Leírás: Voldemortnak vége, a varázsvilág azonban nem nyugodhat. A Minisztérium felelőtlenül hoz döntéseket, a régi, békebeli idők rendjét pedig drasztikus változásokkal igyekeznek visszahozni. A házasságról szóló rendelet minden huszadik életévét betöltött hajadon, illetve nőtlen személyre érvényes, ez alól pedig az Arany Trió egykori tagjai sem kivételek. Hermione rosszul választ, férje pedig a végső csata során megözvegyült Lucius Malfoy lesz, aki a történtek ellenére továbbra is szívből gyűlöli a tisztátlan vért. Hermione pokoli hónapokat él át, egy napon azonban tragédia történik: régi ellenlábasa végez a Malfoy család fejével. A végrendelet pedig egyszerű és világos: az időközben állapotossá vált Hermione a továbbiakban Perselus Piton gondjára van bízva, az egyetlen emberre, akiben Lucius életében megbízott. És hogy mi sül ki ebből? A négy fejezetes történet végén kiderül. :)

-1-

Amióta kiderült, hogy boszorkány, Hermione Granger mindig lenyűgözve sétált végig egy-egy muglik lakta nagyvároson, településen. Csodálata és különös érzése az évek során nőttön-nőtt, főleg az utóbbi időben. Hihetetlen volt látni, hogy a londoniak mennyire komolyan képesek zsörtölődni minden apróság miatt. Az egyik elegáns asszony a pékség falának támaszkodva üvöltötte a mobiltelefonjába, hogy előreláthatóan késni fog a reggeli tárgyalásról, mert a cipője sarka szerencsétlen módon útközben letört. Néhány sarokra két férfi keveredett szóváltásba, egyikük kutyája ugyanis láthatóan képtelen volt az illendőség legalapvetőbb fokainak betartására. Mindenki sietett, az összes ember rohant valahová, az arcokon nemhogy mosoly nem suhant át, de az elégedettség legkisebb jelét sem mutatták. Hermione fejét csóválva sétált úti célja, a Mágiaügyi Minisztérium felé. Hoppanálhatott volna, ezen a reggelen azonban jobban esett a séta. A körülötte elsuhanók nem is sejtették, micsoda harcok, mekkora háború tombolt itt néhány évvel azelőtt. Hermione biztos volt benne, hogy sosem fogják tudni, hogy a különös és érthetetlen tragédiák, az értelmetlen halálesetek nem véletlenek voltak, nem gondatlanságból elkövetettek, és még csak nem is a megnövekedett mugli bűnszervezetek művei. Sosem fogják sejteni, hogy egy maroknyi ember mekkora erőbedobással, micsoda igyekezettel harcolt azért, hogy tudva-tudatlanul végül mindenki szabaddá váljon.

A varázsvilág persze tudta mindezt, ahogyan azt is, hogy kiknek köszönhetik Voldemort rémuralmának megszüntetését. Harryt kitüntették, megkapta az összes lehetséges díjat és érdemérmet, melyet élő mágus valaha megkaphat. Persze ő, Ron, és a többiek sem maradtak ki az ünneplésből, néhány hónapon át valóságos hősként kezelték őket, aztán a címlapokat felváltotta a nyugalmasabb élet, ő, Hermione pedig egyáltalán nem ellenkezett. Az iskolát elvégezték, a lány pedig a londoni Mágus Akadémián folytatta, aurornak tanult, nyáron pedig évfolyamelsőként sikeresen befejezte tanulmányait. Harryt és Ront mindez nem vonzotta, Voldemort legyőzése után egyébként is csak úgy kapkodtak utánuk a jobbnál jobb állásajánlatokkal. Ők pedig nem voltak rest kiaknázni a lehetőségeiket. Miután Ginny végzett a Roxfortban, szinte azonnal összeházasodtak Harryvel, mindenki legnagyobb meglepetésére pedig egy évvel később Ron és Luna is követte őket. A szőke hollóhátas a különleges növények és lények felkutatásának szentelte az életét, a legifjabb Weasley fiú pedig örömmel követte őt a világ minden pontjára. Ennek ellenére mindannyian rengeteget találkoztak, az iskolás években kötött barátságok nem múltak el nyomtalanul, Hermione legnagyobb örömére.

Az egykori halálfalók szigorú büntetésekre számíthattak, nagy részük rövid tárgyalás után egyenesen az Azkabanba került, azzal a tudattal, hogy onnan életükben már nem szabadulhatnak.
Voldemort legyőzésének hírére a minisztérium felbolydult, a kezdeti fejetlenséget pedig további rossz döntések követték.

Ez volt az oka annak, hogy azon a szeptemberi kora reggelen Hermione idegesen lépett be a minisztérium harmadik szintjére, a Mágus-Mugli Kapcsolatok Hivatalának újonnan kialakított különtermébe. Megannyi tanácstalan nőtársának arca nézett rá vissza, amikor végigsétált a fekete márványpadlón, és zavartan intett a rá váró fiatal, kócos férfinak. Miközben a fenntartott ülőhelyhez sétált, egy mágikusan felerősített hang szólalt meg a semmiből, és egy bizonyos Joanna Goplins nevű fiatal nőt szólított. A szőke, sápadt nőt már látta valahol, ebben biztos volt. Gondolkodni azonban nem volt ideje, a holtra vált arcú lány egy lassan eltűnt a terem végi ajtó mögött. Ez még nyomasztóbbá tette a hangulatot, éppen ezért a gondolat, hogy Harry elkísérte, megnyugtató volt számára, ugyanis a szíve a torkában dobogott, és jobban izgult, mint a záróvizsgája alkalmával. A férfi látta ezt, és a maga módján igyekezett mindent megtenni, hogy feledtesse Hermionéval a rá váló kellemetlenségeket.

