Leírás: Hermione és barátai a hetedévüket töltik a Roxfortban, és bár Voldemortot hónapokkal azelőtt legyőzték, mindez azonban nem jelenti a felhőtlen élet kezdetét, legalábbis az Arany Trió tagjai számára nem. A probléma forrása Perselus Piton, aki még mindig különösen nagy ellenszenvvel viseltetik a három barát iránt. Egyik nap a konfliktus Hermione és a professzor között túlságosan elfajul, az ügybe Dumbledore is kénytelen beleavatkozni, persze a maga nem túl szokványos módján. A saját maga által készített - még sosem szabadalmaztatott - bájitalát fondorlatosan megitatja az érintettekkel, akik néhány órával később a múltban találják magukat, Piton professzor hetedéves korában. Perselus nemhogy kénytelen újraélni a gyűlölt iskolás éveket, még Hermione társaságát is kénytelen elviselni, aki hollóhátas diákként próbál beilleszkedni a számára teljesen ismeretlen világba. Miközben közösen keresik a visszatérésükhöz szükséges ellenbájitalt, talán más felfedezéseket is tesznek; egymással kapcsolatban. A történetet néhány fejezetesre tervezem, tudom, lehetne sablon, de próbálok valami újat alkotni. Véleményeknek igazán örülnék. :) Jó olvasást! :)

-1-

Az apró asztalon egy félig leégett gyertya állt, néhány tankönyv, penna, és egy ív pergamen társaságában.

- GRANGER! – Perselus Piton harsogása felért egy űzött vad üvöltésével.

Az említett hetedéves griffendéles ijedten csapta össze Libatius Tinctor Bájitaltan mesterfokon című művét, a másik kezében tartott, sötétkék tintába mártott penna pedig hatalmas pacát hagyva a félig megírt pergamenre esett.

- Hogy az a…

- Tessék, Miss Granger? – vicsorgott baljóslatúan a professzor.

- Semmi, tanár úr – cincogta a lány.

- Én is így gondoltam – morogta. – Most pedig fél perce van, hogy elmagyarázza, mit keres éjnek évadján az iskolai könyvtárban, melyet Madam Cvikker pontban este nyolckor bezárt. Most, számomra érthetetlen módon, mégis nyitva van, ráadásul nem akárki, egy többszöri kihágáson kapott diák pöffeszkedik benne. Magyarázatot!

- Piton professzor, én nem pöffeszkedem, egyébként pedig nem nevezném többszöri kihágásnak azt, hogy néha segítek befejezni Neville főzetét, vagy, hogy némi plusztudással veszek részt az óráján…

- Pontosan tizenöt másodperce maradt. – A bájitalok mestere nem ordított, még csak meg sem emelte a hangját, a figyelmeztetés mégis olyan vészjósló volt, hogy Hermione arca pipacs színűre változott, és megpróbálta minél kisebbre összehúzni magát. Úgy döntött azonban, hogy hetedéves iskola elsőként és prefektusként végre itt az ideje, hogy életében először kiálljon magáért a férfival szemben, aki sosem ismerte el őt sem diákként, sem pedig emberként.

- Mivel délután hattól este kilencig büntetőmunkán voltam önnél, előtte fél hatig mugliismeret órám volt, a maradék időben pedig a vacsorát lapátoltam magamba, nem volt időm lejönni ezért a könyvért, hogy a ma feladott bájitaltan házi feladatát holnap reggelre elvégezzem – hadarta, és remélte, hogy mondanivalója belefért a kimért időtartamba. Piton sötét tekintetét látva, úgy tűnt, igen.

- Ne próbálja rám fogni, az, hogy képtelen beosztani az idejét, nem az én hibám – szúrt oda jegesen. – Azzal pedig végképp a saját szegénységi bizonyítványát állítja ki, hogy nem átall nyugodtan üldögélni a professzora jelenlétében.

Hermione idegesen ugrott fel, melynek eredményeként a tintásüveg végigfolyt félig megírt dolgozatán. A látvány szívszorító volt, olyan gondos alapossággal vetett papírra minden szót, hogy az legalább egy Várakozáson Felüli érdemjegyet ígért. A professzor szenvtelen, teljesen rezzenéstelen arccal, az érzelmek legkisebb jele nélkül nézte végig a lány személyes katasztrófáját. A griffendéles szemét elfutották a könnyek, melyeket valószerűtlenül sok pislogással próbált leplezni. Pitonnak ez sok volt, sosem bírta elviselni, ha egy diákja annyira elengedi magát, hogy szentimentális zokogásban képes kitörni az ő szeme láttára.

- Na, takarodjon innen, ne is lássam. Húsz pont a Griffendéltől, és holnap este hétkor jelentkezik büntetőmunkára Fricsnél.

- Piton professzor, kérem, ne küldjön el. A szabályzat szerint a könyvet csak Madam Cvikker engedélyével vihetném ki a könyvtárból…

- Ne sorolja nekem az iskolai szabályzatot, jobban ismerem, mint maga – sziszegte dühösen a férfi. Kezdett a szokottnál is jobban elege lenni a lányból, ez az este már így sem a megszokott rend szerint zajlott, de az, hogy Granger még könyörögni sem átall, már az ő kötél idegeinek is sok volt.

