Itt lenne ez az első fejezet, a későbbi részekben egyébként számítsatok LEMON-ra. Ha nem tudjátok, mi az, inkább ne olvassátok el, vagy nézzetek utána. Köszi!

ŐRÜLETRE KÁRHOZTATVA

1. fejezet

Esni fog.

Érezni a levegőben. Ugyanúgy érezni, mint a veszélyt. Vagy a halált, ami a küszöbön áll, hogy lecsaphasson és végezzen áldozatával. Van, hogy hirtelen érkezik, és sietve távozik. Van, hogy hosszan marad, és szenvedést okoz.

Nem szeretem az esőt. Talán csak, mert tűzdémon vagyok. Talán, mert túl kiszolgáltatottnak érzem magam, amikor elered, és nem tehetek mást, mint fedezéket keresek. Gyűlölöm a gyengeségeimet. Mert nem csak ez az egy van. Nehéz beismernem magamnak, de ha nem teszem meg még sebezhetőbbé válok. Ezért vonom magam köré az áttörhetetlen burkot évek óta. Az sem volt mindig ott. Legalábbis nem olyan erősen, mint most. Ha egyszer leomolna a magam köré épített fal minden gyengeségem előtűnne. A szemeim még így is túl kifejezőek. És ez bosszant.

Gondolataimból az esőcseppek hangja zökkentett ki, amint a fa leveleit verték, amin éjszakámat szándékoztam eltölteni. Feltápászkodtam, átugrottam egy másik törzsre, majd egy harmadikra. A parktól csak néhány percre van a ház, ahol ilyen időben meg szoktam szállni. Egy bizonyos vöröshajú rókaszellem háza.

Mostmár teljes erőből zuhogott, a könyörület legkisebb jelét sem mutatva. Sietősebbre fogtam ugrásaimat, de így is bőrig áztam mire elértem a kitsune házát. Már nem az édesanyjával él, hanem saját házat vett. Kisebb, mint amiben addig lakott, de neki ez pont elég, ahogy ő mondta. Lehuppantam az ablaka előtti cseresznyefa törzsére, onnan néztem be a szobájába. Azonnal megláttam az emberi testbe bújt szellemet. Az íróasztala mellet ült, épp egy könyvet olvasott.

Egy pillanatra megálltam. A kitsunék hírhedt csábítói a Makainak, sok legendában szerepelnek, mint szenvedélyes szeretők. Ráadásul, hogy egy ilyen testet választott magának a szörnyeteg róka halála utáni élethez...

A démoni erőm körüli függönyt lejjebb engedtem, hogy Kurama megérezze a jelenlétemet, majd a teraszra ugrottam. Kopogtattam az ablakon, mire ő megfordult a székben. Rámvillantott egyet kedves mosolyai közül, amiért a városban élő lányok gyilkolni tudnának, majd félretette a könyvet és kinyitotta az ablakot.

- Szervusz, Hiei! Csak nem rossz az idő? - kérdezte, miután végigmérte ázott alakomat.

Erre a megjegyzésre csak horkantani tudtam.

- Kerülj beljebb! - félreállt az utamból, én pedig mellé huppantam a padlóra. - Vedd le a cipődet és a kabátodat. Hozok neked valamit enni.

Válaszra nem várva kiment, hogy ételt hozzon a konyhából. Közben teljesítettem kérését örülve, hogy végre lekerült rólam ázott kabátom. Kényelmesen leültem az egyik sarokba, és magam mellé fektettem katanámat, miközben elkezdtem emelni testhőmérsékletemet, hogy megszárítsam magamat. A hajam mindenesetre még egy kicsit vizes volt, ami idegesített.

Fejemet a falnak hajtottam, és utat engedtem a gondolataimnak. Rózsaillat tölti be az egész szobát. Kuramát mindig körüllengi ez az illat. Talán ez is közre játszik abban, hogy mindig a tekintetek végén csüng. Az még rosszabb, hogy megmaradt a mostani testében is a szédítő aurája. Az ördögbe is, még a detektív és az az óriás hígagyú is megérzi ezt. Mégis rajtam van a legnagyobb hatással, bár ezt mindig igyekszem leplezni. Csak a szemeim ne árulnának el.

Nevetni tudnék kínomban. A tiltott gyermek, a kitaszított, aki eredendően gonosz és kegyetlen olyan érzelmeket mutat, amiket alig tud kontrollálni. Nemis az a baj hogy ő is fiú, merthát a démonok közt mindennaposak az azonos nemű kapcsolatok, inkább az, hogy ő egy kitsune.

