Cím: Masquerade

Párosítás: Harry PotterXVoldemort

Jellemzők: Romantikus

Warning: Slash!

Korhatár: PG-16

Tartalom: Milyen lett volna Harry élete, ha Siriust nem zárják Azkabanba, és ő nevelte volna fel? Mi történt volna, ha a fiú egy másik házba kerül? Mit tett volna Voldemort, ha többet tud

Disclaimer: Minden jog J. K. Rowlingot illeti.

A/N.: -

— Gyere már, Harry! — hallom Ron hangját, amint belépek a kilenc és háromnegyedik vágányra. A hang irányába fordulva látom, hogy a tömeg közepén áll, és már csak rám vár, hogy felszálljunk. — Lekésed a vonatot, ha nem jössz! — kiáltja idegesen rágcsálva a szája szélét.

— Mindjárt megyek, addig szállj fel és keress helyet! — kiáltok vissza neki. Megforgatja a szemét, majd felszáll a vonatra, és pedig Siriushoz fordulok, hogy elbúcsúzzak tőle.

— Vigyázz magadra, Harry! — suttogja nevelőapám a fülembe, majd szorosan megölel. — És ne felejts el írni!

— Nem fogok — mosolygok rá, és elhúzódok tőle. — Elárasztalak majd baglyokkal.

Elmosolyodik, és gyengéden összeborzolja a hajam, pedig tudja, hogy ezt utálom. Morogva lapítom le újra össze-vissza álló tincseimet. — Helyes. Na, menj, mert a végén még lekésed, és Ron szívrohamot kap. — Megfordít, és lök egyet rajtam.

Még egyszer vigyorogva visszanézek rá, majd elindulok a vonat felé. Miközben felszállok, eszembe jut, mennyire fog hiányozni Sirius és a Black kúria, de nem hagyom, hogy ez a gondolat elrontsa a kedvemet.

Ron szerencsére egy közeli fülkében ült le, így hamar megtalálom. Magamban felnevetek, amikor látom, hogy a nyakát nyújtogatva néz ki az ablakon, és idegesen dobol a lábával. Mosolyogva megrázom a fejem, és elhúzom a fülke ajtaját.

— Hello! — köszönök neki, mire ijedten összerezzen, de aztán megkönnyebbülten hátradől az ülésen.

— Azt hittem, tényleg lekésed — sóhajt fel, miközben egy szendvicset vesz elő a táskájából.

— Nyugi. — Leülök vele szemben, és megveregetem a térdét. — Úgyis meg tudtam volna oldani. — Csak vállat von, mintha nem érdekelné. — Mi a baj? — húzom össze a szemöldökömet.

— Hm? — pillant fel két harapás között. — Ja, csak egy kicsit izgulok — motyogja teli szájjal.

Megértően bólintok, hiszen én is eléggé ideges vagyok, és tudom, hogy Ron sokkal izgulósabb nálam. Már kiskorunk óta ismerjük egymást, és erre az időre megtanultam, hogy minden apró dologtól képes bepánikolni.

— Ne aggódj, jó lesz — mondom megnyugtatóan, mire bizonytalanul elhúzza a száját, de végül bólint egyet.

Mosolyogva hátradőlök, és éppen elővennék egy könyvet, amikor egy bozontos barna hajú lány jelenik meg a fülke ajtajában. Elhúzza az ajtót, és idegesen néz ránk.

— Sziasztok! — köszön halkan. — Ideülhetnék hozzátok? Sehol máshol nincs már hely.

Kérdőn Ronra pillantok, aki éppen befejezte a szendvicsét, és bólint egyet. — Persze, ülj csak me — mosolyog a lányra.

— Köszönöm — mondja az megkönnyebbülve, és leveti magát Ron mellé. — A nevem Hermione Granger.

— Én Ron Weasley vagyok — fordul Hermione felé Ron, majd felém int a fejével. — Ő pedig Harry Potter.

A lány szája tátva marad. — Te vagy Harry Potter? — kérdi elámulva. Halványan elmosolyodom, és bólintok egyet. Hozzászoktam már ahhoz, hogy a varázslók és boszorkányok mindenhol felismernek és megbámulnak, de arra nem készültem fel, hogy ez az iskolában is így lesz. Görcsbe rándul a gyomrom arra a gondolatra, hogy nap, mint nap több száz ember fog bámulni. — Rengeteget hallottam már rólad — folytatja Hermione lelkesen, majd egy kicsit elkomorodik. — Nagyon sajnálom azt, ami a szüleiddel történt. Biztos, nagyon rossz.

