Eredeti címek: Devil's Advocate / Love, Blood & Rhetoric
Írta: Ophidiae
Fordította: Enelen
Tartalom: Harry nagy bánatára Tom Denem minden éjjel megjelenik, hogy őt zaklassa... enyhe SLASH
A Harry Potter szereplői és az eredeti történet J.K.Rowling tulajdona. Jelen mű angol eredetijét Ophidiae írta. A magyar nyelvet ugyan az én őseim találták ki, de itt, Szlovákiában hivatalos használata szigorúan tilos. Viszlát a sitten! XD
Az ördög ügyvédje
Katherine Lawrence emlékére, aki teljesen félreértette az egészet.
- Ez mind tökéletesen logikus – mondta Denem. – A háborúk mindig arról szóltak, hogy ők ellenünk vannak. Az ellenség démoninak, nem emberinek nevezése a dolgok természetes rendjéből adódik.
Harry a fejére húzta a párnát – Tűnj el.
- Vegyük csak ezt az egész „Tudjukki" ügyet. – folytatta Denem, mintha nem is hallotta volna, mit mondott Harry. – Ezt biztosan nem én kezdtem. A te oldalad nevezett el engem így. Vagyis inkább elvette a nevemet. Természetesen, - tette hozzá – ebben az esetben ez inkább kedvezett nekem, mint hogy ártott volna, mert a névtelen szörnyűség mindig félelmetesebb, mint az, amit ismerünk.
- A megismerés lenézést eredményez. – motyogta Harry.
- Pontosan! – vágta rá Denem vidáman. – Tudtam, hogy rájösz!
Az Okklumencia egyszerre volt átok és áldás. Harry végül megtanulta, hogyan zárja el a gondolatait mások elől. Nem volt több fejfájás, nem volt több látomás a kígyó szemein keresztül. Tom Denem mégis itt maradt, még mindig angyalarcúan, tizenhat évesen, és őrjítően bő szókinccsel felszerelve.
- Szavak, - mondta Denem – A szavaknak erejük van...
Harry félrelökte a párnát, és felült. – Ez közhely volt! – csattant fel.
Denem felhúzta az egyik sima, fekete szemöldökét. – De úgy látszik, hallanod kellett.
Harry lehunyta a szemeit, és a tenyerébe temette az arcát. – Miért nem vagy képes halott maradni?
Denem csettintett egyet. – Szavak, Harry, szavak.
- Azt hittem, a szavaknak erejük van, - mondta Harry. – Végülis erről fecsegtél egész éjjel.
- Ez igaz, - jegyezte meg Denem elgondolkodva. – Milyen kedves tőled, hogy figyeltél.
Harry felsóhajtott. – Ide hallgass, Tom, - mondta. – Nem akarok durva lenni, vagy valami, de nem lennél szíves elmenni? Aludnom kellene.
Denem olyan sokáig csendben volt, hogy Harry már azt hitte, győzött. – Nincs senki más, akivel beszélhetnék. – mondta végül.
- Te csak álom vagy, - jegyezte meg kétségbeesetten Harry. – Nem mintha olyan nagy szükséged lenne társaságra.
Denem felsóhajtott, és felemelkedett, míg végül szemtől szemben voltak egymással. A szemei színtelennek látszottak a holdfényben. – Talán, - mondta. – De te álmodtál valósággá, Harry. Mit árul ez el rólad?
II.
Harry kezdte azt hinni, hogy a valós ok, amiért a Teszlek Süveg a Griffendélbe osztotta be az volt, hogy hiányzott belőle egy bizonyos színpadiasság, ami úgy látszik a legtöbb mardekáros számára ugyanolyan természetesnek számít, mint a lélegzés.
- Én semmi vagyok, - mondta Denem, - egy árnyék. Egy emlék kísértete, előhívva egy könyv lapjaiból, akit a te akaratod keltett életre.
- Te, - mondta Harry, - nem vagy más, csak egy melodramatikus hülye.
Denem sípcsonton bökte Harryt a papucsa orrával. Kísérteties érzés volt, olyan, mintha jégkockát dörzsöltek volna hozzá. – Csitt, próbállak rávezetni a lényegre.
Harry becsukta az átváltoztatástan könyvét. A klubhelység teljesen üres volt már ebben az órában, de semmi értelme megpróbálnia tanulni, amíg Denem be nem fejezte a szokásos éjszakai csacsogását. – Mégpedig?
- Mégpedig hogy az egyetlen dolog, ami még ebben a világban tart az az, hogy te nem akarsz elengedni.
