Az egész miattad van! A te hibád!
Franciaország ökölbe szorította a kezét, amikor felidézte Amerika szavait. Nem, nem az ő hibája – bizonygatta. Pedig nagyon is az övé volt. Soha nem felejti el azt a látványt. Anglia rémült tekintetét, a fék csikorgását, aztán a vért a szélvédőn. Kétségtelenül az ő hibája volt.
A G8 gyűlés megint megállt, szokás szerint a két veszekedő fél, Anglia és Franciaország kiabált egymással. Csak egy szokásos vitának indult, amíg Franciaország Anglia fejéhez vágta, hogy „Jobb lenne, ha nem is ismernélek. Valakinek már rég magába kellett volna olvasztania!" Anglia felállt, és ennyit válaszolt:
- Igazad van. Talán jobb lenne.
Ezzel Anglia kiviharzott a teremből. Amerika felállt és Franciaországhoz fordult.
- Most megcsináltad! Néha szem előtt tarthatnád az érzéseit!
Franciaországot meglepte Amerika kiabálása. Nem is realizálta a saját mozdulatait, csak azt vette észre, hogy a csepergő esőben áll, Anglia mögött. Megérintette a vállát.
- Ne érj hozzám! Hagyj békén!
Anglia megpördült és elcsapta a francia kezét.
- Angleterre… - kezdte Franciaország és közelebb lépett.
Anglia is hátralépett, de megcsúszott a járda szélén. Hátraesett, Franciaország utánakapott, de nem érte el. Anglia zöld szemében rémület csillant, ahogy zuhant lefelé.
Aztán jött az autó. Az a rohadt autó.
Sokkal gyorsabban jött, mint lehetett volna. Anglia nekicsapódott, aztán a szélvédőről visszaesve a földre zuhant.
Az autó fékcsikorgatva megállt.
Franciaország nem bírt mozdulni. Eluralkodott rajta a sokk. Látta Angliát. Ott feküdt a földön. Élettelenül. A fejéről vércsík folyt, halványzöld inge piszkos volt és véres. Szeme le volt csukva.
A francia nyelt egyet és erőt vett magán, hogy közelebb lépjen.
- A-Angleterre? Angleterre!
Végre odaért Anglia mellé és térdre rogyott. Karjába vette a sérült nemzetet, és kérlelte, hogy keljen fel.
- Angleterre, nézz rám, kérlek… Angleterre, kelj fel, gyerünk…
A sofőr kiszállt, és remegve a két országhoz közeledett.
- Én… én nem akartam… sajnálom…
Franciaország észre sem vette. Magához húzta Anglia ernyedt testét. A brit feje hátrabukott. A francia megfogta a csuklóját és megkönnyebbülten fellélegzett. Van pulzus. Anglia még él. Franciaország rákulcsolta az ujjait Angliáéra és motyogott valamit. Talán magának, talán Angliának, hogy minden rendben lesz.
Azután megjött a többi ország, és mentőt hívtak. A kórházban az a hír fogadta őket, hogy Anglia kómába esett. Amerika nem engedte be Franciaországot a brithez. Ezért a francia csak a váróban ült, és dobolt az ujjaival. Az agya azt mondta, Anglia ország, nem halhat meg, nyugodjon meg, minden rendben lesz. A szíve viszontaggódott. Nagyon féltette Angliát és most is nagyon félt, hogy elveszítheti.
A többi ország már rég hazament. Amerika őrizte Anglia álmát, Franciaország pedig idegesen fonta össze karjait.
Végül meglátta a kifelé igyekvő Amerikát.
- Hé! – szólt utána.
- Lejárt a látogatási idő. – mondta színtelenül Amerika és kiment az utcára.
Franciaország visszarogyott a székére. Amerika haragszik rá. Biztos volt benne, hogy őt okolja a baleset miatt.
A francia még ült egy ideig a váróban. Maga sem tudta miért van még ott, de nem akart elmenni. Nem, amíg nem látja Angliát.
Egy ápolónő megrázta a vállát és megkérdezte mire vár. Mire nem tudott Franciaország értelmes választ adni, hazaküldte.
A francia a szállodájába ment, mivel a találkozót Németországnál tartották. Lefeküdt az ágyára, de elaludni nem tudott.
