A történetet George deValiert írta, én csak fordítom. A szereplők Himaruya Hidekaz karakterein alapulnak.

Ez a fanfiction az Auf Wiedersehen, Sweetheart kísérőtörténete. George deValiert-nek több olyan írása van, melyekhez Vera Lynn dalai adták az ötletet, aki a második világháború idején volt híres énekesnő Angliában, így a történetek is ebben az időben játszódnak. A történetek sok helyen összekapcsolódnak, ezt ezen a fanfic-en különösen jól fogjátok látni, ha olvastátok az Auf Wiedersehen, Sweetheart-t, de ha nem, úgy is teljesen érthető a történet.

YouTube /watch?v=c9V64EPA4NU

1939 tavasza
Olaszországban, egy kis faluban

.

-Lovino!-

Lovino nem fordult meg, ügyet sem vetett a háta mögött loholó és a nevét kiabáló Feliciano-ra, szemét a keskeny földútra szegezte, kezei mérgesen ökölbe szorultak, fogait összeszorította. A Nap fényesen ragyogott a fejük felett és langyos szellő fújdogált, a tavasz könnyed illatait hozva. Lovino alig vett tudomást erről. Agya még mindig azon járt, mik is történtek ma reggel a piacon. Minden áldott nap ugyanazt hallgatta. „Kis Feliciano, ma a legjobb árumat adom neked!"… „Oh, nem is mondtad, hogy ilyen aranyos öcséd van, Lovino!"… „ Még kérsz paradicsomot? Neked, Feliciano, feltétlenül jár!" Lovino megszokta, hogy a testvére társaságában észre sem veszik, de néha besokallt. Ilyenkor arra vágyott, hogy valami történjen errefelé: valami fontos dolog, amiben neki is szerep jut, és így ki tud lépni a mindig aranyos, mindig édes öcsikéjének az árnyékából, akit mindig mindenki észrevesz.

-Lovino, várjál már! Lovi… ARGH!-

Lovino gyorsan megfordult a kiáltást hallva, és látta, hogy Feliciano elterülve fekszik a földön. Lovino gyomra kissé összeszorult a látványra, visszarohant, és gyorsan a testvére mellé térdelt. -Feli, nem esett bajod?-

Feliciano lassan feltérdelt, leporolta magát, és vidáman elmosolyodott.
- Nem kéne ilyen gyorsan menned, Lovino! Nekem nincsenek olyan hosszú lábaim, mint neked, és nem tudok veled lépést tartani, és nem hiszem, hogy mindig meghallod, mikor szólok neked, és akkor ilyen balesetek történnek, de nem baj, mert nem hiszem, hogy megsérültem volna, csak... Nézd! lehorzsoltam a térdemet, nem gondolod, hogy orvoshoz kéne mennem?

Lovino a szemét forgatva segítette fel a testvérét. - Ne butáskodj, nem lesz semmi bajod! - Miért is van az, hogy képtelen sokáig haragudni az öccsére? - Ne haragudj, hogy olyan gyorsan mentem! - Feliciano akkor sem engedte el Lovino kezét, mikor már lábra állt, hanem vidáman lóbálta karjaikat, ahogy mentek az úton. Lovino bosszúsan csóválta a fejét. A tizennégy éves öccse teljesen úgy viselkedik, mint egy gyerek. Nem csoda, hogy a piacon a falubeliek olyan „cukinak" tartják. Lovino alig volt idősebb nála egy évvel, és mégis felnőttnek érezte magát mellette, okosnak, felelősségteljesnek. De azért hagyta, hogy Feliciano fogja a kezét, és úgy mentek végig az országúton, és fordultak rá a házukhoz vezető kis ösvényre.

- Megjöttünk, Nagypapa!- Kiáltotta vidáman Feliciano, ahogy belépett az ajtón.

