A történetet George deValiert írta, és az első része a Vera verse sorozatnak, amit Vera Lynn második világháborús dalai ihlettek, és az Auf Wiedersehen Sweetheart és a Bésame mucho is beletartozik. A történetek összekapcsolódnak, de külön külön olvasva is teljesen érthetőek. (Itt főleg az Auf Wiedersehen Sweetheart-al lesznek párhuzamok)
Eredeti fanficet itt lehet elolvasni: s/6153333/1/We-ll-Meet-Again
Szeretném megköszönni bétámnak, mkriszti94-nek a jó tanácsait, segítségét, Serikio-channak (Dóri) pedig a szép képet, amit a DeviantArtron lehet megnézni art/We-ll-Meet-Again-311967050
Az amerikaiak lassacskán kezdték őrületbe kergetni Arthurt. A londoni pubja már hetek óta tele volt hangoskodó, kiállhatatlan, duhajkodó amerikai katonákkal. Kiabáltak, ittak, időnként összekaptak, ittak, flörtöltek a helybeli lányokkal, majd megint ittak. Folyton ezt csinálták. Kezdetben még érdekes színfoltot hoztak unalmas, egyhangú napjaiba. De Arthurnak már a második éjszaka elege lett belőlük.
Azt azonban el kellett ismernie, hogy nem volt mindegyikük olyan elviselhetetlen. Általában megpróbáltak tűrhetően viselkedni, sok pénzt hagytak a pubban, és hát mégiscsak szövetségesek voltak, közös ellenség ellen harcoltak.
Az igazat megvallva, csak egyetlen katona kergette az őrületbe Arthurt.
- Hé, Art, cimbora! Még egy whiskyt!
Arthur a vigyorgó szőkére nézett, aki a pult felé nyújtotta az üres poharát. Arthurt minden bosszantotta ebben az amerikaiban. Az a hülye dzsekije, ami szinte már hozzánőtt. Az állandó vigyorgása. Az, hogy soha nem fésülte meg azt a hülye haját. És az a beképzeltség… Arthur a legkevésbé sem volt meglepve, mikor megtudta, hogy vadászpilóta. Azt gondolta, hogy az egész istenverte Nagy Britannia neki köszönheti a szabadságát és örök hálával tartozik neki. Arthur összeszorított fogakkal kapta ki a poharat az amerikai kezéből.
- A nevem Arthur. És kérlek, tartózkodj attól, hogy a cimborádnak nevezel. - Arthur újra megtöltötte poharat.
- Rendben, Elnézést Art. Thur. - vigyorgott Alfred. Nyilván megszokta, hogy ezzel a vigyorral mindenkit levesz a lábáról. De ez Arthurnál nem működött. - Gyere, igyál egyet velünk!
- Köszönöm, de nem tehetem. Dolgozom.
- Úgy tudtam, a tiéd ez a kóceráj. Keríts valakit, aki addig az italt tölti. Lazíts egy kicsit!
Egy újabb idegesítő dolog. Az a nevetséges akcentus. Úgy tűnt, hogy Alfred képes volt arra, hogy minden szót hét szótagúvá nyújtson. Arthur legyőzte a bosszúságát, és megpróbált udvariasan válaszolni. Végül is úriember hírében áll, és ezt nem akarta kockára tenni. -Ismét köszönöm a meghívást, de attól tartok, hogy mindenkire szükség van ahhoz, hogy minden katonát kiszolgálhassunk.-
- Katonát? -Alfred hangosan hüledezve kapott a szívéhez, teátrálisan felháborodást színlelve. - Ugyan Arthur, ezzel megsértesz engem! Nem tudtad, hogy én …
- Az Amerikai légierő vadászrepülő hadosztályának legfiatalabb repülő parancsnoka vagyok. - fejezte be Arthur egykedvűen a mondatot.- Ez, ha jól emlékszem a huszadik alkalom, hogy ezt a tényt közlöd velem.