Reggel már hajnalban felkelt, felöltözött és bement a kórházba. Épphogy bemehetett Angliához. Amerika még nem ért be, szerencsére.
Franciaország becsukta maga mögött az ajtót és leült az ágy szélére, majd megfogta Anglia kezét. Olyan sápadt volt, és a bőre hideg, mint a jégcsap…
- Hé, Angleterre… azt mondják, ilyenkor hallasz minket… hogy mi történik körülötted, meg minden… én csak sajnálom. Sajnálom, hogy kiabáltam és azokat a dolgokat mondtam. Ébredj fel hamar, jó?
Anglia továbbra is nyugodt maradt. A szívmonitor egyenletes sípolása hallatszott.
- Franciaország!
A francia hátrafordult. Amerika állt az ajtóban. Arca fel volt fújva és enyhén piros volt. Nagyon dühös lehet.
- Bocsánat. – mondta Franciaország – De Angleterre az én barátom is. Szeretnék vele maradni.
Amerika fújtatott, és leült a Franciaországgal ellentétes oldalon.
Ettől fogva ketten vigyázták Angliát. Egy hétig semmi változás nem volt. Néha bejött Németország, vagy Kanada, hogy a brit állapota felől érdeklődjön, de nem tudtak nekik újat mondani.
Aztán újabb egy hét múlva, reggel, amikor még csak Franciaország volt benn (versenyeztek Amerikával, melyikük ér be hamarabb, de ezúttal Amerika elaludhatott) Franciaország csak ült az ágy szélén és fogta Anglia kezét, amikor enyhe mozgást érzett. Mintha Anglia leheletfinoman megszorította volna a kezét.
- Angleterre?
Amikor ránézett Anglia arcára, a brit szemei résnyire nyitva voltak és megpróbáltak egy pontra fókuszálni.
- Angleterre! – kiáltotta boldogan Franciaország és megnyomta a nővér hívógombját – Ébren van!
Anglia kifújta a levegőt és lassan Franciaország felé fordult. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, aztán becsukta és visszafordította a tekintetét a plafonra.
- Hogy érzed magad? Kérsz inni? Angleterre?
Anglia nem reagált. A nővér bejött a szobába egy tálcával, amin egy pohár, egy kancsó, és néhány gyógyszer volt. Segített felülni Angliának és bevetette vele a gyógyszereket, aztán arra utasította a franciát, hogy hagyja pihenni Angliát, ezután kiment. A brit nem nagyon akart pihenni. Inkább elmerült a plafon tanulmányozásában.
- Hol a fenében vagyok?
Franciaország meglepve fordult felé. Ez volt Angliának a számonkérő hangneme, most mégis máshogy hangzott.
- Egy berlini kórházban. Két hétig kómában voltál…
- És miért fogod a kezem?
- Nem akarlak elveszíteni. – suttogta a francia – Baj?
- Ez irtó buzisan hangzott.
Franciaország felvonta a szemöldökét és elengedte a brit kezét. Anglia sokszor hívja perverznek, de ilyeneket nem szokott mondani.
- Nem haragszol, Angleterre? – kérdezte óvatosan.
- Hmm… miért?
Franciaország oldalra döntötte a fejét, úgy vizslatta Anglia arcát. Nagyon jó emberismerő volt, de a brit most más volt. Tekintete nem árult el semmit, csak élénken és kíváncsian csillogott.
- Angleterre, elütött egy autó.
- Ó.
A francia összehúzta a szemét. Megpróbálta kitalálni, mi nem stimmel Angliával.
- Ki, vagy mi az az „angleterre" amit emlegetsz?
Franciaország ledermedt. Angliának nincsenek emlékei? Miért? Lehetséges, hogy az ütközéstől? Ha ez így van, akkor borzasztó a helyzet.
- Franciául Angliát jelent. Ez a te neved.
- Nevem? Anglia?
Franciaország bólintott. Lesütötte a szemét és halkan feltett egy kérdést:
- Nem emlékszel semmire?
Anglia eltűnődött.
- Most hogy mondod… fogalmam sincs mi történt, vagy ki vagyok… csak felkeltem és egy meleg ült az ágyam mellett… Hogyan felejthettem el mindent?!
Franciaország beharapta az ajkát. A brit nem úgy tűnt, mintha színészkedne. Ilyen jól még maga Franciaország sem tudná megjátszani magát. Angliának amnéziája van.