Kurama hamarosan visszatért egy tállal a kezében. Ültemből nem láttam, mi van benne, de amikor elém tartotta, felvontam a szemöldökömet. A tányérban kábé tíz hernyószerű dolog feküdt, emlékeztettek engem egy démonklán nevezetes ételére, amit én történetesen utálok a ritka undorító íze miatt. Sandán pillantottam a fölém tornyosuló rókaszellemre.

- Mi ez? - böktem ki végül.

- Palacsinta - válaszolta kedélyesen és felém nyújtotta a tálat. - Csokival töltött gyöngyölt tészta. Finom.

Még mindig kétkedve néztem rá, de elvettem a hernyószerű ételt. A mosoly még szélesebbre húzódott az arcán, és leült az ágyára, hogy onnan figyeljen engem, ami roppant idegesítő volt.

Egyelőre csak szemeztem a ... hogy is nevezte ... palacsintával. Az alakjával még mindig nem voltam kibékülve, de a szaga jó volt. Érezni lehetett benne az olvadt csokoládét, amivel Kurama régebben már megismertetett engem. És az egész tűrhető volt.

Közelebb vontam a tányért, felemeltem a szélső hernyó egyik végét és beleharaptam, épp csak, hogy megkóstoljam. Maga a tészta is édes, de valami hiányzik. Nincs csoki?

- Ha ilyen aprókat harapsz, sokára fogsz végezni - hallottam a kitsune hangját. - A csoki különben is beljebb van.

Újra beleharaptam, ezúttal egy nagyobb darabot, és tényleg ott éreztem a csokoládé ízét a számban.

- Na, hogy ízlik? - kérdezte.

- Nem rossz, de az alakja hagy némi kívánnivalót - mondtam egy újabb harapás után.

Kurama felvonta a szemöldökét.

- Úgy néz ki, mint a Makai vérszívó hernyó - válaszoltam kimondatlan kérdésére.

Az előbb felvont szemöldök most összehúzódott, a torka pedig egy felháborodott horkantásnak adott hangot.

- Az íze azért remélem jobb. - morogta.

Válaszképpen nekikezdtem egy újabb palacsintának.

- Mikor ettél utoljára? - valószínű észrevette, hogy a szokásosnál nagyobb érdeklődéssel vetettem rá magam erre a halandó ételre, ezért kérdezte ezt. Vállat vontam.

- Négy napja.

Erre nem válaszolt semmit, csak megrázta a fejét, visszaült az íróasztalához és folytatta az olvasást.

Az ötödik tekercsnél tartottam, amikor Kurama felé tévedt a szemem. Még az otthoni ruhájában is elegánsnak tűnt. Átkozott kitsuneaura! Biztos az szédít meg! Ezt a vonzódást is amiatt képzelem be. Az érzelmeimet rég elpusztítottam már, ha egyáltalán voltak. Történtek dolgok. Fájdalmas dolgok, amik miatt jobb, ha nem léteznek.

Kurama talán észre vette, hogy már nem eszem, ezért rámnézett. Meglepetésemre kuncogni kezdett, elővett egy zsebkendőt és felém indult. Erre mégjobban meghökkentem, hátmég mikor elémtérdelt. Túl közel. Felemelte a kendőt tartó kezét az arcomhoz, mire én hirtelen hátra húztam a fejem, hogy eltávolodjam tőle, de a fal megállított.

- Nyugi, Hiei! Csak letörlöm a csokit az arcodról - mondta, miután észrevette reakciómat, majd elkezdte törölgetni az arcomat a szám mellett.

Legszívesebben rálühelltem volna, hogy takarodjon a közelemből, vagy nekilöktem volna a falnak. Ehelyett bennem akadt a szó, nem tehettem mást, mint megfeszítettem az izmaimat. Nem mozdultam, nem is néztem rá, míg vissza nem húzódott. Akkor pedig kiengedtem a lélegzetemet, amit észre sem vettem, hogy visszatartottam. Fellélegezni azonban még nem tudtam, mert Kurama a helyén maradt, amit jobban toleráltam volna, ha tőlem úgy három méterre lett volna.

A tétlenség és a csönd egyre jobban idegesített. Félre hajítottam ölemből a tányért, talán túl durván, mert hangos koppanással ért földet. Nem tudom, eltört-e vagy nem, de nem is érdekelt. A lényeg, hogy ez végre elvonta a róka figyelmét rólam. Egy kis időre.