Alfred kortyolt egyet a whiskyből továbbra is vigyorogva. - Hát akkor ne felejtsd el ezt, és ne hívj katonának! Ez engem sért. Ez a helyzet.
Arthur csak a fejét csóválta, ahogy az amerikaira nézett. Hihetetlenül beképzelt ez a fiú! - Elnézést kérek.- mondta gúnyos hangon. - Ha valaha is megbocsátasz nekem.
- Oh, nem mondj ilyeneket Arthur, persze, hogy megbocsátok! - mondta Alfred hevesen. Arthur bosszúságában a szemeit forgatta, de úgy tűnt, hogy az amerikai ezt észre sem vette - Hé, iszol valamit velem kárpótlásul?
- Mint mondtam, elfoglalt vagyok. - De mivel Alfred arca kissé megnyúlt, Arthur hozzátette - Talán máskor. - Bár már hatodszor felelte ezt, de Alfred arca mégis felderült-e szavakra.
- Hát, jól van, akkor később. Alig várom, hogy együtt ihassunk. - Alfred kacsintott, megragadta a poharát, és visszasétált az asztalához.
Arthur nagyot sóhajtott. Megfordult és visszatette a whiskyt a polcra, majd fogott egy rongyot, és bőszen tisztogatni kezdte a pultot. Arthur még soha nem szembesült ilyesmivel. A vendégek italt kértek, ő kiszolgálta őket, de soha senki nem kérte, hogy csatlakozzon hozzá. A fenébe is, legtöbbjük alig szólt hozzá pár szót! Ez az amerikai pilóta azonban már egy hete nem hagyja békén; folyton a pulthoz jön, hogy újratöltesse a poharát, közben össze-vissza beszél mindenfélét, hülyébbnél hülyébb vicceket mesél, és nagyképűen henceg. Arthur ezt sehogy sem értette.
Persze azért egy halvány reménysugárként felötlött benne a gyanú... de mégsem. Arthur már régen bezárta lelkének ezt a titkos részét. Emiatt nem voltak közeli barátai, ezért gyűlölték a bátyjai, ezért rekesztette ki saját magát a társadalomból, és ez volt az oka annak is, hogy országának hadserege alkalmatlannak tartotta a fegyveres szolgálatra. Tanult a múlt hibáiból, és már nem a titkos reményeit és vágyait tartotta szem előtt. De akkor mi a fene van ezzel az átkozott amcsival? Miért erősködik folyton, hogy igyon vele? Miért mustrálja őt a pult mögül, és miért integet neki? És miért vigyorog folyton? És ez őt miért idegesíti annyira?
Arthur megkockáztatott egy pillantást a pilóta asztala felé. Mindig ugyanott ült, a második, utca felőli ablaknál; azzal az alakkal, aki teljesen úgy néz ki, mint ő, Arthur el is tűnődött, hogy nem testvérek-e. Alfred persze éppen őt nézte. És vigyorgott. Arthur sietve lesütötte a szemét. Ez nem lehet igaz! Kezével végigsimított forró homlokán, és biztos volt benne, hogy arca lángvörös. Gyorsan félrehajította a törölgetőruhát, és átrohant a zsúfolt pub másik oldalára. Biztos van ott pár üres pohár, amit összeszedhet.
Egy idős törzsvendége fejbólintással üdvözölte, majd megkérdezte - Hogyan bír ezzel a sok hülye amcsival, Arthur?
Arthur felnevetett, majd egy asztalhoz hátrált, hogy kikerüljön egy arrafelé tántorgó részeg katonát. - Hát annyit mondhatok, hogy nem unatkozom mellettük!
Az idős ember bosszankodva nézett a katonára. - Hát akkor hajrá! Azt sem tudom, hogy mi a francért vannak ezek itt, mintha a mi fiaink nem bírnának egyedül a németekkel!
- Hát ez az! - helyeselt Arthur, fejével egy csapat hangos amerikai felé intve, akik éppen a őt hívták.