- Borzalmasan dühös vagyok, hogy Kingsley csak az államtitkári posztot kapta meg. Tudod, hogy ki nem állhatom a politikát, de szavamra, minden követ meg fogok mozgatni azért, hogy felülbírálják a korábbi döntést, és új szavazást indítsanak. Amelia Bones tökéletes főosztályvezető volt, de mágiaügyi miniszternek csapnivaló. Hihetetlen, miféle változtatásokat eszközöl csak azért, mert úgy gondolja, így helyreállíthatja a varázsvilágot. A legszörnyűbb pedig az, hogy ő valóban azt hiszi, mindezen döntéseivel jót tesz – dühöngött fojtott hangon.

- Hát valaki igazán közölhetné vele, hogy nem tesz jót. A legkevésbé sem – motyogta a lány.

- Hidd el, mindent megteszek azért, hogy ezt az egészet megállítsam. De egyszerűen nem értik meg, hogy semmivel sem jobbak, mint Caramel vagy Scrimgeour, és...

- Hermione Granger – szólalt meg a lágy, mágikus hang, ami mintha falakból jött volna. A helyiségben várakozók felkapták a fejüket, részvétteljesen végignéztek a lányon, majd ismét maguk elé meredve folytatták a kilátástalan várakozást.

- Jól van, Hermione, sok sikert. Menj, nem lesz semmi baj – biztatta együttérzően, majd gyengéden az ajtó felé tolta barátnőjét. A nehéz fémajtón belépve, egy hatalmas, repülőgép hangár méretű helyiségbe lépett. Szinte rendellenesen világos volt, a hófehér falak, a világos bútorok, és a hatalmas kristálycsillárok mind ezt a fényességet segítették elő. Mintha a barátságos környezettel próbálnák ellensúlyozni, miért is jönnek ide a pár nélküli boszorkányok valójában. A bizottság asztala a terem legtávolabbi végében volt, egy fehér, makulátlan szőnyeg vezetett odáig. Hermione látta az előtte levő lányt, aki néhány perccel azelőtt szinte sírva lépett be a terembe. Kifelé tartott, szinte szökdelt örömében, közben pedig magában beszélt.

- Hihetetlen, egyszerűen hihetetlen, mekkora szerencsém van! Morag McDougal! Erről álmodni sem mertem – csapta össze a kezeit, amikor pedig Hermione mellé ért, megállt, és bátorítóan megszorította a lány kezeit. – Nem kell félni, nagyon kedvesek. És képzeld, óriási szerencsém van, egy régi évfolyamtársamat kaptam, aki igazán kedves és jóképű! Nem is értem, hogy lehet, hogy még nincs párja. De már van. Én! El tudod ezt hinni? El tudja ezt bárki is hinni? Ó, Merlinre, csodálatosan boldog vagyok. Nem kell aggódnod, sok szerencsét kívánok!

Hermione nem tudott mit mondani, csak egy kínos, grimasz-szerű mosolyt eresztett a fiatal nő felé. Úgy döntött, gyorsan túl lesz a dolgon, szinte futva tette meg az utolsó néhány métert. A bizottság Amelia Bones-ból és két további, ismeretlen varázslóból állt. Barátságosan a lányra mosolyogtak, ez alkalommal azonban sikerült viszonoznia. A miniszter asszony bátorítóan mosolygott rá, ő pedig az előtte levő lány szavain gondolkozott. Talán ő is megússza, szerencséje lesz, és legalább ismerőst kap férjéül.

- Miss Granger, igaz? Foglaljon helyet, kérem – nézett a lányra az egyik varázsló. Lila talár volt rajta, és természetellenesen vézna nyakán ülő feje úgy kémlelte a lányt, mintha a fejébe akarna látni. Hermione bólintott.

- Tiberius, ez esetben azt hiszem, eltekinthetünk az azonosítástól. Miss Grangert mindenki ismeri, jól tudjuk, mennyit tett a háború idején azért, hogy Ő, akit nem nevezünk nevén, örökre eltűnjön a színről – bólintott barátságosan az egykori griffendéles felé. – Meg kell értenie azonban, hogy nem tehetünk kivételt, ha ugyanis önt mentesítenénk a törvény alól, olyan irányba sodornánk intézményünk politikáját, mely semmiben sem különbözne az előző hatalom, öhm, különös és elfogadhatatlan döntéseitől.

- Megértem, Miss Bones. Elnézést, miniszter asszony – javította ki magát Hermione.

- Akkor akár kezdhetjük is. Mivel a rendelkezésre álló idő alatt nem sikerült férjet találnia, a minisztérium sorsolásos módszerrel választja ki a jövendőbelijét. A lehetséges nevek az ott lebegő üveggömbökben találhatók – mutatott pirosra festett körmével Hermione jobb oldalára. A lány addig észre sem vette a több tucatnyi narancs méretű üveggömböt, melynek mindegyikében egy összehajtott pergamen volt. Talán nem is voltak ott, amikor belépett, talán csak később bűvölték oda őket, nem tudhatta, de nem is érdekelte túlzottan. Kérdőn nézett az asszonyra, aki folytatta. – A gömbökhöz lépve egyet érinthet meg, amint hozzáért, a többi eltűnik. Így kerüljük el az esetleges csalást.