- Jó hogy megjöttetek srácok!- Róma nagypapa felállt az asztal melletti székből. Lovino elhallgatott, mikor észrevette, hogy egy férfi ül szemben, az asztalnál. Sötét hajú, kopottasan öltözött, olajbarna bőrrel, és tágranyílt, ragyogó szemekkel. A fiatal férfi megragyogtatta feléjük vidám mosolyát, de Lovino gyanakodva figyelte.

- Te meg ki a fene vagy?

Róma Lovino-ra nézett. - Vigyázz a szádra, fiatalúr! - Lovino összefonta a karját és a mennyezetet bámulta mogorva tekintettel. - Ő az én barátom. Antonio Fernandez Carriedo.-

Feliciano teljesen megdöbbent. -Antonio... Fernando…

- Ezt le kellene írnod.- Mondta Lovino.

- Hívjatok Antonio-nak.- A férfi felállt. Lovino hátrált egy lépést.

Róma büszke mosollyal lépett az unokáihoz. - Antonio, ő Lovino, az idősebbik unokám, és a kis Feliciano.-

Antonio a kezét nyújtotta Feliciano-nak, aki óvatosan kezet rázott vele. -Örvendek a találkozásnak, Feliciano!- Antonio kicsit akcentussal beszélte az olaszt.

- Szia! Furcsán beszélsz.-

Antonio nevetett. -Bocsánat az akcentusomért. Spanyolországból jöttem, és ritkán beszélek olaszul.-

Feliciano megdöbbent. -Spanyolországból? Jé! Te bikákkal verekszel? Minden spanyol bikákkal harcol. Olvastam egyszer egy könyvben, képek is voltak ott, de nagyon szomorú lettem, mert szegényeket leszúrták, és ez olyan borzalmas volt, és a végén sírtam, mert ez annyira szörnyen aljas, és rossz dolog és... és … és olyan borzasztó volt…- Feliciano sebesen pislogott, és szipogott. - Nagypapa, azt hiszem, hogy nem kedvelem az új barátodat.- Lovino megrúgta Feliciano lábát.

Antonio ismét nevetett, szélesen, és vidáman. Valami különös okból Lovino szíve gyorsabban kezdett dobogni erre a hangra. - Feliciano, nem minden spanyol bikaviador. Esküszöm neked, hogy egy bikát sem bántottam életemben!

Feliciano megkönnyebbülten mosolyodott el. - Jaj de jó! Akkor minden rendben van, és nagyon sajnálom, hogy azt mondtam, hogy nem kedvellek, mert éppen hogy nagyon rokonszenves vagy!

Antonio nevetett Róma pedig elragadtatva nézett a kisebbik unokájára. Lovino a lábaival kopogtatott, és a szemeit forgatta. Na, helyben vagyunk. Az édes kicsi Feliciano szerzett egy újabb rajongót.

- Hát, hogy te milyen cuki vagy!- mondta Antonio. Feliciano oldalra billentette a fejét, és elmosolyodott. Lovino dühösen nézett félre, és mikor visszafordult látta, hogy Antonio a kezét nyújtja neki. Lovino szemei kikerekedtek, agya lefagyott, és kezeit a háta mögé kapta. Antonio mosolyogva húzta vissza a kezét. - Örülök, hogy találkoztunk, Lovino.-

Lovino győzködte magát, hogy mondjon valamit. Bármit, csak nyissa ki a száját. Na, a fene essen belé. -Mi a fenét keresel itt?

Róma nagypapa lekevert neki egy pofont. - Ne legyél neveletlen, Lovino. Antonio üzleti megbeszélésen van itt.

Lovino a földet bámulta, és majd elsüllyedt szégyenében. - Megbeszélés? A gazdasággal kapcsolatban?- Óvatosan megdörgölte az arcát.

- Valami ilyesmi. Fiúk, menjetek, és kezdjétek el a vacsorát főzni, amíg mi befejezzük a beszélgetést. Nem akarunk untatni benneteket!

- Csinálhatunk pasta-t?- érdeklődött lelkesen Feliciano.

