Ím egy újabb fic. Gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy az -ból írtunk tz-t a minap.
Balzachoz hasonlóan kezd úgy kinézni, hogy lassan ciklusba rendezhetőek egyes műveim, ez ugyanis kapcsolódni fog az Armada bukásához. Még nem most. Néány fejezettel később. Kicsit hosszúra nyúlt a bevezető rész.
Jó szórakozást!
Franciaország, avagy nem én vagyok a főszereplő, csak a bevezetés az enyém
1916. Avagy életem már nem is tudom hanyadik legszörnyűbbnek titulált éve. Aztán persze követte még néhány. Mindig rámondom egyre, hogy ennél rosszabb már nem lehet, s akkor a sors fogja magát, és rácáfol. „Nem úgy, nem úgy, francia barátom! Még nem láttál mindent. No sebaj, majd én megmutatom, mi van még a tarsolyomban." – mondja ő nagy vidáman, s jó adag moslékot, szutykot löttyent a fejemre.
Verdun. Pompás, magasztos erőd, mely a földfelszínre hozta a pokol egyik bugyrát. Talán csak imitálja – mindenesetre jól csinálja – s én éppen ezért félek meghalni, ahogy a katonáim is. Mind gyilkosok vagyunk, bármi is az ok, s bizonyosan a pokolra kerülünk ezért. Szerintem a legrosszabbaknak, az országoknak, külön kis kínzósarkot alakítottak a ki a legbiztosabb őrizet mellett, nehogy az Angliához hasonló mágusfélék kivarázsolják a lelküket.
Egy öreg francia katona egyszer azt mondta: „A szükség hozza a törvényeket, s a háború törvénye az, hogy a katona vállalja az e- és túlvilági poklot, hogy a családja megmeneküljön tőle." Találó, ha közönséges katonáról van szó. Na de az országok? Viszályaikkal maguk sodorják ilyen helyzetbe a népüket. Ezerszer rosszabbak, mint bármelyik szerencsés halandó.
Katonák. Ilyen a háború, mindenhol csak katonák. Katonák harcolnak kinn is, benn is. A német és francia hadak oly' különbözőek, s mégis oly' nagyon hasonlítanak: mind sáros, lucskos, véres, egyenruhája színe elfoszlott, elkopott, teste-lelke megtört. Alig lehet megkülönböztetni a csata hevében. Hogy a fejükre hulló német bombák éppen franciát vagy németet találtak e el, csak az utolsó, halál előtti felkiáltásból lehet megtudni.
A németek még nem jutottak be. Ő itt toporzékol a kapu előtt tajtékzó dühvel, de mindig sikerül hátrébb löknöm. Illetve Ő lép hátra, hogy aztán újult erővel rontson nekem. Egyszer aztán fel is döntött, maga alá gyűrt. A két sánc között egymásnak estünk. Ütöttem ököllel, ahol értem, Ő – lőszerből éppen kifogyván – puskatussal felelt. Ludwig Beilschmidt megfontolt, kimért embernek tűnt számomra. Ám ha harcról volt szó olyan elszánt és könyörtelen, kissé őrült tudott lenni, mint Gilbert. Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha Ivan nem foglalja le őt kelet felől, s mindketten rám koncentrálnának. Esélyem sem lenne így egyedül. Anglia? Ugyan, küld néhány katonácskát, többnyire bűnözőket, akik az első adandó alkalommal dezertálnak, s odaát kitörő örömmel fogadják őket, míg ő ül a seggén, s teázgat a kényelmes londoni lakásában egy kellemes Sherlock Holmes regény mellett.