- Sok sikert kívánunk, kisasszony – bólintott felé a lila taláros varázsló

- És mondja, a jó partik már kiestek? – kérdezte erőltetett nevetéssel Hermione. A lila taláros varázsló, és szemüveges társa megrökönyödve néztek a lányra, Miss Bones azonban alig tudott elfojtani egy halk kuncogást.

- Elnézést – nézett bocsánatkérőn a kollégaira, komolyságot erőltetve az arcára. – Miss Granger, kérem, érintse meg az egyik tetszőlegesen kiválasztott gömböt.

Az egykori griffendéles felállt, a gömbökhöz lépett, és morfondírozni kezdett. Bízott a szerencséjében, de úgy döntött, a logikájára bízza. Talán a bal szélen vannak a fiatalak és a kedvesebbek, a jobb oldalon pedig a kevésbé barátságosak. Vagy talán roxforti házak szerint van csoportosítva? A felső négy sor griffendéles, a következő három mardekáros, és így tovább? Esetleg szem és hajszín szerint rakták sorba a gömböket? Gondolataiból Amelia Bones hangja zökkentette ki, aki mintha olvasott volna a gondolataiban.

- Miss Granger, a gömbök teljesen össze vannak keverve, és minden új arajelöltnél újrakeverjük. Nincs semmi trükk, semmi logika, ezt garantálhatom. Tudom, rémisztő lehet, hogy az egész jövője egy apró üveggömbben van, de rengeteg sikertörténetet könyvelhetünk el. Az előző hölgy például…

- Ezt választom – vágta rá a lány, megérintve a hozzá legközelebb álló gömböt. Amint megérintette, a többi valóban eltűnt, a tenyerén tartott golyó teteje pedig levált, a benne levő sárgás pergamen szemmagasságba emelkedett vele. Önmagát bontotta ki, Hermione pedig kalapáló szívvel várta a benne rejlő nevet. Egy pillanatra becsukta a szemét, a szavai néma fohászt mormoltak, remélve, hogy amikor kinyitja, megnyugodhat. Amikor azonban a pergamenre pillantott, pupillája kikerekedett, a döbbenettől nem jutott szóhoz, levegő után kapkodott. – Valami… valami tévedés történt.

- Nem, itt nem következhetnek be tévedések. Az összes vőlegényjelölt nőtlen. Esetleg más problémája van? – lépett a lány mögé a lila taláros varázsló. A pergamenre pillantva elsötétült az arca, és fejét rázva kollégáira pillantott, Hermione azonban mindezt nem láthatta.

- Bocsánat, de ez nem fordulhat elő. Nem lehet, hogy… bárkit, csak Lucius Malfoyt ne! – rimánkodott az asztalhoz sietve. – Ő egy volt halálfaló, és…

- Mr Malfoy még az Ő bukása előtt áttért a mi oldalunkra. Ez sajnos nem indok.

- Nem! Perselus Piton tért át jóval Voldemort bukása előtt a jó oldalra. Malfoy egy gyáva féreg, aki csak a saját bőrét mentette a tettével. Egy élősködő, aki mindig ott van, ahol a jobb hely van biztosítva számára – kiáltotta kétségbeesetten.

- Elárulhatom, Miss Granger, hogy Mr Malfoy számára egyáltalán nem biztosítottunk „jobb helyet", ahogyan ön nevezi. A döntést csak igazán kirívó esetben lehet felülbírálni, például akkor, ha...

- Ha megöl? – tette fel a kérdést szinte sikítva a lány.

- Kérem, nyugodjon le, túlságosan rosszul fogja fel az eseményeket...

- Nézzék – váltott hirtelen nyugodtabb hangnemre. – Harry Potter, a legjobb barátom itt van velem, elkísért. Hallgassák meg őt, ez az egész törvény egy agyrém, és...

- Miss Granger, megtiltom, hogy a miniszter asszony előtt felülbírálja a miniszteri tanács döntését! – pattant fel dühösen a köpcös varázsló, Miss Bones azonban egy kézmozdulattal visszaparancsolta a helyére.

- Elfogadom, ha bírálják a döntéseimet, azonban ameddig én ülök a miniszteri székben, a döntés az én kezemben van. A varázsvilágnak rendre és biztonságra van szüksége, amit...

- Amit nem úgy kap meg, ha fiatal nőket és egykori halálfalókat kényszerítenek együttélésre. Vagy egyáltalán, két vadidegen embert, akik nem is ismerik egymást. Kérem, értse meg, Miss Bones! Sosem kértem semmit, sosem tettem törvénybe ütköző dolgot, még könnyen jövő állásokat sem fogadtam el itt magas pozíciókban, mert tisztességtelennek éreztem volna másokkal szemben. Én...

Ez esetben Mr Malfoy boldog lehet, hogy egy ilyen becsületes és céltudatos fiatal nőt vehet nőül. A beszélgetést lezártnak tekintem, kisasszony, ezekben az iratokban minden szükséges információt megtalál a házassági törvényről, és a nász életbeléptetésének feltételeiről. Természetesen bagoly fordultával Mr Malfoynak is haladéktalanul kiküldünk egy levelet, tájékoztatva őt a fejleményekről. További szép napot, és sok sikert, kisasszony – köszönt el ellentmondást nem tűrő hangnemben, ám de kedvesen a miniszter asszony.

Hermione tehetetlenül fújtatott egyet, távoztában azonban kifejtette, hogy Harry bizony meg fogja találni a megoldást az ügyére. Mindenki ügyére.

