- Basszus, basszus, basszus – motyogta magának Éponine.

Csak meredten bámulta azt a kicsi rózsaszín plusz jelet. Mindig is büszke volt a tekintetére, egyszer még Jolyt is sikerült könnyekre fakasztania egy pillantásával, de most nincs mit tenni, hiába bámulta a parányi jelet, az kétségtelenül ott maradt. Muszáj ennek ilyen boldog színűnek lennie? Utálta a rózsaszínt; és most itt van, még gúnyolódik is vele.

Mélyet sóhajtott és odadobta a tesztet a többihez. Nem is tudta, mit várt pontosan; egy negatív teszt nem semlegesíti a többi pozitívat, és most, hogy az utolsó reménye is szertefoszlott, könnyek gyűltek a szemébe. Szétnézett a pöttöm fürdőszobájában, a kopott padlón és a koszos függönyön.

Amikor még kislány volt, azt képzelte, hogy a játék babái igazi gyerekek, és együtt játszott egy kisfiúval, Montparnasse-al a szomszéd utcából. Ahogy megnőtt, és a szülei pénze másra kellett, abbahagyta a játszadozást. A kisfiú is felnőtt és az apja egyik cimborája lett, a babákat pedig eladták. Mindig annyira gondos volt, figyelmes, gyakorlatias, amilyen máig is megmaradt. Felnőtt, lettek igazi jó barátai, voltak tervei, de most minden egy csapásra úgy tűnt, itt ér véget ebben a kicsi szobában, amiről azt hitte a kezdet lesz, de most a véget jelenti. Olyan messze volt ez a helyzet az álmaitól, és egy gyerekkel esélye sem lesz.

Vajon így van? Adja fel, mint a szülei, és úgy lássa a gyermekét, mint egy akadályt, ami nem engedi teljesíteni a vágyait?

Visszagondolt arra az éjszakára hat héttel ezelőtt. A keserűségre, amit akkor érzett, amikor látta Mariust boldogan táncolni Cosettel az eljegyzési partijukon. Bánatában a pezsgőspoharában keresett vigasztalást, amikor mindenhonnan csak azt hallotta, hogy „mennyire összeillik ez a pár". Már nem is számolta hányadik pohárnál tart, amikor összeakadt vele. És fel nem ajánlotta, hogy hazakíséri. Ő elfogadta, nem törődve a Les Amissal, és a sajnálatukkal, kézenfogta a fiút és hagyta, hogy kivezesse a levegőre. Marius észre sem vette, hogy elment.

Amikor elértek a házhoz, megkérdezte, nincs-e kedve feljönni. Ő udvariasan visszautasította, de a lány ragaszkodott hozzá, mondván: nem akar egyedül lenni. Utólag visszagondolva elég szánalmasan hangozhatott. A fiú bólintott és aggódva követte a lépcsőn. Éponine azonnal magához vett egy üveg bort és meglepetésére a másik is kért egy poharat, azért hogy „ne csak egyedül szomorkodjon". Nem sokkal később az egy üvegből kettő lett, majd egy vodkásüvegis előkerült valahonnan, utána már csak ködös emlékképek. Éponine emlékezett az első csókra, habár nem tudta, melyikük kezdeményezte. Először csak olyan kellemes, lassú volt, de hamar valami más lett. Emlékezett az összegabalyodott lábakra, a szenvedélyre és az izgalmas boldogságra. Volt egy pillanat, amikor azok a kék szemek élesen belefúródtak az ő szemébe, és érezte, hogy teljesen elhagyja a józan ítélőképessége, ami mindent megváltoztatott.