- De a dolgozatom… így nem fogom tudni befejezni…

- Azt mondtam, TA-KA-ROD-JON! – tagolta, az utolsó szót pedig már ordította.

Hermione összerezzent a hangos szóra, felmarkolta holmijait, talán még fel is zokogott, és iszkolva távozott a helyiségből.
A bájitalmester megvetően nézett utána; ki nem állhatta a griffendéleseket, de az Arany Trió női tagját a kifejezetten utált emberek között tartotta számon. Az összes griffendélest kivétel nélkül középszerű senkiházinak tartotta, de a Granger lány túltett mindegyiken azzal, hogy folyton az ellenkezőjét próbálta bizonyítani. Az összes tanórán a magasban volt a keze, látszott rajta, hogy erényének érzi a magolást. Egyszerre próbált hollóhátasnak és griffendélesnek tűnni, ráadásul ezt sokszor vegyítette egy kis hugrabugos balfácánsággal, amikor órákon módszeresen kijavította Longbottom hitvány főzeteit. Látszott, hogy a lány hiába próbálkozik, a mardekáros ravaszság legapróbb jelét sem mutatta, olyan nyilvánosan és feltűnően csalt. Ezt nem hagyhatta annyiban, Crak és Monstro főzetét sem javítgatta sosem senki, majd pont a griffendéleseknek, pont Longbottomnak és Grangernek fogja hagyni a megtévesztést!
Nem a tudásvágyával volt problémája, ó dehogy! Néha, ha óra alatt vagy a Nagyteremben rá esett a pillantása, megértette a lányt, hiszen Granger nem volt se feltűnően szép, nem is származott a varázsvilág szempontjából kiemelkedően jó családból, nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen, amivel kitűnhet, az a műveltsége, az esze.
Ha jobban belegondolt, Potter és Weasley mellett nem volt könnyű dolga, Potternek az ölébe hullott minden, tárt karokkal várta őt a világ, a Kis Túlélőt, a fiút, aki hónapokkal korábban végleg legyőzte a Sötét Nagyurat. Weasley aranyvérű, köztiszteletnek örvendő családból származott, apja, és testvérei által ki volt előtte kövezve a minisztériumba vezető út, Granger azonban ilyen szempontból kívülállónak számított, egy mugli születésűnek sosem hullottak csak úgy ölbe a jutalmak.
Tény, hogy a Nagyúr hónapokkal azelőtti bukása nem következett volna be Granger esze és szakértelme nélkül, a leleményességnek azonban akkor sem mutatta a legkisebb jelét sem. Mindezek ellenére Piton – bár sosem mondta volna ki hangosan – biztos volt benne, hogy a fiú egyedül hamar elvérzett volna. A média erről persze tudomást szerzett, fel is kapta Grangert, sőt még Weasleyt, a hű fegyverhordozót is, a Reggeli Próféta egész nyáron az ő képeikkel és nyilatkozataikkal volt tele. Emlékműveket avattak, a világ különböző pontjain mosolyogtak bele a kamerába, ráadásul a Szombati Boszorkány egyik újságírója még a lány szüleit is előrángatta, akik nyilatkozatukban megszeppenve csak azt ismételgették, mennyire büszkék Hermionéra. Fénykép is volt róluk, sötét hajú nő, és világosbarna hajú férfi mosolygott a kamerába, szeretettel fogták közre a lányukat. Piton akkor azt gondolta, ha valaki azon a fotón látja életében először Grangert, kedves, sziporkázó, sőt talán még csinos fiatal hölgynek képzeli. Ő azonban tudta az igazságot, legalábbis az elméjébe beleivódott az, amit igazságnak vélt, miszerint a lány egy elviselhetetlen, öntörvényű, okoskodó csitri, nem több.
Az este folyamán egy pillanatig sem sajnálta Grangert; szabálytalanságot követett el, amiért felelnie kellett. Ez nem magyarázat arra, hogy éjjel a könyvtárban szórakozzon, megzavarva őt, Perselus Pitont az éjszakai őrjáratában. A griffendéles igazi amatőr, az élet pedig kegyetlen, ezt idővel majd a lány is megtanulja. Pedig egykor ő is törekvő volt, neki sem hullottak az ölébe soha az elismerések, és neki még – Grangerrel ellentétben – igazi barátai sem nagyon akadtak… De az már régen volt, és az elmúlt húsz évben minden erejével azon volt, hogy mindezt elfelejtse.
Megrázta a fejét, egy pálcaintéssel eltakarította a földön levő néhány tintacseppet, majd sarkon fordult, kisétált a könyvtárból, és halk kattanással bezárta azt.

A hetedéves Hermione Granger számára nem kezdődött túlságosan fényesen a november eleji, hideg kedd reggel. Először is azért, mert nem az ágyában ébredt.
Demelza Robins és három barátnője fülsüketítő vihogására riadt fel. A klubhelyiség egyik kandalló melletti karosszékében aludt, arccal az asztalra borulva. Ijedten ugrott fel, bal orcája hozzásimult az egész éjszaka írt pergamenhez, fekete tintafoltokat hagyva a lányon.