Harry végül nem találta meg a megoldást, hetek elteltével sem. Nem volt kiskapu, a törvény életbe lépett, és tántoríthatatlanul megmaradt, a közelgő esküvő gondolata pedig ott tornyosult Hermione feje felett. A papírokból kiderült, hogy a szabályzat szerint a kiválasztástól számított három hónapon belül meg kell kötni a frigyet, aki ezt nem teszi meg, az azkabani büntetéstől kezdve a varázsvilágból való száműzésig bármire számíthat. Senki nem mert kockáztatni. A lány és a férfi nem látták egymást a végső csata óta, ezen szokásukon pedig az esküvő híre sem változtatott, láthatóan mindketten azon az állásponton voltak, hogy jobb, ha az utolsó pillanatig kerülik egymást.
Hermione rengeteget gondolkodott azon, hogy vajon milyen emberré vált az évek során Lucius Malfoy. Tudta, hogy feleségét, Narcissát, néhány hónappal a Nagyúr legyőzése után elvesztette, valamint az újságokból arról is értesült, hogy Draco feleségül vette egy Astoria Greengrass nevű iskolatársukat, és valahol Franciaországban élnek, távol azoktól, akik elítélhetnék. A lány azon is sokat morfondírozott, hogy Lucius vajon miért nem követte a példájukat. A Voldemort legyőzése utáni perekben valahogy tisztára tudta mosni a nevét, vagyonának jelentős része, és tekintélye azonban a hírek szerint elveszett, logikusnak tűnt volna hát, ha a férfi is elhagyja az országot, és máshol kezd új életet. Mégsem tette, ezzel pedig megásta a saját, és Hermione sírgödrét is. Az esküvő előtti héten, az első találkozás előtti kósza pillanatban remélte, hogy a férfi megváltozott, és ha nem is kedves, de legalább elviselhető lett. Ez az álomkép azonban hamar szertefoszlott, Lucius Malfoy ugyanolyan fensőbbséges, és gyűlöletes volt, mint évekkel azelőtt. A Malfoy kúriában találkoztak, a férfi láthatóan nem volt hajlandó leereszkedni, és megkérdezni a lány véleményét bármiről is. Hermionét az esküvő részletei cseppet sem érdekelték, ahhoz azonban ragaszkodott, hogy a barátai és szerettei – habár Ausztráliában maradt szüleinek nem mert szólni az egészről – részt vehessenek rajta.

- Én sem akarom ezt az egészet, Mr Malfoy. Jó lenne, ha nem úgy viselkedne velem, mintha minden az én művem lenne – vágott vissza a lány, amikor egy óra elteltével sem voltak képesek dűlőre jutni a vendégek ügyében.

- A te műved! Ugyanis a te átkozott kezed választotta ki az én nevem. – Lucius láthatóan nem vette a fáradtságot, hogy az udvariassága jeléül magázza a lányt. Hangjából sütött a gyűlölet, csakúgy, mint minden egyes mozdulatából.

- Ne remélje, hogy félni fogok magától. Bármit tehet, ezt az egyet nem érheti el. Ahhoz szerencsétlenebb feleséget kellett volna kifognia – morogta a lány, miközben azt kérdezte magától, vajon hogyan fogja kibírni egy örökkévalóságig a férfi mellett.

Az esküvő szűk körű, és egy Malfoyhoz képest meglepően dísztelen volt, de ezt egyikük sem bánta. Hermione elérte, hogy legalább a hozzá legközelebb állók, Harry, Ron, Luna és Ginny részt vehessenek a szertartáson. Lucius nem hívott senkit, a tanúja Perselus Piton volt. Hermione feleslegesnek talált bármiféle felhajtást, néhány nappal azelőtt mégis hagyta, hogy Ginny elrángassa abba a szalonba, ahol ő is megtalálta álmai ruháját. Hermione mindezt nem kereste. Egyenes szabású, fehér selyemruhát választott a legegyszerűbb és legolcsóbb fajtából. Minek túldramatizálni a dolgot, gondolta. Akár egy több ezer galleont érő ruhát is felvehetett volna, Lucius akkor sem tartaná őt többre egy koszos sárvérűnél. Nem is vágyott a férfi elismerésére, ki nem állhatta, a gondolatra pedig, hogy miféle kötelezettségeket kell teljesíteni az első közös éjszakájukon, kirázta a hideg.
A szertartás komolyan és csendesen telt, az esküvőt levezető varázsló pedig nem ragaszkodott a hitvesi csókhoz, Hermione nagy megkönnyebbülésére. Biztos volt benne, hogy Lucius fizette le a minisztériumi alkalmazottat, és ez egyszer rettentően nagy hálát érzett a férfi iránt.
Fogadást természetesen nem tartottak, ahogyan közös vacsorát sem. Lucius kikötötte, hogy nem hajlandó Pottert és a Weasley ivadékokat vendégül látni a házában, Hermione pedig egyébként sem volt ünneplő kedvében, ráhagyta hát, elbúcsúzott barátaitól, és követte újdonsült hitvesét. Késő délután volt, mire a kúriához hoppanáltak, a novemberi hideg az arcukba csapott, a birtokon szürkeség honolt, a kúria ellenben világos és meleg volt. Lucius nem fáradt azzal, hogy lesegítse Hermione kabátját, rá sem nézve a fiatal nőre megszólalt:

- A vacsorád az étkezőben vár. A manó majd megmutatja a szobádat.

- Maga nem vacsorázik? – kérdezte Hermione, udvariasságot erőltetve a hangjára.