- Hát fiacskám, ahogy a dolgok a kontinensen állnak, azt hiszem, hogy nem sokáig maradnak a nyakán!
- Alig várom! - Miért van az, hogy Arthur azt sem tudta, hogy komolyan beszélt-e az öreg... Gyorsan Alfred asztala felé nézett, majd a lármás katonákhoz sietett, hogy kiszolgálja őket
Pár óra múlva szerencsére a hely kissé elcsendesedett, és Arthur végre le tudta törölni a megüresedett asztalokat, és össze tudta szedni a poharakat is. Volt pár alkalmazottja, de ők csak időnként ugrottak be, és Arthur a nevüket is alig tudta. Jobban szerette maga elvégezni a munkát. Végül is ez az ő pubja. A Smaragd Oroszlán. Nem volt nagy dolog, de ez volt az élete; a világa. A hosszú pult, a régi asztalok és székek, amiket még soha nem cseréltek le. A nagy kandalló a díszes rácsozatával. Az ódon téglafalak, a keskeny, nyikorgó lépcsők, melyek lefelé a pincébe, felfelé pedig az ő kényelmes, barátságos otthonába vezettek. Arthur úgy ismerte ezt a helyet, mint a saját tenyerét. Mindig is a családja tulajdonában volt, de most csak Arthur maradt itt. Így kötelességének érezte, hogy mindent megtegyen, ami tőle telik.
Arthur visszaindult a pulthoz, és közben körbenézett a termen. Főleg helyiek ültek az asztaloknál. A legrészegebb amerikaiakat már visszarángatták a bázisukra, de páran még maradtak, hogy záróra előtt még igyanak egy pohárral. Alfred is köztük volt. Arthur próbált nem feléje nézni, mikor elment az asztala mellett, de a hangos kiáltást nem hagyhatta figyelmen kívül.
- Arthur, cimbora! Mit szólnál, ha végre leülnél velem, ahogy ígérted?
- Én nem ígértem ilyet…- Arthur elhallgatott, ahogy meglátta Alfred kérlelő tekintetét. Felsóhajtott. Ez bizony nem a legjobb ötlet…
- Akkor hát rendben. Egy pillanat és itt vagyok! - Arthur a pulthoz ment, az üres poharakat a mosogatóba tette, majd egy pohár rumot töltött magának. Hiszen elég csendes már a hely. És talán Alfred is abbahagyja az állandó kérlelést, ahogy a saját kíváncsisága is kielégül. Hiszen Alfred csak egy barátságos fiatal srác, aki mindenkivel ilyen kedves.
Arthur a pulthoz legközelebb eső székre ült. Félig-meddig remélte, hogy egy vendég italt fog kérni tőle, és így lesz oka arra, hogy elmenjen. Bosszankodva vette ugyanis észre, hogy idegességgel tölti el, hogy ilyen közel ül Alfredhez.
-Tudtam, hogy egyszer sikerül rávennem téged, Arthur! - mondta vidáman az amerikai.
-Te aztán nem adod fel, ugye? - felelte Arthur a fiúra nézve.
Az Alfred oldalán ülő férfi halkan elnevette magát. - Majd meglátod! - mondta halkan.
Alfred csak ráütött a férfi vállára, és Arthurra vigyorodott. - Arthur, ő Matthew Williams hadnagy.
Arthur udvariasan Matthew felé bólintott. Határozottan hasonlított az amerikaira. - Örvendek a találkozásnak.
- Jó estét. Nagyon kellemes ez a pub. - Matthew hangja olyan halk volt, hogy Arthur alig hallotta amit mondott.
- Köszönöm. Te is pilóta vagy, hadnagy? - Arthur eltökélte, hogy amíg itt ül, udvariasan fog viselkedni. És talán biztonságosabb is Matthew-val beszélgetni, mint Alfreddel.