Elhúzom a számat. — Lehetne sokkal rosszabb is — mondom halkan. — A keresztapámmal élek, aki nagyon szeret, úgy bánik velem, mintha a saját fia lennék, szóval nem panaszkodom.

Hermione elmosolyodik, majd Ronhoz fordul, én pedig örülök annak, hogy nem akar tovább kérdezgetni. Most úgy érzem, nem készültem fel eléggé erre az egészre. Miközben Ron a családjáról beszél, én kibámulok az ablakon, és elgondolkodom, vajon mi vár rám. Az mégy hagyján, hogy mindenki ismerni fog, de biztos vagyok benne, hogy akik ismerték a szüleimet, el fogják várni tőlem, hogy én is olyan tehetséges legyek, mint ők, és félek attól, hogy ez nem lesz így. Siriusnak sokszor panaszkodtam már emiatt, de ő csak azt felelte, hogy nem kell aggódnom, úgyis ügyes leszek, és ettől olyankor meg is nyugodtam. Most viszont nem lesz ott, hogy lelket öntsön belém, és ez egy kicsit megijeszt.

— Az én szüleim muglik — jut át a gondolataimon Hermione hangja, mire meglepetten felé fordulok.

— Nincs egy varázsló felmenőd se? — kérdezem csodálkozva, mire a lány mosolyogva megrázza a fejét.

— Nen tudunk róla — von vállat. — Éppen ezért nagyon meglepődtünk, amikor megkaptam a levelet. Először azt hittük, csak valami vicc, de amikor tényleg el tudtunk menni az Abszol útra, akkor rájöttünk, hogy tényleg boszorkány vagyok.

— Sosem értettem, hogyan lehet valakinek varázsereje, ha a felmenőinek nem volt — motyogja Ron elgondolkodva maga elé.

— Ez nekem se világos, de szerintem nem is az a lényeg, hogy milyen a családod, hanem, hogy te magad mire vagy képes — mondja Hermione, én pedig egyetértően bólintok. Mindig is úgy gondoltam, hogy hülyeség ez az egész vér dolog. Nem hittem, hogy a tehetségben megnyilvánulna az, hogy valakinek mugli szülője van, és ezt most alátámasztja az, hogy Hermione itt van, és van varázsereje. — Próbáltatok már varázsolni? — kérdezi a lány, mi Ronnal pedig megrázzuk a fejünket. — Én igen. Csak egyszerűbb varázslatokat próbáltam, és azok sikerültek is. Rengeteg könyvet elolvastam a Roxfortról, és alapjában véve a varázsvilágról, és nézegettem a könyveinket is. Így találtam azt a varázslatot, amivel egyszer összeraktam egy törött üveget. Anya el volt ámulva — teszi hozzá mosolyogva.

Rámosolygok, majd Ronra pillantok, akinek az arcán egy nem túl lelkesedő kifejezés jelenik meg. Kérdőn felhúzom a szemöldökömet, de ő csak a szemét forgatja, és megrázza a fejét. Sejtem, hogy Hermionéval van valami gondja, és talán egy kicsit igaza is van; a lány nagyon tudálékos. Ugyanakkor kedvesnek tűnik, és szerintem néha jól jön, ha az embernek van egy olyan barátja, aki mindent tud.

Éppen jobban elgondolkodnék azon, hogy milyen helyzetekben jöhetne majd jól Hermione barátsága, amikor a fülke ajtaja kicsapódik, és három fiú lép be rajta. Mindhárman talárt viselnek, és elég fiatalnak tűnnek, úgyhogy elkönyvelem őket elsősöknek.

— Szóval igaz — szólal meg az egyikük minden nemű köszönés nélkül. — Harry Potter roxfortos diák lesz. — Összehúzott szemmel nézek a szőke hajú fiúra, akinek az arcán gőgös arckifejezés ül. Pár másodpercig hallgat, majd lustán a két fiú felé int, akik a háta mögött állnak. — Ők itt Crack és Monstro — mutatja be őket. — Én pedig Draco Malfoy vagyok. — Ron és Hermione felé pillant. — Ezek a barátaid?

Én is két társam felé nézek, majd vissza Malfoyra, és bólintok. — Igen.

Malfoy elfintorodik. — Milyen méltóságon aluli — mondja, nekem pedig egyre ellenségesebb ez az alak. — Egy Weasley és egy… — Kérdőn Hermionéra néz. — Te ki vagy?

— A nevem Hermione Granger — feleli a lány kihúzva magát.

— Régi varázslócsaládból származol? — húzza fel a szemöldökét Malfoy. — Még sosem hallottam ezt a nevet.

— A szüleim muglik.

