le.
Tíz perc múlva egy testőrrel jött. A testőr adott nekem egy V.I.P.-pass-et, és együtt visszamentünk a backstage-be.
– Jól vagy? – kérdezte Amalia, mikor beértünk. – Nem fázol?
– Nem, nem fázom, minden rendben – hazudtam. Egy cseppet fáztam, lehet, meg is fáztam, a pasim pedig egy fasz volt velem.
– Hogy jöttél ide? Nem azt mondtad reggel, hogy a barátaiddal fogsz lógni?
– De, de ide kerültünk! Tudod, hapci nem akarom, hogy tudják, hogy nektek dolgozom. Jobb nektek, mert az otthonotok helye nem széles körben ismert és jobb nekem, mert azért szeretnek, aki vagyok.
– Jól mondod. Szóval itt tervezel maradni?
– Pontosan. Ó, álmos vagy? Gyere ide, Emily, aludj itt, jól van? – az utolsó mondatot svédül kérdeztem, mire Amalia csodálkozva nézett rám.
– Te...? – kérdezte Amalia.
– És akkor mi van, ha tudtam egy mondatot mondani svédül? Egy percig gondolkodtam rajta – nevettem.
– Ez olyan, mint... – nem értettem az utolsó szót, amit Emily mondott az anyjának, de Amalia sóhajtott egyet, és szomorúan nézett rám. Nem tudtam vele mit kezdeni, szóval vállat rándítottam, mosolyogtam, és megöleltem Emilyt.
Nagyon későn értünk haza, én is csak beestem az ágyba. Mindezt másnap írtam.
November 3, 2013.
Norbi felhívott, hogy veszekedjen velem a tegnapi eltűnésem miatt. Megmondtam neki, hogy Andy hívott nekem taxit, és épségben hazaértem. Azt persze nem említettem, hogy két óra telt el a két cselekmény között. Megígértette velem, hogy soha többé nem tűnök el anélkül, hogy szólnék neki.
Nem emlékezett rá, hogy nem voltam jól. Van egy olyan érzésem, hogy néha vicces-cigit szív. Ismerem ezt a típust, a tizenhatodik születésnapomon én is kipróbáltam, de egy egész életre elegem lett belőle.
November 21, 2013.
Igazam volt, mikor azt gondoltam, füvezik. Megmondtam neki, hogy lehet választani, a fű vagy én, és azt mondta, nem fog többet szívni. Nagyon remélem is, mert nem akarok vele szakítani egy hülye drog miatt.
December 6, 2013.
Szakítottunk. Otthon találtam, füvezés közben. És még meg is kínált vele! Elegem lett belőle, elkértem a telefonját, hogy kitörölhessem belőle a számom, ahogy én is tettem az övével. Aztán hazamentem, csokit és jégkrémet ettem, miközben a „Szerelmes Shakespeare"-t néztem. Nem találtam más tisztán romantikus filmet a netbookomon. Amikor végeztem, valaki kopogtatott az ajtómon, szóval erőtlenül arra fordítottam a fejem.
– Ja, akárki az, jöjjön be! – kiabáltam.
– Szia – lépett be Amalia. – Mit csinálsz?
– Ah, te vagy az? Filmet néztem, de már kész vagyok. Miért?
– Hát, csak szólni akartam, hogy kint havazik, és kijöhetnél velünk.
– Oké, egy perc és felöltözöm!
Melegen ötöztem fel, és kimentem, végül is ez volt az első hó ezen a télen. Későn jött.
Órákig játszottunk a hóban, megfürdetve szegény Tommyt, de én is kaptam egy adagot. Remélem, nem fázom meg megint, nem lenne vicces.
December 7, 2013.
Hát persze, hogy megfáztam! Mi más is történhetett volna?! Örülhetek, hogy szeretek mindenféle teát, mert naponta tízszer iszom belőle. De most nagyon fáradt vagyok, megyek enni, aztán ledőlök aludni.
December 8, 2013.
Még mindig betegen, ma már lázam is volt. Még jó, hogy a családot (még) nem fertőztem meg.
December 9, 2013.
Emily nagyon vár valamit – gondolom a karácsonyt.
December 13, 2013.
Ma már jobban! Egy órán keresztül kibírtam, hogy ne köhögjek vagy fújjak orrot. Utálom csinálni – allergiás vagyok! Azt is megengedték, hogy főzzek valamit magamnak. Egy kis tejbegrízt csináltam, majd vörösáfonya-lekvárt tettem bele. Olyan finom volt, hogy meg is osztottam face-en... ^^
Ma van Szent Luca napja, és Emily beöltözött Lucának. Nagyon édi volt. ^^
December 16, 2013.
– El kell mondanunk neki!
– De még nem! Nem lenne jó neki, mert...
Ma hallhattam Amalia és Tommy vitáját arról, hogy valakinek el kéne-e mondani valamit. De persze, mivel svédül beszéltek, nem sokat értettem belőle. Nem tudom, kiről beszéltek, de remélem, nem rólam, hiszen – ahogy már leírtam – utálok hazugságban élni.
December 19, 2013.
Ma karácsonyi ajándékokat vásároltam a családnak. Csak pár dekortárgyat vettem a felnőtteknek, és egy rózsaszín plüssmacit Emilynek, a nevével. Magamnak is vettem egy plüss rénszarvast, és Kevinnek neveztem el. Most ő a legjobb barátom, és vele fekszem le.
December 20, 2013.
Te jó ég, Tommy nemrég szólt, hogy holnap egy rokon jön Japánból, hogy velük töltse a karácsonyt. A neve Kevin – mint a rénszarvasom! – és egy hónappal fiatalabb nálam. Tommy megkért, hogy várjam a reptéren egy táblával, amire rózsaszínnel van írva, hogy Kevin. Nem igazán tudtam mit mondani a rózsaszínre, azt gondoltam, hogy hátha ez segít felismerni, mert általában nem szoktak férfineveket rózsaszínnel táblákra írni. Meh, kicsit hiányzik a régi életem, ahol mindig tudtam, mi miért történt; de nem hagyhatom itt a családom és a munkámat, felelősséget kell vállalnom a tetteimért.
December 21, 2013.
Végül kaptam egy nagy kartonpapírt és kerestem pár szövegkiemelőt és színes ceruzát. Ráírtam a papírra a nevét rózsaszín szövegkiemelővel, majd kidekoráltam, és rajzoltam egy manga-pandát a bal oldalra, valamint egy karácsonyfát ajándékokkal a jobb oldalra. Megmutattam a művemet a családnak, akik értékelték, hogy rajzoltam rá valamit – így nem olyan átlagos és unalmas.
A srác gépe este nyolckor fog landolni, így volt időm, hogy elkészüljek. Nem igazán tudom, miért, de nem akarom elrontani az első benyomását rólam. És tíz percen belül remélhetőleg már egy taxiban fogok ülni.