- Veled soha – villantak meg ridegen a szürke szemek, a férfi pedig eltűnt az egyik ajtó mögött.

Hermione nem fárasztotta magát azzal, hogy a ház ura után rohanjon, és mindent elsöprő szócsatába kezdjen. Hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és az étkező keresésére indult. Nem kellett sokáig keringenie a hatalmas kúriában, az étkező helyiség ugyanis a nappaliból nyílt. A hosszú mahagóni asztalon teríték volt, egy személyre.

- A ház új úrnője, Mrs Malfoy. Merrow köszönti úrnőjét – szólalt meg egy mély hang a lány háta mögött. Hermione ijedten ugrott egyet, de a mögötte álló alak nem volt magasabb, mint az étkezőasztal. A házimanó idősnek tűnt, és megviseltnek, látszott, hogy a Malfoy kúriában nem részesül szívélyes ellátásban, mégis olyan mélyre hajolt, hogy orra szinte a földet verte.

- Én is üdvözöllek, Merrow – mosolygott rá félszegen a lány. – Régóta szolgálsz itt?

- Nem elég rég ahhoz, hogy megháláljam gazdámnak mindazt a jót, amit értem tett.

- Mit tett érted? – nézett rá csodálkozva Hermione, miközben hagyta, hogy a manó kihúzza számára a széket.

- Merrownak öröm, hogy a nagy múltú Malfoy családot szolgálhatja. – A manó nem mondott többet, de Hermione biztos volt benne, hogy semmi boldogság nincs a Malfoyok szolgálásában. Főleg, ha a ház ura Lucius. A vacsora persze páratlan volt, pontosan olyan, mint amilyet az ember elvár egy fényűző kúria szolgálóitól. Bár az egykori griffendélesnek az is megfordult a fejében, hogy innentől kezdve száraz kenyér és víz lesz a jussa, végül jóllakottan lépett újdonsült hálószobájába. A manó készségesen körbevezette, végül lesütött szemmel megszólalt. – Merrow kéri asszonyomat, hogy ne büntesse meg.

- Miért büntetnélek meg? – nézett rá elkerekedett szemmel Hermione.

- Merrow nem az asztalfőre terített asszonyomnak, és nem a legszebb hálószobát készítette elő, de Merrow nem tehet róla, Merrow csak az ura parancsát követte, Lucius gazdám pedig azt mondta, hogy asszonyom semmit nem kaphat meg, ami valaha szegény megboldogult Narcissa úrnőmé volt...

- Ne aggódj, Merrow – bólintott diplomatikusan Hermione. – Nem is akarom elfoglalni a ház egykori úrnőjének helyét. Most lepihenek, kérlek, hagyj magamra.

A manó bólintott, és egy halk pukkanással távozott. Hermione az ablakhoz sétált, meg akarta nézni a kilátást, azonban túlságosan sötét volt, még a távolban magasodó hegyek körvonalát sem tudta kivenni. Az ajtó mögötte halk kattanással kinyílt, nyilván Merrow felejtett el tiszta törülközőt előkészíteni. A rideg, mély hang azonban határozottan nem a manóhoz tartozott, és Hermione már azelőtt tudta, ki áll mögötte, mielőtt megfordult volna, a látogató ugyanis beszélni kezdett.

- Hála a kétbalkezességednek, itt tartunk, ez pedig bizonyos kötelezettségeket von maga után. A házasság beteljesítéséhez el kell hálnunk a nászt. A gyomrom is felfordul a gondolattól, hogy hozzád kell érnem, ezzel remélem, tisztában vagy. Az a nagyszerű gondolat is megfordult a fejemben, hogy inkább az Azkabant választom ehelyett a pokoli éjszaka helyett. Perselus barátom azonban jobb belátásra bírt, egy apró trükk segítségével. Ezt idd meg – nyújtotta felé Lucius az egyik rózsaszín bájitallal teli kelyhet. Hermionénak nem kellett gondolkoznia, hogy rájöjjön, mi az. A szerelmi bájital még azok számára is tökéletesen felismerhető volt, akik még életükben nem találkoztak vele közelebbről. Tudta és hallotta, mit jelent ez. Lucius enélkül képtelen lenne hozzáérni. Hermione hasonlóképpen érzett, és nem azért, mert a férfi csúnya lett volna. Nem, egyáltalán nem volt az, valójában a korához képest igazán jól festett. Szőke hajába néhány ősz szál vegyült, arca ezzel szemben ránctalan volt, fehér ingbe bújtatott felsőteste hívogató. Hermionénak gyorsan emlékeztetnie kellett arra, kivel kapcsolatban táplál ilyen gondolatokat, amikor pedig meglátta Lucius gyűlölködő pillantását, minden kitisztult. Egy hajtásra kiitta a kehely tartalmát, és fél szemmel látta, hogy a férfi ugyanígy tesz.

Lassan sétáltak egyre közelebb egymáshoz, míg végül már csak egy lépés választotta el őket a másiktól. Hermione bátran nézett szembe az előtte álló férfival. A szürke szemek ezúttal vágyat és birtokolni akarást tükröztek, Hermione pedig viszonozta mindezt. Csak az utolsó pillanatban hunyta le a szemét, amikor a találkozás Lucius ajkával már elkerülhetetlennek bizonyult. A férfi csókja hideg volt, de szenvedélyes, Hermione pedig megállíthatatlanul kezdett sodródni a vég felé.