- Ez nagyszerűen hangzik!- mosolygott Róma megbocsájtóan. Feliciano vidáman átszökdécselt a konyhába, de Lovino egy pillanatra megállt, és óvatosan figyelte Rómát és Antonio-t. Nem tudta, miről szól ez a megbeszélés, de esküdni mert volna, hogy semmilyen „üzlethez" nincsen köze. Arra is mérget vett volna, hogy Róma nagypapa semmit nem fog mondani neki erről. Bármennyire is felnőttnek érezte magát Feliciano-hoz képest, Róma nagypapa mindig csak gyerekként kezelte.

- Valami baj van, Lovino?- Kérdezte Róma kedves hangon, de szemei figyelmeztetően villantak.

-Nincs. - mondta Lovino halkan. - Megyek és segítek Feliciano-nak. - És kiment a szobából hátra sem nézve. De ahogy bezárta maga mögött a konyhaajtót, gyorsan előkapott egy borospoharat, a száját az ajtóra tette, a talpát pedig a füléhez szorította. Feliciano, aki éppen a vizet tette fel forrani a tűzhelyre, felnézett.

- Nem hiszem, hogy ezt kellene csinálnod, Lovino.

- Fogd be!- Intette le Lovino, majd gyorsan hozzátette, -…és el ne mondd Nagypapának!-

Lovino nem sokat hallott a beszélgetésből, főleg, hogy Feliciano az edényekkel és tányérokkal zörgött a háta mögött. De pár mondat átszűrődött az üvegen: valami Olaszország és Németország szövetségéről, Csehszlovákia fasiszta megszállásáról, háborús hírekről, és valami Guernica nevű helyről. Lovino le volt nyűgözve. Hallott már erről-arról a faluban, de nem ilyesmit. Semmi olyat, ami fontosnak ... komolynak hangzott volna. Lovino egyre lelkesebben hallgatta Antonio lendületes spanyol akcentusát, míg végül már nem tudta, hogy mi nyűgözi le jobban: az, amit mond, vagy ahogy mondja: mély átéléssel, de mégis vidáman. Róma nagypapa hangja hirtelen hangosabb lett, és Lovino mindent hallott, amit a mondott.

- Mondd csak, miért nem mentél akkor katonának, Antonio. Biztos tudtál volna valami fontos dolgot csinálni a hadseregben?

- A katonák néha ragyogó tetteket hajtanak végre. És én, mint a legtöbb ember becsülöm, ha valaki szolgálni akarja a hazáját. De láttam, hogy mire képes a hadsereg. Láttam, hogy mikkel jár a vak engedelmesség. A katonák ártatlan embereket ölnek meg, Róma. És én inkább meghalok, minthogy ezt tegyem.

Lovino érezte vérének lüktetését a füle és a pohár között, kissé ki is volt fulladva. Antonio minden szava szenvedéllyel volt átitatva – Lovino ilyet még soha nem hallott azelőtt.

- Úgy látom, megbízhatok benned, Spanyol.- Róma hangja elégedettnek tűnt.

-Lovino, mit gondolsz, kéne még több…-

Lovino hevesen csapkodva intette le az öccsét. -Ssh, hallgass már el!

- És én benned, Róma. Átadom neked az összes információt, amit szerzek. Reménykedjünk, hogy ez a német betörést megállítják mielőtt az események túl messzire mennének. -

Lovino próbált nyugodtan lélegezni a tucatnyi lelkében kavargó érzés ellenére. Nem tudta pontosan, miről folyt a beszélgetés a nagyapja és Antonio között, de úgy tűnt, hogy pont olyasmiről, amit várt. Valami más, valami új, valami, ami végre változást hoz az egyhangú, unalmas életébe, ahol észrevétlennek és mellőzöttnek érezte magát. Hallva, hogy Róma és Antonio búcsúzkodni kezdenek, Lovino letette a borospoharat, és szinte gondolkodás nélkül résre nyitotta az ajtót, hogy kikukucskáljon. Róma nagypapa háttal állt a konyhának, és egy köteg papír között kotorászott. Antonio azonban, szemben állt Lovino-val, és tekintetük rögtön találkozott. Lovino lába földbegyökerezett, mikor Antonio csillogó szemekkel ránézett. Aztán rákacsintott. Lovino szemei elkerekedtek. Hirtelen becsapta az ajtót, és hevesen dobogó szívvel nekidőlt. Lélegzete olyan gyors volt, hogy szinte zihált.