Amikor másnap reggel felébredt, adott magának még egy percet a fiú biztonságot adó izmos karjai közt, aztán óvatosan, nehogy felébressze, kibújt az ölelésből, ami nem kis művészet volt. Miután felöltözött, rénézett a még alvó fiúra, és megállapította, olyan nyugodt, mint egy angyal, mint ha nem is az lenne, akit nap mint nap lát, a magabiztos „macsó", vagy az, aki tegnap olyan kemény szenvedéllyel nézett a szemébe. Aztán átgondolta a nap további részét, mi legyen, ha felébred? Először is, reggelit kéne csinálnia, akármilyen kínos is a helyzet, de legalább egy bundáskenyérrel vagy tojással megkínálhatná, és aztán nevetnének az éjszakán. De ha mégsem? Ha azt mondaná, hogy az este nem csak egy alkalom volt, hanem megismételhetnék, ha több akar lenni, mint barát? De az élete eddig nem így működött – emlékeztette magát. Nem az a fajta lány volt, akitől a srácok többet akartak volna, mint egy éjszaka. Egy jó numera, semmi több – ahogy Montparnasse is megmondta neki a tizennyolcadik születésnapja után, amikor bevallotta neki, hogy szereti. És habár ő nem volt Montparnasse, sőt legalább tízszer annyira volt férfi, mint ő valaha is lesz, akkor is csak egy férfi. Ő pedig akkor is csak Éponine marad, a külvárosi gettóból, csak jobb ruhákban. Ha Marius, a legkedvesebb srác, akivel valaha találkozott sem vette észre, akkor senki sem fogja. Szóval dolgához látott, rá sem pillantva az ágyában alvó meztelen fiúra, akinek lába lelógott a kicsike ágy végéről.

Amikor később találkoztak a Café Musainben és ránézett, de nem mondott semmit, Éponine tudta, hogy igaza volt. Nem számít, milyen angyali, amikor alszik, csak egy férfi. Semmi más.

Azóta az este óta gyakran találkoztak, és beszélgettek politikáról meg mindenről, mintha misem történt volna, habár a fiú sosem nézett egyenesen a szemébe. Éponine ilyenkor elgondolkodott, hogy is történhetett meg az az éjszaka? Amikor aznap hazaért, meg volt ágyazva, mintha a fiú ott se lett volna soha. Éponine gyakran érezte magán a pillantását, amikor elment inni Grantaire-rel, vagy úgy tett, mintha figyelne Marius ömlengésére, hogy Cosette-nek milyen szép a szeme, a haja, vagy bármi egyéb testrésze. Amikor úgy érezte figyeli, ránézett, de csak azt látta, hogy az a földet bámulja, vagy éppen olvas, esetleg tanul valamit, és azt mondta magának, csak képzelődött.

De most úgy látszik, muszáj lesz beszélni arról ami történt közöttük, mégha úgy tűnt, a fiú nem is akar. Röviden igyekezett összeszedni a gondolatait, mit is mondjon majd neki. Vagy egyszerűen csak megszabadul tőle, és akkor el lehet feljteni. Egyszerűbb lenne, nem is kéne megtudnia… de nem tudná megtenni, vagyis nem is tudja, mit akar pontosan. Meg pénze sincs, ahogy a kis fürdőszoba is mutatja. Vett egy mély lélegzetet, lassan fölállt, készen arra, hogy szembenézzen az előtte álló dolgokkal. Már tudta, mit kell tennie.

Harminc perccel később a vékony fa ajtó előtt állt, majd minden bátorságát összeszedve majdnem bekopogott. Tudta, hogy végülis rendes srác, nem olyan, mint mondjuk Montparnasse, akinek el sem merte képzeli, hogy mondaná meg a nagy hírt. Az biztos azt mondaná, hogy egy kurva, biztos nem az övé a gyerek, meg hogy tablettát kéne szednie, és hogy ne akarja őt csapdába csalni. Végülis bekopogott.

Az ötödik kopogásra nyitott ajtót és meglepetten nézett látogatójára. Szőke tincsei rendetlenül és kócosan álltak, ami annak a jele, hogy most kelhetett fel. Éponine nem is nézte, mennyi az idő, amikor elindult, de olyan hajnali két óra fele lehetett. Azt hiszem, senkit sem érdekel az idő, ha a világa a feje tetejére állt – gondolta.

-Éponine – suttogta Enjolras. – Mit…? – de nem tudta befejezni a mondatot, mert a lány kezébe nyomta az egyik pozitív tesztet, amit az este folyamán csinált. A fiú zavartan a hajába túrt és megigazított pár kócos tincset, és zavarodottan nézte a rózsaszín pluszt. Néhány másodperccel később félve a lányra emelte tekintetét és rekedten megszólalt.

- Te… - nagyot sóhajtott.

Éponine bólintott, mielőtt afiú befejezhette volna a mondatot.

- Basszus – nyögte az.