- Piszkosul kívánlak. Hermione…

A fiatal nő hangosan felnyögött, Lucius szavai annyira izgatóan hatottak rá, mint még soha semmi az életében. Az egész teste tüzelt, a lábai remegtek, és hangosan sóhajtozott, miközben férje lassan, kimondhatatlanul lassan lesimogatta testéről a köntösét. Valahol mélyen, az agya egy kis szegletében tudta, hogy mindez csak a bájital hatása, agyát azonban elhomályosította a hirtelen fellobbant vágy, semmivel nem törődött. A férfi halk és elégedett nevetést hallatott, amikor szembesült azzal, hogy a vékony fekete anyag alatt felesége semmit nem visel. Hermione kacéran húzódott a lehető legközelebb férjéhez, aki képtelen volt tovább türtőztetni magát, az ágyra döntötte a lányt, és miközben hagyta, hogy az alatta heverő megszabadítsa minden ruhadarabjától, egyre merészebbé vált, a lány csókja, már nem volt elég neki. Amikor továbbléptek, és végre teljesen átadták magukat a másiknak, elködösült elméjük kimondhatatlanul örült a ténynek, hogy még előttük az egész éjszaka. Reggelre egyikük sem emlékezett semmire.

A nászéjszakát követő hetek nem teltek másként, mint ahogy Hermione azt elképzelte. Luciust szinte soha nem látta, a férfi egyik étkezés alkalmával sem volt hajlandó egy asztalhoz ülni feleségével, naphosszat a dolgozószobájában, vagy házon kívül volt. Hermione mindezt cseppet sem bánta, bár pokolian érezte magát a hatalmas, barátságtalan házban, egyetlen öröme, a férfi könyvtárának titkos feltérképezése volt, és a vacsora kétszer egy héten Harryéknél.
Barátai még mindig fel voltak háborodva a minisztérium álláspontját illetően, ugyanis Harry bárhogyan is próbálkozott, még mindig nem ért el eredményeket a törvény megváltoztatásának ügyében. Nem tehettek mást, minden egyes alkalommal biztosították Hermionét afelől, amit már ő is tudott: a Potter házaspár ajtaja mindig nyitva áll előtte. Ő pedig élt is az alkalommal, a karácsonyt is náluk töltötte, ahogyan az újévet is, azonban az utóbbi napokban azonban kénytelen volt lemondani a látogatásokat. Különösen érezte magát, émelygett, szédült, rosszul volt. Nem ejtették a feje lágyára, a kezdeti önámítás után maga előtt sem titkolhatta tovább, hogy pontosan tudja, mi okozza a tüneteket. Napokig várt még, nem mesélt senkinek a balsejtelméről, körülbelül egy hét elteltével azonban úgy érezte, nem titkolózhat tovább Lucius előtt.
Vasárnap délután volt, az egyetlen nap, amit férje mindig, teljes egészében otthon töltött. Nesztelenül lépett be a dolgozószoba ajtaján.

- Mr Malfoy, beszélnünk kell – köszörülte meg a torkát. A férfi fel sem nézett a papírokból, válaszul csak alig hallhatóan felmordult. – Szükségem lenne egy gyógyítóra. Egy nagyon diszkrét gyógyítóra. A Mungóban nem bízom, mert…

- Engem nem érdekel, kiben bízol vagy kiben nem. Hogy merészelsz ilyesmivel zavarni? – förmedt rá a lányra, aki ez alkalommal ijedten összerezzent. – Mr Malfoy, nincs más választása…

- Az ördögbe, hogyne lenne más választásom! Nem egy magadfajta fogja megmondani, hogy mit tehetek, és mit nem. Ha gyötör valami, menj a számodra fenntartott intézménybe, a szobámba pedig még egyszer ne tedd be a lábadat, mert ha átragasztod rám a betegséget, én…

- A betegségem neve terhesség – kiabálta dühösen Hermione. Nem bírta tovább, a váratlan hírek, és a férfi közönye teljesen összeroppantotta. Ez már nem egy házasság volt, amiből kis szerencsével, idővel kiléphet, esetleg egy törvénymódosítás segítségével akár másnap távozhat. Nem. A tény, hogy az egyetlen kötelező éjszakán, amikor mindent megosztottak egymással, megpecsételték sorsukat, letaglózta. Tudta, ebből már nem léphet ki, vagy ha egyszer meg is teszi, már semmi nem lesz ugyanolyan. Minden erejére szükség volt, hogy hangja nyugodtabbá váljon. – De ha azt akarja, hogy rövid időn belül erről mindenki tudomást szerezzen, rendben. Indulok is.

- Hogy mi vagy? – pattant fel Lucius, fellökve az egyik tintatartót. A kék folyadék végigfolyt a pergamenhalmazon, de senki nem törődött vele. Férje szeme még mindig ridegséget tükrözött, de belenézve Hermione valami mást is látott, ami leginkább rémületre hasonlított.

- Nem vagyok biztos benne, de adva van minden lehetséges tünet – sütötte le a szemét. – Én pedig megijedtem, nagyon megijedtem. Azért megyek a Szent Mungóba, hogy eloszlathassam a kételyeket.

- Nem mész sehova. Nem hagyod el a házat, felmész a hálószobádba, és megvárod a gyógyítót – döntött a férfi, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Elnézést, Mr Malfoy – kezdett bele Hermione gúnyos udvariassággal, próbálva elfojtani ezzel kitörő könnyeit. – De hajlamos elfelejteni, hogy nem vagyok az a nő, akit úgy rángathat, ahogy a kénye-kedve kívánja. Kértem valamit, maga elutasította. Most, hogy tudja, hogyan áll a helyzet, beleegyezett, hogy szerez nekem egy diszkrét gyógyítót. Ezért maradok itt, Mr Malfoy, és nem másért.