Feliciano mosolyogva nézett a forrásban lévő vízre. Úgy tűnt, hogy ő semmi szokatlant nem vett észre, ahogy ezt sejteni is lehetett.
- Nagypapa új barátja nagyon rendes, ugye?

-Nem az.- Mondta Lovino, miközben kétségbeesetten győzködte magát, hogy a kihallgatott beszélgetés miatt dobog hevesen a szíve és pirul el az arca, az elbűvölő mosolynak, váratlan kacsintásnak semmi köze nincs ehhez. - Nem, szerintem egyáltalán nem. Jaj, Feliciano, de tényleg, már megint túl sok pasta-t csináltál... - Lovino odament az öccséhez, hogy segítsen neki, és megpróbálta kiverni a fejéből Antonio csillogó zöld szemeit.

.

Lovino a következő hetekben lassan hozzászokott Antonio látogatásaihoz, a hallgatózáshoz az ajtón keresztül, és a bosszantó érzéshez, hogy szíve megdobban Antonio látogatásának hírére, az izgatottsághoz, ami mindig elfogta, ha kihallgatta Antonio és Róma beszélgetését a kiszélesedő háborúról. De ugyanakkor, Lovino soha nem szokta meg Antonio vidám mosolyát, mely soha nem hervadt le az arcáról, kócos barna haját, és ragyogó zöld szemét, nevetését, derűs személyiségét, és azt, ahogy minden egyes alkalommal összeborzolta Feliciano haját, s közben azt mondta neki, hogy „cuki". Lovino azt mondogatta magában, hogy nem érdekli ez az egész. De mikor Antonio rámosolygott, vagy ránézett, mikor elment mellette, és Lovino haragos tekintettel nézett félre, egész idő alatt zavarban volt, és haragudott magára, hogy nem képes megérteni, miért érez így.

Ez az egész megszokottá, mindennapossá vált a fiú számára, azonban egy reggel hirtelen minden érthetővé vált számára. Lovino az alacsony kerítésen üldögélt a ragyogó napsütésben, és az imént kihallgatott beszélgetésen töprengett. Antonio mindig mindent úgy mond, hogy fontosnak hangozzék, de ez alkalommal még a szokottnál is komolyabb hangon beszélgetett Róma nagypapával.

- Tényleg ez a végleges döntésed, Róma? Mindent meg fogok tenni, hogy segítsek neked, de ellenálló leszel. A saját országod kormánya ellen fogsz harcolni.

- Egy olyan kormány ellen, ami nem törődik a saját népének a szabadságával. Igen, ez a végleges döntésem.

-És azt is tudod, hogy ez milyen kockázattal jár?

- Nagyon is jól tudom, mit kockáztatok. De ha valami megéri a kockázatot, ez az ügy igen.

Lovino nem várta meg a beszélgetés végét, friss levegőre volt szüksége. A kis kertet a ragyogó napfény, és a fal körüli magas fák árnyéka tarkította, a fojtogatóan meleg levegő hosszú nyarat ígért. Lovino a lábát lóbálta és üres tekintettel nézte a rozmaringágyást. Még mindig ezek a szavak visszhangoztak a fejében... - Nagyon is jól tudom, mit kockáztatok. - Már százszor is átgondolta ezt a mondatot. Tudta, hogy Róma nagypapa és Antonio valamit terveznek. Azon tűnődött, pontosan mi is lehet az , és mit jelenthet. Mit kockáztat Nagypapa... Mit fog csinálni... mit is jelent pontosan ez az egész beszélgetés a háborúról és a német megszállásáról? Az izgatottság ismerős érzése hirtelen félelembe csapott át.