- Matt a szárnysegédem! - kiáltott közbe Alfred. - Vagyis figyel, amíg én véghezviszem a hőstetteimet.
- Nem, én fedezem a feneked, hogy hátba nem támadjanak, és megpróbálom megakadályozni, hogy valami hülyeséget csinálj. Például, hogy ne ölesd meg magad.
- Matthew, csináltam én valaha bármi hülyeséget?
Matthew csak csendesen Alfredre hunyorított, és a hirtelen beálló csendet Arthur szakította meg. - Um, ne akarok akadékoskodni, de ti ketten, nem…
- Rokonok vagyunk? - kérdezte Alfred. - Nem. Puszta véletlen. Néhány felettesünket jól össze is zavarjuk, hogy mondjak valamit. Végül Matt majd megnöveszti a haját, hogy meg tudjanak minket különböztetni.
Matthew megcsóválta a fejét. - Ez nem sokat segítene azon, hogy soha nem hisznek nekem, ha bemutatkozom, hogy "Matthew Williams" vagyok. Mindig az a reakció, hogy „Kicsoda?" Fene idegesítő, ugye?
Alfred félrehajolt, és odasúgta Arthur-nak. -Ne törődj vele, ő kanadai.- Arthur kissé elhajolt, mikor érezte a férfi meleg leheletét a fülénél.
- Hallottam! - szólalt meg Matthew.
- Kanadai vagy? -kérdezte Arthur, majd ivott egy korty rumot, hogy bátorítsa magát, és próbált Matthew-ra figyelni. Alfred nem könnyítette meg a dolgát.
Matthew válaszolni akart, de Alfred félbeszakította. - Oh, már nem az, már régen csatlakozott a rendes fickókhoz. Már nem célpont a Brit Birodalom számára. Igaz Matt? - Arthur kissé hunyorított, így Alfred gyorsan hozzátette. - Nem, persze,nincsen semmi rossz ebben az egészben.
- Csak azért, mert jelenleg a te légierőd kötelékében állok, nem jelenti azt, hogy amerikai vagyok, Alfred. - mondta Matthew a szemöldökét ráncolva. - Én most is kanadainak tartom magamat. -
Alfred békítően emelte fel kezeit. - Hé, hé, ezt mind tudjuk.- A szemeit forgatva nézett Arthurra. - Mindig emlékeztet minket erre. Juharfaszirupon él, és mindenhova magával cipel egy kis jegesmedvét...
- Jegesmedvékkel járkálsz?
- Ah igen, ez itt…- Matthew egy apró plüssjegesmedvét csatolt le a hajtókájáról. -…Kumabaro. Ő a kabalám.
- Nem Kumajiro a neve?- kérdezte Alfred.
Matthew vállat vont. - Valami ilyesmi. De mindegyikünknek van… egy kabalája. Csak Alfrednek nincs.
- Neked miért nincsen? - kérdezte Arthur.
- Hát, annak valami különleges dolognak kellene lennie. És még nem bukkantam semmi ilyenre. De hé, eddig nem is volt rá szükségem. Életben vagyok, nem igaz? - Alfred felemelte a poharát, és kiitta az utolsó cseppig.
- Na, erre iszom, - mondta Matthew, és ő is kiitta a poharát. Arthur gondolta, hogy jobb, ha ő is ezt teszi.
- Na, most kifogyott az italunk… hé, pultos! - kiáltotta Alfred majd Arthur-ra nézett. - Ó, várjunk csak… - Nevetett. Arthur még mindig nem szokta meg ezt a nevetést. Még soha nem hallott ilyen féktelen és egyedi nevetést. Ha felhangzik, a fél terem megfordul, és Alfredra néz.
- Lenyűgöző! - mondta Arthur komoly arccal. - Hát akkor azt hiszem, hogy jobb, ha hozok egy palackot.