- Nem vagy már éhes? - kérdezte higgadt hangon.

Nem válaszoltam, továbbra is magam elé meredtem.

- Ha nem kell, ki viszem - felvette a tányért és kimasírozott a szobából.

Mikor becsukódott az ajtó, megengedtem magamnak egy mély sóhajt és a tenyerembe hajtottam a homlokom, ujjaimat a még mindig nedves hajam fehér csillagmintázatába fúrtam. Eddig is így remegtem, vagy csak most kezdtem el? Nem tudom miért van rám ilyen hatással ez az egoista róka, de úgy tűnik ő is érzi mi van velem és csak az idegeimet húzza.

Végül sikerült magamat lenyugtatnom. Az utóbbi néhány év alatt, míg Mukurónál edzettem sikerült szert tennem némi önuralomra, így a harcokba sem ugrom forrófejűen. Legalábbis nem annyira, mint régen.

Visszadőltem a falnak és újból sóhajtottam. Valami a tudatalattimban nem hagyott nyugtot nekem. Míg nem tudom, mi a fene történik, megpróbálom távol tartani magam Kuramától. Mindkettőnk érdekében.

Hamarosan visszajött, és anélkül, hogy rámnézett volna, rögtön a fürdőszobájába ment, hogy átöltözzön az éjszakai ruhájába. Ostoba emberi szokások. Miért nem jó neki az amit nappal is viselt?

Mikor kijött onnan, halványzöld gatyát és végiggombolt pólót viselt. Egy fehér törülköző volt a kezében, amit rögtön felém dobott, én meg reflexből elkaptam.

- A hajad még mindig vizes. Ezzel megtörölheted.

Csupán egy halk, meghökkent hangot hallatott, mikor a törülköző visszaszállt hozzá, egyenesen a nagy képébe, pont ahová céloztam.

Kinéztem az ablakon. Az eső még mindig zuhogott. A fenébe!

- Mi bajod van? - hallottam a hangját, aminek nem sok jelentősséget tulajdonítottam, továbbra is az esőcseppeket szugeráltam, hátha attól eláll a zuhogásuk.

- Hallottad, amit kérdeztem? - a hangja még mindig irtó nyugodt volt.

- Nem tartozom neked magyarázattal. Hagyj!

- Ennyire zavart?

Felkaptam a fejem, hogy a szemébe nézzek. A tekintete teljesen kifejezéstelen volt, ahogy a hangja is. Igyekeztem hasonló reakciót kisajtolni magamból, de nem tudom mennyire sikerült. Néhány pillanatig némán fürkésztük egymást. Szinte észre sem vettem a halvány vigyort, ami ekkor megjelent az arcán.

Ez a galád róka gúnyt űz belőlem!

A talpamra pattantam, felkaptam a katanámat és az ablak felé indultam, hogy felvegyem a cipőmet és minél előbb eltűnjek innen. Ez az emberutánzat gúnyolódik velem! Ez a szerencsétlen még örülhet, hogy nem téptem ki azt a mocskos szívét a mellkasából! Hogy rohadjon a Makai legmélyebb pöcegödreiben együtt az ...

A vállamra tett tétova kéz akadályozott meg a gondolatmenetem folytatásában és abban, hogy kiugorjam az ablakon. Megálltam és megfeszítettem az izmaimat, de nem fordultam hátra. Vajon mivel fog mentegetőzni?

- Nem mehetsz el, még mindig zuhog. Különben is, a kabátod reggelig nem szárad meg.

Ó, hogy akadna a torkodon a katanám ... !

- Engedj!

- Ha így kimész, hiába a képességed, kihűlsz.

Dögölj meg ... !

- Mondom, engedj!

- Így nem engedlek sehova.

Jaou ensatsu Koku ... !

- En-gedj-el!

Valószínű érezte, hogy veszélyesen kezd remegni a hangom, mert egy kis hezitálás után lassan elhúzta tőlem a kezét. Kinéztem a brutálisan zuhogó esőbe. Még odakint is jobb lenne, mint itt, de túlságosan utálom az esőt. Még a szomszéd házakig is alig látni el.

- Maradj! Ilyen ítéletidőben jobb, ha idebent pihensz - a hangja nyugodt volt és csöndes, szinte kérlelő.

