New York, a város, amely soha nem alszik. Mindenesetre elég találó név ez egy ilyen apró városra nézve. Az emberek soha nem állnak meg, az utcák – már amerre eddig jártam –szinte járhatatlanok a gyalogosok miatt. Van, hogy félpercenként felkapom a fejem, és elcsodálkozom azon, mennyire magasak ezek az épületek. Apának biztosan tetszene, de sajnos a munka miatt nem volt ideje velem jönni, ezért egyedül jöttem fel a nagyvárosba.
Néhány percnyi séta után különös dologra leszek figyelmes; ez itt valószínűleg mindennapi, de Beacon Hillsben nem sok ilyet lát az ember. Egy metró aluljáróban vagyok épp, és megakad rajta a szemem.
Az emberek köré gyűltek, és tátott szájjal figyelik a férfi zseniális mutatványait, aki minden egyes adományt széles mosollyal az arcán köszön meg. Közelebb sétálok hozzá, hogy jobban megnézhessem magamnak. Na de nem őt! Vagyis… nem csak őt! A mutatványai azok, amik valóban lenyűgöznek. Na meg az az alak, és a gyönyörű szemek.
Belenyúlok a zsebembe, és az előtte lévő cilinderbe dobok egy egydollárost. Nem a legnagyobb adomány, de jelenleg nem igazán telik többre.
Még percekig nézem, ahogy előadja a különféle mutatványait; az ingujjából húz elő néhány kártyát, aztán egy egész pakli a kezébe kerül, amivel további trükköket mutat be.
Aztán valamiért a cilinderre kerül a tekintetem. Jajj ne. Ne, ne, ne, ne! Meglátom benne a fehér lapot, és azon gondolkodom, vajon mennyire lenne ciki, ha elkezdenék turkálni benne, hogy visszaszerezzem a névjegykártyámat. Hogyan került bele? Hozzáragadhatott az egydollároshoz? Nem, azt nem hinném. A balszerencsémnek könyvelem el az egészet, és úgy döntök, csak úgy győzhetem le a vágyat, hogy most azonnal rávessem magam a kalapra, ha hátat fordítok, és a lehető legtávolabbra kerülök innen. Ilyen is csak veled történhet meg, Stiles! A fenébe már. Már csak reménykedni tudok, hogy később nem veszi észre a papírdarabot.
Órákkal később egy padon ülök, megint elveszve az épületek csodálásában, amikor megcsörren a telefonom. A hideg végigfut a hátamon, egyből kapkodni kezdek, a telefont három-négyszer majdnem elejtem, amíg sikerül stabilan megfognom, és felvennem azt.
- Ha… Hall.. – megköszörülöm a torkom. Gyerünk, Stiles. Gyerünk, megy ez neked! Csak légy természetes. – Hellóka!
Ez most… Ez most komoly?
- Vagyis… - Megint torokköszörülés következik. –Halló, tessék?
- Elnézést, nem akarom zavarni önt. – A hangja mély, durva és lágy egyszerre. Elhallgatnám egész nap. Stiles, térj magadhoz! – De ezt a telefonszámot találtam a kalapomban; a kép alapján ön is az aluljáróban volt nemrég, nem igaz?
- Nyugodtan tegezhetsz. – Ez az, Stiles. Mi sem jobb annál, hogy kitérsz a válaszadás elől. Gratula, haver.
- Rendben – sóhajt. – Azt szeretném kérdezni, hogy miért hagytad itt a névjegyed?
Ha azt mondom, hogy véletlen volt, kinyomja.
Ha azt mondom, hogy nem egy mocskos gondolatom támadt már vele kapcsolatban mióta megláttam, és jó lenne összefutni… Nos, akkor valószínűleg a börtönben végzem.
Gondolkozz, Stiles. Meg kell találd az arany középutat.
- Csak kíváncsi voltam, hogy lenne kedved-e valamikor egy kávéra? – És körülbelül ez az a pillanat, amikor a föld alá süllyedek. A homlokomat csapkodom a tenyeremmel addig a pillanatig, amikor már tényleg érzem a fájdalmat.
- Csak ennyi? – a hangjában mintha csalódottságot hallanék.
- Hát… - kezdek bele. - A neved is érdekelne.
- Derek. Derek Hale.
– Kíváncsi lennék egy-két bűvésztrükködre is.