- Jaj, ne! – nyöszörgött, amikor meglátta a helyenként foltos, elmosódott irományt. Ránézett az órájára, és akkor beigazolódott a legnagyobb balsejtelme: pontosan húsz perce volt, hogy megmosakodjon, reggelizzen, befejezze a házi dolgozatát, és leérjen a pincébe, ahol RAVASZ szintű bájitaltan oktatáson kellett volna részt vennie.

A felsorolt feladatok nyilván nem fértek be az időkeretbe, ezért úgy döntött, szelektál, az étkezést könnyű szívvel kihagyta, és inkább a többi tennivalójára koncentrált.
Számításai szerint pontosan húsz perc elteltével már a pinceteremhez vezető folyosón loholt. Egyetlen egy diák sem várakozott már az ajtó előtt; ez vészjósló jelnek bizonyult. Megérzései nem csaltak, amikor nem túl udvariasan berontott a terembe, legalább egy tucat fej fordult felé, köztük egy félelmetesen hideg szempár: Perselus Piton magasabbnak és fenyegetőbbnek tűnt, mint valaha.

- Tíz pont a griffendéltől a késésért, Granger. Most pedig takarodjon a teremből. – A professzor hangja veszélyesen nyugodt volt, szinte foghegyről vetette oda az utasítást. Hermione levegő után kapkodott, a griffendélesek egy emberként hördültek fel; ilyen vagy ehhez hasonló esemény még sosem fordult elő a pinceteremben.

- De hát… Nekem itt van órám, Piton professzor – cincogta Hermione.

- A RAVASZ szintű bájitaltan óráimra csak a legkiválóbbak járhatnak, mindenkitől megkövetelem a pontosságot, kivétel nélkül. – mondta vontatottan, erősen megnyomva az utolsó két szót, leplezetlenül célozva az Arany Trió tagjaira. – Mivel egyesek – itt jelentőségteljesen Harryre és Ronra nézett – képtelenek a legalapvetőbb fortélyok elsajátítására, félévkor kénytelen leszek megválni a csoport nagy részétől. Mint mondtam, az én órámon csak a legjobb képességű diákok vehetnek részt, és bár maga, Granger, köztudottan el van telve a magolási képességeitől, a késést nem tűröm el, tűnjön a teremből! Azt pedig, hogy véglegesen eltávolíttatom-e az órámról, még meggondolom.

Mielőtt Hermione bármit is mondhatott volna, a mögötte levő ajtó kicsapódott, erősen oldalba vágva őt. Nem, ez nem lehet más csak egy borzalmas rémálom… Elkeseredetten rázta meg a fejét, és kirohant a teremből. A folyosón még hallotta a pergamenek susogását; Piton valószínűleg a házi dolgozatokat gyűjtötte be, amire ő nyilvánvalóan B-t vagy T-t kapott. Bár ha kizárta az óráiról, akkor nem is adhat jegyet…
Merlinre, kizárták! Nem, ez tényleg nem lehet valóságos! Hiszen ha kizárják, akkor nem tehet vizsgát, és ha nem teheti le a RAVASZ-t bájitaltanból, akkor nem fogják felvenni az Auror képzőbe, és minden jövőről alkotott elképzelése szertefoszlik…
A londoni Auror képzőbe csak a legjobb diákok kerülhetnek be, oda még a hírnevével vagy egy esetleges protekcióval sem kerülhetne be. Nem mintha ez valaha is megfordult volna a fejében, ő, Hermione Granger világéletében becsületes volt, még a dolgozatoknál sem csalt soha, amit megszerzett, azt mind tisztességes munkával érte el.
Elkeseredetten rótta a kihalt folyosókat; mindenki órán volt. Még sosem fordult elő vele, hogy kihagyta a tanítást vagy akár egyetlen óráról is lógott volna; még csak el sem késett soha. Ha beteg volt, akkor sem hagyott volna ki egy napot sem, annyi tanulnivalója volt, nem engedhette meg magának, hogy bármiről is lemaradjon.

- Nahát, Hermione, maga mit keres itt? Nem órán kellene lennie? Rosszul érzi magát, netán? – A kérdések csak úgy záporoztak, Hermione pedig erőtlenül felnézett: könnyes szemein keresztül először csak egy félhold alakú szemüveget, és egy égkék szempárt látott, de így is felismerte az illetőt.

- Igazgató úr, én nem lógok vagy ilyesmi, hanem Piton professzor kidobott az órájáról, én pedig… – Képtelen volt folytatni a mondatot, ismételten elfogta a sírás, arcát a kezébe temette. Szégyellte, hogy pont Dumbledore professzor előtt kezd el bőgni, mint egy gyerek, de hiába, ahogy a kilátástalan helyzetére gondolt, minden elveszettnek tűnt. Hallotta, ahogy az igazgató egy varázsigét motyog, és néhány másodperccel később egy hatalmas kockás zsebkendőt nyomott a lány kezébe. – Köszönöm.

- Most pedig mesélje el, mi történt. Mi oka lehetett a professzornak arra, hogy kitegye magát az órájáról? – tárta szét a kezeit. – Feltételezem, nem próbált meg csalni, és nem is zavarta a tanítást zajongással.

- Elkéstem – szipogta, és érezte, hogy megint elöntik a szemét a könnyek. – A professzor azt mondta, hogy félév után nem járhatok be az órájára, és így nem tehetem le a RAVASZT, de akkor nem válhatok soha aurorrá…

- Nahát, egy késés még nem kizáró ok – rázta a fejét Dumbledore.