Csendben meredtek egymásra: Denem a földről, állát felhúzott térdein nyugtatva, Harry a házi feladatokkal és könyvekkel telezsúfolt díványról. Ma éjjel Denem különösen komolynak tűnt, vékonynak, sápadtnak és furcsán anyagtalannak, mintha ő maga se igazán hinne a saját létezésében. Talán nem is hitt.
Harry azt sem tudta, hogy ő vajon hisz-e benne.
Denem felsóhajtott, és Harry hirtelen rájött, hogy a fiú vállain keresztül látja a kandallóban égő tűz lángjait. – Vagyis azt mondod, ha úgy döntök, hogy nem is vagy itt igazán, akkor te...
- Puff és eltűnök?
- Meghalsz, - fejezte be Harry.
- Ami, gondolom, körülbelül ugyanazt jelenti. – Denem lehajtotta a fejét, és a térdéhez nyomta az arcát. – Tudod, nem hibáztatnálak érte, ha nemlétezővé álmodnál. Talán még áldásnak is tartanám.
Harry elgondolkodva hátradőlt a díványon. – Fogalmam sincs, mit mondjak erre.
Denem felnevetett, röviden és élesen, bár a térdei némileg tompították a hangot. – Nézz bele a táskádba, - mondta.
Harry rémülten lenyúlt a táskáért, és az ölébe rántotta. A tartalma, úgy tűnt nem különbözik attól, amit utoljára látott benne: tankönyvek, tartalék tollak, pergamen, napló...
- Várj csak, - mondta Harry.
Kihúzta a kicsi könyvet a táskából, és megfordította, végighúzva az ujja hegyét a puha bőrborítóba nyomtatott arany betűkön: Tom Rowle Denem. Ahogy felpillantott, látta, hogy Denem őt figyeli. A fiú szája hideg félmosolyra húzódott.
- Mióta van ez itt? – kérdezte Harry.
Denem megvonta a vállát. – Mióta zaklatlak?
- Nem értem, - motyogta Harry. – Miért adtátok nekem? Elpusztíthatlak.
- Éppen ez volt a cél, - jegyezte meg Denem szárazon.
- Meg akarsz halni?
- Nem! - csattant fel Denem, - Én élni akarok. Tizenhat éves vagyok, és már több, mint egy fél évszázada be vagyok zárva egy könyv lapjai közé. Nem kifejezetten ilyesfajta halhatatlanságról álmodtam, mikor hozzáfogtam, hogy legyőzzem a halált.
Harry hirtelen szerette volna a dívány támlájába verni a fejét az idegességtől. – Nézd, - mondta fáradtan, – ha ez valami furcsa kísérlet arra, hogy segítséget szerezz az öngyilkossághoz, keress valaki mást, jó? Nekem semmi kedvem hozzá.
- De hiszen ez a dolgod, - erősködött Denem. – Te vagy a Kis Túlélő. Harry Potter, a jó oldal harcosa, az, aki elpusztítja a Sötét Nagyurat.
- Te nem a Sötét Nagyúr vagy, - válaszolta Harry. – Te csak egy pattanásos tinédzser vagy, aki tele van pompáról és nagyságról szóló ábrándokkal. Nem, még ez se vagy. Te csak az emléke vagy egy pattanásos tinédzsernek, aki tele volt pompáról és nagyságról szóló ábrándokkal.
Denem mogorván meredt Harryre a térde fölül. – Nekem nincsenek pattanásaim.
- De vannak.
- De nincsenek!
- Akkor mi az ott a képeden?
- Az egy szemölcs.
- Rendben, - sóhajtotta Harry. – akkor szemölcs. De ez semmit sem változtat a lényegen, miszerint nem akarlak megölni. Senkit se akarok megölni!
- Segítene, ha először én támadnálak meg?
Harry ingerülten forgatta a szemeit. – Jaj, kérlek. Semmi szörnyűbbet nem tettél eddig, mint hogy egy hónapja minden éjjel lyukat beszélsz a hasamba. Ha képes lennél ártani nekem, azóta már megtetted volna.
- Soha nem tudhatod. – mondta Denem gőgösen. – Talán éppen azt tervezem, hogy beleőrjítlek az alváshiányba.
Harry összegyűrt egy darab pergament, és ingerülten Denemhez vágta. Hangos csattanással lepattant a fejéről.
- Köszönöm szépen, - mordult fel Denem.
Harry elvigyorodott. – Szívesen.
III.
Harry semmit se tudott elképzelni, ami csak fele olyan unalmas, mint könyvnek lenni, bármit mondjon is Hermione. – És mit csinálsz? – kérdezte. – Mármint, ha éppen nem engem próbálsz megőrjíteni a dumáddal.