Mielőtt Lucius bármit is mondhatott volna, a lány sarkon fordult, és távozott. Amint kilépett a szobából, képtelen volt türtőztetni magát, sírva fakadt. Nem hangosan, azonban annál keservesebben. Lucius biztosan nem hallhatta, főleg, miután felment a szobájába. Gyűlölte az egész kúriát, minden egyes helyiségét, egyedül a hálószobájában érezte magát otthon. Néha. A helyiség most nem biztonságos magányt nyújtott, hanem arra az éjszakára emlékeztette, akkor is, ha tudatosan nem volt képes belőle felidézni semmit. Túlságosan fiatal volt még, és ezzel a lépéssel minden apró remény elveszett a független életre. Titkon mindig remélte, hogy a házassága Luciusszal csak pillanatnyi állapot, csupán egy kis szelet az előtte álló tartalmas és boldog életből. Elég intelligens volt ahhoz, hogy felmérje a helyzetet. Tudta, hogy törvények jönnek, törvények mennek, és biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb megkapja azt a hírt, amire hónapok óta vár. Hiszen Harry is rengeteget tett az ügy érdekében, ha valakinek, akkor az ő szavának előbb-utóbb teret kell majd engedniük. Ha azonban bebizonyosodik, hogy annak az éjszakának következménye lett, ráadásul egy gyermek személyében, akkor sosem menekül. Csak ezt ne – könyörgött magában.

A gyógyító, egy javasasszony társaságában negyed óra elteltével kopogtatott a szobája ajtaján. Hermione meg sem lepődött azon, hogy Lucius nem vett részt a kivizsgáláson.

- Üdvözlöm, Mrs Malfoy, a nevem Krugenor gyógyító, a javasasszony pedig Martha, a feleségem és a jobb kezem egyben – köszöntötte. Idős, őszes hajú, ám de igen barátságos ember benyomását keltette, csakúgy, mint felesége, aki deresedő haját laza kontyba kötve hordta. – Egy gyógynövényes főzet, és néhány vizsgálat segítségével rögvest megállapíthatjuk, hogy a tüneteit valóban a megváltozott állapota okozza-e.

- Ezt igya meg – nyújtott felé a javasasszony egy világossárga itallal teli poharat. – Egyszerű, a terhesség kimutatását segítő ital. Amennyiben a vizsgált fél állapotos, hatástalan, azonban, ha mégsem terhes, heveny rosszullétet okoz, amit mi természetesen időben elmulasztunk.

- Még sosem hallottam erről – rázta a fejét bizalmatlanul a lány.

- Semmi oka az aggodalomra, kedvesem. Nem maga az első asszony, aki ezzel a módszerrel oszlatja el a kételyit. Ráadásul hosszú évek óta élvezzük a Malfoy család bizalmát, nem kell kételkednie a szaktudásunkban – biztosította a javasasszony.

Hermione lassan bólintott. Végül is – gondolta, miközben kiitta a pohár tartalmát –, még egy rosszullét nem oszt, nem szoroz. Sőt, ez alkalommal reménykedett, hiszen néhány perc szenvedés semmi nem volna ahhoz képest, ami rá várna, ha… Nem, erre gondolnia sem szabad!

Hosszú, óráknak tűnő percek teltek el, látványos eredmény mégsem következett be. Hermione egyre idegesebben járkált fel és alá, amikor a gyógyító végre megszólalt.

- Mrs Malfoy, kérem, mondja el, milyen típusú tüneteket észlelt magán az utóbbi napokban?

- Reggelente általában rosszul vagyok, nem reagálok jól bizonyos szagokra, folyton émelygek, néha még napközben is. Emellett…

- Nos, ezek, és a főzet alapján ön minden kétséget kizáróan gyermeket vár, ezt megerősíthetem. Gratulálok!

- Ez teljesen biztos? Lehet, hogy csak elrontottam a gyomrom, és…

- Bocsásson meg, hogy félbeszakítom, de a főzet ennyi idő alatt bőven ki szokta fejteni a hatását. Önnél, asszonyom, hatástalan, tehát gyermeket vár.

A gyógyító hangja egyre távolabbról csengett, aztán elhalkult. Elhagyták a szobát, ő pedig magára maradt. A többire nem emlékezett. Talán túlságosan nyers volt, amikor mindenkit kiküldött a helyiségből, nem volt benne biztos. Persze Lucius rövid időn belül tett arról, hogy emlékeztesse. A szobájában kereste fel, a kopogtatással természetesen nem fárasztotta magát. Az ő háza, az ő szabályai – ezt már az elején közölte feleségével.

- Még egyszer ne merészelj ilyen tiszteletlenül viselkedni senkivel, aki a családommal kapcsolatba hozható! Elvetted a nevemet, hát viselkedj is ahhoz méltóan. Nem érdekel, hogy ehhez mennyire kell megerőltetned magad – sziszegte.

- Krugenor gyógyító beszámolt önnek a fejleményekről? – kérdezte megsemmisülten Hermione, nem törődve a fejmosással.

- Gyomorforgató, hogy azonnal megestél. Az óvintézkedésekre nem is gondoltál. Kissé többet vártam az egykori iskola elsőtől.

- Mr Malfoy, ketten vagyunk felelősek a kialakult helyzetért – vágott vissza vörösödő fejjel. – Mit fogunk tenni? Közösen kell döntenünk.