- Piton professzornál az! Ki nem állhat, pedig a késés is miatta volt, mert tegnap nála voltam büntetőmunkán, és ezért kellett este besettenkednem a könyvtárba, és amikor rajtakapott kifolyt a tinta a dolgozatomra, újra kellett írni, egész éjjel írtam, de még így sem jutottam a végére, és hajnalban véletlenül elaludtam, és…

Az ősz igazgató türelmesen hallgatta végig a történetet, néhol biccentett egyet vagy összeráncolta a szemöldökét. Csak akkor szólalt meg ismét, amikor a lány a mondanivalója végére ért.

- Megpróbálok beszélni Perselusszal, majd tájékoztatom az eredményről. Rettentően makacs ember, rettentően makacs… Este hétkor, vacsora után várom az irodámban. Bátorság, Granger kisasszony, bátorság – veregette meg a lány vállát, miközben barátságosan hunyorgott rá félhold alakú szemüvege mögül, majd sarkon fordult, és korát meghazudtoló fürgeséggel eltűnt az egyik folyosó végi elágazásban.

Amint az igazgató távozott, az órák végét jelző csengő megszólalt; a diákok kitódultak a folyosóra, ő maga pedig az üvegházak felé vette az útját, nem akarta még egyszer átélni a késés okozta megaláztatást, magában pedig áldotta az eszét, hogy a hetekkel azelőtt gyógynövénytanból feladott házi dolgozatot már hétvégén megírta.

Már a csípős novemberi hidegben sétált, amikor két barátja utolérte:

- Piton egyszerűen nem normális!

- Áh, csak hozta a szokásos formáját. A vén denevér mintha még dühösebb lenne ránk azóta, hogy a figyelem középpontjába kerültünk. Csak tudnám, hogy miért! – morfondírozott Ron. – Hiszen a lehetősége neki is megvolt, nyilván iránta is érdeklődtek az újságok, kulcsszerepe volt Voldemort legyőzésében...

- Mintha mi annyira élveznénk ezt a felhajtást – dühöngött Harry. Hermione tudta, mire gondol; a fiúnak az utóbbi néhány hónapban szinte egy perc nyugta sem volt, egész nyáron akaratán kívül a figyelem középpontjában volt, ami erőteljesen rányomta a bélyegét a Ginnyvel való kapcsolatára. A fiatal pár szinte sehol nem bújhatott el a kíváncsi szemek elől, egyedül az iskola kezdetekor, a Roxfortban leltek részleges nyugalomra.

- Beszéltem Dumbledore professzorral – szólalt meg hirtelen Hermione. Barátai csodálkozó tekintetét látva gyorsan folytatta. – Nem én kerestem meg vagy ilyesmi. Egyszerűen összefutottunk a folyosón, és megkérdezte, mi a baj, én pedig elmondtam. Azt ígérte, megpróbál beszélni Pitonnal, ez még szerinte is túlzás, pedig ő szinte sosem szól bele a tanárok oktatási módszereibe.

- Akkor semmi baj nem lesz! – derült fel Ron arca. - Az öreg Dumbi biztosan talál megoldást, ő mindenkire tud hatni, még a vén denevérre is.

- Ne nevezd vénnek, Ron! Egyáltalán nem öreg – csattant fel a lány. Maga is megdöbbent, mennyire zavarta barátja megjegyzése.

- Na, nehogy már megvédd, ennyire még te sem lehetsz jámbor lelkű, Hermione! – kiáltotta felháborodottan a fiú. – Mi van, Harry, te meg sem szólalsz?

- De de... Csak azon gondolkodtam, hogy ha Dumbledore kitalál valamit, az nem feltétlenül tartozik a szokványos megoldások közé...

- Hát, ebben az esetben nem nagyon lehet más választása, meg kell mondania Pitonnak, hogy ilyet egyszerűen nem tehet. De kár is ezen gondolkozni, majd este mindenről beszámolok. Most inkább azt mondjátok el, hogy a dolgozatotokban ti a gyömbérgyökér vagy pedig a százszorszép gyökér emberekre gyakorolt hatásait fejtettétek ki jobban? Én írtam vagy negyven sort a gyömbérgyökér tulajdonságairól, de a...

- Merlinre, Hermione, lazíts már egy kicsit. Egy karton csokibékában fogadok, hogy ez a dolgozatod is kiváló lesz.

*

Hermione pontban este hét órakor megállt a kőszörnyek előtt. Pillanatokkal később jött csak rá, hogy az igazgató elfelejtette közölni vele a jelszót. Kétségbeesetten dobbantott egyet, még egy késés egy nap alatt már elviselhetetlen lett volna.

- Elnézést, én csak... Találkozóm van Dumbledore professzorral, kérlek, engedjetek be! – A kőszörnyekhez való könyörgés hatástalannak bizonyult, ráadásul a griffendélesnek közönsége is akadt a megalázó helyzetben.

- Maga teljesen megbolondult, Granger? Lehetne annyi esze, hogy rájön, Dumbledore irodájába nem juthat be puszta könyörgéssel semmiféle hívatlan vendég.