Lovino felnézett, ahogy meghallotta, hogy nyílik a konyhaajtó, és látta, amint Antonio lép ki a kertbe. Lovino bosszankodva vette észre, hogy szíve a torkában dobog. Óvatosan a falhoz lapult, de Antonio nem vette észre, hanem gyorsan a tarka virágoskerthez sétált, a hátsó kapu falának dőlt, mellkasa sebesen emelkedett, süllyedt. Kissé nyugtalannak, és elég kimerültnek látszott. Cigarettát vett elő a zsebéből, meggyújtotta, és mélyen belélegezte a füstöt. Lovino leugrott és megkockáztatott pár lépést a férfi felé. Antonio élesen felnézett, aztán elmosolyodott.
-Lovino.-

Lovino óvatosan Antonio-ra nézett. Soha nem tudta, hogyan viselkedjen a spanyol társaságában, és ez rettenetesen zavarta. Lovino összefonta a karjait. - Tudod, meghallottam, mit beszéltek a nagypapával.-

Antonio arcán udvarias kíváncsiság tükröződött. -Oh?-

- Ugye háború lesz?-

Antonio elbizonytalanodott. Beleszívott a cigarettájába, és lassan fújta ki a füstöt. - Lehetséges. -

Lovino elgondolkozva bólintott. - Rendben. Hát, akkor úgy gondolom, hogy be kellene lépnem a hadseregbe. -

Antonio halkan nevetett, és csillogó szemekkel nézte Lovino-t. - A hadseregbe? - Fejét kissé oldalra billentette. - Csak most jut eszembe, hogy soha nem kérdeztem… hány éves vagy, Lovino?-

Lovino elgondolkozott, mit is válaszoljon. Átfutott az agyán, hogy hazudik. Aztán rájött, hogy ez talán nem is olyan érdekes. - Tizenöt,- mondta sértett hangon.

Antonio felhúzta a szemöldökét és gyorsan elfordította a tekintetét.
- Tizenöt.- motyogta magában. Aztán megcsóválta a fejét, és hosszan beleszívott a cigarettájába, és némán bámulta az eget. - Hát akkor egy ideig még nem vonulhatsz be. És mikor már elég idős leszel hozzá, tudod egyáltalán miért fogsz harcolni?-

Lovino a szemöldökét ráncolta. Ilyet kérdezni... Természetesen Olaszországért.

-Hmm.- Antonio gyakran elgondolkozott mielőtt válaszolt volna. Lovino eltűnődött, hogy ez az azért van-e, mert idegen anyanyelvű. Nem merte magának bevallani, hogy ezt elbűvölőnek tartja. Mert nem is az, a fene essen belé. Antonio ismét mélyen beleszívott a cigarettájába. - Néha a haza szolgálatának nem a katonáskodás legjobb módja. Néha ki kell állni, és azért küzdeni, amiről mások azt gondolják, hogy rossz. -

Lovino nagyot nyelt. Antonio valami ilyenről beszélt a nagypapának is. A saját országod kormánya ellen fogsz harcolni. ... - Nem tudom, hogy mire célzol.

- Majd rájössz.- Antonio a hamura bámult, amit az előbb pöckölt a földre. - A háború nem kaland, Lovino. Őszintén remélem, hogy nem követed el a hibát, hogy ezt gondold, mielőtt igazából megismernéd. -

Lovino hunyorítva figyelte Antonio-t, és közben mindent átgondolt, amit az utóbbi pár hétben kihallgatott. A spanyol polgárháborúról, fasizmusról, és arról a Guernica nevű helyről, amit Antonio állandóan emlegetett…
- Mit csinálsz itt igazából?-

Antonio ismét elgondolkozott. - Azt hiszem, hogy az igazságért próbálok küzdeni.