Egy óra múlva Arthur jóval több alkoholt fogyasztott, mint amennyit munka alatt tanácsos lenne. De legalább már elcsendesedett a pub, csak pár amerikai maradt még. Matthew húsz perccel ezelőtt elment... mintha valamit mondott volna arról, hogy egy motort meg kell olajozni. Arthur nem volt benne biztos… miután Alfred percekig kacsintgatott rá. Mi a csudát akar ezzel a kacsintgatással? Biztosan valami amerikai szokás.
Kissé furcsa volt azzal a férfival egy asztalnál ülni, aki már egy hete lefoglalja a gondolatait. Alfred persze még mindig beképzelt és hangos, és hát amerikai, de nem olyan elviselhetetlen, mint azt Arthur korábban képzelte. Csak nagy az önbizalma, és talán kissé naiv is. De azért még mindig elég bosszantó tud lenni.
- És tudod mi ezt igazságérzetből tesszük, különben nem lennénk itt. Itt mi a szabadságért harcolunk, az igazságért! Nem engedhetjük, hogy a gonosz zsarnoki hatalom győzedelmeskedjen, mikor tenni tudunk ellene.
- Alfred nekihevülten gesztikulálva folytatta szónoklatát, ami nagyjából már tíz perce tartott. - Ez olyan…- Úgy tűnt, hogy valami jelzőt próbál keresni. -…nem amerikaiakhoz méltó.
- Jól van, jól van. És hol voltatok két évvel ezelőtt? - motyogta Arthur a poharába, majd ismét beleivott.
- Tessék?
Arthur lemondóan legyintett. Úgy tűnt, hogy Alfred semmit sem tudott arról, hogy a háború évekig az amerikaiak részvétele nélkül zajlott. - Semmi, nem érdekes. - Keresett egy témát, amivel máshova terelheti a beszélgetésük fonalát. - Mióta repülsz?
Alfred arca rögtön felderült. - Már gyerekkoromban magával vitt a repülőgépre apukám. Tudod, ő egy postagép pilótája volt, keresztül-kasul repülte az egész országot. Egy De Havilland DH4-t vezetett, gyönyörű, régi gép volt. Még mindig emlékszem arra az érzésre, ami akkor fogott el, mikor először felszálltam vele. - Alfred lelkesen, csillogó szemekkel beszélt. - Hát az aztán tényleg izgalmas volt. Olyan nagyon intenzív, kissé ijesztő és lélegzetelállító és csodálatos érzés, és bár kicsit ideges voltam, azt kívántam, bárcsak soha ne lenne vége. Érted, mire gondolok?
Arthur nem értette, de akaratán kívül is magával ragadta Alfred mosolya, és boldogan csillogó, kék szeme. - Hát attól tartok, hogy ez nekem túl idegfeszítőnek hangzik.
Alfred halkan nevetett, és az italába nézett. - Ó, ezt nehéz megmagyarázni. De ez az élet! Ahogy tizennyolc éves lettem, jelentkeztem a légierőhöz, és hamarosan azon kaptam magam, hogy Angliában vagyok, és háborúban harcolok. Néha furcsa dolgokat produkál a sors.
- Az biztos… várjál csak. Hány éves vagy?
-Tizenkilenc. Miért, te hány éves vagy?
-Én… hát…- Arthur nem vette észre, hogy Alfred ennyire fiatal. Hirtelen öregnek érezte magát. - Nem érdekes.
- Jaj ne! Most már meg kell mondanod!- mondta Alfred miközben poharát letette, és Arthurhoz hajolt. - Tényleg öreg vagy?
- Nem! - felelte bosszúsan Arthur. - Csak már nem vagyok tizenéves.
- Az nem gond, nekem tetszenek az idősebb férfiak .- mondta Alfred, közben megint előadta azt az átokverte kacsintást. Arthur döbbenten meredt rá. Biztosan nem úgy gondolja… Arthur rákényszerítette magát, hogy válaszoljon.