- Én igenis meg vagyok invitálva, az igazgató úr hét órára vár – vágott vissza felbátorodva a lány.

- Milyen érdekes! – ráncolta a homlokát a bájitalok mestere, ajkai még vékonyabbnak tűntek így. – Érdekes, ugyanis engem is hét órára rendelt ide. Van ennek köze a reggeli incidensünkhöz, Granger?

Mielőtt Hermione bármit is válaszolhatott volna, az irodába vezető ajtó hirtelen felpattant, fentről pedig az igazgató derűs kiáltása hallatszott:

- Gyertek, csak gyertek! Hét óra van, semmi szükség lent várakozni.

Piton dühösen grimaszolt egyet, és egy türelmetlen kézmozdulattal jelzett a lánynak, hogy menjen előre.

- A jelszó egyébként mentolos fogselyem – szűrte a fogai között felfelé menet. – Szégyen, hogy maguk griffendélesek mennyire elveszetté válnak bizonyos helyzetekben.

- A mardekárosok pedig bizonyos helyzetekben inkább kereket oldalnak – jegyezte meg alig hallhatóan a lány, de mire a férfi bármit is válaszolhatott volna, felértek a fényben úszó irodába.

- Szép jó estét mindenkinek! Töklevet?

- Öhm, nem kérek, köszönöm – rázta meg a fejét zavartan Hermione. Piton válaszra sem méltatta a kérdést.

- Mindannyian tudjuk, miért vagyunk ma itt...

- Nem, Albus, nekem nem fér a fejembe, hogy minek kellett mindkettőnket iderángatnod. Ez Granger és az én ügyem, a döntésemet pedig már meghoztam.

- Engedd meg, kérlek, hogy befejezzem – hunyorgott rá az ősz varázsló. – Szeretném, Perselus, ha megmondanád Miss Grangernek, hogy a fenyegetőzéseid alaptalanok voltak, és eszed ágában sincs kitenni őt az óráidról, hiszen mindannyian tudjuk, mekkora szüksége van Hermionénak a RAVASZ vizsgára bájitaltanból.

- El kell, hogy keserítselek, Albus. Eszem ágában sincs megmásítani a döntésemet, Granger ki van rúgva az órámról, nincs apelláta! A viselkedése minősíthetetlen, a...

- A jegyei pedig kiválóak. És azt hiszem, a viselkedésére sem lehet nagyobb panasz, mint más diákokéra, gondolok itt például a mardekárosok viselkedésére. Milyen jellegű büntetést is kapott Vincent Crak a múlt héten, amikor két elsőévest megfosztott az édességeiktől? Öt pont levonást, és egy estés büntetőmunkát?

A nyilvánvaló igazságtalanság hallatára Hermione akaratlanul is felhördült, de a professzora szúrós pillantását látva gyorsan lehajtotta a fejét.

- Ez nem tartozik ide, Albus. Az pedig, hogy milyen módon fenyítem a házamba tartozó végzősöket, csak rám tartozik.

- Igazad van, azonban van még egy okod arra, hogy visszainvitáld Miss Grangert az óráidra.

- Nem értem, miről beszélsz.

- Megmentette az életedet.

Perselus Piton arca az este folyamán először elsötétült, érezte, hogy csatát vesztett. Granger valóban megmentette, amikor a Szellemszálláson Nagini, Voldemort utasítására többször is megmarta, csak a lány lélekjelenlétének és szakértelmének volt köszönhető, hogy túlélte a támadást. Na, és a Granger táskájában tartott zsugorított bezoártól, ami Merlin tudja, mit keresett a lánynál.

- Így van, Perselus, te azóta is Miss Granger lekötelezettje vagy.

- Jaj, ne, igazgató úr, ez annyira kínos! – vágott közbe hirtelen Hermione. – Én nem azért mentettem meg a professzor életét, mert bármiféle ellenszolgáltatást várnék el tőle. Egyszerűen csak tettem, amit tennem kellett, amit bárki tett volna a helyemben. Éppen volt nálam egy bezoár, tudtam pár varázsigét, és...

- És ha ön nem lett volna, akkor Piton professzor bizony már máshonnan nézne minket. Ne haragudj Perselus, de ez az igazság – nézett jelentőségteljesen a férfira.

Piton láthatóan kettős érzésekkel küzdött: egyrészt gyűlölte, ha beleszóltak a döntéseibe, másrészt azonban Albusnak igaza volt, akármennyire is nem akarta, Granger adósává vált. Magában gyorsan mérlegelte a lehetőségeit, de egyik sem tűnt túlságosan biztatónak.

- Rendben, Granger, nem zárom ki az óráimról, azonban ha még egyszer késésen kapom, ne is álmodjon többet RAVASZ vizsgáról – morogta.

- Nahát, ez egész könnyen ment, nem számítottam ilyen gyors eredményre – lelkendezett Dumbledore, miközben pálcát felemelve egy ezüsttálcát, és rajta három kristálypoharat lebegtetett a helyiségbe. – Amondó vagyok, hogy igyunk a gyors megállapodásra! Ez a legjobb fajta gyömbérlevem, meg kell ízlelnetek.

- Csak mert rettentő szomjas vagyok – közölte sötéten Perselus, miközben elvette az előtte lebegő poharat.

- Egészségetekre! – mosolygott az igazgató.