- Azt hiszed?

- Remélem. Sajnos soha sem voltam jó abban, hogy különbséget tegyek jó és rossz között. Azt hiszem, hogy túl erősek az érzéseim ahhoz, hogy igazán átgondoljam a különbséget. De ez... igen, biztos vagyok, hogy ebben igazam van. Igazamnak kell lenni. -

Lovino sikertelenül próbálta lenyugtatni hevesen dobogó szívét, így dühösen megpróbált tudomást sem venni róla. -Nem kérdeztem az élettörténetedet te idióta.

Antonio kissé elmosolyodott a választ hallva. -Tényleg nem. Ne haragudj, Lovino. - Mélyen beszívta a füstöt, tekintetét még mindig a földre szegezve. Nehéz csend ült közéjük. Lovino nem tudta, hogy elmenjen-e. Valamiért nem akart. Egy ideig idegesen babrált a kezeivel a háta mögött. Antonio nem folytatta a mondatot, így Lovino törte meg a csendet.

- Kaphatok egy cigit?-

- Nem. - Nevetett Antonio.

- Fordulj fel, idióta!

Antonio ledobta a csikket, és eltaposta. Aztán végre felnézett, tekintete találkozott Lovino-éval, szinte beleégett. Lovino érezte, hogy a mérges szavak elhalnak ajkain. Úgy tűnt, hogy a nap forró mozdulatlansága kettejük köré zárul. Képtelen volt megmozdulni, képtelen volt lélegezni, és képtelen volt levenni a tekintetét azokról a csillogó zöld szemekről, melyek egyenesen az ő szemeibe néztek. Antonio tett egy lépést a fiú felé, aztán elhallgatott, a fejét csóválta, és halkan nevetett magában.
- Tizenöt,- motyogta, majd megfordult, és kisétált a hátsó kapun. Lovino vére a fülében dobolt, ahogy nézte, és nem tudta, hogy megkönnyebbülést érez -e.

.

Pár nappal később Lovino a konyhaajtónál állt, és éppen azt hallgatta amint Antonio közli Rómával, hogy pár hónapra el kell mennie. Lovino-t meglepte, bosszantotta, sőt feldühítette, hogy ez a kijelentés csalódottságot és zaklatottságot váltott kis belőle. Micsoda hülyeség! Nem kéne neki ezzel foglalkoznia, nem is foglalkozik vele, mi a fenének foglalkozik egyáltalán ezzel...

- Felgyorsultak az események, Róma. Jobban, mint gondoltam. Persze rendszeresen vissza fogok térni, de innentől rád bízom a dolgokat. Neked kell irányítanod. Én egyszerűen csak az informátorod leszek.

Róma rekedten felnevetett. - Néha sokkal idősebbnek tűnsz a mondandód alapján, mint amennyi vagy. Ne felejtsd el, hogy legfiatalabb olasz tiszttel beszélsz, aki valaha is megkapta az őrnagyi rangot. Tökéletesen képes vagyok arra, hogy egy csapatot győzelemre vezessek.

Antonio hangja egyszerre vidám, és gondtalan lett. - Mint bárki, aki ismeri a Nagy Háború történetét, tökéletesen tisztában vagyok a katonai teljesítményeddel. Maggiore Vargas, az Isonzo hőse. Mit gondolsz, miért akartam mindenáron veled dolgozni?

- Jól van, hagyd a locsogást, kölyök.- De Lovino kihallotta Róma hangjából az elégedettséget. Nagypapának bizony jól esett, ha szóba került a híres katonai múltja. - Tudod a dolgod, és én is tudom a magamét. -

A beszélgetés többi része már túl halk volt ahhoz, hogy jól lehessen hallani. Mikor a szoba elcsendesedett, Lovino olyan erősen tapasztotta a fülét az ajtóra, ahogyan csak tudta. Elmentek volna? Befejezték a megbeszélést? Megpróbált léptek után fülelni, de semmit nem hallott, majd meglepetten kiáltott fel, és előreesett, egyenesen Antonio karjaiba, aki elkapta őt.