Malfoy megrázkódik, és inkább gyorsan visszafordul hozzám, mintha valami undorító dolgot hallott volna. — Majd én segítek, hogy a megfelelő emberekkel barátkozz — mondja nyájasan mosolyogva, és felém nyújtja a jobb kezét. — Mellettem még nagyobb dicsőséget szerezhetsz.

Bizonytalanul nézek a kezére, de nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy elfogadjam-e. — Nem hiszem, hogy szükségem van a segítségedre, Malfoy — mondom egyszerűen.

Felmordul, és zsebre vágja a kezét. — Te tudod — mondja gúnyosan. — De ne csodálkozz, ha így semmire se fogod vinni. — Azzal sarkon fordul, és int Cracknak és Monstrónak, hogy menjenek.

Amikor becsukódik mögöttük az ajtó, Ronékra nézek, és látom, hogy ők is legalább annyira meg vannak döbbenve, mint én.

— Ez egy idióta — mondja ki Ron mindannyiunk gondolatát, mire egyetértően bólogatni kezdünk.

— Téged honnan ismert? — kérdezem Rontól meglepetten.

Ron vállat von. — A régi varázslócsaládok általában ismerik egymást, minket pedig a vörös hajunkról kivételesen könnyű felismerni — mondja halkan.

— És miért beszélt rólad ennyire lenézően? — kérdezi Hermione.

Ron felsóhajt, és kicsit lejjebb csúszik az ülésen. — A Malfoyok régóta utálják a családunkat — magyarázza. — Nem egyeznek a nézeteink. Ők úgy gondolják, hogy a muglik nem érdemesek az életre, és, hogy ugyanez igaz a mugliszületésű varázslókra is. Bocsi, Hermione — pillant a lányra, aki szomorúan elhúzza a száját, de végül csak legyint egyet. — Apa viszont imádja a muglikat, és mindent, ami hozzájuk kötődik. — Rám pillantva folytatja: — Hiszen tudod, Harry, a Mugli Tárgyakkal Való Visszaélési Ügyosztályon dolgozik. — Bólintok. — Szóval a Malfoyok szöges ellentétei a Weasleyknek.

Szomorúan nézek Ronra, látom rajta, hogy rosszul esik neki ez az egész dolog.

— Elég szomorú, hogy néhányan csak ennyi alapján ítélik meg az embert — mondja Hermione szomorúan.

Ron bólint egyet. — Igen — sóhajt fel. — De attól tartok, mindig lesznek ilyenek.

Egyetértően bólintok, majd lehangoltan kibámulok az ablakon. Eszembe jut, hogy talán teljesen más lenne az életem, ha nem lenne ez az ellentét aranyvérűek és mugliszületésűek között. Akkor talán a szüleim még mindig élnének. Bár az is lehet, hogy Voldemort akkor se csinált volna semmit másképp, akkor is megölte volna azt a rengeteg embert, és én akkor is Siriushoz kerültem volna. Ritkán szoktam a szüleimen gondolkodni, hiszen boldog életem van Sirius mellett is, de most nem tudom kiverni a fejemből azt, hogy milyen lenne, ha nem haltak volna meg.

— Elsősök, ide hozzám! — hallatszik egy mély hang valahonnan a sötétből, amikor immár talárban leszállunk a vonatról. Mindannyian körülnézünk, hogy megtaláljuk a hang forrását, ami végül nem is nehéz; a peron végénél egy hatalmas alak álldogál kezében egy lámpással. Tátott szájjal nézek fel rá.

— Ő Hagrid — súgja Ron a fülembe. — Vadőrként dolgozik a Roxfortban.

Bólintok, de ebben a pillanatban egyáltalán nem érdekel, hogy a férfi mit dolgozik. — Mitől ilyen nagy? — teszem fel azt a kérdést, amire valóban nagyon kíváncsi vagyok.

— Fogalmam sincs — von vállat Ron, majd elindul, hogy közelebb kerüljön Hagridhoz, én pedig követem.

Hagrid egy tóhoz vezet minket, majd szembefordul velünk. — Innen csónakokkal fogunk tovább menni az iskolához — mutat a vízen lebegő kis ladikokra. — Arra kérlek benneteket, hogy minden csónakba három ember üljön, és próbáljatok mozdulatlanok maradni, amíg felérünk.

Bizalmatlanul nézek a kopott csónakokra, amik úgy néznek ki, mintha az iskola alapítása óta itt lennének, és nem vagyok benne biztos, hogy nem fogunk elsüllyedni. Azt hiszem, Ronnak feltűnik a bizalmatlanságom, és egy megnyugtató mosollyal megveregeti a vállamat, majd int, hogy szálljunk be. Aggodalmam azonban még akkor se múlik el, amikor már úton vagyunk az iskola felé. Ahogy körülnézek, látom, hogy mindenki néma csendben koncentrál arra, hogy ne tegyen semmi hirtelen mozdulatot.

