A/N: Elég régen kezdtem el írni ezt a történetet, és igazából csak egy one-shot-nak indult, nagyon meglepődtem, hogy ilyen hosszú lett, és el kellett darabolnom. Olyan hat egység lett belőle (prológussal és epilógussal.)
Írta: Dannae
Fandom: Bleach (de meglepő, huhú, de meglepő.)
Párosítás: IchigoXOC
Korhatár: Halovány gőzöm sincs. Mondjuk, van pár mély gondolat… de semmi, úgy igazán… kis vér… olyan K+? T?
Disclamer: Bleach: nem az enyém. Tite Kubo-é. Yumi azonban az enyém.
Figyelem: … igazából semmi. De ez egy kicsit fellengzősebb stílusúnak, kicsit mélyebb értelműnek készült, és talán (hangsúlyozom, talán) el fog gondolkodtatni. Még nem tudom.
Szavak száma: összesen 7683 szó, a „XX. fejezet" kiírásokat beleszámolva. Nem olyan hosszú. 16 oldal MSWord-ben, verdana, 9-es betűtípus (ebben szeretek írni).
Ajánlott zenék:
3-4 fejezet: Skillet: „Yours To Hold"
4. fejezet: 3 Doors Down: „When I'm Gone"
Egész: Roran Keating: „When You Say Nothing At All" (ez egy ez egyben a YumIchi dal. De komolyan. Félelmetes, mennyire illik hozzájuk. És félelmetes, hogy majdnem megríkatott. És félelmetes, hogy amúgy egyáltalán nem is tetszik.)
---SZÍVSZALAG---
***
Prológus
A kisfiú anyja kezét elengedve, teli szájjal nevetve száguldott végig a járdán, szinte táncolva a tavaszi szellőben. Ártatlan, kedves boldogság ragyogott kis arcáról, és az ahhoz viszonyítva szinte groteszkül nagy, csokoládébarna szemeiben. Rövid, aranyló, narancsvörös tincsek keretezték a bájos arcot.
A lány a fa tetejéről figyelte a rögtönzött táncot, vonzó arcán gyengéd mosoly játszott, de a mosoly csak rózsaszín ajkaira korlátozódott. Válla mögé érő hajával harmonizáló színű hollófekete szemeiben inkább aggodalom, és valamiféle furcsa szeretet tükröződött. Hosszú ujjú, fekete tunikát és földet seprő, fekete hakama-t viselt, derekánál fehér övvel megkötve, amihez egy körülbelül négy-öt arasz hosszú, szép mívű, vagy száz évvel ezelőtt élt mesterember keze munkáját dicsérő, veretes markolatban végződő kardhüvely csatakozott. A markolat, ami olyan tökéletesen simult a lány tenyerébe. Amivel halálos csapásokat osztogatott, játszi könnyedséggel bánt el akár többszörös túlerővel is…
A lány ugyanis harcos volt. Méghozzá egy a Soul Society legjobb harcosai közül. De ahelyett, hogy izgalmas küldetéseken kockáztatná az életét, hogy izzadtságban és adrenalinban fürdene nap, mint nap, egy unalmas, poros kisvárosban sínylődik, időnként eltemetve egy-egy lelket, időnként megküzdve egy lidérccel.
Nagy ásítást eresztett szabadon, ahogy figyelte a gyönyörű fiatalasszonyt kisfia után sietni. Érezte bennük az energia vibrálását, a reiatsu szinte csöpögött belőlük, ezért a lány biztosra vette, hogy ha lelépne a fáról, legalább a kisfiú azonnal meglátná. Az anyát nem vette biztosra, de nem is gondolkodott el rajta túlságosan.
Elgémberedett lábait kinyújtóztatva a fa törzsének vetette a hátát, kardját lelógatva az ág mellet, olyan mélyre, hogy az alatta lévő ágat verte. Elgondolkodott. Vajon mennyi idő, amíg ez az ártatlan kisfiú felfedezi az áldott-átkozott erőt, amit magában hordoz, amíg elfogadja, és megtanulja használni? Vajon mikor üdvözölheti őt is a Halálistenek népes táborában? Van egyáltalán annyi kitartás a csepp gyermekben?
Emberéletben vajon mennyi is lehetett, amíg elnyeri egy felnőtt férfi testét, amíg megkeményedik, amíg eltűnik belőle a kedves esetlenség? A bumfordi végtagok kiegyenesednek, kiszálkásodnak, a test megnyúlik, mintha gyurmából lenne, az arc kiszögletesedik, talán a haja is besötétül, és teljes egészében olyan lesz, mint egy átlagos Karakura-beli, neveletlen, lakli gimnazistafiú. A lány nem akart arra még gondolni sem: akkorra rebellis és ellenálló lesz a legédesebb, leginkább angyalszerű kisgyerek is, mint ő.
Szoknyapecér lesz, vagy tanárok kedvence? Domináns, vagy megalázkodó? Érdekes volt spekulálgatni az emberek jövőjét, tudva, hogy később biztosan megbizonyosodhat igazáról, vagy éppen kellemes, illetve kellemetlen meglepetésben lehet része.
- Anyu, anyu, nézd! – kiáltott hirtelen a kisfiú, és a lány összerezzent, kis híján elvesztve az egyensúlyát és leszédülve a földre. Túl mélyen gondolkodott el, és megfeledkezett magáról. Letekintett.
A kisgyerek érdeklődve állt a fa alatt, aranybarna szemei egyenesen a lányra szegeződtek. Áthatóan méregette a hosszú végtagokkal rendelkező, fiatal halálistent. Ovális, szinte betegesen sápadt arcát. Ónixokként csillogó szemeit. Hosszú szénfekete sörényét. És főként a dereka mellett fityegő, veszélyesnek kinéző szúrófegyvert. A lány vékony, sápadt pókra emlékeztető keze automatikusan a markolatra siklott, de tudta, hogy nem lesz rá szükség. Tudta, a kisfiú nem jelent veszélyt rá, és nem is tűnt ijedtnek: inkább úgy szemlélte az idegent, mintha be akarta volna kereteztetni, és a falára függeszteni.
A lány erre a gondolatra elmosolyodott, és ajkaihoz emelte az egyik ujját, szelíden csendre intve a gyermeket.
- Mit látsz, kicsim? – kérdezte az anya lágy hangján, ahogy fia mögé ért, és lehajolva a keskeny, gömbölyded vállakra helyezte a kezeit.
- Ott van egy lány a fán. – jelentette ki a kisfiú, és hátrafordította a fejét, hogy anyja szemébe nézhessen. Nyaka szinte lehetetlen ívben görbült hátra, a lány csodálkozott, hogy nem tört ki. Kis kezét felemelte, tömzsi mutatóujjával pontosan rá mutatott.
- Én nem látok semmit, Ichigo. – mosolygott az anya melegen, és újra megfogta kisfia kezét – Biztos vagy benne, hogy ott volt? Nem csak egy madárka?
- Igen, ott ül az ágon! – bizonygatta Ichigo, majd a lányra pillantott, aki alig láthatóan megrázta a fejét, és halkan annyit szólt,
- Ő nem lát engem.
Hangja még sokáig csengett a csendben, ahogy a kisfiú vállai leereszkedtek. Ajkait csak egy halk „oh" hang hagyta el, és szemöldökei összeszöktek.
- Ha anyu nem lát, nem is hiszem, hogy létezel. – suttogta, csak a lány fülei számára hallhatóan, majd felszegte a fejét, és elfordult a lánytól, hogy kézen foghassa anyját.
Teljes egyetértésben mentek tovább, egyenesen hazafelé.