- Szerbusz, Lovino!

- De... mi... hagyjál békén, te idióta!- Lovino égő arccal, szélsebesen tápászkodott fel. Eltolta magától Antonio-t és addig hátrált, amíg a hátsó falba nem ütközött.

- Miért van az, hogy akárhányszor rád találok, mindig a küszöbön hallgatózol?- Antonio derűsen mosolygott Lovino-ra.

- Ez az én otthonom,- mondta felháborodottan Lovino. - És nem is hallgatóztam, én...- Lovino-nak fogalma sem volt, mit mondjon. -én... oh, menj el.-

Antonio vigyorogva bólintott. - Rendben.- Elindult, de ekkor hirtelen Lovino érezte, hogy karja előrenyúlik, és megragadja Antonio ingét. Biztos volt benne, hogy nem szándékosan tette. Antonio hátranézett, majdnem olyan döbbenten, mint maga Lovino, aki zavartan ide-oda forgatta a tekintetét.

- Elmész.-

Antonio ismét elvigyorodott. - Csak nem hallgatóztál?-

Lovino a férfira nézett. - Ez az egyetlen módja, hogy megtudjam, hogy mi megy itt. Senki nem mond nekem semmit.

- Igen, Lovino, elmegyek egy időre. De kérlek, ne aggódj. Elég hamar vissza fogok térni, és gyakran benézek hozzátok.

- Én nem aggódom!- Vetette oda Lovino dühösen.

- Hát persze, hogy nem.- Antonio annyira közel volt. Lovino próbálta figyelmen kívül hagyni a bizsergést a hasában, és azt, hogy lélegzete szaporává válik, mert őt ez az egész nem érdekli, és Antonio-nak semmi köze sincs ehhez. Jaj Istenem, milyen csodás illata van... ELÉG! - Hát- folytatta Antonio, -Szerintem ez addig...

- Ne vesztegesd az idődet azzal, hogy tőlem búcsúzkodol, idióta. Menj a cuki öcsémhez, és inkább tőle búcsúzz el! - Lovino arca megrándult, ahogy tudatára ébredt, a szavainak. A fenébe is, miért kellett neki ilyesmiket mondani? Csak abban reménykedhetett, hogy nem hangzott olyan durcásan, ahogyan mondta, biztosan...

De Antonio csak felnevetett. -Oh, Lovino! - Antonio tett egy lépést a fiú felé és Lovino még közelebb húzódott a falhoz. Aztán Antonio előrehajolt, és kezét lassan, könnyeden Lovino oldalára tette. A fiú szeme tágra nyílt, szíve gyorsan dobogott, tenyere izzadni kezdett, és tarkóját forróság öntötte el, ami végigfutott az egész testén. Aztán Antonio leheletét érezte a fülénél. - Feliciano cuki, Lovi. De te gyönyörű vagy!

Lovino szinte elkábult. Gyönyörű. Antonio azt mondta, hogy ő gyönyörű. Nem helyes, nem aranyos, nem édes, hanem valami sokkal több ezeknél. Antonio ezt neki mondta, csak neki egyedül, a fülébe súgta, hogy senki más ne hallja, ezek a szavak egyedül neki, Lovino-nak szóltak. Ez túl sok volt. Lovino csak egyetlen módját ismerte annak, hogyan reagáljon erre a vad, zavarbaejtő, ismeretlen érzésre, mely elborította egész valóját. Megfeszítette a vállait, ökölbe szorította a kezét, és állon vágta Antonio-t. - Ne mondd fiúknak azt, hogy gyönyörűek, te barom!

Lovino megfordult, és kiviharzott a konyhából, és úgy tett, mintha nem hallaná a háta mögött Antonio nevetését.