Néhány perccel később, amikor már mindhárom pohár üres volt, Piton megszólalt:

- Akkor, ha lehet, mennék, ezernyi dolgom van még, nem érek rá lábat lógatni, úgy, ahogy egyesek. Granger, maga velem jön, a büntetőmunkája még nem ért véget, ma üstöt fog pucolni a bájitalteremben. Kézzel, pálca nélkül.

A lány bólintott, megköszönte az igazgatónak az italt és a közbenjárást, majd a professzor nyomában távozott.
Piton dühösebbnek tűnt, mint valaha, látszott rajta, hogy gyűlöli, ha sarokba szorítják. Hermione érezte, hogy ezen az estén durvább és fárasztóbb feladatot kap, mint valaha.

Nem tévedt, a terembe lépve üstök tucatjait pillantotta meg, melyekbe szinte beleragadtak a rosszul elkészített bájitalok, ami ráadásul borzalmas, orrfacsaró szaggal járt.
Piton egy vödör vizet, tisztítószert és egy rongyot varázsolt elő, ráförmedt a griffendélesre, hogy azonnal kezdje a munkát, ő maga pedig a tanári asztalhoz ment, és nekifogott a halmokban álló javítatlan dolgozatoknak.

Hermione nekilátott, egy nehezebbnek tűnő üsttel kezdte. Már vagy tíz perce sikálta, amikor hirtelen elsötétült előtte a világ; azt hitte elájul, azonban egy pillanattal később a rosszulléte már sehol sem volt, ahogy az üstök sem.
Meglepődve pillantott körbe a teremben, félt, hogy a professzor az üstök eltűnéséért is őt hibáztatja majd, a férfi azonban sehol nem volt, a helyén, a tanári asztalnál egy vékony, magas, fekete hajú fiú ült.

- Merlinre, te meg ki vagy? – Hermione nagyot ugrott ijedtében a mellette álló fiú láttán. El nem tudta képzelni, hogy kerülhetett hirtelen a semmiből mellé, emellett pedig Piton professzor hiánya is aggasztotta.

- Granger, ne szórakozzon velem! Tizenöt pont a Griffendéltől a figyelmetlenségért, és örüljön, hogy ennyivel megúszta.

- Nagyon vicces vagy, mondhatom – horkantott a lány, majd elismerően a fiúra nézett. – Bár meg kell, mondjam, eléggé hitelesen alakítod a vén denevért, ha nem sértelek meg, még hasonlítasz is rá. De ki vagy te, és, hogyan kerültél ide? Te tüntetted el az üstöket? A professzor bármelyik pillanatban bejöhet, és tudod, milyen, képes lesz téged is befogni üstöt pucolni. Na, nem mintha zavarna, legalább hamarabb végzünk.

A fiú már épp készült volna egy csípős visszavágásra, amikor pillantása hirtelen a kezeire tévedt. Szemei kikerekedtek, ő maga pedig hitetlenkedve megrázta a fejét, becsukta a szemét, majd újra kinyitotta; semmi változás. Nem, az nem lehet, hogy az, amivel az irodában koccintottak…

- Granger, adjon egy tükröt.

- Nincs nálam.

- Ne szórakozzon, a maga korabeli libák egyszerre hármat is tartanak maguknál – bosszankodott.

- Hát, én nem. Ha nézegetni akarom magam, ott vannak a mosdóban a tükrök, na, nem mintha ilyesmire lenne időm tanítási időben – húzta fel az orrát, erősen megnyomva az utolsó két szót. – De tudok transzformálni, McGalagony professzorral pont a napokban tanultuk. Egyébként meg abbahagyhatnád a magázást, annyira már nem vicces.

Táskájából elővette pálcáját, majd néhány könyvet. Gondterhelten forgatni kezdte az olvasmányokat, magában motyogott, végül kiválasztott egyet, és keserves arccal, mintha legalábbis állatot kínozna, lapos tükörré változtatta azt, majd átnyújtotta a fiúnak.
Nem is értette, miért segít egy idegennek, aki ráadásul nem volt túl bizalomgerjesztő, morcosnak, udvariatlannak és ellenszenvesnek hatott.

- Tessék, itt van, de vigyázz rá, és ha lehet, add vissza hamar, mert még ma ki szeretném olvasni azt a könyvet. Egyébként pedig ne grangerezz, hanem áruld el ki vagy te. Még sohasem láttalak az iskolában, pedig egyidősnek tűnsz velem…

A fiú bármiféle válasz vagy köszönetmondás nélkül elvette a tükröt, és lassan, nagyon lassan az arcához emelte. Mindeközben a szemeit csukva tartotta, penge vékony ajkai néhány szót formáltak némán. Lassan, nagyon lassan nyitotta ki a szemét, Hermione nem is látta, mert a könyv méretű tükör teljesen eltakarta a fiú arcát. Összehúzott szemmel méregette a váratlan látogatót, pálcáját közben görcsösen markolta. Háború vége ide vagy oda, egy idegen megjelenése a Roxfortban még békeidőkben sem keltett megnyugvást.
A tükör hirtelen a földre esett, és nagy csörömpölés kíséretében ezer darabra tört. Hermione felszisszent a látványra, kétségbeesetten szeretett könyve fölé görnyedt, pálcájával elmotyogott egy Reparo-t, majd a tükröt visszatranszformálta az eredeti mivoltává. Óvatosan, mintha egy törékeny csecsemő lenne, végigsimított a borítóján, és gondosan a táskája jótékony biztonságába helyezte.