Mikor végre megpillantjuk az iskolát, mindenkinek tátva marad a szája. A nagy kastély gyönyörű, olyan, mintha egy festmény lenne. Hirtelen megint elkezdek izgulni amiatt, ami rám vár. A tó partjához érve kiszállunk a csónakokból, és gyalog megyünk tovább megmászva több száz lépcsőfokot. Vagy legalábbis én úgy érzem, hogy több száz. Mikor a hatalmas kastély elé érünk, Hagrid beenged minket, és elmegy.

Az előcsarnokban szikrázó fény fogad minket, ami bántja a szemem a kinti sötétség után. Lovagi páncélok hosszú sora csillog körben a falak mentén. A szemben lévő teremből zsivaj hallatszik ki, bizonyára ott vannak a leendő társaink. Izgatottan várom, hogy mi is bemehessünk végre.

— Jó estét kívánok mindannyiuknak! — lép elénk egy magas, zöld talárba burkolózó hölgy. — A nevem Minerva McGalagony, maguknak McGalagony professzor, és az én dolgom az, hogy bevezessem önöket a beosztási ceremóniára. Előtte azonban engedjék meg, hogy elmondjak néhány dolgot a házakról. — Végignéz rajtunk, és csak azután folytatja: — Mint azt bizonyára mindannyian tudják, a Roxfortban négy ház van: a Griffendél, a Hugrabug, a Hollóhát és a Mardekár. — A szemem sarkából látom, hogy Malfoy elvigyorodik az utolsó ház említésénél. — Mind a négy háznak meg vannak a maga előnyei és hátrányai. Miután beosztjuk magukat, a házuk lesz a családjuk. Ha valami olyat csinálnak, ami jutalmat érdemel, házpontokat szerezhetnek, azonban a helytelen tettekért pontlevonás jár. Az a ház, amelyik a legtöbb pontot gyűjti össze az év végéig, megnyeri a házkupát. Kérem, értsék ezt meg, és próbáljanak nem kiszúrni a társaikkal azzal, hogy napról napra újabb szabályokat szegnek meg. — McGalagony még egyszer végignéz rajtunk, majd kitárja a nagy kétszárnyú ajtót, és belépve int nekünk, hogy kövessük.

Egy hatalmas terem tárul elénk, ahol négy hosszú asztalnál az idősebb diákok ülnek, a helyiség végében keresztben pedig a tanári asztal foglal helyet. A zsibongás, ami kihallatszott az előcsarnokba, most elhal, és mindenki néma csendben, kíváncsian néz minket. Érzem, hogy lassan zavarba jövök a bámulástól, de igyekszem úrrá lenni az idegességemen. Amikor az asztalok végéhez érünk, McGalagony megállít minket.

— Ez itt a Teszlek Süveg — mondja. — Ez fogja beosztani önöket abba a házba, amelyikbe ittlétük alatt tartozni fognak.

Társaim mögül kilesve próbálom megnézni a süveget, de túl alacsony vagyok, semmit se látok. Mellettem Ron, aki elég magas volt ahhoz, hogy ellásson a többiek feje fölött, nyugodtan méregeti a fejfedőt, majd vállat vonva hozzám hajol.

— Nem valami nagy szám.

Közben McGalagony megkezdi a ceremóniát, és én újra izgulni kezdek. Eddig nem gondolkodtam azon, hogy vajon melyik házba fogok kerülni, mert biztos voltam benne, hogy griffendéles leszek, mint a szüleim és Sirius, de most kezdek elbizonytalanodni. Mi van, ha a süveg úgy gondolja, nem vagyok elég bátor ahhoz, hogy apám házába kerüljek? Szerencsére kizökkent a gondolataimból az, amikor a professzor Hermionét szólítja. Látom rajta, hogy kicsit ideges, de aztán megkönnyebbülten elmosolyodik, amikor meghallja, hogy a Griffendélbe került. Nagyon remélem, hogy csatlakozhatok majd hozzá.

Mikor engem szólítanak, idegesen, merev léptekkel megyek ki, és ülök le a székre. A süveg fél percig nem mond semmit, majd mély hangon megszólal.

— Hmm… Harry Potter — hümmög elgondolkodva. — Hová is tegyelek téged? — Eszembe jut, hogy ezt vajon mások is hallják-e, mert én nem hallottam semmit, amikor mások ültek a helyemen. Ronra pillantok, aki halványan rám mosolyog, de látom rajta, hogy nagyon izgul. — Tudom már! — kiált fel közben a süveg. — Mardekár!