- Döntenünk? Semmiről nem kell döntenünk. Világra hozod a fiamat, de ez nem jelenti azt, hogy akár egy lépéssel feljebb emelkedhetsz hozzám. Sárvérű vagy.

- A gyermek pedig félvér lesz.

- A fiam aranyvérű lesz – sziszegte tagoltan, olyan közel hajolva a lányhoz, hogy orruk szinte súrolta egymást. A váratlan hírtől láthatóan ő sem lett boldogabb, rideg szemei ugyanolyan gyűlölködve tekintettek feleségére, mint annak előtte.

- Nem biztos, hogy fiú lesz – kiáltotta dacosan a férfi után, aki amilyen gyorsan jött, olyan sietve távozott is, hangosan becsapva az ajtót maga mögött.

Nem biztos, hogy fiú. Akár lány is lehet. Az ő gyermeke. És persze Mr Malfoyé. Nem tudta, hogy vajon képes lesz-e valaha is belenyugodni ebbe.

Hosszú hetek teltek el, a helyzet Hermione és Lucius között pedig nem javult. Az egykori griffendéles napjai nagy részét a szobájában, vagy Harrynél és Ginnynél töltötte. Lucius már az elején kikötötte, hogy a lány vendégei semmilyen esetben sem tehetik be a lábukat a Malfoy birtokra, ebből pedig még azután sem volt hajlandó engedni, miután kiderült, felesége állapotos. Hermione minden ellátást megkapott – az utód érdekében. Az előtte álló kilenc hónap már-már kiváltságosnak érkezett, abban azonban biztos volt, hogy amint világra hozza a gyermeket, a férfi ismét semmibe veszi az ő kényelmét vagy lelki békéjét. Pokoli évek várnak rá, ebben biztos volt. Az első néhány nap rengeteget sírt, az egész napot az ágyában töltötte, ételt is csak a benne fejlődő magzat kedvéért vett magához. Végül aztán lassan belenyugodott. Barátai úgy reagáltak a váratlan helyzetre, ahogy előre elképzelte: Harry és Ron teljesen megrökönyödtek, és csak Hermione tudta megakadályozni őket abban, hogy ne támadjanak Luciusra, Luna és Ginny pedig próbálták a legjobb fényben feltüntetni a terhesség tényét. A támogatásuk rengeteget segített a lánynak, azt pedig hamar eldöntötte, hogy történjen bármi, legyenek bárhol, a születendő gyermekének minden szeretetet meg fog adni, hiszen a kicsi nem tehet arról, hová születik. Azt pedig csak remélni merte, hogy Lucius is megszereti majd a csöppséget, főleg, mert a végső csata óta Draco megszakított minden kapcsolatot az apjával. A január és a február a reménykedéssel telt, mert bár Lucius továbbra sem kereste személyesen, a manón keresztül többször is érdeklődött felesége egészsége felől. Az érzékeny hónapokban mindez kissé megmelengette a lány szívét, és bár barátainak sosem számolt be ezekről a férfihoz köthető apróságokról, magában tudta, hogy ez hatalmas előrelépés az előző hónapokhoz képest.

Február eleje volt már, amikor egyik reggel Hermione az étkezőbe lépve Luciusszal találta szemben magát. Íratlan szabály volt, hogy a férfi szinte hajnalban reggelizett, Hermione pedig reggel vagy délelőtt. Ez alkalommal azonban úgy tűnt, Lucius megfeledkezett a saját maga alkotta szabályról.

- Elnézést, én... Majd visszajövök később – motyogta szabadkozva a lány, miközben próbált minél jobban elrejtőzni a köntösébe. Nem számított a ház urának jelenlétére.

- Ne menj. – Lucius hangja az ebédlő ajtajában megállította. Csodálkozva nézett vissza a férfira, aki felállt, és az asztalt megkerülve az ajtóhoz lépett. Azon a reggelen valahogy kevésbé tűnt gyűlölködőnek, mint általában. – Megyek én.

Nem köszönt el, nem bólintott a lány felé, csak kisétált. Nem jegyezte meg, hogy a sárvérű mivoltával Hermione elvette az étvágyát, hogy illetlenül rövid köntösben sétálgat a házban. Egyszerűen nem szólt semmit, távozott a házból.

Aznap délután a Varázsbűn-üldözési Főosztály vezetője kopogtatott a kúria ajtaján. Hermione éppen a könyvtárszobában olvasgatott, amikor Merrow jelezte neki a váratlan látogató érkezését. Csodálkozva lépett be a nappaliba, magában abban reménykedett, hogy Lucius esetleg elkövetett valamit, ami miatt felbonthatják a házasságukat.

- Mrs Malfoy, néhány órája sajnálatos dolog történt. A férje, Mr Malfoy a zsebpiszok közben tartózkodott éppen, amikor az egyik régi ellenlábasával, a halálfalói vádak alól felmentett Thorfinn Rovellel összetűzésbe keveredett. A párbaj hevében pedig Rovel halálos átokkal sújtotta a férjét. Igazán sajnálom, és engedje meg, hogy kifejezzem őszinte részvétemet...

- A férjemet? – kérdezett vissza hitetlenkedve Hermione. – Most akkor mi van a férjemmel?

- Mr Malfoy életét vesztette, de arra kérem, legyen erős...

A rosszullét, ami nem jött akkor, amikor kiderült, kihez kell férjhez mennie, amikor kiderült, hogy gyermeket vár, ez alkalommal bekövetkezett; Hermione ájultan esett össze.