- Mondtam, hogy vigyázz rá! – füstölgött a fiú felé fordulva. – Felfoghatatlan, hogy lehet valaki ennyire kétbalkezes. Csak nem elájultál a szépséged láttán? Most már igazán elárulhatnád, ki vagy, mert… mert csak egy szavamba kerül, és idecsődítem a tanárokat. Mégis kinek az egyenruháját vetted fel? Prefektus vagyok, ezt jelentenem kell Dumbledore igazgató úrnak…

- Az a vén bolond kor-korrigálót itatott velem, és… – Kétségbeesetten nézett körbe, többször körbejárta a bájitaltermet, alaposan megfigyelve mindent, mintha keresne valamit, arca pedig minden másodperc elteltével egyre jobban eltorzult. Aztán, mintha hirtelen megvilágosodott volna, a bejárathoz sietett, és az ajtó mellé kifüggesztett teremórarendet kezdte tanulmányozni.

Hermione értetlenül nézte, és bár a józan esze azt súgta, hogy azonnal fegyverezze le az idegent, a kíváncsisága erősebbnek bizonyult, azonban a szemét egy pillanatra sem vette le róla.
Az idegen egyébként is sápadt arca, még jobban elfehéredett, a látottak nyilvánvalóan sokkolták, bár a lány el sem tudta képzelni, mi lehet borzalmas egy teremórarendben azon kívül, hogy a végzősök számára mindössze heti négy fakultáció volt bejelölve.

- NEEEM! – Az üvöltés váratlan volt, és rémisztő, akárcsak a fiú holtra vált arca. Hermione azonban nem tétovázott, kihasználva a pillanatnyi fejetlenséget, egy Capitulatusszal lefegyverezte a fekete hajút. Amint a másik pálcája a kezébe repült, jóval nagyobb biztonságban érezte magát, mint azelőtt.

A fiú mindezt észre sem vette, vagy ha fel is tűnt neki, nem tudatosult benne, váratlan felfedezése sokkal inkább lekötötte a figyelmét.

- Ha ezt Piton professzor meghallja… márpedig biztosan meghallotta, ebben biztos vagyok. Te nyilván nem ismered, különben nem kurjongatnál ilyen bátran. Ő a Roxfort legborzalmasabb tanára. Persze a szakértelme és a tehetsége vitathatatlan, bámulatos, mennyire művelt. Ha nem lenne egy elviselhetetlenül kegyetlen, mogorva, részrehajló ember, még akár a kedvenc tanáromnak is mondanám. Persze neki csak a mardekárosai számítanak, azt hiszem, eret vágna, ha egy griffendéles akár csak egy kicsit is kedvelné…

- Azért tűnök ismeretlennek, mert én vagyok Perselus Piton – szűrte a fogai között. Láthatóan az elmúlt percekben élte át élete hatalmas kínjainak egyikét.

- Haha, bizonyítsd be – forgatta a szemét Hermione. Élvezte, hogy pálcája elkobzásával sakkban tartja a fiút, úgy döntött, addig is szóval tartja, amíg meg nem jelenik egy tanár, lehetőleg az eredeti Piton professzor. Na, ő – gondolta a lány – biztosan jól helyretenné az idegent. Kajánul elmosolyodott a gondolatra, elképzeléseiből a fiú felcsattanó hangja zökkentette ki.

- Elsős korában a legelső bájitaltan órán három kérdésemre is betéve tudta a választ. A három kérdés az ürömtea és aszfodéloszgyökér kölcsönhatásáról, a bezoár mivoltáról szólt, valamint a sisakvirág és farkasölőfű közti összefüggésre vonatkozott.

- Ez… erre bárki tudhatja a választ, legalább tizenöten voltunk akkor a teremben – rázta a fejét hitetlenkedve, bár tudta, mekkora sületlenséget beszél, hiszen miféle kívülálló emlékezne egy hét évvel azelőtti buta közjátékra?

- A leghőbb vágyam, a sötét varázslatok kivédése poszt átvétele.
- Ezt pedig mindenki tudja, ahogyan azt is, hogy sosem fogja megkapni az állást. Mármint a tanár úr, nem te – nézett végig szúrósan a fiún, akinek az arca elsötétült a nyilvánvaló sértés hallatán.

- Én vagyok a Félvér Herceg, a Bölcsek Kövének védelme érdekében bájitalos rejtvényt készítettem, ötödévben okklumencia órákat tartottam Potternek, néhány napja pedig rajtakaptam éjszaka a könyvtárban, ezért büntetőmunkára küldtem – sorolta szárazon. – Legutóbb pedig Dumbledore irodájában voltunk együtt, ahol az a vén bolond koccintott velünk, én pedig botor módon elfogadtam a poharat, amelyben minden jel szerint egy jó nagy adag Kor-korrigáló, és valamiféle évtizedugró, még általam sem ismert főzet volt, ezért most itt vagyunk, az én időmben, hetedéves koromban…

- Micsoda? – Hermione úgy nézett rá, mint akinek teljesen elment az esze.