Denem megvonta a vállát. Ma éjjel valahogy anyagszerűbbnek tűnt, bár még mindig mogorva volt, amiért Harry megtagadta, hogy megölje. – Én egy könyv vagyok. Ülök és fogom a port.
- Igen, - mondta Harry. – de az milyen?
Denem átgondolta a kérdést. – Papírszerű.
Harry csúnyán nézett rá. – Nem hiszem, hogy elégé anyagi vagy ahhoz, hogy megfojtsalak, vagy igen?
- Elméletileg igen, - mondta Denem. – de nem ajánlanám.
- Miért? Úgy is halott lennél.
- Igen, de ez rémesen kellemetlen módja volna a halálnak. Mellesleg azt hittem, senkit nem akarsz megölni.
- Cseszd meg, - mondta Harry.
Csend ereszkedett rájuk. Harry összefűzte a karjait a mellkasa előtt, és nekidőlt a fejtámasznak. Denem csendben dudorászott, és az ágytakaró csomóit bökdöste.
Már éppen kezdett volna elszundítani, mikor Denem megint megszólalt. – Nem hiszem, hogy a mai éjszaka után még egyszer meglátogatlak, Harry.
- Micsoda? – Harry meglepve felült, és felemelte a pálcáját, hogy megvilágítsa vele Denem arcát. – Miért nem?
- Számít ez egyáltalán? – kérdezte Denem. – Én eltűnök és te nyugodtan végigaludhatod az éjszakát. Ezt akartad.
- És a napló?
- Add oda Dumbledore-nak, - mondta Denem vakmerően. – Vagy van egy még jobb ötletem: add oda a drága Ginny Weasley-nek. Biztos vagyok benne, hogy neki nem okoz majd lelkiismeretfurdalást hogy bevágja a tűzbe. Meghívhatod az összes ostoba kis sárvérű barátodat, hogy mályvacukrot pirítsatok a hamuimon.
- Hagyd abba, Tom, - csattant fel Harry. – Azonnal hagyd ezt abba.
- Miért? – kérdezte Denem. – Ez az igazság, nem?
Harry megrázta a fejét. – Tudod, ahhoz képest, hogy milyen ragyogó elme voltál, néha igazán értetlen tudsz lenni. – Denem kérdő tekintete láttán Harry felsóhajtott. – Én kedvellek téged, te hülye.
- Kedvelsz engem, - ismételte meg Denem. – Harry, hiszen megpróbáltalak megölni.
- Már sokat gondolkodtam rajta, - mondta Harry. – Mikor a titkok kamrájában voltunk, azt mondtad, ahogy Ginny gyengül, te egyre erősödsz, és Voldemort Nagyúr nemsokára újjászülethet.
- Bravó, Harry, - mondta Denem. – Bámulatos, milyen ügyesen rájöttél arra, ami nyilvánvaló.
- Csitt, - mondta Harry. – Próbállak rávezetni a lényegre.
Denemnek megrándult a szája széle, mintha nehezére esne nem elmosolyodni. – Vagyis?
- Te nem Voldemort Nagyúr vagy. Te...
- Egy tinédzser vagyok, tele pompáról és nagyságról szóló ábrándokkal, - fejezte be Tom, és ezúttal valóban elmosolyodott, még ha egy kicsit sötéten is. – Hány évedbe is került, míg rájöttél erre?
Harry nem vette figyelembe a gúnyolódást. – Mi történt volna? – kérdezte. – Ha Voldemortnak sikerül a terv, és Ginny meghal, mi történt volna veled?
Tomot hirtelen nagyon lekötötte a jobb keze. A körmei tövig le voltak rágva. – Én csak egy edény voltam. – mondta. – Az, hogy én mit gondolok, nem számított, amíg a testem rendelkezésre áll. – Megvonta a vállát. – Nem mintha egy valódi embert ölt volna meg. Végülis én csak egy biztonsági másolat vagyok.
Harry elkapta Tom kezét. – Te több vagy annál, - mondta.
- Ha te mondod, - válaszolta Tom bátortalanul.
- Igen, ezt mondom, - erősködött Harry. – és amit én gondolok az, ami számít. Úgyhogy elég ebből a „a szemétnél is kevesebb vagyok" hülyeségből, oké?
- Oké, - mondta Tom. – Mostantól...
- Ha azt mondod, lezárt könyv, esküszöm, találok valami módot, hogy bántsalak.
- Eszembe se jutna, - mondta Tom, és hálásan megszorította Harry kezét.