Így sem bírtam sokáig. A negyedik fejemet ért ütés után akaratom ellenére leesett a kezem, ami addig Németország torkán keresett biztos fogást. Akkor ő ragadott torkon megfosztva a harctér vérgőzzel teli levegőjétől – de nem a szagtól, micsoda kegyetlenség! – és a már említett fegyverrel a gyomromat nyomorította meg. Görcsösen összerándultam, de ő nem engedte, hogy akár csak egy kicsit is megmozduljak. Tulajdonképpen csak vonaglottam alatta. Azonnal hányinger tört rám, s éreztem, megfulladok, ha Németország nem ereszt. Erőt vettem engedetlen kezemen, és az ő jóval erősebb kezeihez kaptam. Egyetlen pillanatra gyengült a szorítás, így az a kevéske reggelit, amit egy nappal korábban fogyasztottam el, valamint rengeteg gyomorsavat felöklendeztem. Részben a saját arcomra és ruhámra, részben Ludwig kezére.
- Scheiße! – szitkozódott és bepiszkolt öklével eltörte a járomcsontomat. Oda lett a szépségem, nem, mintha ha háború nem vette volna el önmagában a ragyogásomat. A következő rám törő még fájdalmasabb hányinger-hullám még meghatározhatatlanabb tartalma már a sárral vegyült el.
Ordítani tudtam volna, hogy valaki – Anglia – segítsen. Persze nem tudtam, épp a megfelelő oxigénmennyiséggel sem tudtam ellátni magam. De ő jött. Németország egy újabb arcdeformáló csapása után az ellenkező oldalra vágódott a fejem, s láttam, ahogy lélekszakadva rohan felénk. Kellően közel ért, letérdelt, célzott és lőtt. Németország a vállába kapta a golyót. Felordított, úgy rontott neki Arthurnak. Tudta jól, hogy én már úgysem tudok felkelni. Egy jó darabig biztos nem.
Kettőnk elkezdett tusája kettejük közt folytatódott. Németország – nagyra nőtt gyermek, Gilbert jól tartotta – őt is ledöntötte. Előkerült német részről egy vadászkés, s máris előnyre tett szert. Arthur pillanatnyi meglepettsége – látszott, hogy nem harcolt annyit, mint én – elég volt, hogy a penge az oldalába fúródjon. Jó mélyen.
Nem hagyhattam, hogy tovább küzdjön, Németország mégiscsak az én ellenségem volt. Erőt vettem magamon, és a németnek rontottam. A lábaim szinte maguktól vittek, őket pedig a lendület tartotta mozgásban. Összes támadásom abból állt, hogy teljes súlyommal vetődtem neki, aminek következtében eltávolodott Arthurtól, s az oldalában felejtett késtől. Ha úgy vesszük, fegyvertelen volt. Ütni kezdtem. Elborult elmémmel azt sem fogtam fel, hogy légi riadó van. Arthur fogta meg a karom, s húzni kezdett Verdun felé. Akkorra már csak mi maradtunk a két árok között. Németország hipsz-hopsz felállt, mint aki nem most szenvedett el egy nagy rakás ütést az arcára, a tüdejére, s egyéb meghatározhatatlan helyekre mé tette, amit mi, futott, nehogy az egyik saját bombázójának lövedékei tegyék ideiglenesen harcképtelenné.
Azt tudtuk, hogy mi ketten az erődöt már nem érjük el. Mint a többi hasonló sorsra jutott katona, a lövészárokba vetettük magunkat. Abban a pillanatban felhangzott a két jellegzetes hang, ami miatt én még mindig félek a tűzijátéktól: a gépekbe épített géppuskák folyamatosan ropogó hangja, s a zuhanó bombák süvítése. A géppuskalövedékek végigszántották az árkot, engem is súrolt egy, aztán jött a robbanás. Egyszer. Kétszer, és nagyon sokszor. Némelyik olyan közel csapódott be, hogy gyakorlatilag betemetett minket. A mi kezünk által megásott sírba temettettünk. Mintha csak egy amerikai zombi film jelenetét játszottuk volna le, ki ástuk magunkat a földből. Arthur közben eszméletét vesztette. Ha nem nézek vissza, hogy jön-e utánam, otthagyom megfulladni a kőtörmelék alatt.