Ha a fiúnak az volt a célja, hogy összezavarja, az maradéktalanul sikerült is. Idegesen közelebb lépett, egyik kezében a professzornak mondott alak, másik kezében a saját feltartott pálcáját szorongatva. Amikor az idegen mellé ért, pálcás kezével intett, hogy menjen arrébb. Jobbnak látta megtartani a kellő távolságot, azonban arra fokozottan figyelt, hogy a fekete hajú véletlenül se kerüljön a háta mögé. Félszegen rápillantott az ajtó mellé kifüggesztett pergamenre, de semmi furcsát nem látott rajta, ugyanúgy évfolyamok, és a bájitaltan órák időpontjai voltak rajta.

Felhúzott szemöldökkel nézett a fiúra, aki idegesen szólalt meg:

- A dátumot nézze, maga ostoba! – Szinte köpködte a szavakat.

Hermione már egy csípős visszavágáson gondolkodott, amikor megakadt a szeme pergamen tetején:

Teremórarend, bájitaltan 1977-1978

- Na, nem, ez viccnek is túl erős… Biztos te bűvölted meg, hogy megtévessz! Igen, nincs más magyarázat, ez csak a te műved lehet.

- Magánál van a pálcám, Granger…

- Idejössz, eljátszod Piton professzort, holott nyilvánvalóan látszik, hogy nem vagy több mint egy tízen akárhány éves idegen…

- Úgy látom, ha ostobaságról van szó, akkor minden idősíkon brillírozik – sziszegte dühösen a fiú, Hermione pedig megállapította, hogy ilyenkor valóban kísértetiesen hasonlít a rettegett professzorra. Tovább gondolkodni azonban nem volt ideje, mert a fekete hajú erősen megragadta a csuklójánál fogva, feltépte az ajtót, és a lányt maga után húzva, elindult a pincéből felfelé vezető lépcsőkhöz.

Felérve Hermionéban azonnal tudatosult, hogy valami nem stimmel: este volt, szinte teljesen sötét, amikor Piton utasítására a pincébe ment üstöket pucolni, a folyosó azonban, ahová a fiú felcipelte, világos volt, és határozottan nem a falakat övező fáklyáktól; a novemberi napsugarak fénybe vonták az iskolát.

- Ez meg mit jelentsen? Piton professzor este küldött le a büntetőmunkára, vacsora után, alig néhány órája. Vagyis… Merlinre, most már azt sem tudnám megmondani, mikor történt az egész! Teljesen összezavarodtam. Felmegyek a klubhelyiségbe, Harryékkel majd biztos kitalálunk valamit. – A lány már épp indult volna, amikor a vékony, bár meglepően erős kezek visszahúzták.

- Nem megy sehova, maga féleszű! – sziszegte dühösen a fiú. Hermione ismételten megállapította, hogy valóban kísértetiesen hasonlít a professzorra. – Ha az eddig látottak igazak, és nem csak egy ormótlan tréfa részei, akkor a klubhelyiségében legfeljebb azt az idióta James Pottert, meg a pökhendi barátait találná. Senki nem láthat meg minket, de legfőképpen magát nem. Ha bárki, aki ismeri magát a mi jövőnkben észreveszi, az katasztrofális következményekkel járhat. Gondolom, nem kell sorolnom magának az időnyerő rizikóit. Az ilyesfajta visszatérésről a múltba még nem készült általunk ismert, nyilvánosságra hozott feljegyzés, de meggyőződésem, hogy a veszélyek ugyanúgy adva vannak. Továbbá…

- Álljon meg a menet! Most azt mondja… A fenébe is azt mondod, hogy nincs semmilyen ismert bájital, varázsige vagy bármi más varázstárgy, amellyel – az időnyerőt leszámítva – vissza lehet térni a múltba, ráadásul ilyen távoli időkbe?

- Akárhol is vagyunk, a magázást elvárom a diákomtól, Miss Granger – vicsorogta a fiú, gúnyosan megnyomva az utolsó előtti szót.

- Te jó ég, tényleg maga az! – Hermione teljesen elsápadt, az ájulás pedig ez esetben valódi volt. Percekkel később a földön ébredt, a feje azonban valami puhán volt; a fiatal Piton a karjaiban tartotta őt. Zavartan fészkelődni kezdett, és amikor a fiú látta, hogy jobban van, sietve megszakított vele minden testi kontaktust. Képtelen volt megállni, a rádöbbenés annyira megrázó volt, hogy sírva fakadt. – Most mi lesz?

- Hagyja ezt abba! – förmedt rá a fiú, a részvét legkisebb jele nélkül. – Én ugyanolyan pácban vagyok, mint maga, a bömbölést nem tűröm el. Most megpróbáljuk kideríteni, mit itatott velünk a vén bolond. De ameddig csak lehet, feltűnésmentesen kell viselkednünk. Jöjjön velem, tudok egy néptelenebb helyet!

Hermione – később, amikor visszaemlékezett, maga is meglepődött ezen – szó nélkül követte a professzort, és egy pillanatra úgy érezte, bármilyen kilátástalan is a helyzet, egy okos, igazán okos férfi mellett talán hamar megtalálják a megoldást, és végre mindketten visszamehetnek: haza.