- 23 éves vagyok, ha tudni akarod. Bár borzasztóan udvariatlan dolog ilyesmit kérdezni.-
Alfred nevetett, olyan vidáman, hangosan mint mindig. - Hé, te kérdeztél engem először, Arthur!-
Hogy a fene... Tényleg... - Hát. Akárhogy is. Tényleg 19 éves vagy?
Alfred csak bólintott.
- Akkor jól van. Jolly good. - Arthur zavartan itta ki a poharát. Alig vette észre, hogy Alfred teletölti a poharat, és közben ragyogó szemekkel, és kis mosollyal néz rá.
- Szóval Arthur, van barátnőd? Vagy egy feleséget is rejtegetsz itt valahol?
- Micsoda?- Arthur gyorsan elvesztette a beszélgetés fonalát. -Nem!
Alfred kacsintott. - Mindjárt sejtettem.
Arthur bosszúsan hördült fel, majd kis ijedség fogta el. Túl barátságos volt? Túl egyértelműen viselkedett? Alfred tudja… - Mi a fenét akarsz ezzel…
- Na, hadd mutassak egy képet a barátnőmről. - szakította félbe Alfred.
Arthur félelme és haragja szertefoszlott, szíve összeszorult. Maga is meglepődött, hogy milyen erős érzések fogják el. Győzködte magát, hogy ne tegye magát nevetségessé. Hát persze, hogy Alfred nem, szóval… nem olyan, mint ő. Csendben lehordta magát, hogy egyáltalán eszébe jutott ez a gondolat. Hát persze, hogy Alfrednak van barátnője! Túlságosan is jól néz ki ahhoz, hogy legyen. De mióta gondol úgy rá, mint aki nem bosszantó és jól néz ki? Arthur végül az egészet arra fogta, hogy már túl volt a negyedik italán. Egyébként őt ez egyáltalán nem is érdekli. - Ó. Jól van. Hadd lássam!
Alfred kivette a pénztárcáját a hátsó zsebéből, és egy kis gyűrött fényképet húzott elő, és Arthurnak adta. - Ez ő!
Arthur a képre nézett, és zavartan pislogott. - Um. Ez egy repülőgép.
-Hé, hé, de nem akármilyen repülőgép! Ő egy P-51-es Mustang, a neve Lady Beth és ugye milyen szép?
Arthur oldalrabillentett fejjel nézte a képet. Még mindig egy repülőt látott. - Igen, igen, eléggé, uh, szép, én csak… hát, azt hittem, hogy egy lányról beszélsz.
Alfred ismét elnevette magát… mindig kész volt a nevetésre. - Jaj Arthur, Arthur. Beth az egyetlen hölgy, akinek valaha is odaajándékoztam a szívemet. - Lassan felnézett, kissé elmosolyodott, és megint csak kacsintott.
Oh. Oh. A fenébe. Arthur teljesen meg volt döbbenve. Mivel nem tudta, hogy hogyan reagáljon a történtekre, gyorsan kiitta a poharát, és remélte, hogy Alfred nem vette észre elvörösödött arcát. Majd sietve körbenézett, és látta, hogy az egész pubban csak ők ketten maradtak. - Úgy tűnik, elérkezett a záróra.- mondta, és lassan kezdett felállni a székéből.
- Hé, ugyan, igyunk még valamit, mielőtt bezárnál! - Alfred könyörögve nézett rá, és elmosolyodott. A szemei olyan kékek, tekintete annyira lelkes volt, és annyira helyes volt az arca, ahogy mosolygott...
Arthur, röviden átgondolta, hogy ez jó ötlet-e, aztán lassan visszaült a helyére. Még egy ital biztosan nem árt meg.
Egy óra múlva…
- És MÉGEGY dolog. - kiabálta Arthur. - Miért esik olyan baromi nehezetekre, hogy az 'u' hangot kimondjátok? 'Color', 'honor', jó ég, uh, 'flavor'…- Arthur próbálta az asztalra tenni a poharát, de nem volt egyszerű. Az az átkozott dolog egyre csak mozgott. Végül feladta a próbálkozást, és inkább ivott belőle. - ÉS MÉG ott vannak az S betűid is! - Honnan a fenéből szeditek ti amcsik ezt a hülye kiejtést?