Egy dühös morranással visszavonultam a sarokba, és Kuramának háttal leültem oda. Semmi kedvem nincs szarrá ázni, csak azért, mert valaki baszogatós kedvében van. Egyszerűen csak annyit kell tennem, hogy nem törődöm vele ... Könnyebb mondani, főleg, hogy itt áll közvetlen mögöttem.

Újból két kezet éreztem a vállamon, ezúttal kicsit meg is szorítottak. Az érintésre minden tagom újból megfeszült.

- Nyugi, Hiei! - suttogta. - Túl feszült vagy. Segítek.

Lassan elkezdett masszírozni, remegést küldve végig a gerincemen. Csodás érzés volt, ahogy erős, de gyengéd mozdulatokkal vezette végig kezeit a vállamon, lapockámon és a nyakam tövében. Az izmaim olvadni kezdtek az érintése alatt, és sok akaraterőmbe került, hogy újra megfeszítsem őket, korántsem olyan sikerrel mint az előbb.

- Nyugi, jobban érzed majd magad utána - a fülembe suttogott, amibe újra beleremegtem.

Kezei mostmár a kulcscsontom felé tévedtek. Bár ő nem vette észre, de egyre nehezebben vettem a levegőt, míg teljes erőmből arra koncentráltam, hogy semmivel se reagáljak a mozdulataira. De nagyon nehéz dolgom volt és most először úgy éreztem, meg fogok bukni. Szólni akartam neki, hogy álljon le, de a hangom cserbenhagyott. A tudatalattimban újra elkezdett vibrálni valami, ami óvatosságra intett, de nem tudtam odafigyelni rá. Pedig éreztem, hogy mit akar mondani, de az elmém még nem tudta felfogni.

- Hiei. Nyugalom. Ne legyél ilyen feszült.

De akkor már tudtam, miért szólalt meg bennem a veszély érzet! És pánikba estem!

Az egyetlen, amit Kurama látott egy villanás volt, a következő pillanatban már a katanám pengéje feszült a nyakának. Nem néztem rá de, tudtam, hogy legalább olyan páni félelem uralkodik most rajta, mint rajtam is.

- Vedd le rólam a kezed!

A hangom olyan mély volt, hogy csak a gyilkos düh maradt meg benne, Kurama pedig ott helyben megdermedt.

- H-Hiei ... - a hangja remegett, legalább úgy, ahogy a sajátomat képzeltem, hogy meg fog szólalni. De az enyém mély maradt.

- Tűnj a közelemből! - a nyakához nyomtam a kardot, vékony vércsíkot serkentve a sebből, amit okoztam. - Ne merj még egyszer hozzám érni!

Remegve visszaült az ágyára, onnan szemlélt. Ha látta volna az arcomat, látta volna a sokkot is, ami rá van írva.

Már tudom miért irtóztam tőle annyira. Az érintésétől. Mert nem akartam, hogy az történjen, ami már annyiszor megtörtént velem. Nem akartam újra a sötétségben kikötni. Féltem, hogy a falak újra összeomlanak. Féltem, hogy újra elvesztem az eszem.

Féltem Kuramától. Félek Kuramától.

Hogy pontosan miért, az számomra rejtély. Erősebb vagyok nála, néhány ütéssel akár meg is ölhetném. De meg tudnám őt ölni ... ?

Persze, hogy meg tudnám! Csak éppen felesleges öldöklésbe nem akarok bele menni, ennyi az egész. Különben is, volt, hogy hasznát vettem a képességeinek. De képes lennék rá ... ?

Talán.

Lassan leengedtem a karomat. Most nem remegtem. Visszaraktam a hüvelyébe és megfordultam, hogy a hátamat a falnak döntsem, de arra ügyeltem, hogy a sötétben ne látszódjék az arcom. Én azonban láttam őt. Velem ellentétben még mindig remegett, láttam a nyakára száradt vért és a félelmet a szemében. Ez jobban tetszett, mint az az arrogáns kép, amit a közelemben szokott viselni.

- H-Hiei ...

- Hagyj békén! - mindketten meglepődtünk a hangom gyengeségén és halkságán. - Hagyj békén és aludj!

Még mindig remegve, lassan a takarója alá feküdt. Egy órával később már hallottam, amint nyugtalanul szuszogva húzza a lóbőrt.

Az én szememre nem jött álom.

Hát, így nézne ki az első rész! Na, milyen? Remélem tetszett! Lehet, hogy egy kicsit furák a dolgok, és összefüggéstelen az egész, de érthetőbbé válik, ígérem! Review please!