Nyári éjszaka
Írta: Mariko
Kikötés: Natsume és Nyanko-sensei nem az enyémek. :( Pedig igazán nem lennék telhetetlen, beérném csak az egyikükkel is.
Gyenge szellő suhant végig a forró, nyári éjszakán, enyhülést hozva a rekkenő hőségbe. Megrezegtette a fűszálakat, a fák és bokrok levelei halk susogással üdvözölték, a nyitott, emeleti ablakban lógó szélcsengő is vidám csilingelésbe kezdett a jöttére. A szobában lakó fiú azonban minderről tudomást sem vett, szétvetett végtagokkal, hanyatt fekve aludt a szoba közepén elterülő matracon. Takaróját már rég lerúgta magáról, hogy el tudja viselni a fullasztó meleget, de a mellkasán egy kövér, foltos macska szunyókált, békésen süllyedve és emelkedve a fiú légzésének ritmusára. Első látásra idillinek tűnt a látvány, de a fiú meg-megrezdülő pillái és rángatózó arcizmai arról árulkodtak, hogy az álom, amit lát egyáltalán nem kellemes. A fiú szemei váratlanul felpattantak, és egy hirtelen mozdulattal felült az ágyban, amitől a kövér kandúr nyekkenve landolt a matrac mellett a földön.
– Mi a fene ütött beléd Natsume!? – mordult fel bosszúsan az állat, szúrós pillantást vetve a fiúra. Natsume azonban nem válaszolt, csak némán meredt maga elé a sötétbe.
A macska kelletlenül felmászott a fiú ölébe, hogy jobban szemügyre vehesse annak arcát. Az aranybarna szemek nyitva voltak ugyan, viszont látszott rajtuk, hogy csak néznek, de nem látnak. Natsume nyilvánvalóan még mindig az álmok birodalmában tartózkodott.
– Kérlek, ne... – nyöszörögte halkan a fiú.
A kandúr éles tekintete körbejárta a szobát, de semmi olyasmit nem látott, ami bármilyen mértékben veszélyeztette volna a fiút.
– Ne... – ismételte panaszosan Natsume.
– Mi baj Natsume? – kérdezte a macska közelebb hajolva a fiúhoz.
– Ne hagyjatok magamra... – jött a felelet, azzal a fiú amilyen hirtelen felült, ugyanolyan hirtelen hanyatt vágódott a matracon, szemei becsukódtak, de a nyöszörgést nem hagyta abba.
Egy pukkanás hallatszott és a szobát sűrű fehér füst töltötte be, amikor pedig elült, a foltos, kövér macskának már nyoma sem volt, a helyét egy leginkább farkasra emlékeztető youkai foglalta el, hatalmas testét fehér szőr fedte, és akkora volt, hogy szinte betöltötte a teljes helységet.
– Már rég nem vagy egyedül te ostoba – dörmögte a szellemlény, de durva szavainak ellentmondva, lefeküdt a földre, testével védelmezőn körülölelve az alvó Natsumét. A fú úgy tűnt ettől megnyugodott kissé, mert abbahagyta a nyöszörgést, és az oldalára fordulva a youkai puha, fehér bundájába temette az arcát.
– Így legalább csendben leszel – konstatálta mímelt kelletlenséggel Madara, azzal ő is lehunyta a szemét.
Natsume Takashi arra ébredt, hogy nem kap levegőt, mintha vasmarokkal szorítanák a mellkasát, vagy mázsás ólomsúlyokat pakoltak volna rá, amíg ő aludt. Kinyitotta a szemét, és majdnem felkiáltott ijedtében. A mellkasán egy hatalmas, fehér szőrrel borított fej pihent, pofáját vörös ábrák díszítették, félig nyitott szájában több centi hosszú, éles fogak sorjáztak, a szörnyeteg szemei azonban csukva voltak, szemmel láthatóan aludt. A fiú szája sarka dühösen megrándult, miközben ökölbe szorított kezét ütésre emelte.
– Már megint alva jártál Sensei!
Vége