- Hát, um, nem értek a nyelvészethez, de…
- És a BASEBALL! - kiáltotta Arthur a poharával hadonászva. Észre sem vette, hogy az itala felét Alfredre öntötte. - Hogy a fenébe játsszátok a baseballt? Az egésznek semmi értelme!
- Elmagyarázom neked a baseball szabályait, ha te elmondod nekem a krikettét. - mondta Alfred, miközben a rumot törölgette az ingéről.
- Hé, hé! - mutatott Arthur az ujjával Alfredra, vagy legalábbis Alfred irányába. Alfred is mozgott, akárcsak az asztal. - Semmi baj nincsen a krikettel! Az hagyomány! Úri sport! A sportok királya!
- Azt hittem, a lóverseny az.
Arthur a kezeivel hadonászott. - Akkor, akkor a izé a hercegek sportja. Vagy legalább a báróké. - Arthur észrevette, hogy a pohara kiürült, és az üveg felé nyúlt, de sehol sem találta. - Hé!
- Talán már eleget ittál.
Arthur homályos szemekkel nézett Alfredra. - Én vagyok ennek az átokverte pubnak a tulajdonosa, tudom, mikor ittam eleget! És és még egy dolog. Te tudod azt a dolgot.
- A dolgot.
- Igen, azt a dolgot. Hülyeség. Ja, és borzalmasak a kajáitok. Igaz, Matthew?
- Uh, Matthew' már nincs itt.
Arthur az Alfred mellett ülő szőke fiúra kancsalított, aki annyira hasonlított az amerikaira. - Akkor ki az az alak ott melletted?
- Na jól van, duplán látsz, ideje lefeküdnöd.
- Hogy micsoda? Hé! - Hirtelen a padló kisiklott alóla. Beletelt egy kis időbe, amíg Arthur észrevette, hogy Alfred vállaira borult.
- HÉ! Mit jelentsen ez az egész? Mi a fenét gondolsz te magadról?
- Hol van a hálószobád?
Arthur ezt hallva felháborodottan kiáltott fel, bár arca elvörösödött. - Ezt nem vagyok hajlandó megmondani neked!
- Miért nem?
- Azt sem tudom, miféle ember vagy!
- Biztosíthatlak, hogy tökéletes úriember.
- Hogy lennél az, amikor amerikai vagy. Ah… a franc enné meg! Hogy fogunk mi felmenni a lépcsőn?
- Ne törődj vele! Hol van a szobád?
- Az izé végén. Vagyis a hogyishívjáknak. Az előszobának. Figyelmeztetlek te amcsi, hogy erősebb vagyok, mint amilyennek látszom!
Alfred nevet ezen? Arthur bosszúságában megpróbálta megrúgni. Ezután pedig csak azt érezte, hogy rádobják az ágyára.
- Aztamindenit… hogy jutottál ide be?
- Varázslat! - mondta Alfred, Arthurra vigyorogva.
- Az az izé! Az! Az az átokverte vigyor! Miért kell folyton vigyorognod?
Alfred továbbra is csak vigyorgott. - Zavar téged?
Arthur érezte, hogy lehúzzák a cipőit. Miért húzza le Alfred a cipőit?… - Nem. - Válaszolta sértődött hangon. - Tulajdonképpen olyan érzéssel... tölt el...- Most, hogy feje a puha párnákba süppedt, Arthur már nem tudta a szemeit tovább nyitva tartani, maguktól lecsukódtak, és mélyet sóhajtott. Az utolsó dolog amire emlékszik, mielőtt elaludt, egy leheletfinom csók volt a homlokán. De lehet, hogy csak képzelődött.